Somogyország, 1957. május (2. évfolyam, 100-125. szám)

1957-05-05 / 103. szám

JVggárnap, 1957. május 5. SOMOGYORSZAG______________________________ > Az édesanyákat köszöntjük édesanyánk Minden évben egy napon, május első vasárnapján egy pillanatra megállítjuk a szürke hétköznapok rohanását és ebbe a kis időbe bele­lopjuk az emberi érzés májusi színes virágát, az anyák köszöntését. Nem kell gyereknek lenni ahhoz, hogy megindulhasson az ember visszafelé az emlékezés egyre inkább porosodó útján, elég ehhez egy­­egy múltból fölrévlő becéző szó, vagy simogató anyakéz fehér emlék­­foltja. Vagy elég, ha este megkérdi tőlünk valaki a rég megszokott hangon: »Elfáradtál, fiam?« Ne gondoljunk ezen a napon másra, mint arra, hogy most nekünk kell megkérdezni: »Édesanyám, még nem fáradtál el?« Hiszen amer­re csak járunk, mindenütt dolgozó anyákat találunk, akiknek szinte minden perce az anyai érzésre épül. Akiket az élet és a család gondja parancsol munkába, s míg sürögnek-forognak a pult mögött, vagy a répaföldek hátfájdító sorai között csúsznak, talán arra gondolnak, hogy a nagyobbik fiúnak meg kellene már talpaltatni a cipőjét, vagy, hogy nem fázik-e meg a Hugica a szeles időben. Asszonyok a földeken és az iskolai katedrán, asszonyok a kórházakban és a gép mellett. A mai napon ezekre az asszonyokra gondolunk szeretettel. És azokra az édes­anyákra, akik miután szárnyrabocsátották a gyermeket, otthon dol­gozgatnak, és azokra, akik reggelente reményt váró szemekkel hajolnak a kicsi gyermekágy fölé. Mert a mostani édesanyáknak más az anyaság, mint a régieknek Statisztikai adatok hosszú sorait lehetne itt most felhalmozni.’Kezdve az^ anyagi segítségtől, a csecsemőhalandóság egyre lejjebb szoruló sza­­máig, a bölcsődék és napközi otthonok egyre szaporodó ágyacskáiig, mind csak azt a tényt igazolják, hogy a nép államának nem kis gondja az anyák gondja. Mert mikor örül leginkább az édesanya? Ha egész­ségesnek, gondtalannak látja a gyermekét. Ha megtérülni látja fáradt­ságát a gyermek emberré válásának szívdobogtató nagyszerűségében. A mi társadalmunk ezt biztosítja. A gyermekkor gondtalanságát, és általában az élet emberibb voltát. Azt akarjuk, amit minden ' anya: ne kelljen többé az új anyáknak néhány, frontról írt levélkét őrizgetni utolsó emlékként... S ilyenkor anyák napján ezekre az anyákra is gondolunk, akikre tálán nem gondol senki. A magukramaradt, vagy elfelejtett édesanyákra. A költő az egek szürkeségében látja öröknek a törékeny édesanyját, mi minden édesanyát szoborszerűen magasztosnak hiszünk ezen a vi­rágos májusi vasárnapon... Amikor végignézzük a kisgyerekek virágos anyaköszöntését, nekünk szives-virágokkal kell köszöntenünk a másik édesanyánkat is, a hazát, Magyarországot, melynek — szinte közhelyként hangzik — de büsz­kén valljuk, hogy fiai vagyunk. Köszöntjük szülőhazánkat a tavaszért, a nyárért, a ringó búzáért, és a nótás szüretekért, a virágért, a fáért, a madárdalért, és köszöntjük az egész életért. Azok helyett is, akik nem sokkal ezelőtt magára hagyták ezt az anyánkat, minden bajával és gyötrelmével, akik lehetnek ugyan magyarok, de hazafinak lenni mást jelent. Segíteni a nevelőanyán, segíteni a szülőhazán. Dolgozni mindkét Édesanyánkért. Anyák napján Édesanyánk felé száll minden gondolatunk. TTf •• •• . Koszonto Kedves Édesanyák! Ma teljes pompával virul a tavasz, orgona cs gyöngyvirág illatától ter­hes a lég, s mi anyák napját ünne­peljük. A tavasz üde virágaival ma kis szívünk hálavirágait is csokor­ba szedtük cs oda tesszük drága édesanyánk láb?, ele. Megköszönjük a sok jóságot, aggódást, gondosko­dást, mellyel naponta eláraszt ben­nünket az anyai szeretet. Drága Édesanyák! Kis gyermekeitek szemének fénye ragyog ma itt. Kis titkok kapuja nyí­lik, hogy örömet szerezzünk nektek. Nagy öröm nekünk, hogy értünk ag­gódó szemetekben ma a boldogság könnye ül. Szeretnénk, ha sohasem halvánvulna el ez az örömfény, ha nem felhozná bánat arcotokat. Tud­juk, sokszor mi is szomorúságot oko­zunk nektek, de rosszaságunkat mindig nagyon megbánjuk, ha bá­natosnak látunk titeket. Kedves Édesanyák! Bocsássatok meg ma nekünk rosz­­szaságunkért é<s fogadjátok köszön­tőnket. Higqyétek el, gyermeki sze­retetünk minden melegével nyújtjuk át. Öleljetek szívetekre bennünket. Szorítsátok erősen kezünket, hogy le ne tévedjünk a jó útról. Kedves Édesanyák! Ma minden vi­rág nektek nyíljon! Minden illat ben­neteket üdítsen, minden madár nek­tek énekeljen! S mi, kis gyermekei­tek millió, millió csókkal köszöntünk benneteket, drága Édesanyák! HORVÁTH ANIKÓ IV. b. oszt. tanuló, Petőfi általános iskola. c/lm^ák íiafLfrátia Szívünk minden szeretetével kö­sz intünk benneteket, drága somo­gyi édesanyák, az anyák napja alkalmából. A mai napon kicsinyek, nagyok a hála és szeretet virágait rakják édesanyjuk ölébe, kezébe. Mennyi szeretetet, önfeláldozást, szerető aggódást és gondoskodást sugároz ez a szó: Édesanya. Kinek tudnánk elpanaszolni bajainkat, fájdalmain­kat úgy, mint édesanyánknak és ki tudná úgy megvigasztalni, köny­­nyeinket letörölni, mint ö. Kedves Édesanyák! Gondoljunk ezen a napon mindannyiunk kö­zös édesanyjára, drága hazánkra. Fogjuk meg egymás kezét szere­tettel és neveljük gyermekeinket féltőn vigyázva, hogy a szocialista társadalom hasznos tagjai, építői legyenek. Szeressék hazájukat. Ha­zájukat szerető, bátor, becsületes emberek legyenek, akik a termelő munkában, családjuk körében egy­aránt megállják helyüket. Minden édesanya azt szeretné, ha gyerme­kének boldog, gondtalan fiatalsága nyugodt, biztos jövője lenne. En­nek a biztos és boldog jövőnek megteremtéséért dolgozik a mun­kásszülő a gyárban, a paraszt a földön, az értelmiségi az íróasztal vagy katedra mellett. Fogadjuk meg ezen az ünnep­napon, hogy munkánkat továbbra is lelkiismeretesen, becsületesen, s ha lehet még jobban végezzük, hogy minél előbb eltűnjenek az októberi ellenforradalom által ej­tett sebek. Mutassuk meg ellensé­geinknek, hogy mi magyar édes­anyák tudunk dolgozni és ha kell, harcolni is népi demokráciánk to­vábbi erősödéséért, megvédéséért. Édesanyák! További munkátok­hoz sok sikert, erőt, egészséget, gyermekeitekben sok örömöt kí­vánunk. NŐTANÁCS MEGYEI INTÉZŐ BIZOTTSÁGA JÓZSEF ATTILA: Ad Sidera. Anyám, ki már a messzi végtelen vagy s nem gyötrődök hogy nincs kenyér megint, nem sápadsz el, ha szűkös este int, hogy kis rikkancs fiad vérébe jajgat. Anyám, ki már a néma végtelen vagy s borús szemed fiadra nem tekint, ó meg ne lásd az ólom-öklű kint — miattad zúg e tört, betegre vert agy. Anyám, falat kényért sem ér az élet! De nagy hitem van, s szép jövőnek élek: Ne ordítson pénzért gyerektorok. S tudjon zokogni anyja temetésén. S ne rúgjon még az Ember szenvedésén a Pénz. MINDENNÉL TÖBBET ÉR A halál, a sír széléről jött vissza Horváth Istvánné jákói asszony, a Textilművek femónője. Kézenfogták fehérköpenyes orvosok, s visszavará­zsolták őt az életnek, hat éves kis­fiának, aki még úgy vágyik az édes­anya simogató keze, szava után. Ki mosná ruháját, ki metszené kenye­rét, ki készítené minden reggel az iskolába, ki tanítaná a magyar nyelvre, az élet, a rend, a munka, a játék szeretetére, ha anyját elszó­lította volna a halál. De nem, az élet erősebb volt a halálnál, győzedel­meskedett. Hol van már az egy év előtti nap, amikor Horváthnét ájul­­tan vitték el a fonógép mellől, s ki­látástalanná vált az életbenmaradá­­sa. Jóságos szívű, aranykezű orvos­bácsik melléje álltak, kórházban gyógyítgatták, szanatóriumban pi­hentették. Horváthné most, egy esz­tendő után jókedvű, kövér, — 7 ki­lót hízott a pihenés alatt —, egészsé­ges és munkaképes. Ám legnagyobb bánatára egy kikötésük volt az or­vosoknak: nem kerülhet gépre, csak ülő munkát végezhet. Hogy is mond­ta az egyik orvos: még ha százezer forintot fizetnének, akkor se en­gedném a fonógép mellé dolgozni, a maga élete többet ér annál. Bi­zony, az édesanya életénél nincs drágább a világon Kinn, a város szélén, hatalmas fák között húzódik meg a Zója gyermek­­otthon. Barátságos kép fogadja az otthonba belépőket. Tiszta, gondo­zott udvar, virágokkal teleültetett kert. A tisztaság és a rend végig­kíséri a látogatót az egész otthonon. A hálószoba gondosan bevetett ágyai, a ragyogó parkett, a beteg­­szóiba, a tantermek, az ebédlő, s minden helyiség tanúskodik az ott­hon lakóinaik, vezetőinek tisztaság- és rendszeretetéről. ANYÁK ÉS GYERMEKEK Negyvenöt gyermek talált itt ott­honra. Hét és tizenhárom év között vannak. Róluk írunk most néhány sort. Arról, hogyan élnek itt a szőke-, barna-, feketefürtös apróságok. Ró­luk írunk, de az anyákhoz szólunk. Azokhoz, akiknek lehetőségük meg­engedné, mégis itt, az otthonban ne­veltetik gyermekeiket. Azokhoz az anyákhoz szólunk, akik nem érez­nek lelkiismeretfurdalást gyerme­keik neveléséért, sőt hónapokig, éve­kig nem látogatják az otthontól tá­vollévő gyermekeiket. Anyákról írunk, anyákról szólunk. Szólunk azokról az a nyálírói is, akik itt az otthonban szívük minden melegével, szeretetével gondozzák az idekerült apróságokat, hogy pó­tolják az otthont, az annyira szük­séges anyai szeretetet.. A HÁROM KRÉNUSZ­­TESTVÉR Nagyszakácsiban élt a Krénusz­­család, hol jól, hol rosszul. Amíg a családfő, Krénusz József élt, vala­hogy csali megvoltak. Néhány évvel ezelőtt Krénusz József meghalt, s özvegye itt maradt négy apró gyer­mekével. E naptól kezdve nehéz sors szakadt a családra. Az anyára ma­radt a Iris föld, s bizony a gyerme­kekkel nem tudott foglalkozni. Főtt­Oitlionrn találtak • • MINDEN NAP próbatétel Néha bizalmas beszélgetés közben — más iskolában tanító kolléganőki ismerősök, vagy akár szülők is meg* kérdezik Várhelyi Gyulánét, a ka­­posvári Gyógypedagógiai Iskola ta­nárát: — Mondd, hogy bírod azt az ideg* munkát, azt a fáradtságot, amit tanítványaid okozhatnak neked. Hi­szen nálatok a gyermekeket való­­sággal újjá kell teremteni?! Ilyenkor Várhelyi Gyuláné szelíden elhárítja a dicséretnek számító kér­­déseket: — Hivatásomul választottam ezt a pályát — mondja. Miért is beszéljen olyan dologról, ami természetes, mint a víz, vagy a tűz, vagy arról, ami egész lényét el­­töltötte, mikor elhatározta, hogy szü­­letésüknél, vagy gyermekbetegségük­nél fogva szellemileg és sokszor tes­­tileg is fogyatékos gyerekeket hoz vissza az életbe, a társadalomba. Ilyenkor azért eszébe jutnak azok a döntő órák. Férje súlyos tüdőbe­teg jogász, ő maga ugyanabba a kór­házba kéri magát nevelőnek. A tbc-s gyermekosztályt kapja, a legnehezeb­bet. Nézi a kínlódó kis arcocskákat és arra gondol, hogy milyen nehéz lesz ezeknek a sorsa, ha kikerülnek onnan. És egyszer, egy késő délután, amikor férje állapotában döntő vál­tozás áll be. mindketten elhatároz­zák, hogy átképzik magukat, ezeket a kis satnya palántákat gondozzák majd életük végezetéig. Félt az első találkozástól, idegei lázadoztak, de leküzdötte magában az idegenkedést. Ma mintegy száz gyerek tanítása után örül, hogy itt taníthat. Közben két gyermekére gon­dol, akik Pesten tanulnak. A folyosóra kihallatszik az üte­mes tanulás. A kissé magas, csilin­gelő gyerekhangok, mintha zenét sugároznának. Asszonyszívek zenéjét, amely visszhangzik lassúbeszédű kis aj­kaikról, visszazeng a lassan, de biz­tosan fejlődő értelemből. ij -Hét gyerek, tizenhat unoka A csurgói mama bottal tipeg. A fö­lötte elszállt hat és fél évtized ki­tengernyi sok munka ráncossá tette, kezén a bőrt. Pedig szeretett dolgoz­ni, kapálni a mezőn, mosni az ud­varon, hajnaltól napestig. Mert özv. Hugyecz Bélánénak csak ez jutott osztályrészül, meg a sok gyerek, flét gyermeket nevelt fel a mosóasszo­nyok silány bérén. Hét gyerek és ti­zenhat unoka ... Ha bántja az öreg­ség, a tehetetlenség érzése, a gyere­kekre gondol, s menten örömköny­­nyek csillognak szemében. Óh, mi­lyen jólesik néha sírni!... Gondo­lata állandóan a családi fészekből szétszéledt gyerekeken jár, pedig már nem kicsik, a legfiatalabb is anya már. Dehát tud más lenni egy anya? ételt a gyermekek néha napokig nem láttak, új ruha, új cipő meg évekig nem került rájuk. A nép állama azonban segített. A négy gyermek közül hármat itt he­lyezett el az otthonban. Uj, szebb életük lett e naptól kezdve a gyer­mekeknek, s nagy könnyebbsége az özvegynek is. Naponta kapnak ren­des ételt, új ruhát a Krénusz-test­­vérék, s szeretetet, amiért olyan há­lásak. Az igazgatónőről, a tanítónő­ről, gondozónőkről mindhárman nagy szeretettel beszélnek RAJONGÁSIG SZERETIK GYERMEKÜKET Kovács Magdolna és Kovács Va­léria ikrek. Mindkettő’ szőke, pajkos, nevetőszemű, nagyon helyes, értel­mes gyerek. Tizenegy évesek. Pé­csen laktak szüleikkel, amíg azok külön nem váltak és nemtőrödve gyermekeik sorsával, új házasságot nem kötöttek. A szülők állítólag rajongásik sze­retik gyermekeiket. Nem tudtak megegyezni, hogy a gyermekek me­lyiküknél maradjanak, azért döntöt­tek úgy, hogy az otthonba kerülje­nek. És az ikrek itt élnek már négy éve. Szüleik időközönként megláto­gatják őket. Magdi apukáját, Vali pedig anyukáját szereti jobban. És a szülők? Uj házasságukból egyikük­nek sem született gyermek. Ha any­­nyira, tényleg rajongásig szeretik gyermekeiket, volna arra mód. — a kis család egyesítésével —, hogy ezt megmutassák ... NAGYON AGGÓDOM ÉRTED Koromfekete hajú, nagy, fekete­szemű, igen okos, értelmes gyer­mek Jakab Antónia. A vezető, s a tanulók véleménye szerint a legértel­mesebb, a legtalpraesettebb kislány az otthoniban. Kitűnően tanul, spor­tol, ezenkívül balettet is tanul. Most 11 éves, az otthonban öt éve van. Édesanyja 1956. elején látogatta meg utoljára. Levelet a napokban kapott. Édes­anyja ezekkel kezdi levelét: »Drága kislányom. Nagyon aggódom érted. Mindig félek, hogy valami bajod van«. Jakabéknál is a különválás játszott közre, hogy az első házas­ságból származó gyermekek elkerül­tek otthonról. Antónia öccsét örök­be fogadta egy gyermektelen házas­pár, ő pedig ide került az otthonba. Anyjának második házasságából született egy gyermeke. Az anya igen ritkán látogatja meg gyerme­két. Pedig annak éppen most igen nagy szüksége lenne a szülői szeré­téire. S ezt a szeretetet az anya bő­ségesen tudná nyújtani a családi otthonban, hiszen két gyermek nem jelenthet olyan terhet, hogy azt ne tudnák elviselni SÍRVA EMLÉKEZIK Két éve van az otthonban Simon Mária, 12 éves budapesti kislány. Amikor édesanyjáról kérdezzük, sírva fakad. Szomorú emlékei van­nak. Anyja számtalanszor földhöz­­verte őt, kisebbik testvérét pedig 'apja késsel akarta agyonszúrni. így került el otthonról. Anyja azóta sem kereste, még egy levelet sem írt gyermekének. S a gyermek, bár szomorú emlékei vannak anyjáról, mégis nagyon vágyódik utána. Na­gyon vágyódik utána s nagy szere­tettel gondol rá... NINCS OTTHON HELYÜK Kovács Ágnes Debrecenből ke­rült édesanyjával Kaposvárra. Any­ja azzal helyezte el akkor az otthon­ban, hogy nincs lakása, nem tudja a gyermeket hová tenni. Egyszer meg­látogatta a gyermeket! — azóta férj­­hezment, s ezidőtől feléje sem néz. A gyermek 13 éves elmúlt, s az ér­telmes gyermek mindent meglátó, mindent megértő eszével rádöbbent arra, hogy miért nem jutott neki hely a családi otthonban. Keserű szavakkal tett anyjának szemrehányást, amikor egyszer meg­látogatta: »Látod, anyú, én nem fértem meg a lakásban, de Feri bá­csi megfér.« S az anya, hogy tetéz­ze mindezt, még fizetni sem akart a gyermek után, pedig dolgozott, sőt a gyermek otthonmaradt holmijait is eladagotta. Kaponya Mária dombóvári kis­lánynál! sem jut hely otthonukban. Pedig csak egyetlen gyermeke öz­vegy édesanyjának. Nem dicsekedhet az anyai szere­tettel Farkas Erzsébet budapesti kislány sem. Anyja egyedül hagyta otthon kislányát, amikor dolgozni ment. A munkára körülményei miatt szüksége volt. De hogy négy éve, amióta a kislány ide került az ott­honba, nem talált időt, hogy meglá­togassa gyermekét, azt már nem le­het megérteni... KÖSZÖNET MUNKÁJUKÉRT Negyvenöt gyermek él az otthon­ban. Többen családi körülményeik, többen pedig anyjuk, szüleik meg nem értése folytán kerültek ide. Nagyrészük olyan családi otthonból került el, ahol nem érezték az ott­hon melegét, nem érezték a szülői szeretetet sem. Most igazi otthonba kerültek, ahol nem hiányzik annak melege, de nem hiányzik az anyai szeretet sem. Az állam évenként többszázezer forintot fordít arra, hogy az otthon kis lakóinak minde­ne meglegyen. Minden gyermeknek van több öltöny téli, nyári ruhája. A koszt kitűnő. A szeretetet pedig Magyar Sán­­dorné kiváló pedagógus, az otthon vezetője és munkatársai: Borbély Józsefné, Kosaras Józsefné tanító­nők, Tóka Jánosné, Ivók Sándorné gondozónők és Kőnizberger Erzsébet szakácsnő nyújtja a gyermekeknek. Végtelen türelemmel, szeretettel fog­lalkoznak a gondjaikra bízott kis­lányokkal. Tudják azt, hogy miiven nagy szükségük van a szeretette, megértésre, hiszen Borbély Józsefné tanítónő és Kőnizberger Erzsébet szakácsnő is több évet töltöttek a múltban menhelyen, s megismerték a menhelyi gyermekek keserű életét: Az életre nevelik a gyermekeket, azt akarják elérni, hogy az otthonból kikerülve emberré, a társadalom hasznos tagjaivá váljon valamennyi: Hét, tizenhárom éves kislányok. Ügyesen, otthonosan mozognak, te­rítik meg az asztalt, amikor étke­zésre kerül sor. Valamennyi tud stoppolni, kézimunkázni, tiszták, csi­nosak. Azért a szeretőiért, amelyet tanítóiktól kannak, végtelenül hálá­sak. Kovács Áenes. aki nemrégen átkerült a bonyhádi gyermekotthon­ba, így írt a napokban az egyik gondozónőnek: »Aranyos Katica né­ni. Aki ott van. az csak hálás lehet és kezetcsókolhat azért a szerétéiért, amit ott kap.« Igen. mert az otthon valamennyi dolgozója megosztva gyermekei, s az otthon kis lakói kö­zött anyai szeretetet, neveli, gon­dozza az ottlévő gyermekeket. Kö­szönet munkájukért. Szalai László.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents