Somogyország, 1957. március (2. évfolyam, 50-76. szám)

1957-03-10 / 58. szám

■ ■ -—S&maqyi nepm fiúé szék j

A FARAQÓKÉS MŰVÉSZE

Д mikor a látogató beköszönt idős Kapoli Antal л házába, leginkább két tárgy fogadja feltűnően; két megfeketedett kosfej, nagy pörge szarvakkal, melyeket ha tovább szemlél az ember, láthatja, hogy az a két fej sohasem bégetett, hanem inkább a legelőkön szaladozó szeleket hallgatta, melyek végig sí mogatták a hajdani berekfa leveleit. Mert berekfából van mindkét kosfej, csak a szarv igazi... Ezeknél hordozóit még őrizte Kapoli Antal, miközben faragta a tükörfát, vagy a juhászbotot, telehintve mindenféle mezei virágokkal, juhászokkal, madarakkal, már akik *ek társaságában maga is forgolódott a mezőn.

Faragásról beszélgetünk, a művészetről, melyér1 két éve kapott Kossuth-díjat, amit egy nagy diploma tanúsít. Az úgy mellett kis asztalféle faragókellékek kel, késekkel, bizsókokkal, böködővel. Az ágy fölött a falon egy másik diploma, nagy faragott rámával, a kaposvári Országos Mezőgazdasági és Ipari Kiállít ' emléklapja, miszerint »Kapoli Antal, kaposszerdahegy pusztai juhász urat, a bemutatott faragvúnyaiá' arany érdeméremmel tünteti ki.« És a dátum: 1929 szeptember 2.

— Bizony régen elkezdtem én már faragni, — kezdi, amint észreveszi, hogy az emléklapot vizsgálom. Lehettem talán 13—14 éves. Juhászgyerek voltam, mert kérem nekem minden nemzetségem juhász volt, még az öregapám apja is. Hatvanhárom esztendeig voltam juhász én is.

— Mit faragott eleinte?

— Viráglajtorját, kenderfonó rokkafát, gyújtótartót. .. Tizennyolc éves koromban már urak is jötte’ hozzám, hogy faragjak nekik pénzért.

Juhaszember nem lehet el juhászkampó nélkül. A szépen kifaragott bot olyan a pásztornak, mint az ünneplő ruha. Az öreg Kapoli sok botot kicifrázott már. lágyrészük elkallódott, egyrészüket megvették, némely botok pedig a múzeumban vannak. Itthon csak egy van, de nem a mesterség folytatására, hanem segíteni az öreg lábaknak. Ezen a boton egy bőgatyás betyár hetykélkedik. Lejjebb virágok kacskaringóznak.

— Honnan tudja, Antal bácsi, hogy milyenek voltak a betyárok?

— Amikor még gyerek voltam, láttam én akkor egy betyárt. A Séta Pistát. Az volt az utolsó somogyi betyár. Egyik este Gyalánba bejött az akolba. Én a birkák mellett feküdtem. Kérdi hol vannak a juhászok? Elmentek szalmáért, — mondom. De akkor még nem tudtam, hogy kicsoda ez az idegen. Komorkinézetű ember volt nagy bajússzal, meg körbarókával. Szép rakott gatya volt rajta. De aztán, amikor velem beszélt, utána el is ment. Én az akol ajtóból néztem utána, és nem tudtam mire vélni a szűr alól kilógó puskatúst. Mert szép szűr is volt rajta. Aztán, amikoi smegjöttek a juhászok, mondom nekik az esetet. Qh mondták meg, hogy a látogató betyár volt, még pedig a Séta Pista. Ez volt.. .hetvennyolcban. El is fogták aztán hamarosan, valahol Horvátországban. Éppen így •nézött ki, ahogyan én ide faragtam.

— Hát ez az ember, itt a másik oldalon?

— Rákóczi. Az volt valamikor a híres magyar vezér. Egyszer láttam a rajzát, aztán ide faragtam, anert ő gyelös embör volt. Rákóczi mög a Kossuth, gyelös embörök máig is.

— Szokott-e mintát nézni faragáskor?

— Én soha nem néztem még mintát. Csak azt faragom, amit kigondolok... így tanultam én a faragást, a mezőn mentemben, ott nem löhetött se rajzolni, se mintát nézni.

S a kigondolása a pásztorélettel kapcsolatos elemekből épül fel. A különféle ember- és állatalakok, stilizált virágok borítják minden művét, legyen az fafaragvány, kobak, vagy akár szaru. És ezek a figurák mindenben a pásztort tükrözik. Mondhatnánk azt, típusfigurái vannak, mivel egyes alakjait szinte mindig hasonlónak faragja, például a juhászt bottal, a betyárt fegyverrel.

Nagyobb változatosságúak a vjrágmintái, melyeket — mint mondja — »csak úgy gondolja ki«. Bokorvirágok, makkos ágak leveles-indái, virágszálak — mindig nagy változatossággal még a jelenlegi faragás alatt lévő dobozán sem fordul elő, — melyet csupa virág borít, — hogy a reszketős kéz, vagy az öregséggel járó feledékenység két egymáshoz hasonló díszítést szült volna. Elmondta, hogy soha előre ki nem méri a minták területét. Csak az elején elkezdi és faragja, ahogy jön, — és mégsem fordult elő még soha, hogy a kompozíció he töltötte volna ki arányosan az egész képterületet. Így mondja: »Megkezdem egy helyön.

aztán látom, hogy mi fér ki, és úgy faragok«. Az elkészítésről a következően beszél: v>A virág késheggyel ki van alakítva és a köze ki van böködve, akkor zsírt keverek össze korommal, vagy cinóberrei és ezzel bedörzsölöm. Azután beledörgülöm, lepucolom és kész. Az már úgy bent marad, hogy semmi ki nem hozza«. Ez a karcolásra értendő, melyet leginkább a kobakokon, vagy a szaru sótartókon művelnek.

De akár a faragást, akár a karcolást nézzük, az öreg faragó művészete az egész magyar népművészetnek nagy értéke, mert Kapoli Antal az a faragónk, aki a legeredetibben képviseli a magyar pásztorművészetet.

A beszéd vége felé egyszer azt mondja: — Az én időmbeliekről már nem tudok egyről sem, hogy -élne... Faragtam mindig, amikor csak lehetett. De most már görcsöt kapott a kezem. Hiába, már lejár a váltó...

Az öreg Kapoli Antal Kossuth-díjas faragó, egykori juhászszámadó, a 90-ik évében jár. Király Ernő

Arany János „nyílt levelezései“ Kaposvárra

A kettős jubileum: Arany János születésének 1 ДО., halálának pedig 75. évfordulója bő alkalmat kínál a róía való emlékezésekre. Ezekhez kívánok hozzájárulni az alábbi irodalomtörténeti adalékokkal.

Abban a nagy anyagban, amit »Somogy megye rövid története« c. munkámhoz összegyűjtöttem, taiáitam néhány — a mi számunkra nem értéktelen — Arany Jánossal kapcsolatos apróságot.

Az egykori szalontai nótárius, majd nagykőrösi tanár, mint tudjuk, lapszerkesztéssel is foglalkozott. A szabadságharc idején Vas Gereben mellett névleges szerkesztője volt a Népbarát-nak. A szerkesztésből ugyan nem ütött neki

VÁZLATKÖNYVBŐL (Z. Soós István rajza.)

nagy rész: de költeményeken kívül számos cikket is írt ebbe a lapba.

A későbben megindított Szépirodalmi Figyelő, majd a Koszorú azonban már tel lesen az ő szerkesztői munkáját tükrözik. E rövidke írásnak nem célja e folyóiratok ismertetése. Ezúttal csupán arra kívánok rámutatni, hoqy mint e folyóiratok szerkesztője. Arany ^János javarészt maga írta a szerkesztői üzeneteket, amelyek élénk kapcsolatot teremtettek a folyóiratok és az irodalom iránt érdeklődő közönség között.

Az említett folyóiratok szerkesztői üzenetei, vagy ahogyan Arany nevezte: »nyílt levelezés«-ei között az alábbi, kanosvári vonatkozású üzenetekre találtam.

A Szépirodalmi Figyelő I860, évfolyamának egyik számában B. No. úrnak ezt üzeni Arany: »Megtettük. Elvárjuk az ígéret teljesedését«. Ma már nem állapítható meg, kinek szólt éz az üzenet, s hogy mi volt az, amit megtett Arany, és hogy minő íqéret teljesedését várta B. M.-től.

A Koszorú 1863. évfolyamában hoczszabb üzenetet küld R. R. úrnak. (Talán Rippl-^ónairól van szó?) A »nyílt levelecskében« Aranv köszönettel nyugtázza a Kisfaludy Társaság részére küldött pártoló tagsági díjat. Helyteleníti azonban, hogy R. R. úr csak az 1863. évre lép be a társaság pártolói közé, ami Arany szerint hátrányos a társaságra és a pártoló taqra nézve egyaránt. Ez esetben ugyanis a pártoló tag csak a folyó évre kiadott könyveket kapná meg; márpedig a társaság — mint azt a lapokban is hirdette — három-három év alatt ad ki agy sorozatot. Ajánlatos tehát visszamenőleq 3 — 3 évre belépni, vagy pedig az újabb 3 év kezdetét megvárni.

Ugyancsak a Koszorú májusi számának hírrovatában olvasunk arról, hogy a Za!a-Somogyi Közlöny szerkesztését (űlius 1-én Rcbcz István, eddigi főmunkatárs veszi át.

És végezetre: találunk egy bírálatot is a Koszorúban Roboz István egyik művéről (Daguereotyp). A bírálat bizony elég kemény. A 25 soros cikkben többek között ezeket írja Arany a könyvről: »Szatírái mű akart lenni — kár, hogy nem sikerült. — A szerző nem tudja magát átadni a szatírái hangulatnak és sokszor nem tudja az ember, szatírát olvas-e, vagy valami pathetikus változatokat erre a themára; Pár* től ük az irodalmat!«

Irodalomtörténeti szempontból nem jelentős dolgok ezek az apróságok; Somogy megye művelődéstörténetének megismeréséhez, teljessé tételéhez azonban számottevő segítséget nyújtanak.

SZA3Ó GYULA

THORTON WILDER:

A MI

KIS VÁROSUNK

NEM LEHET MÁSKÉNT - most őszintének kell lenni. Ha A mi kis városunkról beszélünk, az egyet jelent azzal, hogy magunkról mondunk véleményt. Félre minden előítélettel, kölcsönzött vagy kiötlött, de üresen csillogó jelzővel, félre a kritika sablonával, mindazzal, ami nem legbelülről — szívünkből kívánkozik a papírra. Mert az úgy igaz, hogy most rólunk, a hétköznapok embereiről, a mindennapok problémáiról lesz szó. Akár a mi kis városunkról is elmondhatnák mindazt, amit Wilder színművében Grover’s Corners-ről mesélt el pénteken este a kaposvári színházban.

Kik hát e darab szereplői? — a hétköznap szürke alakjai... Nem! Így helyesebb: a mindennapok hősei. A tejes, az újságos fiú, az orvos, a kamasz és a bakfis, a szerkesztő, a rendőr — csupa olyan ember, akivel minduntalan találkozunk s nem tűnnek fel, észrevétlen maradnak. Olyanok, akik csak akkor hiányoznak, ha többé nem látjuk megszokott arcukat, nem közelednek felénk megszokott lépteikkel. Az ilyen emberek egyhangúnak látszó életéről, egyszerű napjairól szól a darab.

Nem történik semmi rendkívüli, a történelem lapjaira kívánkozó jelentős esemény. Mindaz, ami előttünk lejátszódik, jelentéktelen, s mégis ezeknek a szürke, apró megnyilvánulások hosszabbrövidebb lánca alkotja az emberi életet. Éppen erre akarja felhívni figyelmünket Wilder. — Nagyszerű lehetne az élet, ha megfognánk azt, amit az élet nekünk szánt, s a rohanó időt nem hagynánk magunk mellett észrevétlen elsuhanni. Ha nem behunyt szemmel járunk az élet útján, hanem észrevesszük a szépségek tömkelegét. — Igen, aranyigazság ez! S vajon közülünk ki mondhatná el magáról, hogy életének egyetlen pillanatát sem fecsérelte el? Ezt kérdezi Emily is: Van ember, aki felfogja az életet, amíg éli? Minden egyes percében? S az író, aki jól ismeri az embert, ezt válaszolja: Nincs ... Szentek és költők talán — néha.

Wilder csak jelentéktelen epizódokat ragad ki az »élet rohamából«. Jelentékteleneket, de egyben a legjellemzőbbeket. Éppen az a »hétköznapi« mondanivaló nem engedi meg a szokott színpadi formákat. Ezért választotta a formabontó megoldást, s távolról sem kuriózummal akart szolgálni. Egyedül így érvényesülhettek gondolatai: az egyes epizódok, szaggatott felvillanások, s kendőzetlenül tárják fel az ember életének apró• mozzanatait.

FÜGGÖNY NINCS. Díszletek sincsenek. Az érkező közönséget üres, gyengén megvilágított színpad fogadja. Egyszer csak belép a rendező, kalap a fején, pipa a szájában s az elkésett nézőket figyeli. Tulajdonképpen így kezdődik Grover’s Corners kis városának története. A rendező, aki egyúttal az író megszemélyesítője is, egésszé kerekíti az események mozaikját. Valami különös kapcsolata támad a színészeknek a közönséggel. Nincs éles különbség színpad és nézőtér között, mindenki részesévé válik a darabnak.

Az előadást nem kíséri végig a díszlet, helyette csupán jelzéseket használnak. Az első felvonásban például két léckerítés, asztalok és székek jelképezik a két család házát. A második felvonásban cukrászdái berendezéssé, vagy vasalóasztallá válik két szék és egy deszka. A harmadikban közönséges fehér székeket helyeznek el a színpadon. Ezek sírok a temetőben. S a néző fantáziájára van bízva, hogy cukrászdát, vagy polgári értelemben vett kényelmes lakást, ha kell, éppenséggel temetőt lásson. Wilder Kínában találkozott az eszköznélküli színházzal, s igy a darabban a színészek képzeletvilágát is alaposan próbára teszi, hisz láthatatlan ajtókat kell kinyitni vagy becsukni, játszani kell, hogy esznek, pedig sem

étel, sem evőeszköz nincs sehol. Úgy tűnik, mintha az első felvonás jelzései túlzsúfoltak lennének, legalábbis a többihez képest. Ha elképzelte a néző — és elképzelte! — a cukrászda-berendezést, hogy mást ne mondjunk, akkor bátran rábízhattunk volna az első felvonás kevesebb jelzésének megértését is,

A MI KIS VÁROSÚNKAT Németh Antal dr. rendezte. Két új megoldással igyekezett színesíteni az előadást. Az egyik a hangkulisszák alkalmazása. Az eszköznélküli játéknak megfelelően a színpad mögül hallatszottak a megjátszott cselekmények hangjai. Ebben sok pontatlanság fordult elő, s ezek bizony rontották a hatást. Sokkal jobban sikerült a fény-kíséret megoldása. Az első felvonás vontatottságán segíteni kellene.

A színpadi rendezőben Zách Jánost láttuk. Mélyen átgondolt, szép alakítást nyújtott és egy-két kivételtől eltekintve nagyszerűen teremtette meg a kapcsolatot a színpad és a nézőtér között. Az író egyszerűségében nagyszerű gondolatait nagy megelevenítő erővel párosította. Egyszóval: remek volt. Homokay Pál Gibbs doktora az elsőrendű alakítások közül is kiemelkedett. Ő az a színész, akiben a közönség mindenkor egyformán megtalálja a művészet és az élet találkozását. Mészáros Joli Gibbsné-je tetszett; nem különben Almássy Judit Webbsnéje. Szabó Imre, mint a helyi lap szerkesztője, megnyugtató, jó játékot nyújtott. Egyedül abban a jelenetben nem tetszett, amikor a rendező óhajára beszámolt a város kulturális életéről. De ez inkább a rendezés hibájául róható fel. Ugyanis Willard professzor túlhajtott epizódszerepe kényszerítette erre. Nagyon kedves volt Rebeka Gibbs — Zsámbéki Judit. Ha szabad ebben a darabban főszereplőkről beszélni, akkor Emily Webb és George Gibbs, a két ifjúszínész — Vécsey Mária és Tordy Géza — mint főszereplők, szépen megállták helyüket. Véesey nehéz szerepével általában jól birkózott meg, bár néha túl erős volt nála a tragikai szín. A harmadik felvonásban, amikor Emily a halálból még egyszer visszatér az életbe — a kettős szerep elvész, s csak az látja meg e jelenet értelmét, aki jól ismeri a színművet. így is minden dicséretet megérdemel a fiatal művésznő. Tordy Géza »színészavatása« fényesen sikerült. Végig úgy játszott, ahogy a cselekmény megkívánta, s felzárkózott alakításával Zách János és Homokay Pál mellé. A harmadik felvonásban nála is találhatni nem egészen érthető megoldást. Vajon nem gondolt a rendezés arra, hogy nincs olyan fiú a világon — ki még ha esküvője előtt is van — idegességből megrázza az édesanyját? Igaz és mélyen emberi megnyilvánulás ez, kár volt túljátszatni. A rövid, de többször visszatérő jelenetekben nagyon tetszett Stimson — Csíhák László, Hollay Béla rendőre lehetett volna színesebb is, Tóth Béla kocsisa viszont többet már nem is nyújthatott. Dicséret illet itt mindenkit, aki csak egy pillanatra is felvillantotta A mi kis városunk életét.

HOGY MILYEN MILIŐBEN játszódik ez a darab, s hogy számunkra helyes-e mondanivalója, azon lehetne vitatkozni. Am az minden kétséget kizár, hogy jelen voltunk A mi kis városunkban és mindannyiunk számára volt mondanivalója. Gyermekkor — szerelem — halál. Lépten-nyomon találkozunk vele, mi is ezt éljük végig, életünk találkozik a szereplők életével. Nem egyszer önmagunkat látjuk viszont bennük, s hasztalan lenne tagadni, hogy gondolkodóba ejt olyan kérdéseken, melyeken eddig nem volt időnk, vagy tán nem is mertünk elgondolkozni... S ezt Thorton Wildernek, a költőnek és tolmácsolójának, a Kaposvári Osiky Gergely Színháznak köszönhetjük.

Szántó István—Fehér Kálmán