Somogyország, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-15 / 62. szám

Fentek, и*аг<Лш8 15. _________________ . 80М#8УвИЗЯА0 < | ....................................................................................... , .... ..................5 BÖHÖKYEI TAPASZTALATOK 1. Földhasználat Böhönye, 1957. március. A zsenge füvet előcsalogató, földet, levegőt, vizet melegítő nap bőkezűen ontja sugarait a böhönyei mezőkre is. Az idén szinte szokatlanul korán köszöntött be a tavasz. Csakhát nem mind arany, ami fénylik, nem min­denütt örülnek egyformán a kikelet­nek. Böhönyén például — mit tesz Isten —, a gazdák éppenséggel bosz­­szankodnak a szép napos idők láttán, talán ha csupán rajtuk állna, meg is állítanák egy-két hétre az idő múlá­sát. No, senki sem illetheti emiatt lustasággal a böhönyei gazdákat, nem, nem a restség beszél belőlük, ellen­kezőleg, az idő repülésének tétlen szemlélésére ítélte tésük aggasztja őket, s reggelenként az aranysárga sugarakat bontó napra s a tanács­ház felé pillantanak. Azt kér­dik esdő tekintettel: meddig várjunk még, mikor mehetünk a mezőre dol­gozni, mikor tudjuk meg már, melyik föld a miénk? Nem, nem lehet rossz néven venni tőlük, ha szemük, s né­ha a szájuk is — haragot lövell a tanácsház felé. Mert bizony az ember hajnaltól napestig róhatja a több­­ezerholdas határt, csak elvétve lát szántó­­gató-vetegető gazdái, de lábonálló kukoricaszárt, szántásra váró parlagot annál többet. Mintha ismeretlen szigetvilágba csöppenne hirtelen az ember, olyan kihaltnak tűnik az egész böhönyei határ. És 1957 márciust írunk, s olyan korlát­lan lehetőségek előtt állunk, amikor azt várnánk a mezőgazdaságtól, két­szerezze meg nemcsak a szorgalmát, az erőfeszítéseket, hanem nyáron aratáskor, csépléskor majd a termést is. Mit szólnak mindehhez a böhönyei gazdák? Bizony nem lehet csodálkoz­ni azon, ha nem valami biztató a hangulatuk. És ennek egyetlen oka a földrendezés szemmel látható hu­zavonájában, a tétovázásban és las­súságban keresendő. A törvények szerint március elejére birtokba kel­lett volna adni a földeket a tsz-kilé­­pőknek. Ma, március közepén pedig még csak alig egy pár gazda tudja, I hol jelölték ki számára a földet, Lett volna idő februárban a földrendezés-1 re. Ha továbbra is ilyen lassan hajt­ják végre a földrendezést, a felosz­lott tsz-ek tagjaival való eljárásról szóló rég megjelent kormányrende­letet, félő, hogy még sokáig nem ke­rül földbe az árpa, zab, s a többi korai növényféleség magja. Ki lát­ja majd ennek kárát? A parasztság is, meg az ország is. Szabó Kálmán, az egyik jóhírnevű gazda, szemrehá­nyó szavakkal kérdezte a földrende­zőktől: »Csak nem azt akarják, hogy az államra haragítsák a paraszto­kat?« No, de mi késlelteti a böhönyei földrendezést ? A hivatali szervek hanyagsága, nemtörődömsége? Nem, ezt nem le­hetne állítani. Akkor miért nem hordhatja az istállótrágyát a földjé­re Faggyas József, miért nem szánt­hat, vethet Bakos János és a többi tétlenül veszteglő parasz'ember? Mi­ért mondják reggelenként a tanács­házán összesereglő parasztok, hogy valósággal akadályozását látják ter­melésüknek. A rendelet előírja, hogy a feloszlott szövetkezet tagjai között a táblából lehetőleg azonos művelési ágú és értékű földet kell szétosztani, mint amilyent a belépéskor maguk­kal vittek. Kit segít ezzel a kor­mány? ^ A parasztokat. Termelési biztonságot akar teremteni. Ám Bö­hönyén igen fonák helyzet teiemtő­­dött meg az ősz óta. S az összeku­szált szálakat sajnos senki sem pró­bálta kiigazítani. Most pedig, hogy nyakunkon a tavasz, tanácstalanok. Az októberi események során a fel­oszlatást kimondó Dózsa és Búzaka­lász Tsz tagjai többnyire egyénileg vetették be kenyérgabonával a táb­lákba tagosított, úgynevezett ősi földjüket. Bakos János pl. az őszön 4 hold kenyérgabonát a tábla öt külön­böző részébe — belépése előtti szét­szórt földjeibe vetette el. S így cse­lekedett több kilépő is. Október óta olyan földeket is visszafoglaltak és bevetettek a tsz-tagok, amelyek va­lamikor tulajdonukat képezt к ugyan, de a tagosítások során csere­­ingatlanként egyéni gazdák birtoká­ba kerültek. Simon Györgyné 1100 négyszögöl földje 1955-ben a Dózsa tagosított táblájába olvadt be. He­lyette Nemes János régi földjét kap­ta cserébe. Nemes János is kilépett a tsz-ből a múlt esztendő végén, és se szó, se beszéd, elfoglalta a koráb­bi saját földjét. Simon Györgyné most itt áll föld nélkül a tavasz előtt. Majdnem sírva kérdi­»•*** lesz velem, hova vessek, mit aratok ?“ j S hány hozzá hasonló panaszos van a faluban! A zűrzavarban a feje te­tejére állt a földbirtoklás boaonyén. Mi lehet a káoszból a kivezető út? A kilépettek közül sokan követelik, hogy ne a régi szétszórt nadrágszíj­­parcellák szerint adják ki a földjü­ket — ha a törvény ezt megengedi —, mások viszont azt szeretnék, ha az ősi földet kapnák vissza. Ezért azt hangoztatják egyesek, hogy az 1955- ös állapotokat vegyék alapul a föld­­rendezésnél, vagyis a nagyobb föld­­mozgatás előtti helyzetet, s min ’ ’ í­­ki ahhoz a földhöz térjen vissza, amelyet 1955-ig művelt. Kinek lenne ez jó? Az ilyen állító­lagos igazságtevés újabb igazságta­lanságokat idézne elő, s végetnemérő veszekedést, viszály kodást indítana el a faluban. Ez pedig egyáltalán nem szolgálná a falu békéjét, nyu­galmát. Mert aki ma az ősi földek visszakövetelése ürügyén általános földrendezésről beszél, az akarva, akaratlanul a régi káros szenvedé­lyek felelevenítését, újabb hibák so­rozatát zúdítaná az emberek vállaira. Két napon át jártam a falut, beszél­gettem emberekkel, tapasztaltam, hogy a böhönyei parasztemberei nem ellenségeik saját maguknak, el­ismerik, hogy többre juthatnak, ha az eddig tíz meg tizenöt parcellá­ban szétszórt birtokukat most két vagy három tagban kaphatják meg, természetesen a réginél nem rosz­­szabb értékű földben. Kalmár János nyolc holdas gazda például maga jött rá, hogy időt, fáradságot takarít meg, ha ezentúl egy vagy két birtoktest­ben művelheti földjét. Igen sok apró kérdés is aggasztja az újrakezdő egyéni gazdákat, például: mi törté­nik azokkal a földekkel, amelyeket ők egyénileg vetettek el az őszön. Ezt a tanács vezetőinek, a gazdák érde­keinek összeegyeztetésével, igazságo­san kell elrendezni. S ha kell, a tör­vényadta jogokkal is meg kell aka­dályozni az önkényt. Most azonban a legsürgetőbb: halogatás nélkül bir­tokba adni a földeket úgy, ahogy azt a törvény szelleme diktálja. Ez a kiindulópont, enélkül előbbrejutni egy lépást sem képesek. V. .7. KORATAVASZI LÁTKÉP EMLÉKEZÉS. 1956. OKTÓBERÉNEK UTOLSÓ NAPJAI gyászteherként teleped­tek ránk. A fővárosból érkező hí­rek, s a reakció helyi porondra­­jutása tette gondterhessé nap­jainkat, álmatlanná éjszakáinkat. Éreztük, láttuk, mi megy az or­szágban, láttuk, hogy ránkszabsdí­­tották a börtönök fegyenceit, gyil­kosait, s ránk fenték vicsorgó, éles fogaikat a múlt rendszer letűnt »keresztes vitézei«, a hétpróbás fa­siszták, csendőrök, horthysta ka­tonatisztek, akik a népi demokrá­cia elleni veszett dühüket, gyűlöle­tüket az évek alatt felgyülemlett hibák ellen fellépő nép elégedetlen­sége mögé rejtették. Így akarták beadni lopva, titokban a mérget. Demokráciáról, népszabadságról szónokoltak, s közben a maguk terroruralmára, elnyomó rendsze­rük visszaállítására gondoltak. Hogy meg tudtak zavarni téged, Dolgozó Nép! Hittél a hazugoknak, képmutatóknak, tulajdon ellensé­geidnek, s gyilokra mentél e kép­mutatók biztatására azok ellen, akik testvéreid voltait jóban, rossz­ban, akik a nép hűséges szolgála­tára esküdtek fel. Akik ha hibáz­tak is, ki tudják javítani a hibát, s csak ők tudják orvosolni az össze­­gyülemlett sérelmeket. Rágalmak özönét zúdították ezek­ben a napokban Csurgón is a párt­ra és tagjaira. A legnagyobb tra­gédia éppen az volt, hogy az egy­szerű emberék hittek Vályi Nagy Ervin ludovikás tisztből lett pap »szabadságról, egyenlőségről, test­vériségről« hirdetett szónoklatainak. Igen, szabadságról, testvériségről, egyenlőségről szavaltak, s lám, hogy megcsúfolták, meghazudtolták magukat. Szabadság a volt csend­őröknek, a nagygazdáknak, a rend­szer ellenségeinek, de nem a nép­nek — ezt jelentette jelszavuk. Csendőrök vezetése alatt álló »nem­zetőrséget« állítottak fel, s ugye, »senki sem hiszi, hogy pl. Pákozdi úr, ez az egykori csendőrből lett nemzetőr-parancsnok a szocializ­mus megerősítését akarta. Hiszen a kommunistákat lefegyverezték, fél­re állították, még csak elvétve sem vettek be közülük egyet se a nem­zetőrségbe. Az elvtárs megszólítás szóba sem jöhetett, szitkot, átkot, mocskot szórtak a pártra, a kom­munistákra, s az elmúlt tizenkét év minden jó és helyes vívmányára. Hogy mit jelentett a szabadság? Azt, hogy készítették a kommunis­tákról a kivégzőlistákat, házkutatá­sokat rendeztek náluk, s novem­ber első napjaiban megkezdték a letartóztatásokat is. Vályi Nagy Er­vin, Pákozdi úr, és hívei nagyhan­gon beígérték: független bíróság előtt kell felelniük, npár mint a kommunistáknak. Szép! kis demok­ráciát, szép kis szabadságot csinál­tak volna e gyilkosságra vágyó urak. Nem rajtuk múlott, hoay tervük füstbe ment. A rettegés napjait élték át a kommunisták és a becsületes emberek. Kezdetben még bíztunk Nagy Injire kormá­nyában. Azt hittük az első napok­ban, hogy kommunista ő, s majd minden helyreigazodik.: S nem utol­só sorban zavarta a fejeket az is, hogy egyideig kommunisták alkot­ták a kormány többségét. Minek alapján érzi ennyire nyeregben ma­gát a reakció? — kérdeztük önma­gunktól és egymástól. Ma már tud­juk a feleletet erre. Ám, világosan láttuk, hova taszítja az országot — a fasizmusba — az egyre jobbra to­lódó kormány gyengesége. A rette­net óráit és napjait éltük. Nem tudtuk mikor, melyik percben jön­nek értünk az ellen forradalmárok. FELESÉGEM ' KIS ÉLETET HORD OTT a szíve alatt, óh mennyit riadozott, rettegett szegény. »Fa­sizmusba születsz meg, kicsiny gyermekünk, be szomórú lesz az életed« — modtuk a keserűségtől felajzott szívvel feleségemmel. Ám egy pillanatra sem ingott meg hi­tünk, bizodalmunk az eszmében. Ezekben a napokban is büszkeség­gel gondoltam múltamra, nem bán­tuk meg, hogy a kommunista párt­tal jegyeztük el magunkat. Lesz még felvirradás — bíztjunk. Az nem lehet, hogy a Szovjetunió, a szo­cialista világrendszer vezére elnézi, miként hajtják egy nemzet legjobb fiait vágóhídra. Nem, Nagy Imréék árulók lehetnek, de Magyarország nem süllyedhet többé a fasizjrm mocsarába. A szocialista országok ezt nem engedhetik meg. Szívre pesve hallottuk a hírt azon az em­­lékeztes vasárnapi reggelen — no­vember 4-én: jönnek a szovjetek. Már Kaposvárt felszabadították, néhány órán belül itt lesznek Csurgón is. Kitágult tüdővel léle­geztünk fel mindannyian. Szabad ember lesz a fiam, szabad lesz az ország. S mi, kommunisták megfo­gadjuk, többé semmilyen árulás nem ütheti ki kezünkből a fegyvert. Magyarországon többé nem lehet ellenforradalom. VARGA JÖZSEF. Kisebb NAGYOBB panaszok Az őrtilosi gazdák sokat kocsikáznak feleslegesen. Mert pl. ha egy zsák sze­mestakarmányt meg akarnak daráltat­­ni, el kell hajtaniuk a szomszédos köz­ségek egyikébe. Jól esne nekik, ha meg-Nem legény, hanem kutya ő a javából a négy rövid, görbe, ki­fordított lőcsre emlé­keztető, széles talpak­ban végződő lábán. A köznyelv a rókahúzó jelzőt ragasztotta rá, megkiilönböztetendő mindazon rokonától, amelyek házőrzéssel, pásztorbojtári teendők ellátásával, vagy ép­pen gazdájuk — bocsá­nat, gazdasszonyuk ölé­hez való simulásokkal keresik kenyerüket. A szakirodalom viszont vörös tacskónak titu­lálja szőrének színe és termete után ítélve. Szóval Rudi ehhez a Imityafajhoz tartozik apai és anyai ágon egyaránt. Szeme — csakúgy, mint kedves szüleié, amelyek egyéb­ként a Mór és Sutyi nevet kapták, nem a szent keresztségben, hanem első gazdáiktól — barna, s egyben komoly egyéniséget, akarom mondani ku­­tyaságot sugároz. Nem ieh°t őt szófogadással vádolni. Haladó gon­dolkodású, mert a pa­rancsot nem, hanem csak a saját akaratát teljesíti. E belső lelki kényszernek engedve térdet kell hajtson előtte — illetve el kell hogy fusson előle még a nálánál jóval erő­sebb házőrző puviü, a Fickó is. Mert ha ne­tán Rudi egyetlen vak­kan fásából nem érti meg Fickó lakmározás közben, hogy elég le­gyen már az evésből, s hagyjon neki is, mert nőnie kell, hiszen ő még kicsiny — jó az önkritikája és szem­­mértéke: magassága, illetve alacsonysága kutyák között is ne­gyedméter csupán — szóval, ha Fickó nem ért szót az ugatásból, ám lássa következmé­nyét. És hogy Rudi kutya egy teremtés és nemcsak fenyeget, de cselekszik is, ezt Fickó nagyon jól tudhatja. Számtalanszor tanúja, szenvedő alanya volt már Rudi kérlelhetet­­lenségének. A kis tacs­kó ugyanis tágra nyi­tott szájával, pontosab­ban: fürészes fogaival belekapaszkodik a Fic­kó torkát védő szőrbe­­bőrbe, s úgy cipelteti magát — saját gyönyö­rűségére, nagyevő ku­tyatársa bosszúságára, udvarhosszat. Eddig ez a rakoncátlanság ki­elégítette szenvedélyét, de manapság már más elfoglaltságra, főhiva­tása teljesítésére: a dúvadak elleni harcra vágyik. Hiszen egyéves létére nem lophatja otthon a napot, a ház­­körüli mainkét pedig nem neki találták ki. Az otthoni ténfergésbe csak-csak beletörődött volna, hiszen olyan en­gedelmes játszópartner a Fickó, de néhány hónappal ezelőtt ízelí­tőt kapott az igazi mesterségből. így hát R U D azóta nincs maradása a háznál. Ezt lehet ki­venni rövid, szagga­tott, vastaghangú uga­tásából, amikor kéri gazdáját, Hegyi Jánost, engedje magával az erdőbe. Történt ugyanis, hogy januárban Mór meg Rudi rókaszagot érez­tek a fák birodalmá­ban. Ekkor ismerke­dett Rudi az erdei dúvadak csőrehajtásá­­nak technikájával. Nem tudni, apja uga­tott-e neki a szakmai fogások mikéntjéről, de Rudi tevékenysége arról tanúskodott: első próbálkozása ellenére sem analfabéta ebben a munkában. Annak rendje-módja szerint bebújt a lyuk egyik bejáratán, s az atyai intelmekkel egyetértve, megfogadta: kutyasze­met néz a rókával. Igen ám, de rókakoma földalatti lakását úgy tervezte, hogy ellensé­ges támadás esetén legyen óvóhelye egy félreeső folyosón. Erez­te ugyan RrJdi, hogy Ut kell lapulnia a ravasz­nak, de nem talált rá. Azt hitte, ilyenkor ab­ba kell hagyni a kéré­sét. Így is tett és ki­jött. Apját azonban nem lelvén, ismét visz­­sza akart menni munkahelyére. Nagy úr a kötelességtudat, meg a jó szimat. Gaz­dája azonban nem en­gedte. Derékon kapta, ölbevette és hazaindult vele, vacsorára, mert már az esti tízet is el­ütötte a. toronyóra. Hegyi János vacsora után visszament a tett színhelyére, ahol Mór kutyaakarattal keres­gélte a rókát. Rudi is vele ment, s újra be­mászott a rókafolyo­són. Miközben <v két kutya közrefogta a ke­resett zsákmányt, a ró­ka ki akart törni Rudi felől. De sikertelenül. Az erdész a földre ha­salva hallgatta a ku­tya-róka harc füllel érzékelhető zaját, s a viharlámpát egy faág­ra akasztva, puskáját csőre töltvén ásni kez­dett. Három és fél mé­teres gödör fenekén megtalálta a három viaskodó állatot, s le­­p uffantotta a szökni szándékozó ravasz ró­kát. Mór meg Rudi ne­kiestek a vérző vad­nak, s végigropogtat­ták annak gerincét, mígnem a pára telje­sen kiszállt belőle. Nemsokkal ezután egy borzcsalád kilakol­tatását határozták el a tacskók. Ez volt a nagy viadal, a tűzke­resztség! Mór, Sutyi meg Rudi nekiestek borz-uramnak, akit ugyancsak jó fogakkal áldott meg a termé­szet. Megsebesült bi­zony az egész kutya­­népség. Mórnak az orr­sövényét, Rudinak meg a fülét harapta át a borzcsalád feje. Sutyi járta meg a legjob­ban: egyik hátsó lábát eltörte a védekező. (Utána elsősegélyt ka­pott, sínbe tették tö­rött végtagját, amely csakhamar rendbejött, hiszen az ebcsont ösz­­szeforr.) Mégis csak csőre futott a borz hím. Húsával jóllaktak párszor a cigányok. Az erdészek úgy vélték, vége a borzozásnak. Nem így a kutyák. Idegeskedve, sírva, szaglászva jelezték: van még valami a lyukban. Meg kell hagyni, jó szimatuk van. Egy hét múlva Rudi szülői felügyelet­tel és segédlettel ki­hajtotta barlangjából a borzmamát is. Utána még egyszer beszagolt, behúzódott a lyukba, majd csakhamar hig­gadtan visszatért, s felágaskodott gazdájá­ra, jelezvén: mehetünk egy lyukkal tovább, mert itt már nincs több borzféle. Imigyen avattatott be Rudi a róka- és borzlyukak, no meg a szakma rejtelmeibe. Úgy mondja a so­­mogyfajszi erdész, jól vizsgázott a drótszőrű kis tacskó. Rudi be­mutatkozásának elis­meréseképpen máris túladott szülein, kife­jezvén, hogy benne, a kicsiny csábosban lát­ja a dúvadak könyör­telen üldözőjét. Csak ne lenne olyan önfejű, s fogadna szót, mert jaj lesz neki, ha egy­szer magára haragítja az egyébként angyali türelemmel megáldott gazdáját, aki minden­ben igyekszik a ked­vére járni. Mindennap magával engedi az er­dőre, hadd gyarapítsa még szegényes életta­pasztalatát. Rudi él is az alkalommal. Nem kerül el egyetlen bozó­tot sem., mindegyikbe bebúvik. Nemcsak a fácánt, a foglyot, ha­nem a nyulat is kiug­ratja a bokorból. Az­tán csak nézi a mene­külő vadat, de nem. »ör ki utána. Gyönyörkö­dik abban, hogy felre­­pitette, elzavarta az erdei állatokat, s na­gyon tetszik neki a puskaszó. A repülő vad lehuppanása, a vadnyúl felbukása lát­tán kajánul, kutya­­módra nevet. Szóval kárörvendő. Ám a lőtt vad felőle akár ott maradhat azon a he­lyen, ahol kilehelte szufláját mégsem hoz­za el gazdájához. Ez már a vadászkutya dolga. Rudi pedig nem lépi túl a saját hatás­körét. KUTAS JÓZSEF mentenék őket ettől a felesleges idő­­veszteségtől, fáradságtól. Működési en­gedélyt kellene adni a faluban valaki­nek darálóra. Ha pedig ez nem megy, akkor módját kellene ejteni annak, hogy a községi tanács szerezzen be darálő­­felszerelcst. Kifizetődne a befektetés, hiszen a vámkeresetre szükség lenne a községi apaállatok takarmányozasahoz. Segítsenek az örtilosiakon, akikre tar­tozik ez a dolog. A zákányi pedagógusok szinten pana­szuk tolmácsolását kérik a laptol. Gyö­nyörű Iskolájukat szép park övezi. Azaz csak szép lenne ez a park, ha ... Ha az erdőgazdaság más, alkalmasabb helyet keresne és találna a fa táróig* Sára. Most ugyanis az Iskola udvarán éktelenkedik a farakomány. A lovas­fogatok, tehergépkocsik, vontatók fel­vágják az udvar földjét, s zajukkal za várják a tanulást, vagy ami még na­gyobb baj, közlekedésük életveszélyt je­lent a gyerekekre, akik a játék hevé­ben könnyen a Járművek ele futhatnak. Eddig a panasz, s az intézkedés, re­mélhetőleg, nem várat sokáig magára. — Azt látni kellene, nemcsak hallani, boov müven siralmas képet mutat Szentmihályhegy — mondja Tzipot An­tal őrtilosi tanácselnök. Szerinte legke­vesebb 500 hold szőlő és 120 pince van pusztulóban. A gondozatlan épületeket megrokkantja az idő, a használható anyaooknak nyomuk veszik. E hh-tokok tulajdonosai Jugoszláviában élnek. In­gatlanaik kezelésére nem jöhetnek át. Á tanács pedig nem tudia ezt a nagy területet hasznosítani, pedig (árnak ide Nagykanizsáról is klshaszonbérlők. Nem eqyszerű doloqról van szó. mégis be szólni kell róla, hogy a felső szervek — megyeiek vagy országosak — nyújt­­sanak seejitseget, útmutatást az itten» állapotok megváltoztatására. Megint egy panasz. — Azért mondom el sérelmünket, hogy írja meg az úisáq — szól Pallaq András, a Csurgói Járási Tanács Mezőgazdasági Osztályának ve­zetője. Az osztálv dolgozóinak sokat kell járniuk vidékre. Vonattal csak né­hány községbe tudnak eljutni. A tanács egvetlen gépkocsi Iára ritkán számít­hatnak. Van néqv motorkerékpárjuk, de azokat nem használhatják. Felsőbb utasításra — takarékosság címéin — le kellett eket állítaniuk. Nézzük ezt a »takarékosságot«. Egy motoron két ember közlekedhet­ne. A heti üzemköltség Pallaq elvtárs szerint — üzemanyag, kopás,; javítás stb. — negyven forint. De leqyünk óva­tosabbak: számítsunk 50 forintot. Ezzel szemben két dolgozójúk földrendezés végett Iharosterónyben töltött egyfoly tában egy hetet: szállásköltségük 200 forint. Ehhez nem. kell kommentár... Meg azt is eláruljuk, hogy a szolgálati ke­rékpárokat sem használhatják a tanács dolgozói ...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents