Somogyország, 1957. február (2. évfolyam, 26-49. szám)
1957-02-02 / 27. szám
Szombat, 1957. február Z. SOMOGYOESZAG I Jószándék és őszinte elhatározás Hosszú ideig vajúdott az új párt születése. Az emberek a Faipari Vállalatnál épp úgy, mint más helyen, megelégelték a múltat, az állami élet vezetésének vadhajtásait, az öntömjénező és hibáikat hibára halmozó vezetők intézkedéseit. Sok jót tapasztaltak a 12 év alatt, s nem ócsárolták, elismerték azt, ami valóban szép volt, s a felemelkedést jelentette. De szót emeltek, s ma is küzdenek a rossz, az embertelen, a nép érdekeit s véleményét semmibevevő módszerek ellen. A kiindulópont egyszerű és érthető: munkájuk nyomán nyugodt, emberhez méltó életet akarnak élni... Egy hónappal ezelőtt még nehéz Volt a pártról beszélni a Faipari Vállalat üzemrészeiben. Nehéz volt, mert az emberek nem láttak tisztán, mert féltek, hogy a pártalakulás a régi rossz visszatérését is jelenti. Hazugság lenne azt állítani, hogy ma már minden dolgozó megváltoztatta véleményét. Őket csak tettekkel lehet meggyőzni az újról, a párt nemes feladatáról, célkitűzésének, s most már módszereinek tisztaságáról ‘is. De az idő kereke halad, s az őszinte, igaz szó egyre több ember szemét nyitja fel. A napokban megalakult a pártszervezet. Nem rendelkezik nagy' létszámmal, erre nem is törekedtek. Vannak, akik még ferde szemmel néznék a kommunistákra, de csak azért, mert nem tudják, mit akarnak, s mennyire elítélik a múlt hibáit Pártszervezet, új közösség született a vállalatnál. Ez alkalomból nem az előzményeket, az alakulás körülményeit, a vezetők neveit, a taggyűlésen történteket akarjuk papírra vetni. Ennél sokkal többet. Mert az igazi érdem a törekvésben, a jószándékban és őszinte elhatározásban rejlik ... Két ember, egyik az új párt intézőbizottságának tagja, másik a munkástanács elnöke — beszélgetett. Együtt ültek az asztal mellett, s vitatkoztak mit, hogyan kellene tenni. S az ő beszélgetésükből szűrjük le a tapasztalatot, mely mindennél élőbb bizonyíték — Nem akarunk mumust a pártból. — Ez volt az egyik alapgondolat, mely talán humorosan hangzik, de nagyon igaz, s mély értelmet takar. Azt akarják ;a kommunisták, hogy szeressék szervezetüket, s ne féljenek tőle. Ne legyen mumus a párt, ne hallgassanak el az emberek, ha egy kommunista lép az üzemrészbe, ne fordítsák másra a szót félénken, aggódva. És ne keltsen bizonytalanságot a szivekben, ha a pártvezető erről, vagy arról érdeklődik. Ez nem kérés, nem követelés. A pártszervezet tagjai, a kommunisták akarják ilyenné tenni szervezetüket. Ők maguk munkájukkal, emberszerető, s nem fölényes viselkedésükkel akarnak jobbat a múlt gyakorlatánál. Úgy nyilatkoztak mindketten: a végsőkig elítélik a rágalmazást, az egymás elleni áskálódást. Nem akarják, sőt minden körülmények között meggátolják, hogy bárkit is jogtalan sérelem érjen. Ha valaki hibát követ el, nem akarják többé bogarászni a múltját, hogy valamit ráfoghassanak, s ez okból eltávolítsák az üzemből. Ehelyett segíteni kíván a párt, segíteni józan, okos módszerekkel, hogy az állam, az üzem, de a dolgozó se szenvedjen kárt. Az ilyen törekvés — meggyőződésünk — csak a legnagyobb egyetértéssel találkozhat a dolgozók körében. S ha valóban megfélemlítés nélkül, a dolgozók érdekében cselekszik e kis közösség, szeretni fogják az emberek, s megbecsülik jószándékú segíteni akarásáért. De van más is. Az egymás iránti bizalom, a különböző szervek közötti baráti, kölcsönös együttműködés elhatározása, mely csak jót hozhat a vállalatnak, s dolgozóinak egyaránt. — Ne térjünk vissza a múltra — mondja a két vezető. Van az üzemben szakszervezet, van párt, van igazgató és munkástanács. Különböző szervek más-más feladattal, más eszközökkel. De a cél azonos. A dolgozók, az állam érdeke, a szocializmus ügye. A munkástanácselnök és a párt képviselője is úgy nyilatkozott: dolgozzanak mindenben együtt, ne gátolják egymást, ne nézzenek ellenségesen a különböző szervek tevékenységére. A pártszervezetnek épnen úgy szüksége van a. munkástanács segítségére, mint a munkástanácsnak a pártszervezetére. A különböző mende-mondák helyett, mely már annyi bajt okozott embereiknek s a vállalatnak, ezentúl mindig őszinte nyíltsággal kívánnak megbeszélni mindent. Ez lesz az egyik biztosíték, hogy ne forduljon elő jogtalan cselekedet az üzemben, hogy mindig igazságos, a dolgozók érdekében történő intézkedésekéi tegyenek. Nem lesz többé diktatórikus a pórt, így foglaltak állást a Faipari Vállalat kommunistái. Igenis mondják el az emberek véleményüket a pártszervezetről, hisz ez csak segíthet ... Mondjanak bírálatot őszintén, megfontoltan, s javaslataik, kérésük nyerjen meghallgatást. S a régről beváltnak vélt munkamódszerek felülvizsgálása folyik. Nem, nem akar ez a pártszervezet ezután is az események után kullogni: Hányszor előfordult a múltban, hogy kommunistáink — felsőbb utasításra — munkaversenyre buzdították, s közben anyaghiánnyal küzdött a vállalat. De ki gondolt arra, hogy anyagot kellene szerezni, mert anélkül hiába beszélünk munkaversenyről ... Nem szabad ilyesminek előfordulni többé. Munkáspárt nélkül nincs szocializmus — mondta a munkástanácselnök, s a pártvezető így nyilatkozott: a munkástanács a gazdasági vezetésnek igen nagy jelentőségű szerve. Ez a megértés, a kölcsönös bizalom és együttműködés segíti őket. S ha a dolgozók tudomást szereznek jószándékú, őszinte elhatározásukról, és cselekedeteikben is ugyanezt tapasztalják, nyugodtan és magabiztosan dolgozhatnak együtt — saját érdekükben — a nagyszerű célért. J. B. Л0 Mm «йж йяет nem állt le Még lendülnek néhányat az óriáskerekek . .. aztán megállnak — négy hónap óta először. A »csúsztátón« eltűnik az utolsó szem cukorrépa is és a hatalmas katlanként sustorgó cukorgyár ismét csendes lesz... Ez a csend nyugodt, békés, mint a munkások lelki ismerete... A néhány hónappal ezelőtti felfordult napokban a kétségbeesés és a halvány remény hangulatában vergődött a cukorgyár. A vonatok álltak... — a cukorszezon beindult. A termelőktől begyűjtött cukorrépa-rengeteg egy-egy távoli vasútállomáson várta sorsa jobbrafordulását. — Sikerül vagy nem? Folytatják-e a munkát vagy nem...? Ha igen, úgy mindent megnyertek, ha nem — úgy többet veszítettek a sok ezer vagon kint fagyott cukorrépánál, elvesztették a becsületüket, a bizalmat, mindent. Hihetetlenül nagy erő az emberi akarat. A mozdulatlannak látszó novemberben mégis néha-néha elgördült a síneken egy-egy megrakott cukorrépás vagon. Ez volt az utolsó — suttogták sokan, két napig elég. A vasút nem szállít többet. Mi lesz? És az üzem nem állt le. A második nap utolsó órájában a cukorgyári bekötősíneken ismét felbukkant egy lassan gördülő, megrakott »utolsó kocsi«. Hej de hosszú, hej de kínos napok voltak azok. A meteorológia fagyokról számolt be. Kint a szabadban, távol a cukorgyártól még mindig sok ezer vagon répa állt kitéve a fagyveszélynek. A cukorgyár vezetősége és valamennyi munkása érezte a felelősséget és minden erőt latbavetettek... és az üzem nem állt le, egy percre sem volt szabad leállnia! Kezdeményezéseit mások is támogatták. Az ezer vagonos szénhiánnyal induló gyár segítségére jöttek a komlói bányászok, majd a reménytelennek látszó helyzetben Nagymányok, Szászalja írta be nevét a cukorgyár történetébe. A meggyőzés hangján tudtak szólni a vasutasokhoz és a meggyőzöttek felelősségével semmi nehézségtől meg nem rettenve jöttek dolgozni nap mint nap a munkások. Harc közben akkor, amikor a nehézségek egész súllyal szakadtak a gyárra, született, alakult a gyár munkástanácsa és pártszervezete, ök már ezekben a napokban magukban hordták a győzelem ígéretét, az új kibontakozást. Felelet voltak ezer és ezer toluló kérdésre. Megoldást kellett találniok a meglazult munkafegyelem helyreállítására, a bérezés kialakítására, a folyamatos munka biztosítására! Mindegyik külön-külön egész embereket, egész szívet kíván. És ők átvezették kissé megkésve bár, de eredményesen az üzemet máig. Kétszáz vagon répából vált ki így cukor a kisebb kapacitású gyárban, ezer vagon szénhiányos kezdés mellett az októberi és decemberi napokban. Erőfeszítéseket tesz a gyár vezetősége, munkástanácsa, pártszervezete a novemberben »munkában való helytállás jutalma« címén kifizetett összegek visszafizetésének megakadályozására is. Mert senki sem vonhatja kétségbe, megérdemelték-e a dolgozók ezt a munkabéren kívüli pluszjutalmat. Hangsúlyozni kívánjuk: a cukorgyár minden dolgozója megfeszített igyekezettel küzdött, dolgozott azért, hogy az üzem percnyi szünetre se álljon meg, hogy milliós értékek kerüljék el a pusztulást. Állásfoglalásunkkal megkülönböztetni kívánjuk őket azoktól, akik ugyanebben az időszakban ultipartival vagy sakkozással töltötték munkanapjaikat és lelkiismeretfurdalás nélkül vették fel a dupla jutalomfizetést. És most, mint a villámcsapás, úgy jött az új rendelet. Vissza kell fizetni az egészet. Mi ez?(!) — Érthetetlen az Élelmiszeripari Minisztérium, de különösképpen a miniszter magatartása. »Egyetért« a gyár dolgozóinak panaszával »támogatja« kérésüket és egyszerre csak egy szép napon megküldi az elutasító választ. Helytelenítjük ezt a magatartást. Sürgősen meg kell oldaniuk a jutalom címén kifizetett bérproblémát. Jelenlegi kusza intézkedéseik semmiképp sem szolgálják a jövő harmonikus kialakítását. A cukorgyár munkástanácsa készen áll a megoldás kidolgozására, — -de hol marad a minisztérium?! A gépek ugyan nemsokára megállnak, de a tettek holnap is megszületnek. És a gyár sorsára nézve nem mindegy, hogy hogyan. Röviden, karbantartásnak hívják a gyár életében a most következő időszakot. De itt tudja minden dolgozó, hogy ez a szó az idén jóval többet jelent. Fel kell számolni végre a 12 év helytelen gazdaságpolitikáját, amely sajnos még a karbantartásban is érezhető volt. Minden évben többet termelni, a gépekre azonban a lehető legkevesebbet áldozni — ez volt az elv eddig. — Bírták? Bírták, mert amit nem tudtak elvégezni a gépei:, megvalósította a munkások lelkes tettrekészsége. A jövőre nézve azonban senki sem vállalja a rizikót, a »hátha sikerül« felelősségét. Uj hozzáértő kezekkel kell a gépekhez közeledni, reálisan kell az évi normát megszabni. Egy percig sem hanyagolható tovább a belső gépi berendezések renoválása. Persze, ez csak az első lépés és vele szinte egyszerre kell meglépni a másodikat is: felvirágoztatni a megye cukorrépatermesztését! Van alapja? Soha nem volt ennél jobb. A tavalyi mázsánként! répaár, összes juttatást figyelembevéve is, alig ért el 30 forintot. Ez a szám az idén 50 forintra ugrott fel. A répaszeletet és a melaszt az idén ingyen kapja a termelő. És még valamit: nem fordulhat elő többé, hogy a gyár adóssággal közeledjék a termelők felé. Utolsó szem járandóságukig kielégíti őket. Az új árazási rendszer olyan üzenet a falunak, amelynek hallatán a márciusi répavetés idején nagyarányú cukorrépatermeléssel lehet csak válaszolni. A gyár felkészült rá. Egyetértés, harmónia, új eredmények... — ezt írták a cukorgyáriak a jövendő naplójának első oldalára. Nemsokára megállnak a gépek kerekei. Utolsót lélegzik fönt a nagy kémény. Közel van a cslszalag, vége a nehéz téli versenyfutásnak. Egy szebb, egy megnyugtatóbb következik. Munkások között, hősök között járok. Mosolyogva állnak munkahelyeik körül, arcukon a boldog »finis« hangulatával. Ide mintha már most beszökött volna a tavasz. SZEGEDI NÄNDOR A földbirtoklás rendezése a falu legégetőbb ügye A parasztság november óta a legtöbbet kapta az államtól, az országvezetéstől — halljuk szinte minder oldalról ezt a valóban vitathatatlan tényt. Ki tagadhatná, hogy a beszolgáltatás teljes egészbeni eltörlését szinte várakozáson felül vette hírül a falu népe. A termelési biztonság megteremtése céljából már napvilágot látott néhány rendelet, s a . kormánynyilatkozat is erről biztosítja az ország nagy többségét kitevő földművelő népet. A parasztság fellélegzett. A falu igazságérzetén a múlt rossz gazdaságoolitikáin ejtette sebék kezdenek behegedni. Ám a bizalmi válság még nem szűnt meg teljesen, s azokkal ellentétben, akik most is rózsaszínben szeretnék feltüntetni a falu valóságos helyzetét, s valamiféle nem létező igen nagy bizakodásról, nyugodtságról számolnak be — én azt mondom: álljunk meg egy szóra! A napokban egyik községben, Jákóban jártam. Ottani tapasztalataim szerint azt látom: a bizakodás még nem a régi, buktatók még jócskán vannak és mutatkoznak az egészséges paraszti gazdálkodás elindítása útján. Amíg pedig ezeket meg nem szüntetjük, nem várhatunk több búzát, több hízót és mást a paraszttól. Előbbre léphetnénk már az idei tavaszon is, ha parasztjaink kedvét nem szegné a még mindig részben indokolt, többnyire azonban indokolatlan hitetlebség, bizälmatlansägszülte tétlenség. Sokan még nem hisznek a beszolgáltatás végérvényes eltörlésében, mások a szövetkezéstől félnek, a múlt években annyira megszokottá vált önkényes földrendezéstől. Ki tagadja, hogy szinte minden faluban általános vita tárgya: mi lesz a feloszlott tsz-ek betagosított földjeivel, s korábban a község gazdái által birtokolt, de tagositott állami tulajdonba került legelőkkel, közbirtokossági erdőkkel? Ki tagadja, hogy a kormány erre vonatkozó rendeletéi sok helyütt nem oszlatták el a kételyeket, s megmagyarázásukért, végrehajtásáért sem tesz senki semmit. S hogy a bizakodásra lenne ok, nem is kevés, dé a bizakodás részben csak látszólagos, arra, úgy hiszem, kézzelfogható bizonyíték a téli tétlenség: az istállótrágya az udvarokon áll, mert senki sem biztos, a tavassszal melyik föld lesz az övé, illetve arra várnak, hogy ismét birtokukba vehetik az ősi földet. (Sokan csak így látnák garantálva, hogy többé nem ismétlődnek meg a tsz-szervezés régi önkényes, kivetnivaló módszerei. Mint a cikk elején írtam, megmásíthatatlan tény, hogy a parasztság a legtöbbet kapta a munkás-paraszt kormánytól. Mégis csak úgy árad a panasz, a sóhaj a jákói tanácsházára céllal, vagy anélkül betért emberekből. Nó, nem az »ellenség hangja« szól belőlük, éppen ellenkezőleg: a biztonságosabb jövőért ostromolják kérdéseikkel, sérelmeikkel, őszinte beszédükkel a tanácselnököt, aki mellesleg szólva közülük nőtt az íróasztal mellé, s nagyon jól ismeri, támogatja is a döntésre váró sérelmeiket, na meg az éppen jelenlévő újságírót. Röviden, vázlatosan papírra vetem én is ezeket, hadd lássa a felső vezetés, milyen sérelmek várnak orvoslásra a falun. Ami a falut, Jákót illeti, tudni kell, lélekszáma mintegy 800 fő. Igen sok a kisföldű ember a községben. A felszabadulás előtt a lakosság fele gazdasági cselédként, zsellérként kereste kenyerét. A földosztás, kevés kivétellel, mind a 200 családot érintette. Az átlagos birtok azonban így is 5—8 hold körül mozog. A második világháború végig[ viharzott a falun, Jákó többször [cserélt gazdát, a harcok során »lakóházak mentek tönkre, állatokat [hurcoltak el. A lakosság négyhónapí [távoliét után üres kézzel tért vissza [a kifosztott lakásokba. Újból kellett [ kezdeniük az életet. 48-ban jégeső •verte el a termést. Ezután kezdetét- vette a káros paraszt- és gazdaság- politika. Állatokból még ma is igen [ gyatrán áll a falu. a földek termő! ereje az elégtelen trágya miatt leromlott, a szántóföldek 42 százalékán kenyérgabonát kellett termelniük, a vetésforgót félre kellett ! dobniuk. Mike István jó törzspolgárnak számított régen a faluban, amint mondja, 1934-ben és tavaly ! is tíz holdon gazdálkodott — az ötvenes években lemondott az időközben szerzett hat holdról. Negyvenöt . előtt tíz mázsa számra adhatott el kenyérgabonát, az utóbbi években pedig boltból vásárolt kenyeret eszik, s hízót öt éve nem vágott. A termés beadásba ment, ezenkívül minden holdra 360 forint jövedelemadó esett. Mindössze két lova maradt. Ide jutott a falu gazdálkodása. A harmincas években nem volt ritkaság a 14—16 mázsás búzatermés, most jó, ha 8—9 mázsa megterem egy holdon. Palanovics János 52-ig nyolc és fél holdon gazdálkodott. A csökölyi határban lévő 4500 öl legjobb minőségű földjét, a másik tizennégy jákói gazdáéval együtt, betagosították a csökölyi Békének. (Kérdés: miért éppen a jákóiakét?) Elesett így fél hold réttől, erdejétől, legjava termőföldjétől. Helyette a csökölyi határ legrosszabb földjeiből akartak adni, ezt el sem fogadta. Palanovics a múlt években cséplőgéphez járt, hogy méglegyen a vetőmagja és a kenyérnek való ja. Öt hold föld kevés a megélhetéshez. Most azt mondja: »Ha szeretnek bennünket Pesten, akkor csináljanak igazságot. Ha visszakapjuk a kedvet a terrjieléshez, akkor lesz tejjel-mézzel folyó Kánaán Magyarországon. Ha az adó összege marad a tavalyi, akjcor azt mondjuk, hála Isten!« Laki József — úgy mondják róla, a falu legjobbjai közé tartozik — így beszél: — Nemcsak a mértéktelen beszolgáltatás fájt nagyon, nyögtük a különböző szervek igazságtalanságát is: a terményfelvásárló úgy számolta el terményeinket és annyit - mért, amennyit akart, érdekünket senki nem védte. Még az ingyen, vagy a 60 forintos áron bevitt búzánkat is fitymálgatták, leszázalékolták. Ki vett motorkerékpárt, ki épített házakat országszerte? Nem a paraszt, hanem a felvásárlók, a termény- és állatforgalmi vállalatök emberei ? — tisztelet a kivételnek —, de miből? Nem becsületes úton — állítom. Húztak bennünket, megcsalták államunkat is — ezt fájt nekünk. Ezért borzongunk a múlttól. Az őszülő Mike István, a legeltetési bizottság elnöke az egész falu nevében hivatalokat járt már be, hogy a tőlük elvett legelőt visszakapják. Példátlan igazságtalanság, hogy a falutól nem messze lévő 12 holdas legelőre — az erdőgazdasághoz került — a falu állatai nem járhatnak, ugyanakkor a Nagybajomhoz tartozó balaskó-pusztaiaknak kiadta az erdőgazdaság bérbe ezt a területet. Ha a régi tulajdonosok be- 1 hajtják állataikat, az erdészek feljelentik, s megbüntetik őket. Ki jár1 rosszul? Tekintsék csak meg egyszer a falú Sertésállományát, szomö-' rú képet kapnak — mondja. — Negyvenötig itt három uradalom volt, mind a háromnak Volt hatalmas Sertésfalkája. külön a cselédeknek és a falunak. A cselédek földhöz jutottak, itt maradtak a faluban, decemberben mindössze 16 disznó volt a tálkában, el kellett bocsátani a kanászunkat is. Hová, merre haladunk? Legelő nélkül semmire sem megyünk, kipusztul az itt különösen jól bevált mangaíicafajta sertés. Ha azt akarják, hogy előbbre jussunk, akkor rendezzék jogos kívánságunkat, vagyis adják vissza a legelőt. Hát ezt akarjuk mi — rendet, igazságot, nyugodt, biztonságos gazdálkodást, bőséget, jó életet. De segítsenek, hogy elérjük ezt. Úgy vélem, nem lehet megcáfolni ezeket a sérelnjeket. Segítsen hát, akire tartozik. Az ország elsőrendű érdeke parancsolja. VARGA JÓZSEF A SOJÍOGYORSZÁG POSTÁJÁBÓL Megint jönnek a disznók ? A csurgói Béke utcai lakók érdekében emelem fel ismét szavamat. Tavaly októberben hosszas utánjárással végre sikerült elérni, hogy a lakóházaink közvetlen közelségében lévő, bűzt, fertőző betegségeket terjesztő hizlaldát elvigyék más helyre, ahol nem jelent veszélyt az egészségre. Bár a járási tanács egészségügyi osztályán ott fekszik a hizlaldát megtiltó miniszteri utasítás, szomorúan látjuk, hogy örömünk túl korai volt. Újra takarítják az ólakat, úgy hall'uk, február 3-án megint Jönnek a disznók. Úgy látszik, hiábavaló minden tiltakozásunk. Vagy a Sertéstenyésztő és Hizlaló Vállalat azt akarja, hogy mi költözzünk el a hizlalda közeléből? Máté József tanácstag, Csurgó. Sserkesstöi Usenet: Rácz Imre volt tsz-tagnak Taranyba üzenjük, hegy a hozzánk küldött levelében foglalt panaszokról, földügyekröl a közel övében megjelenő mezőgazdasági kormányprogram intézkedik.
