Somogyország, 1957. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-01 / 100. szám

Gőboloa Józsefi

VIHARZÓ MÁJUSOK

Irodalmi pályázatunkra beérkezett mű.

TZ" orrtor, sűrű, szörnyű volt az éj. Dühének tetőfokán tombolt a vihar. Olyan ijedtek, s dermedtek voltak az utcák, mint egy halálra, pusztulásra ítélt valami, amely felett most mondja ítéletét az Élet. Tövestől kicsavart fák riadt, égnekmeredő gyökerei olyan kísértetiesek voltaik az újra meg újra, mély dördülések között kivillanó villámok fényében, mintha egy haldokló ember lesoványodott keze nyúlna az ég felé kegyelmet kérni.

Nem szűnt a vihar. Egyre erősebben, egyre vadabbul cibálta a sötét ablakú házak félig letört asalugátereit. ítéletidő volt. Talán azt is mondhatnánk, hogy valami megbokrosodott, kegyetlen démon akarta megfélemlíteni az emberi lelket, vagy próbára tenni az amúgyis megviselt beteg idegzetét: Az utcán egy lelket sem lehetett látni. Akarva, akaratlanul, valami kínos félelem lopódzott az emberi szívekbe, azért voltak olyan sötétek, kihaltak az utcák. De mégis valami veszett, — vagy talán édes — titkot rejtegettek a szorosan bezárt ablakok. .. Megeredt az eső. S az erős szél kemény markából olyan erővel zúdultak az amúgy gyenge esőcseppek a házak homlokára, hogy szinte úgy hullottak le az apró faldarabok, vakolatok, mintha egy szörnyű késsel vájna valaki a házak maiteres húsába. Vinnyogott a szél, s az eső golyózáporként zúdult a házak zsindelyére, hogy ott megtörve, ezer jajjal, zajgó patakként hulljon a földre. Olyan volt ebben a viharban a külváros, mint egy elátkozott, kihalt sziget, ami csak arra jó, hogy a megbolondult égi ördögöknek legyen hol kitombolni veszett kedvűiket a gyárikémények füstjébe, vagy a földbeölt munkásak lelkei fölött.

Itt-ott, egészen távol egymástól pislogott néhány lámpa, de olyan halványan, mintha szégyelné sápadt, beteges fényét, hogy nem tudja megvilágítani a kikopott kövezet lucskos, cipőkínzó kátyúit. Valaki mégis jött az utcán, viharvert köpenybe burkolódzva. Mélyen szemrehúzott kalappal a fején, erősen meghajolva, zsebresüllyesztett kezekkel jött egy férfi. Mitsem törődött azzal, hogy néhány helyen egészen lábszárig merült a sárba. Az egyik háztömb sarkánál megállt. Óvatosan körülnézett, mint aki attól tart, hogy figyelik, aztán halkan, elnyújtottan hármat füttyentett. Feszülten figyelt. .. Semmi válasz... Csak a szél tombolt tovább az esőt verve.

Körülnézett... Sehol senki. Aztán újra meg újra füttyentett, de most már erősebben, bár a hang ugyanolyan fájdalmas maradt, mint az előbbi. Most már minden idegszálát megfeszítve várt és figyelt. Látszott rajta, hogy nyugtalan és ideges. Nem kellett sokáig várnia. Mintha egy másik ház faláról vált volna le- agy alak. Megmozdult, s lassan, de egyre foltozott léptekkel megindult a köpenyes felé. Mikor egészen közel ért hozzá, a köpenyes rászólt:

Ki vagy?

Titok, bizalom! Helyes. A többiek? Várnak.

Hol? A megbeszélt helyen? Igen, a megbeszélt helyen! Nagyszerű. Őrség? Tökéletes.

Helyes. Mehetünk.

"C1 rre megindultak mind a ketten a zuhogó esőbe», nekifeszítve mellüket a még mindig nem szűnő, sőt egyre fokozódó szélnek. A ház, ahová értek teljesen sötét volt és kihaltnak látszott. Szinte azt hitte volna az ember, lakatlan. A két férfi megállt. Pár szót váltottak egymással, de olyan halkan, mintha csupán csak a száj mozgása árulta volna el mondaiüvalójukiait. A köpenyes háromszor kopogott az ablakon. A másik férfi pedig ment tovább. Pár pillanat múlva a házban óvatos léptek kopogtak, s fölágaskodott a pipics földöntúli, gyenge fénye. Ugyanebben a percben egy fej jelent meg az ablakon, s valaki kiszólt:

— Ki az?

Műkéi.

Jelszó?

— Titdk, bizalom!

— A hátsó kapun.

A köpenyes — mint aki mindent megértett, megindult a hátsó kapu felé, ahol már várták, s ajtót nyitottak neki. Belépett. A szobában

nyolc-tíz férfi szívta a penészes, dohos szagot egy öreg, kihasznált, füstölgő kályha mellett. Mikor Mikei belépett, mindnyájan felálltak, s barátságos, de erős kézszorítással üdvözölték:

Szabadság!

— Szabadság, elvtársak! S mint akit más már nem is érdekel, levetette a köpenyét, s közben így szólt:

— Nem hiába mondják áprilist szeszélyes bolondnak, de az is.

— Az ám! Április és 30-a, szólalt meg egy hang a kályha mellől.

— Igen, harminc, felelték rá a többiek.

— S mi lesz holnap — kérdezte a köpenyes.

— Holnap? Holnap május 1. Csak azt nem tudom, milyen; kinek, milyen lesz a május elseje — volt a válasz.

Mindnyájan megértették a célzást, s kezük ökölbeszorult. Beesett, sápadt arcukon gyűlölet és harag. Mikei arcán megelégedés tükröződött. s halk hangon, de szilárdan így szólt:

— Elvtársak! Mindnyájan tudjátok mi a célunk, mit akarunk. Bizonyítsuk hát be, bármilyen. vérszegénynek, letiport, rongyos, igábahajszolt állatoknak is nevez bennünket a tőke. Van még erőnk, hitünk, szabadságérzetünk, s van merszünk arra, hogyha kell, harcok árán is, de valóra váltsuk népünk álmait. Nézzünk végig, lapozzunk egy kicsit a történelem megsárgult lap’jai között. Mit látunk? Nem egy munkás, nem egy család pusztult már el azért, hogy egy új nemzedéknek biztos, szilárd jövőt formáljon, hol szent és sérthetetlen lesz a népakarat.

— Gondoljunk vissza Spartacus harcaira. Hány ember adta már akkor életét a népjogok kivívásáért? Hány embert húztak karóba kövezett útak földíszítésére és a munkásság elriasztására? Nem egyet, sem kettőt, de semmit nem ért. Újra meg újra fellángoltak a harcok, mindig nagyobb erővel, s egyre szilárdabban hódított a munkás. Most, hogy itt állunk a tett előtt, nem, nem szabad meghátrálni, nem szabad bemocskolni őseink nevét. Aki gyáva, meghátrál, az nem való közénk.

■- Holnap május elseje. Mindnyájan azt akarjuk, szabad, ünnepelt legyen ez a nap, azért áztunk, fáztunk, s bújtunk a rendszer pribékjei elől. Fel a fejjel elvtársak! Velünk vannak a gyárak, üzemek, s velünk van a világ minden lerongyosodott munkása. Itt vagytok mind, kik szerveztétek ezt a felvonulást, s nem kétlem, hogy megálljátok helyeteket. Azt a szent hitet, ami a szí-,, vünkben lobog, még a puskagolyó, sem bírja kioltani. Kiáltsuk hát aj nagyvilágnak: Mégis ünnep lesz! május elseje!

— Igen, ezt akarjuk! — dördült fel;

kórusban a hang. , j

— Tehát holnap — szólt a köpenyes: — reggel hat órakor mindenki a sa-: ját üzemének, gyárának munkásai-; val a megbeszélt útvonalon megindul a város főtere felé. Aztán.. hirtelen elhallgatott. Valaki az ablakot erősen megverte. Egy pillanatra dermedt csend feszült a kis szobára. Az arcokon valami irtózat futott végig. Halálos csend volt. Az ablakot: újra zörgették. Erre Mikei, a köpenyes megindult lassan az ablak felé, a már elővett revolverrel a ke-: zében. Újra zörgettek. Kiszólt.

— Ki az?

Bódog.

Jelszó?

— Titok, bizalom.

— Ajtót nyitni!

Kinyitották az ajtót, s lihegve bukott be Bódog.

— Mi a baj? szegezték neki a kérdést szinte egyszerre.

— Elvtársak! Ezelőtt öt perccel letartóztatták Olgát, megtalálták nála a röplapokat is. Ugyanebben az időben elvitték tizenöt társunkat is. Azt hiszem felderítették rejtekhelyeinket. Menjünk mi is szét, nehogy itt találjanak bennünket, mert akkor el van veszve a holnapi felvonulás.

— Igaza van — szólt a köpenyes. Menjünk elvtársak, s holnap majd kibontott lobogóval találkozunk a város főterén. Szabadság!

— Szabadság! Elköszöntek egymástól,- s a kis ház újra a régi, ártatlan képével állta a vad vihar ostromát.

íyf intha az ég megbánta volna tegnapi dühét, reggelre tiszta azúr ég hajolt a mozduló városra. A friss levegőben mámorítóan úszott a' tavaszi virágok édes illata. Ünnepre készült még az ég is, a föld, s

a szunnyadó élet. Kibontott, vérvörös zászlók lengtek a házak ormain, amit lágyan, szeretve simogatott az enyhe szellő, a felkelő nap még erőtlen sugara. Valahol aztán egyszerre, mintha a föld mozdult volna meg, belevágva a város nyomortanyáinak életébe, felzendült a dal:

»Föl, föl, ti rabjai a földnek, Föl, föl, te éhes proletár«

Zúgott a dal, lengtek a zászlók, s az induló ütemére ezer-tízezer láb dobbant, a kövezett úton. Lányok, asszonyok, karjukon csöpp gyermekükkel, dalolva és kiáltva: Éljen május elseje! — vonultak a város főterére.

Tyf ár-már odaértek, mikor az első utcatorkolatban előttük állt a tőke védfala, a kegyetlen fegyveres pribékek előrenyújtott szuronyhegye. Hiába volt. A munkáslelkek lángrakapott dühét már nem leheteti megállítani. Mindent elsöprő erőként mentek, egyenest a szuronyhegyeknek. S zúgott a dal:

»Föl, föl, ti rabjai a földnek«

Szürke lován dölyfösen ülve, kardját csillogtatva megállásra intette ezt az embertömeget a morcos pribékek vezére.

— Állj! Mit akartok?

A köpenyjes, aki most is az élen haladt, kilépett:

— Azt akarjuk, hogy ünnep legyen május elseje! Azt akarjuk, hogy ami jogunk, az a miénk legyen tettben is!

— Aljas csőcselék! Fegyvert nekik! A fegyverek felemelkedtek, s a gyilkos golyók ontották a vért. Mikei, a köpenyes összeesett, s szájából kibuggyanó vér közül még kiérő hangja így kiáltozott: Éljen az első szabad május elseje! Talán érezte, tudta, hogy első lesz, de örök maradt, hisz sok vért követelt.

TISZTELGÉS

május 1 előtt

Hírül adtuk már, hogy a Bánya- és Építőanyagipari Egyesülésnél nem folyt eddig szervezett munkaverseny. Az a szándékuk a dolgozóknak, hogy május elseje után indítják be a versenyt. Ennek ellenére a téglagyárak dolgozói a munka frontján az ünnep előtt is kifejezésre juttatták tiszteletüket május elseje iránt. Lapzárta előtt érkezett a hír, hogy áprilisi nyerstégla tervüket április 26-án teljesítették. Égetett téglatervüket pedig százharmincezer darabbal teljesítették túl. A többlet tégla mintegy húsz családi ház felépítésére elegendő.

ILLYÉS GYULA:

Üzenet

Ó, szerteszét felsercegó őrtüzek: Májusok, a nyirkos, szolga éjjelen rőt lánggal fölfutók,

Ó, pirkadat, rőt áradás! álmukban annyiszor látott, s ti távoli tüzek! - szennyes ködök alól,

Tegnap mi volt még, vert sereg: véres bozóton át gyűl már itt újra, gyűl — hahó hallgasd a trombitát!

Kik megmaradtak a sötét, csaholt ezer kopó: megáll és visszanéz — amott leng már a lobogó!

Kik megmaradtak a sötét tobzódó őrület éjfélén s csak száraz szemük gyújtott szikrás tüzet,

míg fent örök törvény szerint zengtek az évszakok: hallják, hogy gördülnek elő várva-várt hajnalok!

sírok közül, véres fejek, vajúdó táj felett sisteregve száll felétek, ím innen ma üzenet!

Pohárnak alján csöppnyi l szívemben a remény, megvillan fényeden, örök Május! rád nyújtom én!!

Kedvünk helyett aki ragyc s égsz életünk helyett ó, trombitálj hű Május, ó e néma táj felett

hirdesd jövendő harcaink győzelmeit, s te nap indulj!... Lépünk mi még győztes zászlód alatt!

1929. m

Tóth Árpád

MÁJUS

Mikor május kezdi híves hajnaltájon

Édes ébresztőjét halk muzsikaszájcn: Lehet-e rossz jóslat, perben dús csodákkal, Egy csokorba kötve friss orgonaággal? Lészen szerelemnek öröls-új divatja,

Mind ez egész földet templommá avatja,

S akárhol is hajol két fej össze csókra,

Imádság lészen az, új öröm új jókra.

Csak fészek is nyíljék elég a madárnak,

Hová turbékolni szépen hazajárnak,

Édes Uramisten, végtelen kegyedben Ne felejtsd: hol leszünk! — új házbérnegyedben!

Híven az elhatározáshoz

Az elmúlt hónap első napjaiban a Cukorgyár egyik villanyszerelő csoportjának tagjai megbeszélést tartottak. A gyűlés utón felkeresték a gyár vezetőségét és a következőképpen közöltek szándékukat:

A villanyszerelő csoport vállalja, hogy április havi tervét határidő előtt két nappal előbb befejezi. Terven felül elvégzi az új talajlaboratórium világításának beszerelését, az autóműhely világításának beszerelését és a célgazdaság lakásátszerelését.

A villanyszerelő-brigád hogy a tervben vállalt val munkát elvégezte. Elkészül talajlaboratórium és au villanyszerelési munkája, pes öt transzportőr, és a időre befejezték a célgazdíkásátszerelési munkálatait i

A megbetegedett inspekc lyett 23 munkanapon át véj a gyár inspekciós teendőit, ezen kívül a katonai szolgál vonult három fő kiesett mu is.

A határidő napja elérkezett és a a megtakarítás eléri a 31' gyár vezetőségét nem érte csalódás, tot.

A mi ünnepeink az öröm napjai, valaminek a befejezését, valaminek a kezdetét jelentik, olyan dolognak, amely megújította a világot De a mi ünnepeink emlékeztetnek : is: a harcra, o.mely meghozta gyüimölcsét és az emberekre, akik meg; harcolták azt, a győzelmet azonban : nem érhették meg közöttünk. Bör: tön senyvesztette tüdejüket, évekig ;nem látták családjukat, naponta koc: kára tették életüket — mégis kitar* 'látták. Aztán váratlan rajtaütés, f:e: gyetlen kínzás, vagy a kibírhatatlan ; börtönélet elvitte őket sorainkból.

: Ott feküdtek — vagy nyugszanak \most is — valahol, ismeretlen sírok; ban, kegyelet nélkül eltemetve, fel> áldozva magukat a nemzetközi mun: kásmozgalom csataterein. Csak a :szívekben a küzdőtársak tetteiben : és emlékezetében maradtak meg, eletették bennük a harag lángjait, a ki: tartást és engesztelhetetlenséget.

: Nem tudok szabadulni a gondolat: tói, hogy a győzelem után sok min: dériben elfelejtkeztünk róluk. Nem ; külsőségekben, — hisz volt néme: lyüknek sírja is, könyvet is írtak ró; luk —, hanem életük példájának tar; talmából veszítettünk. A proletárösztönből és a biztos tudatosságból, оi nemzetközi összetartás iránti hűségből, a harcosok és szövetségesek .megtalálásából és harcba vezetésé: ről — egyszóval a kommunista raa• gatartás legfőbb tartozékaiból. Ezért ! is kerülhetett sor újabb hősök teme’. lésére, újabb áldozatokra.

Nem tehetek róla, de a májusi készülődés lázában, a csodálatosan ■szép tavaszban elsősorban rájuk em; lékezem, kissé keserűen és megha: tódva, mint ahogy a harcostárs, : vagy a jó barát szokott hozzátartozóira gondolni, akiket a visszahozhatatlan időben kegyetlen tett szakított el tőle.

Az élők élén holtak

Máskor is így volt ez velem, a piros zászlók erdejében, az énekhangok között a menetben két ember járt velem: Rákosi Bandi és Szalmás Piroska, akiket a fasizmus éveiben pusztítottak el, most a tizenharmadik szabad májusban pedig még valaki: Mező Imre is, akit az októberi fasiszták a Köztársaság téri pártház előtt a járdán lőttek agyon, amint fehér zászlóval kilépett a kapun.

Közülük csak Rákosi Bandit ismertem egész közelről. A másik kettővel a mozgalom néhány hétköznapjain, munka közben találkoztam. Mégis hatással voltak rám, máskülönben hogyan is tudnám idézni őket. Ök a jelképek, példák számomra, bennük testesült meg mindaz, ami a forradalomban jó, nemes és követésre méltó.

Az érzések, amelyek néha uralják az embert, talán zenében lek.ottázhatók, azonban így is utolérhetetlenek, így szavaim is, melyek e három ember méltatására állnak össze e májusi emlékezésben. De mégis emberekhez, magyarokhoz, szocialistákhoz szól sorsuk: íme olvassátok, itt van három társatok a sok millióból, a.kik e május elsejéért estek el, nemes ügyért, gaz kezek által.

Rákosi Bandi

vezetett be tizennyolc éve a munkásmozgalomba. A tanonciskolában találkoztunk. Kiismert engem, megtudta, hogy szeretem a könyveket, a verseket, a kultúrát, ezzel vitt el az ifikhez, a »toronyba«. Minden szerdán volt is valamiféle program. Később együtt játszottunk buta színdarabokban, majd megpróbáltuk a

»Danáin Györgyöt« is a I utcában, a vasasoknál. Volt: szava-agitáción, nyáron az ! Lassan fejlődtem, csak a ku nalán dolgoztam, de Bandi volt. József Attila és Ady szavaltatott velem, politikai konferanszokat mondatott e.

Mindez sokat jelentett, de szervezetben dúló kuliss, mögé nem láttam. Csak egy tettem meg valafnit. Már voltunk, a nagy háború kö: kultúrszerv választásán nagi ta fejlődött ki Bandi és et vezető között. Az öregek nem Bandi lett a kultúrszer Mikor megkérdeztem, ho: volt az a nagy vita — eloszt év óta — őszintén így szólt: még nem érted. Kultúrirán volt szó, de valójában kom vagy vaskalapos szoedem ve vényesüléséről!«

Azután már nem sokat tunk. Az ifi szervezetet be Bandi a,zonban nem hajtó Harca tudatos volt, tudta кг, zi ellenségei. Kinőtt az ifi lomból. Az illegális Szabad más náciellenes röpcédulák sza lett. így is fejezte b Többször kellett a nyomát helyre cipelni, a lebukás miatt. Egy ilyen alkalomr, lék fel. követték, majd тг ben betörtek hozzá. Tű esett el, nem gyáva módra, vegyet és egy gyermekei hátra.

Mikor ezt, már a fels - után elmesélték nekem, ez tóit eszembe róla; amint 4 tázik az öreggel; látom há hullámos hajával, piros, pu