Somogyország, 1957. április (2. évfolyam, 77-99. szám)

1957-04-19 / 91. szám

Péntek, МЭТ. április 19. SOMOGYORSZAQ______________________________________ 7 lr»d.ilmi pályázatunkra »Hálás fiú« jei ic,óveI beküldött írás. Д szegényembereknek is van­­л пак vágyaik. Csakhogy ezek törpe vágyak. Ők is álmodnak né­ha, ha a hosszú téli éjszakákon nyugtot hágy nekik a munka. Ál­modnak, ha nem is félvilágot, mint a kapzsi hatalmasok, hanem szép ruhát, fehér kenyeret... de ál­modnak. Törpe álmok? Törpék, de egyct­­■egyet óriássá hizlal belőlük egy kósza reménysugár. negyvenötben történt, a világ­rengető esemény után. Különös hí­rekéit hordott a szél: földosztás, népállam, jó pénz... — Megzavarodott a világ? A sze­gényember lesz most már az úr? — kérdezte nagyanyám, amint egyik vasárnap délután kint üldö­gélt az asszonyokkal a kispadon. — Akkor mi nagyurak leszünk most, fiam — mondta nekem, mi­ikor odaszaladtam a labdámért —, mert eddig elég nyomorultak vol­tunk. — Á! Julcsa néném — szólt köz­be valamelyik asszony —, úrnak születni kell, szegény marad, aki szegénynek született. Es nem is hitte senki a híreket. , De az a kósza reménysugár... { Olyan kicsiny elég belőle. i Másra fordult a szó az asszonyok i között. Én is elmentem pajtásokat keríteni, mert unalmas volt egye­dül a játék. A szegényember ünnepe csak ilyen: mi gyerekek ellaodázgatunk, az asszonyok kiülnek a kispadra, a férfiak meg kimennek a szőlőbe és eliszogatnak, elpolitizálgatnak ket­tesben, hármasban. így volt ez most is. Apám, a sógorom, meg a két szomszéd kiballagtak a hegyre iszo­gatni valamelyik gazdagabb sze­gényhez. Különös ember az én apám. Ak­koriban még a bort is szerette. Ha meg ivott, beszédes lett. Elmesél­cAz atillán, ín te fünek-fának, hogy minek örül, mi bántja, mintha ilyenkor pótolni akarná az egyébként kevés beszé­dét. Ahogy mentek fölfele, beszél­gettek erről is, arról is, nézeget­ték az átmentén a vetést, s a virág­sátort, amit a hordópart meggyfái borítottak az út fölé. Előjött a szó a nagyvilág dolgairól is. — Furcsa világ ez, hallják-e — mondta az öreg János bácsi, a fel­ső szomszédunk. — Hallom, te is Kapósba adod a fiadat iskolába - fordult oda apámhoz. — Oda hát. A tanító azt mondta, hogy jó feje van a gyereknek, ad­juk felsőiskolába. Mért túrja a föl­det az is egész életében, mint én? — Hát aztán mi lesz belőle? — kérdezősködött tovább az öreg. — Az isten tudja — felelt apám elgondolkodva. — Az anyja azt mondja, legjobb lesz, ha valami iparosfélének adjuk, de ha jól ta­nul, miért ne lehetne belőle szolga­­bíró, vagy még alispán is, hiszen azt mondják, hogy most minden le­het a szegényember gyereke. Másnap, ahogy bementem az is­kolába, János bácsi unokája, a kis Szabó Laci, amint megpillantott, már újságolta is a többieknek: — Nézzétek, jön az alispán úr! Tegnap az apja azt mondta a pin­cében, hogy az ő fiából alispán lesz. Engem aztán így csúfoltak egész éven át. Aznap este sírva panasz­kodtam otthon, hogy mindenki en­gem gúnyol. Láttam, hogy apámat bántja, amiért beszélt az álmairól mások­nak. Nem szabad a. szegényember­nek ilyen merészet álmodni? De hát a farkas nem mindent a fiá­nak akar? Szegény apám! Úgy örül, pedig csak tanár lesz a fia, csak tanár... VIGYÁZZ, MIT CSELEKSZEL! (Igaz történet. írta: O. Oltványi Edit) Irodalmi pályázatunkra beérkezett mü. jVT agyon régen történt, szerep­­lői közül már kevesen él­nek. Rekkenő, forró júniusi délután volt, egy levél se rezdült meg a fák ágain. A temetőkert lélekha­rangja szüntelenül hívogatta az oda betérő földi vándort. »Gyere be, gyere be«. — A frissen hán­tolt sír előtt megállt a gyászme­net. Egyed Miklós tanár holt­testét helyezték örök nyugalomra. A koporsót leengedték, szünet nélkül hullottak rá a göröngyök, senki sem mozdult el a tömegből. De hol van a főreál iskola Vili. osztálya? Nem búcsúztatják ked­ves, jó osztályfőnöküket, ki nyolc éven át apjuk helyett apjuk volt? Mi történt?... Pár nap előtt vitatkozva ült együtt а VIII. osztály.., / »Az érettségi tételeket pedig Gondolatok egy pártnapon (Egy ifjú pártmunkáshoz a KISZ megalakulása alkalmából) Irodaim! pályázatunkra »Egy 45-ös pár ttag« jeligére beküldött veft. (Elüldözője bús napoknak, ■ — ti forróhangú, nyílt szavak f melyek a csontig áthatolnak, is lemosnak szennyet és sarat. ^De jó érezni, mint mosdatnak 7 szavakból kinőtt nagy kezek. Érzem, ahogy most átkarolnak, is tartanak, mint egy beteget. fRéq elmúlt harcos évtizednek i látom most első napjait, amikor én is, mint ifjú ember hallgattam pártunk tanait. Éppen úgy, mint te, itt előttem, a Elnézem ifjú arcodat, \melyre a gyúló tűz ecsettel ^rajzolt most piros foltokat. > |De kár, hogy eqy-két gyors vonással nem tudok arcot festeni, melyről egy szobrász kalapáccsal, márványból szobrot vésne ki. A szobor talpán naqy betűkkel írrám fel: »szűzi értelem«. — Csak az tud nézni ily szemekkel, kiben a hit még végtelen. Mily tisztán, mint fehér hóhullás száll hozzá minden gondolat. Hallgasd, csak hallgasd, ifjú elvtárs. Mind igaz, amit mondanak. Igazig., s én mégis úgy szeretnék hozzád néhány szót szólani, ki tudja mikor látlak ismét. El tudom-e még mondani? Szeretnék szólni,... s nem csinálom. Nem zavarlak most... nem szabad. Leírom inkább jótanácsom, így talán jobban megmarad. Te most indulsz el if|ú hévvel folytatni apád harcait, szívod magadba nyílt tüdővel mindazt, mit Leninünk tanít. Tanácsom ennyi: fogd a könyvet, feqyver az, néma hadsereg! De ne CSAK abból tanuljál, mert elsorvadsz, mint egy mellbeteg. Úgy Jársz mint én, ki most csalódva, beesett mellel krákogok azért, mert könyvből bemagolva ismertem meg a holnapot. Menj, Ifjú elvtársi Járd a rétet. Beszéli azzal, ki vet, arat. Ismerd meg Jól, hogy mi az élet. Járd be a bányát, s gyárakat. Fogd meg kezét az ősz munkásnak, meglátod milyen kérges az. így érted тед majd könyvlapcdnak tartalmából a szavakat. Csak így látod meg, hogyha bánat barázdál emberarcokat. Csak (qy lesz szebb a Jövő század, melyért most vívod harcodat. minden áron meg kell szerezni! Az »öreg« ott őrzi azokat odahaza dolgozószobájának íróasztal fiók­jában. Hisz a nyolc év alatt any­­nyiszor voltunk nála, mindenki is­meri lakása minden zegét-zúgát. Ellopjuk a tételeket!« Hamar meg­született a haditerp: »Éjfél után, mikor a tanár-házaspár már -az igazak álmát alussza, álkulccsall felnyitjuk a veranda ajtaját, be­hatolunk a dolgozószobába, kis bányász lámpával világítunk és fekete álarccal fedjük be arcun­kat, hogy senkj se ismerjen fel bennünket!« w Két napra rá, egy titokzatos, fullasztó éjszakán, mikor a hold is segítőleg bújt el a kósza felhők mögé, ők, a tizennyolc évesek, hangtalanul lopództak be osztály­­főnökük lakásába. A ; bányász­­lámpácska halványan világította meg a jól ismert szobát. Az író­asztalt álkulccsal próbálták fe­szegetni ... végre sikerült. Némán állták körül, sietve kotorásztak a fiókban és egyszer csak... csend­ben, zajtalanul nyílik az ajtó, s a tanár úr ott állt égő gyertyával az ajtó keretben. Az álarcos ifjú banditák ijed­ten rámeredtek... 6 a szívéhez ka­pott és hangtalanul pssfeesettí Melléje térdeltek, próbálták fel­emelni, éleszteni, de a nyolc éven át értük dobogó, gondos, kifáradt atyai szív. örökre {иégállt! A 'csíny a vádlottak padjára vitte a bűnös fiúkat. A főkolom­posokat a törvény szigora büntet­te. De hiába volt a büntetés, mar­cangoló bánat, kedves jó tanáru­kat nem tudta visszahozni többé! Sok-sok év múlva, mikor már életük delén is túl voltak és saját gyermekük is felcseperedett, min­dig — folyvást arra oktatták azo­kat: »Gondold meg előre mit te­szel, milyen következményekkel járhat cselekedeted!!« Lőrinc» Lás síó: A NAQY FELELÖSSÉQ irodalmi pályázatunkra beérkezett mű. 1954 STYARÄN, a főiskolai világ­­bajnokságon történt. Az egyik for­ró nyári délután hatalmas ember­tömeg hullámzott a Margitszige­ten. Ebben az embertömegben tör­tettünk mi is előre, hogy eljus­sunk az uszodába, ahol az úszás és műugrás döntőit tartották. Mint színes virágok bukkantak fel itt­­ott a külföldi sportolók élénikszí­­mű melegítői. Mi kisvárosiak, el-el­­csodálkoztunk a ritkán látott eg­zotikus embereken, kínaiakon, né­gereken. A sokadalomban az uszo­da bejáratánál érdekes csoportra bukkantunk. Zöld melegítőben ma­gas, barna, göndör hajú fiúk és lányok ültek a fűben: mellükön fehér betűk: EGYPT. Egyiptomiak voltak. A magas, méterkilencve­­nes daliák között csodálkozva vet­tünk észre egy olajbama, göndör­hajú, pici, zöld melegítőbe öltözött legénykét, nagy fekete szemekkel, kezében hatalmas almával. Picike melegítőjén félelmetes krokodil ásított a gyanútlan járókelőkre, alatta egyiptomi felírás, amit büsz­kélkedve mutogatott mindenkinek. Aztán elvesztettük a tömegben, majd később láttuk fürödni a be­melegítő medencében, ahol vidá­­mat, mint egy kis béka, csobogott jobbra-balra. Este a versenyek után, amikor hazafelé tartottunk, az uszoda egyik jegyszedőjétől sikerült meg­tudnom a kis Abdul történetét. EGYIPTOM ÉS IZRAEL, mint tűz és víz, engesztelhetetlen gyűlö­lettel egymás iránt, vívta háború­ját a trópusi nap arca alatt. A so­ha *em öntözött sivatagi homokot most vér permetezte. Szétlőtt gép­kocsik, elhagyott sátrak, tevehul­lák mépesítették be az eddig nép­­telen pusztaságot. A hadiszerencse napról-napra változott, hol az egyik fél javára fordult a kocka, hol a másikéra. Történetünk ide­jén az egyiptomi csapatok elkese­redetten támadtak egy falut a si­vatag szélén, melyet az izraeliek tartottak megszállva. A falu elfog­lalása szinte biztosra vehető volt, hiszen a stratégiailag fontos pon­tokat már az arabok mind a ke­zükben tartották. Köztük és az iz­raeliek között széles országút hú­zódott végig. Achmed ezredes fáradhatatlanul fürkészte távcsövével a falut, fi­gyelve a két kis tábori ágyú gya­kori becsapódását. Mellette állt helyettese, Omár hadnagy, távo­labb sédig az egész ezred, tüzé­rek, gyalogosok, partizánok feküd­tek. Valamennyiüket egyetlen vágy fűtötte: — elkergetni az el­lenséget és elfoglalni a falut. A harc már három napja szakadatla­nul tartott, ezalatt az idő alatt ,-chmed ezredes alig aludt néhány órát, enni pedig már közel két napja nem evett semmit. Lázasan keresett a makacsul védekező fa­lun egy parányi rést, amit a kis - -őri ágyúk a győzelemig tágíta­nának. A rés már napok óta nem akart mutatkozni, helyette viszont mu­tatkozott az izraeli vadászgép és valóságos golyóesővel árasztotta el az állásokat. Achmed ezredes lehasalt a futó­árok elé, és hol az alacsonyan ke­ringő gépet, hol a falut figyelte, újra meg újra végigpásztázott raj­tuk a gépfegyver, s ha a kegyet­len kattogás egy-egy percre meg­szűnt, sebesültek nyögése, halál­kiáltások hallatszottak. Az ágyúzás a légitámadás alatt sem szűnt meg. Omár hadnagy a legnagyoDo életveszély közepette sem szüntette meg a tüzet, hiszen talán azon a pár ágyúlövésen mú­lik a győzelem — gondolta. Hirte­len megszűnt az ágyúzás. A falu közepén hatalmas tűz és füstcsó­va tört az égre — valószínűleg ezt látva — a repülőgép is meg­fordult, s a falu irányában eltűnt a levegőben. ACHMED EZREDES rekedt hangon osztogatta parancsait: — Valami baj van odaát! Omár hadnagy! Kérek a géppuskáktól támogatást!... Rohamra indulunk! Megszólaltak a géppuskák, s a po­koli, kelepelő hangzavar közepette Omár hadnagy egy maroknyi vak­merő emberrel elkészült a roham­ra. Az izmok megfeszültek. Ach­med ezredes felemelte a kezét... a szemek lángoló tűzben égtek, amikor váratlan dolog történt. A falu irányából egy bukdácsoló em­beri alak meg-megbotolva, valami rongycsomóval vagy bugyorral a hátán az állások felé szaladt. A géppuskások azonnal beszüntették a tüzet és a rohamosokkal együtt tanácstalanul néztek Achmed ez­redesre. Achmed leengedte a ke­zét, majd szeméhez emelte a táv­csövet. Csodálkozva látta, hogy a feléje futó alak nő, hátán egy rongyból készült bugyor, kezével kétségbeesetten integet. Achmed arca hirtelen kemény kifejezést öltött. A futó nő mögött elszórtan, lehajolva, szuronyt szegezve ro­hamra indultak az izraeli csapa­tok. Ajkáról keményen pattant a szó: — Tűz! S gyakorlott füle jól hal­lotta, hogy szinte ugyanabban a másodpercben ott az úton túl is megszólaltak a géppuskák. Ezután nem lehetett látni semmit, mert a golyózápor méterekre felverte a homokot, s a szállongó por marta a szemet, égette az orrot, a szá­jat, a légzóutakat. Percekig tar­tott az eszeveszett tűzharc, aztán a túloldalon elhallgattak a gép­puskák. Achmed ezredes is beszüntette a tüzet és feszülten figyelt az úton túlra, ahol hirtelen minden csen­des lett. A homok jódarabig még szállongott a levegőben, s aztán semmitől sem zavartatva leüllepe­­dett. A rohamra indult ellenséges katonák visszahúzódtak, csak egy alak feküdt az úton innen, kezét széttárva a homokra: ...az isme­retlen nő. Hátán a szokatlan bu­gyorral, lábait maga alá húzva, szemével a falu felé feküdt mere­ven, mozdulatlanul. Achmed ezredes végigtörölte verejtékező homlokát, mellette Omár hadnagy krákogott, s köp­ködte ki szájából a homokot. Az előbbi rettenetes zajra szinte fur­csán, szokatlanul jött ez a csend. Nem mozdult sem itt, sem odaát senki, mintha a halál merevsége lett volna úrrá a sivatagon. A nap perzselő hevében a senki földjén feküdt az ismeretlen, ide­gen asszony, csendesen, holtan. Achmed és Omár kemény kato­nák, igaz hazafiak voltak, meg­szokták a halál mindennapos kö­zelségét, most mégis valami szo­katlan ellágyiílásféle fogta el őket és nem tudtak egymásra nézni. OMÄR TÖRTE MEG a csendet: — Lehet, hogy nem mi... lehet, hogy azok odaát... Achmed lein­tette: — Neki már mindegy. Ele­get befogadott már a sivatag ... nem nézte, hogy Kheopsz, vagy tuareg... Befogadja majd őt is...! — mondotta, s zavarában a táv­csövet csavargatta. Aztán olyasmi történt, ami eddig példátlan volt az egyiptomi—izraeli hadviselés történetében. Az idegölő támadás e-jo.ii csendet éles, sivító gyermek­­sírás törte meg. A halott asszony mellett mintha megmozdult volna valami, s egy kis mozgó, fekete pont mászni kezdett az arab állá­sok felé. A csodálkozástól megszakadt a hadifegyelem, s a katonák kieme’­­kedtek az árkokból és tágranyílt szemekkel bámulták a szokatlan jelenséget. Achmed ezredes és Omár hadnagy is egy pillanatra elfelejtették, hogy katonák, s ér­teiden arccal néztek egymásra. Achmed törte meg a csendet: Allahra mondom, egy gyerek!... Csak nem ezt cipelte az az asz­­szony a hátán? ... Szavait éles sorozat szakította félbe. Az izraeli állások mögött meglátták a fedezékből kiemelke­dő arabokat, s azonnal valami cselt szimatoltak. A csodálkozó férfiak újra kato­nákká váltak, s a másodperc tö­redéke alatt helyezkedtek el a buckák mögött. Achmed ezredes távcsöve előtt eltűnt a túlsó lát­határ a felverődő homoktól, s így nem láthatta a kisgyermeket sem, akinek gyenge kis hangja elve­szett a gépfegyverek pokoli katto­gásában. Achmed ezredest hirtelen vala­mi megmagyarázhatatlan furcsa érzés arra kényszerítette, hogy sa­ját fiára, a kis Alira gondoljon, aiki talán ebben a pillanatban szalad haza Kairóban az óvodából a légitámadás elől. Elszorult a szíve, amint látta, hogy a túlsó oldalról jövő sorozatok magasra dobálják fel a homokot a gyer­mek mellett. Miért lőnek azok az állatok... — fakadt ki — vagy talán nem látják a gyereket!. - -Valószínű — dörmögte Omár az úttól nem igen láthatják. — Aztán aggódva tekintett felettese arcába, aki tőle szokatlan módon magába mélyedve nézte a homo­kot. Látta, hogy Achmed hirte­len szilárd elhatározással felkap­ta a fejét: — Szólj a felderítők­nek! — adta ki halkan a paran­csot. Most Omár hadnagyon volt a csodálkozás sora, de ő feszesen tisztelegve, gzó nélkül elindult tel­jesíteni a parancsot. Alig múlt el egy-két perc, máris öt felderítő állt vigyázzban Ach­med ezredes előtt, Haléi tizedes vezetésével. Achmed gondterhesen végigné­zett rajtuk, majd lassan, elgondol­kodva beszélni kezdett: Fiúk! Egy rendkívüli nehéz ké­résem van hozzátok. Nem akarok kötelezni senkit teljesítésére, hi­szen ezerszer az életetekkel játszo­tok. Röviden: kérek két önként je­lentkezőt, aki a kisgyereket be­hozza az állásokba. Minden szem a homokban síró kisgyerekre tévedt, majd Halef tizedes szólalt meg mély, rekedt hangon: — Ezredes úr, mi nem féltjük az életünket, ha a hazán': ?’, van szó ..., de egy kisgyermekért... aki ráadásul... zsidó... talán sok lenne két em­ber élete...! A többi négy ember szótlanul állt és kerülni igyekezett Achmed ezredes tekintetét. Achmed felső hajtott: — Szóval senki... hm... hót elmehettek... fi­úk, s elfordult. Majd érezte, hogy egy kéz nehezedik a vállára, s kérdő tekintete Omár hadnagy kemény arcába mélyed! Omár halkan, de úgy, hogy a felderítek is meghallhassák, hivatalos han­gon szólt: — Ezredes úr, ha nincs más bátor ember az ezredben, ak­kor vállalom egyedül a feladatot — s mintegy aláhúzva az előbb mondottakat, kapcsolni kezdte a derékszíja! Halef tizedes lépni akaró lába megmerevedett, majd az egész ember hirtelen mozdulat­tal Omár elé állt. — Hadnagy úr, magával megyek. Omár átkarolta Halef vállát és csendesen mondta: — Vesd le a szíjat és indulunk. Egyik sem látta, vagy nem akar­ta látni, hogy Achmed ezredes meghatottan elfordult MINDEN CSATÁNAK megvan­nak a maga névtelen hősei, akik nagyobb tetteket követnek el, mint hajdan Napóleon, nevüket ugyan nem emléktáblák és bronz szobrok, hanem barátaik szívei őrzik, még­is talán ők nagyobbak Napóleon­nál és Nelsonnál is. Hatalmas erő, az előítéleteken aratott hatalmas diadal kellett ahhoz, hogy a siva­tag egyszerű fia legyőzze az évek hosszú során át felhalmozódott gyűlöletet és saját életét tegye koc­kára az ellenséges kisgyermekért. Omár és Haléi elindultak. Buc­­kától-buckáig kúsztak előre, előbb csendben, később a felkattogó gép­fegyverek haláltosztó tüzében. Achmed ezredes újjongani szere­tett volna, amikor látta, hogy Omár kezében fogja a gyermeket és maga előtt tolva, Halef fedezeté­vel kúsznak visszafelé. Rettenete­sen eltorzult azonban az arca, ami­kor látta, hogy Halef golyótól ta­lálva, mozdulatlanul fekve marad a homokom Omár gyengéden át­karolta Halefet és szinte ember­­felett erővel húzta őt is a gyer­mekkel együtt. Ólomlábakon járó percek teltek el, s bár az egész alig tartott tíz percig, mégis hosz­­szú volt, mint maga a végtelenség. S azokban a percekben kezdett Achmed ezredes igazán hinni az el­lenség feletti biztos gvőzelemben, amikor Omár hadnagy lefektette a lövészárokba a sebesült Halefot és a gyerekkel a karján feszesen tisz­telegve jelentette: — Ezredes úr, a feladatot végre­hajtottam ! S Omómak. a sivatag egyszerű fiának szemében ott égett a világ legszentebb jelmondata: Felelősek vagyunk minden gyer­mekért, fehérekért és feketékért egyaránt.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents