Somogyország, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-17 / 64. szám

1857. 17- BOMOOTfOHSZAB * &&maq.tyi nApmiloÍJzek) — Harmincöt évig rőt mellettem a fiam juhász, ío aztán még gyerök-korában rábőszült az is a fa­­agásra... Nézze majd mög annak a munkáját is — gy okosított fel idős Kapoli Antal a nála tett látoga­­áskor. Vajon mennyire hasonlít, vagy üt el a fiú nűvészete az apáétól, ér-e annak nyomdokaiba, s gyáltalán mi a közös a két Kapoli faragóművészete :özött? Ezek a kérdések élhetnek a látogatóban, míg sak körül nem jártat ja a szemét a szobában, kezdve tükörrámán, mely köröskörül van faragva különféle árágokkal, betyárokkal, juhászokkal, példázván a :omázást, melyet két juhász végez egy borosüveggel koronázott asztal mellett, melyhez a szentenciát is negadta ifj. Kapoli Antal, mivel fölé faragta: JÓ iOR, JÖEGÉSÉG. Amikor ezt faragta, akkor még ralóban ifjú volt, ma már lecsüngő őszes bajusza és kopaszodó üstöké cáfolja ezt a szót, melyet leginkább ,z apjától való megkülönböztetés miatt használt. Az­­ita aztán csak rajta maradt és hatvanhárom éves ej jel is if j.-nak tartják nyilván, akiket érdekel a nűvészete. — Antal bácsi, — indítom meg a beszélgetést. Bíz­atta-e az édesapja a faragásra valamikor magát, agy miért kezdett el faragni? — Soha, soha nekem nem mondta, hogy farag­ak. Hanem én már kisgyerek korom óta birkák nellett vótam. Ott ráér az embör botot cifrázgatni. ín is elkezdtem. Először viráglajtergyát, tükörfát fa­­agtam. De akármit is csináltam, ha nem sikerült el­­lobta'm. Édösapám is csak mögnézte ezöket és csak ízt mondta: Dobd el! No, így vótam eleinte. De aztán lekifogtam — olyan tizenkilenc éves' lőhettem, s ak­kor már pénzt is kaptam érte. Azóta faragok. Három botot hoz be, meg egy kis dobozt. — Ez a kazetta most készült el. Ilyen virágokat nég nem is faragtam, — mutat a körtefakazettán nyi­­adozó különféle virágmintákra, melyeket csak faragó imber tudott termeszteni. A doboznak négy oldala és i tefeje van kifaragva — valamennyi más-más virá­gokkal. Mint mondja, arra különösen vigyáz, hogy egy­forma virágok ne kerüljenek egy tárgyra. A három iot egyike, egy vékony, hosszú, kampós juhászbot tel­esen üres. Nincs rajta semmi faragás. Legalábbis a zárán nincs, csak a fent a kampó végén, mely hi­vatott a birka lábát elfogni. Itt van egy kis faragás: t kampó vége egy juhfejben végződik. Látja, hogy cedvtelve forgatom, hozzáteszi: — Ezt csak úgy fa­­agtam. Szép kis somkampó vót, tetszött, aztán ki­­’aragtam. A második boton, mely egy ismerősének készült, nár virágok is vannak, éspedig a művészetére leg­­nkább jellemző szirmos körvirágok. A következő bot esz a legszebb, mivel az öt mezője — mely önálló ds csoportot is képez — háromféle színnel: pirossal, »lddel és sárgával lesz színezve. Pirossal és zölddel i virágok és a »szödött gatyás juhász« sárgával pedig - melyet a választóvíz képez, — a virágok köze ékes­­tedik majd. Faragásait nézegetve, hamarosan meg lehet talál­ni az apja művészetével való hasonlatosságot is, és a cülönbséget is. A hasonlatosság azonban más faragó­­nűvésszel is egyeztethető, mert ez nem a technikára, lanem a témaválasztásra utal csak. Mint juhász em­bert a természet, a számtalan ízben különböző képé-AZ IFJABB KAPOLI vei tapasztalt mezei környezet ihlette, hogy fába faragja azt. Ezt bizonyítják a rengeteg virágok, ma­darak, betyárok, juhászok, ö iS karcolt kobakot is, szarut is a fafaragáson kívül, mint apja. Tehát a két Kapoli művészetének különbsége a formában je­lentkezik. Nem lenne egyéni az alkotása, ha valami­ben is apját utánozná. Virágai díszesebbek, teljeseb­bek, mint az apjafaragta virágok, azonkívül, hogy nála jobban érvényesül a szimmmetria is. A figurái pedig nyúltabbak az öreg Kapoli tömzsi alakjainál, talán azért, mert maga is jólmegtermett ember. A-pjával el­lentétben soha nem faragott történelmi személyt semmiféle művére. А кfaranó Kapoli Antal, apa és fia, az egyik budapesti ünnepségen. Rajzot soha nem néz, a faragások »belülről« jön­nek. Így mondja: »Nem szoktam rajzúni, inkább ki­faragom, mert rajzúni nem is igön tudok érdömösen.« Dehát nem is a ceruza szerzett megbecsülést Kapoli Antalnak, hanem a faragó bizsók, melyet oly­annyira sikerrel forgatott, hogy 1954-ben először az országban, másodmagával -- egy másik faragóval — megkapta a Népművészet mestere kitüntetést. Ez volt a legnagyobb elismerés, melyet eddigi munkájáért ka­pott az utolsó Kapoli, aki még varázsolni tudott a fára, vagy a szarura. Vagy esetleg lesz folytatója a családban? A fia jöhetne számításba, a juhászkampó és a faragóbizsók felvételénél, csakhogy ez nem igen történik meg. mivelhogy Kapoli Antal is abbahagyta a birkák terelgetését. A fia meg már egészen más életet él. így beszél róla: »A. fiam mög itthagyott. El­­mönt Pécsre kőművesnek. Nem hiszöm, hogy lönne már belőle faragó... Hacsak rá nem bőszül majd egyször. De nem igön hiszöm én azt...« (Király) Л hri hí rí m^nt a gyermek művészeti rL OdOJGlGlX9 nevelésének eszköze Az elmúlt tíz-tizenegy esztendőre visszatekintve, megállapíthatjuk, hogy a már ismert, sok zökkenőtől elte­kintve, művészeti életünk а XX. kon­gresszus után megszabadulva meg­­koiö:tsé.gétől, mórföldes csizmákkal halad népünk esztétikai nevelésének emelése terén. Jövőnk azonban vál­tozatlanul ifjúságunk nevelésétől függ. Az ifjúság nevelése tulajdonképpen már az óvodában kezdődik. Álljunk meg itt egy pillanatra. Kieiégítő-e óvodásaink és általános iskolásaink művészeti nevelése? Nem, vagy leg­alább is kevéssé! Határozatokat ugyan már hoztunk az esztétikai ne­velés elhanyagoltságának felszámo­lására, de a határozatokból még na­gyon kevés valósult meg. Gyakran találkozunk kultúrversenyeink alkal­mával gyermek-színjátszókkal, akik dicséretes szorgalommal ugyan, de a káros szemlélet riasztó példáit mu­tatják a nem nekik való darabok be­tanulásával és előadásával. Nem arra van szükségünk, hogy a gyer­mekek szórakoztassanak bennünket, felnőtteket, hanem, hogy mi szóra­koztassuk a gyermekek ezreit, tíz­ezreit, nekik szóló, nevelő, művészi ízlésüket fejlesztő, korosztályuknak megfelelő művészeti munkával. En­nek a kívánalomnak legjobban meg­felel a bábjáték. Ez a művészeti ég a nevelés minden területének rend­kívül nagy segítséget tud adni. Felkelti érdeklődésüket, szívesen foglalkoznak vele, és sokoldalú em­berré válásukat a legnagyobb mér­tékben elősegíti. Mert pl. milyen készségeket fejleszt egy iskolai báb­szakkör? A bábuk készítése, a para­ván építése, a díszletek, kellékek festése, ruhák varrása, egy-egy báb­előadás megtartása olyan politechni­kai nevelést ad, amilyet egyetlen más művészeti ág sem. A bábjáték fej­leszti gyermek esztétikai érzékét, anyanyelvi nevelését, beszédkészsé­gét, qyarapítja szókincsét, növeli fel­lépésének határozottságát, bátorság­ra, önállóságra nevel, továbbá fej­leszti az arány-, forma-, színérzéket és tervezőkészségét. Tehát egyszer­re oktató, nevelő és művészeti ha­tással van a gyermekre. (Képzőművé­szeti, színiátszói, zenei. mozgáskul­túrái oktatás.) Pedagógusaink inagyrésze idegfen­­kedik ettől a műfajtól, mert még mindig a réqi »vásári« bábjátékot látja benne. Nem vesznek maguknak annyi fáradságot, hogy személyesen kikísérletezzék és így sokszor felelőt­lenül véleményt nyilvánítanak. Na­gyon sok nevelőt ismerek, aki nem­ese« a gyermek iskolánkívüli művé­szeti nevelésére használja fel a báb­játékot, hanem különböző tantárgyi segédeszközként is. (Beszéd, olvasás, számolási készség fejlesztése, iroda­lomtörténet, ének stb.) Azoknak a pedagógusoknak, akik a bábjáték nagy nevelő hatását az oktatásban meg akarják ismerni, ajánlom, olvassák el Perlaki Ernő »A bábjáték pedagógiája« című kötetét. A csehek, akiknek a bábkultúrája jóval magasabb szinten áll, mint a miénk, már felismerték a bábjáték óriási nevelő hatását és intézménye­sen gondoskodnak arról, hogy a köz­társaság területén, minden korosztá­lyú gyermek részére más és más jel­legű darabokat játszanak, amelyet előzőleg az iskolában egy kiváló pe­dagógus dolgoz fel, az előadás alatt pedig egy psziholóqus pedagógus fi­gyeli a gyermekközönséget, s annak minden reagálását feljeqyzi, hc^y azokat figyelembe vehessék a drama­turgiái munkánál. Meg kell említenem Szabó Gyulát, a Kaposvári Állami Óvónőképző igaz­gatóját, aki felismerte a bábjáték ne­velő hatását és az Óvónőképzőből ki­kerülő fiatal óvónők mind ismerik és foglalkoznak bábjátékokkal és pe­dagógiai munkájukban fel is tudjak használni azt. Jó lenne', ha az Óvó­nőképző példájára a Tanítóképzőben is foglalkoznának a bábjátékkal. Az a tapasztalatom, hogy az újonnan képzett tanítók kevésbé jártasak a művészetekben. Hogy csak egy pél­dát említsek: az éneket és rajzot ta­nító vidéki pedagógusaink 80—90 százaléka nem szaktanár. Színjátszás­ról, bábjátékról sehol sem tanulnak. Éppen ezen oknál fogva a megyei népművelési otthonok (kultúrottho­­nok) vezetői nem a fiatal, hanem legnagyobbrészt idősebb pedagógu­saink köréből kerülnek ki. A megyei népművelési osztály nagy anyagi áldozatok árán létrehozta a »Somogyi Tücsök« bábegyüttest, mely korszerűen felszerelve, gépko­csival bejárja megyénk minden köz­ségét és szakmai tanácsokkal rendel­kezésre áll minden jelenleg vajúdó, vagy megalakulni kívánó bábcsoport­nak és bábcsoport vezetőnek. Pedagógusaink fogadják őket sze­retettel, nézzék meg előadásaikat, bábuikat, technikai felszerelésüket, is­merkedjenek meg ezzel a hasznos, nevelő, szórakoztató művészeti ággal. GÁTS TIBOR Nagy írók tréfás esetei A közmondás »Aki nem szereti a bort, az asszonyt és a dalt...« volt egy beszélgetés témája, amelyen Mark Twain is résztvett. Megkér­dezték a nagy humoristától, hogy melyikről mondana le szívesebben: a borról, az asszonyról vagy a dal­ról. Mark Twain gondolkozás nélkül válaszolta: »A dalról.« »És ha a má­sik kettő között kellene választani?« — tette fel az újabb kérdést a kíván­csi kérdező. »Az teljesen az évjárat­tól függ!« — felelte az író. Voltaire egyszer a királynál ebé­delt. »Mondjon egy adomát!« — pa­rancsolta a már kapatos király Vol­­tairenek. »Ma ehhez túl buta va­gyok!« — felelte Voltaire kelletlenül. A mrály dühös lett és így szólt: »Az engem nem érdekel. Hallottad már egyszer is tőlem, hogy ma nem aka­rok uralkodni, mert túl buta va­gyok?« — »Sajnos nem, felséges uram!« — válaszolta Voltaire ko­moly ábrázattal. A kórházban és otthon Kora reggel var még. A bejárat mö­gött várakozók ülnek, s ahogy nyílik az ■üvegajtó, a két asz­­szony feláll. — Jó reggelt, doktor Hr. Jó reggelt! Magához jöttünk. Vizsgálatra. — Türelmet kérek, egy kicsit korán jöt­tek. Tessék helyei foglalni addig, majd szólok. — Barátságo­san mosolyog, és ro­han tovább. Fel az emeletre. Betegei vár­ják már. Hófehér köpenyé­ben végigszáguld a folyósón. Egy sápadt­­arcú asszony remény­kedőn sóhajt fel, a­­hogy látja elmenni a nyitott ajtó előtt. — Megjött. Végre! — A többit szom­szédjának súgja: — tfgy érzem, nagyon megkínoz ma a dok­tor ár. Mégis úgy várom... A fiatal orvos nem hallja ezt. Kezet mos. Ilyenkor van idő a gondolkodásra. Mi is van ma? Igen, hétfő. Vizit után műtétem lesz, aztán vizsgálat, elbocsátás, kezelés, ad­minisztráció. És ' ki tudja, mi jön még közbe. Mozgalmas nap lesz ez a mai. — Hogy vagyunk asszonyom? — köszönt az első betegére. — Köszönöm dok­tor úr, kicsit job­ban. volt? Fájdalma nem Ment. No akkor pár nap múlva haza is mehet. Reméljük nem lesz baj többé. Ä gyerekek biztosan vár­ják otthon, csak sies­sen haza... Oly jó esik a vi­gasztaló szó, oly meg­nyugtató a mosoly az arcon, a tréfálkozva kedveskedő hang, az örök vidámság. Fél gyógyulást jelent. Harmincnégy ágy van az osztályán. S talán egy, vagy kettő üres. A többiben ope­rált betegek, vagy mű­tétre váró asszonyok fekszenek, jó szót és gyógyulást várva. Sor­­ralátogatja őket és mi­re végez, kezdődik a főorvosi vizit. Közben benépesül a várakozó. — Itt jön a Kárpá­ti! Szólj neki, őhozzá akarok menni — sut­togja egy terhes fia­talasszony a mamájá­nak. Megállítják, de bocsánatot kér és tü­relmet. Műtétre megy. Súlyos eset, az asszony petefészek-daganattal jött a kórházba. GoMos előkészületek, asszisz­tencia, s a kés ele­venbe vág. Nem re­meg a kéz, csak apró verítékcseppek gyön­gyöznek a,z orvos hom­lokán, Idégszálai meg­feszülnek. Pércek, ne­gyedórák, félórák tel­nek el. S aztán ki­viszik az alvó bete­get. Egy halk sóhaj tör fel az orvosból: sikerült... Kijön a műtőből. Még nem érez, még nem lát. még távol van az élet zajától. Szinte meghökken, amikor útjába áll egy asszony, s durván rá­­mordul: — Na, csakhogy itt van. Mégis csak bor­zasztó, hogy ennyit kell várni. Közben el is pusztulhat az em­ber. — Ingerülten fél­refordul. Nem tudja, hogy az orvos ope­rált, hogy életet men­tett. De miért is tö­rődne vele. Csak ő a fontos, aki vizsgálatra jött, és már csaknem fél órája várakozik. Az orvos szó nélkül lenyeli a durvaságot. Pedig bántja, marcan­golja a szívét, s igaz­ságérzete lázadozik. De hallgat. Udvarias és előzékeny, mintha semmi sem történt volna... Vizsgál. Türelmesen, gonddal, aprólékosan. Egyik betegét el kell helyezni a kórterem­ben, adatokat vesz fel. S az óra mutatója ör­dögi gyorsasággal szá­guld körbe a fehér számlapon. Dél is elmúlott már. A kapu elé mentő­autó érkezik. Vérben fetrengő asszonyt hoz­tak. A műtőben ope­ráció van, ott vannak orvostársai. De nem lehet várni. Kárpáti doktorhoz viszik a be­teget, ö látja el, s küldi a kórterembe. Csörög a telefon. Egy terhes anya kór ta­nácsot. S ahogy az or­vos leteszi a kagylót, jön a nővér, s mond­ja: rosszul van az egyik beteg. Rohan a folyosó végére injek­ciót ad. Áldozatos munka, fárasztó, idegfeszítő. De oly szívesen te­szi. Ez a hivatása, ezért él, ezért dol­gozik. Talán nem is lehet szebb, feleme­­lőbb, mint gyógyítani, életet menteni, s új életet segíteni a vi­lágra. Ha erre gondol, nem érez fáradságot, leküzdi a kimerültség, idegesség első jeleit is.. Délután folytatódik a roham. Beteget bo­­csájt útnak, gyógyul­tan, egészségesen. Vért ad a 67-esben, kezel, vizitel, admi­nisztrál. És ha van öt perce, megy a betegei­hez, az ő birodalmá­ba, az operált osz­­t tályra. Mert oly jó ha­tással van a betegek­re, ha beszélget ve­lük, ha kérdezőskö­dik, az otthon, a csa­lád iránt... Este vacsorát hoz a felesége. Ma nem mehet haza. A folyosó tábláján ott a felirat: Inspectios orvos: Dr. Kárpáti Kálmán. Papírhalmaz kerül elő. Most talán lesz mód az adminisztrációra. Gyógyszerigénylés, el­számolás, kórlapok, s a többi. De ezek is csak ellopott per­cek. A betegekért van itt egész éjszaka, s ha mentő jön, ha rosszul van valaki, ha injekciót, gyógyszert kell adni, avagy vi­gasztaló szói, meg­nyugvást, az orvos nem ülhet bezárkózva az ügyeletes szoba aj­taja mögött. És ha megszólal a csengő, boldogan rohan a szü­lőszobába. Uj ember, kicsi emberke jön? a világra. Gonddal, 'sze­retettel kell fogadni. S a fiatal orvos, mint­ha sajátja volna, apás­­kodón paskolja meg az érkező jövevény kicsi testét... Másna p délelőtt folytatódik a munka. Pihenés, alvás nélkül, kimerültén. De majd otthon... W # Szűk kis albérleti szoba. Kétéves kis­lány, Jutka bújik elő a zongora alól, ahogy meglátja az apját. Nyakába ugrik, öleli, csókolja. — Apu, de régen láttalak — csevegi a csöppség. S az apu kö­rülnéz. Fáradt. Kar­ján tartja a gyereket, de szólni sincs kedve. Pár pillanat múlva megkérdezi: Anyuka hol van? — A fürdőszobában. Leteszi a gyereket, be­nyit. A fiatalasszony ebédet főz. A kis fürdőszobában kaptak egy sarkot. Úgy hív­ják: konyha. S ha szó esik róla, keserű mosolyra húzódik szá­juk. Bent ég a vil­lany. Különben nem lehetne látni, ha forr a tej, s a nagy kés eltévedne a gyúró­deszkán. Sírva jön a kislány. — Apuka... apuká... á.. .m! — tapogatja a fejét. Az apuka itthon is vigasztal. Megsimo­gatja a kxiszált für­töket és megveri a fe­kete zongorát, amiért bántotta kislánya fe­jecskéjét. Asztalhoz ülnek. A szobában akkora hely sincs, hogy nyugod­tan el lehetne járni a bútorok között. Az asszonyka beveri a könyökét, ha hozza a levest. Férje nem győzi vigasztalni: >— Nem tarthat örökké, majd csak sikerül... De maga sem hisz, maga sem bízik ben­ne. Hisz oly régen várnak már hiába... — Ugye lefekszel ebéd után? — kérde­zi az asszony. — Igen, szeretnék aludni egy kicsit. De úgy sem hagy a Jut­ka. Nem parancsolha­tod meg, hogy egész délután legyen csendben. Ő még nem érti. — Majd elmegyünk sétálni... Akkor ki tu­dod pihenni magad. A kis család sétálni megy. Jutka nem szí­vesen hagyja ott apu­kát, de végülis győz a szülői akarat, s az erély. Kárpáti doktor pi­henőre tér. Sokáig nem tudja lehunyni a sze­mét. Nézi a kis szo­bát, az összezsúfolt bútorokat, a két nagy ablakot, melyen csak úgy süvít be az északi szél. Töpreng. De hiciba minden, Ő mm tud a lakáshiva­talba járni. Ö a be­tegek orvosa, nem a lakástalanoké, hogy magán is segíthetne. Feleségét küldi, szin­te naponta megy, de mindig eredménytele­nül. Több mint há­rom éve kéri a lakást. S ha erre gondol, ke­serűség önti el a szí­vét. Igen, egy kicsit több megértést várna felelősségteljes mun­kája után. Hisz ép­pen a betegek, az új­szülöttek sorsa függ tőle. És mire vezet ez, ha nincs otthona, ha nem tudja kipihenni magát... Eh, belefárad a gondolatba is, s lázadozó szívét 24 óra fáradtsága, kimerültsé­ge tudja elcsitítani. Mélyen alszik, s szá­ja szögletében egy ki­csit a kiábrándultság, egy kicsit a remény, a bizakodás vonalai hú­zódnak meg. — Apuka, megjöt­tünk! — ébreszti a kislány, s hizelkedően bújik oda apja mellé. Lehet haragudni rá? Dehogy. Inkább ját­szanak egy kicsit. Az­tán apuka másik já­tékot talál ki, hogy ő­­rá ne legyen szükség, hogy egyedül játsszon a kicsi... Könyvet vesz elő. Tanulni álcára Június­ban szakvizsgája lesz. De, óh, jaj, lehet itt tanulni? — Apuka, te most mit csinálsz? — szól a kislány. — Olvasok. — Apuka, te most ne olvass. Most ját­­szál velem. Építs ne­kem várat... Vége a tanulásnak is. Megesik a szíve a kicsi lányon , aki olyan ritkáéi látja őt és elvárja, hogy fog­lalkozzon vple... Éjjel zörgetnek az ablakon. Műtéthez hív­ják gyorsan, sürgősen a kórházba. Az orvos sötétben öítözik, jaj, fel ne ébredjen a gyermek... Nincs szolgálatban, de segí­teni kell. Megy a sötét éjsza­kában, életet menteni. S az emberek bíz­nak benne, dicsérik ügyes )kezéért, precíz munkájáért, tapintatos finomságáért és ked­ves modoráért, vajon tudják-e, hogy ezt az embert tulajdonkép­pen semmibe veszik, hogy fittyet hánynak családi életére. Tud­ják-e, hogy mily hi­hetetlenül sokat vár­nak tőle és mily keve­set adnak cserébe. Nem, nem tudhatják. JÁVORI BÉLA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents