Somogyország, 1957. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1957-02-28 / 49. szám

С яяNo^__________________________- SOMOGYORSZAG _ ----------------------------­­Ч Tóth Árpád: MÁRCIUS A ritkás ágak zöldjén átveti A messzi nap a sűrű sugarat, Mint végtelen aranysodronyt, egy égi Vezeték dús hálózatát s a fák Zsonganak, mint sínmenti nyurga póznák, Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül: A földnek a Tavasz telefonál.., fis reszket a liget, mint a zsenge szűzlány, Feszül ezer kis lombkeble keményen S a város, ez a bús, tüdőbeteg Gyári munkás is mozdul: karjait, A vézna gyárkéményeket kinyújtja, Beszippantja a távoli illatot fis mámoros, gyulladt dalokba kezd. Öh gyűlt világ! Óh drága március! Rügyek, szerelmek, forradalmak Évadja, — a villámló ablakokban Celzius-létráját riadva kússza Az izgatott, rab higany-szál: a vén Hűlő világnak újra láza van; Trilláz a fényben reszkető magas Tűzfalak közt, mint furcsa és kemény. Rigóhang, egy inas-száj szurtos füttye S rekedt autótülök, bicikliesengés, Sikoltó sín, trappos paták alatt Az utcakő gránit feleselése, Harang, rikkancsok, anda zongorák Skálája a politúros homályból S az emberi lélegzés halk zenéje Szédülten szaporázza ritmusát... Óh most minden zugát e messzi gömbnek: Tág tengerek zöldinyű. habtaréját, Folyók parallel partját, ifjú erdők Testén az átnyilalló édes allét, A földeken a millió barázdát És minden városok sűrűn rakott Ragyogó ház-sorát valami vad vágy Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan Gigászi fogsort, felvonagló ajkat, Hogy vélük a setét föld felrikoltsa Örök dalát a titkos végtelenbe: Óh élet, élet, élet, Március! S konok trónusán reszket a halál. A HIVATÁS iskolája Tavaly december kö­zepén történt. A határ­menti városka országút­ién szénnel megrakott gépkocsi haladt. A lám­pák fénye megtört a kavargó hó sűrű függö­nyén. — Förtelmes, idő — morogta a sofőr és lé­pésben haladt az apró hóbuckák között. Hirtelen a fékre ta­posott. Egy ember állt' az út közepén, magas­ra tartott kézzel meg­állást intett. — No, mi történt? hajolt ki a sofőr. Az idegen igyekezett túlkiabálni a szél- és motorzúgást: — Legyen szíves, kol­légám ... Bedöglött ,a kocsim ... Nézze már meg... Nem nagyon érek rá -- morgott a sofőr. — Szenet viszek a kórház­nak. Sürgős. — De már mászott is kifelé, zseb­lámpáját a bunda gomb­jára akasztva. Az idegen sérült ko­csija ott állt az útszé­­len. A sofőr felnyitotta a motorháztetőt és a gép fölé hajolt: gondo­san vizsgálta az alkat­részeket. Az idegen tü­relmetlenül topogott a hóban: — Azt hiszem, kollé­gám, nehezen boldogu­lunk ezzel a vacakkal. — Majd meglátjuk — mondta a sofőr és to­vább kereste a hibát. De az idegen nem hagyta folytatni a mun­kát: Hagyja a fenébe, öregem! Itt egye meg a fene ezt az ócska ládát! Vigyen be engem a vá­rosba! A sofőr felegyenese­dett. Valamit nem ér­tett. Miért akarja itt­hagyni a kocsiját ez az ember? Miféle sofőr az ilyen? Van magának jo­gosítványa? — kérdezte aztán. — Ez most'1 nem fon­tos! Lopta a kocsit mi? . A sofőr lecsapta a motorház tetejét és meginduld a saját ko­csija felé. Az idegen utána sietett és megfog­ta a karját. — Vigyen el engem a határig ... Megfizetem. — Menj a pokolba — mondta a sofőr és le­rázta magáról az idegen karját. Az idegen ma­gasra lendítette a kezé­ben lévő súlyos szerszá­mot és lesújtott a sofőr tarkójára. A második ütésre készen, feszül­ten figyelte a kerekek mellé zuhanó i embert. De az nem mozdult..,. Az idegen beugrott a sofőr kocsijába és el­hajtott ... Amikor a sofőr magá­hoz tért, úgy érezte, ka­lapáccsal dörömbölnek a homlokán és valami könyörtelen kéz gono­szul forgatja körülötte az országutat és az egész világot. Felült. Havat dörzsölt a homlo­kára. Megigazította a zuhanástól kialudt zseb­­, lámpát... Körülnézett. De csak az idegen ko­csija állt az ország­úton ... Tántorogva jutott el a kocsiig és akadozó kéz­zel folytatta a javítást. Időnként a süvítő szél irányába fordult: az ar­cába csapódó hó fel­frissítette. Sokáig dolgozott. Mi­re elkészült, a szél is alábbhagyott és a hó puha, nagy pelyhekben szállt. Az idegen gép végül engedelmeskedett és a kocsi elindult. — Valóban ócska lá­da ez — dünnyögte a sofőr, amikor a kocsi nehezen birkózott meg a rossz úttal. Azért mégis hálát érzett a rossz masina iránt, mert engedelmesen vitte a félig betemetett kerék­nyomon. Nemsokára megpillan­totta a városka elszórt lámpáit. Elérte az első házat, majd később a kórház épületét. A kór­ház ablakai sötétek vol­tak, csak a portán és a lépcsőház üvegfalán át világított barátságos fény. A sofőr tovább­hajtott ... Elmaradt mögötte a kórház, a város és az idegen kocsi ismét a nyílt országút hóbuckái között bukdácsolt. Már nem j messze volt a határ, amikor a sofőr veszteglő gépkocsit pil­lantott megj az úton. Megismerte 1 a saját ko­csiját. Nyugodt lépé­sekkel közeledett a ko­csi felé, tudta, hogy nem talál mellette sen­kit. Beült a kormány mellé és lenyomta az önindítót... Ismerős zajjal felc}übörgött a motor. Indított. Meg­fordulni nem tudott a havas útón. Ezért egy kerülőt tett, amíg jár­ható utat tajált, ami is­mét a városba vitte. Világos reggel volt, amikor megjállt a kór­ház udvarán. Az autá­­kürt hangjára emberek bújtak elő. A fűtők, or­vosok és ápolók hangos kiáltással üdvözölték a szenet... Sebtiben 'le­bontották a kocsi olda­lát és a kazánház nyi­tott pinceablaka már nyelte is a , rakományt. A sofőr cigarettára gyújtott. 1 Mosolyogva figyelte a lapátos em­berek örömét és szor­gos munkáját. — Hé, emberek, a má­sodik adagért csak hol­nap megyek. Most be­hozok egy kocsit az or­szágúiról. Etíédre visz­­szaérek! Felhajtotta a széles bundagallért. Aztán szilárd, határozott lép­tekkel elindult a kijárat felé... Kárszeni Pál Д SAROKBAN A FOGASON rézszögekkel, csatokkal kivert széles-szíjjú bőrtarisznya lóg, meg «agy rézfokos. Hagyatékként néhai Harag Istvántól, aki életének) 84 éve alatt leginkább a váilán és a kezé­ben hordta ezeket a szerszámokat, lévén világéletében juhászember: a birkának és az embereknek ismerő­je. A birkákat még a legelőn vette tanulmányozás alá, az embert meg akkor, amikor már a kicsiny tarisz­nya is nehéz volt a vállán, amikor megöregedett. S miután nem kapott enyhelyet fiánál, az egyik állami gazdaság vezetőjénél, egy szomorú tanulsággal, meg a feleségével bevo­nult a Segesdi Szociális Otthonba, kitölteni az utolsó kommenciót... S na már talán a híre se igen él a .öbbi öreg lakó közt, hiszen nem rit­kaság itt az ilyesmi... Emlékét is csak tarisznyája, három gyönyörűen kifaragott pipaszára tartja, meg a dohányzacskó, melybe lassan bele­telepszik a dohos szag, jelezvén az idő könyörtelen múlását. AZ ARTISTA is még tapsolói előtt hajlongott, ami­kor Harag István a juhászbotját cif­­rázgatta... s mostanra csak az em­lékei maradtak. Lassan botorkál a szobában, s nehézkesen ül le a be­szédhez: — Én csak ötven évig voltam ar­tista... nem nagy idő. A halálkö­­rönd volt a számom, ezt én hoztam annak idején Magyarországra. A Mil­lenárison léptem fel, de aztán el­csaltak külföldre. Egyszer Hamburg­ban dolgoztam. Nagy sikerem volt. Előadás után odaállít hozzám József főherceg. Kérdi, hova való vagyok? Pesti, mondom, csak itt vendégsze­repelek ... Jártam nagyon sokfelé. Romániában, Szerbiában, Olaszor­szágban. Hej, de igaz az, hogy Ve­lencét látni és meghalni! Tudja, volt nekem ott egy feketehaiú szeretőm... De régen is volt... Egyszer meg Szófiában voltam. A Nova Amerika cirkusszal léptem fel, micsoda sike­rem volt! Mert mindig arra men­tünk, amerre nem ismerték a szá­mot. Ahol volt sok pénz . .. Hehehe... Alighanem 1600 aranyfrankom volt 14 napra. Aztán megáll a beszédben, tétova ■mozdulatot tesz, s lassan előrehajo! felém s halkan mondja: —- Megbo­csásson már, nincs cigarettám, nem kínálna meg eggyel? A CSALADJA FELÖL fagga­­n tóm. Kiderül, hogy nem ma­gános ember. Az elhagyatottság is azért fáj még jobban, mert tulajdon lányai Pesten vannak. Pesten, a haj­dani nagy sikerek színhelyén. — Miért nem megy hozzájuk? kérdem. — Magam se tudom. Az egyik vöm a Pasaréti úton lakik, négyszo­bás lakásban, 6 hozott ide már hat éve. Azt mondták, aztán írjak ám. Írjak... De mit írjak én nekik?! Hi­szen hat év óta még egy szál ciga­rettát sem kaptam tőlük. A felesé­gemmel is régen beszéltem mér.. . Nem is tudom megmondani, milyen ember vagyok én. Utálom az embe­reket .. Itt élek a drót között és itt nem tud miről diskurálni az ember. Ide nem jön artista... Én nem lop­ÖREGEK tam, nem csaltam, engedjenek en­gem haza! Az asztal szélébe kapaszkodva fel­kel, odatipeg az éjjeliszekrényhez, s a vagyona között babrál. Néhány darab kenyér társaságában munka­­könyv-foszlányok találhatók itt, meg egy felbélyegzett boríték levéípapi­­rossal, mely ki tudja mióta lakja már a fiókot? Talán ez lesz egyetlen ha­gyatéka is valamelyik társának. — Tetszik tudni, volt nekem több mint ezer forint kölcsönkötvényem, de egy lókötő elcsalta tőlem. Hogy így Kuczián bácsi, meg úgy Kuczián bácsi, majd én becsomagolom ... Az­tán ellopta. De nem hagyom annyi­ban! Följelentem, vagy pedig ma­gam megyek neki. Mert ha ez a pénz meglenne, én nem is lennék itt. Leg­először is egy biciklit csináltattam volna... mert én azért még tudnák dolgozni! Csak lenne valaki, aki pén­zelne eleinte! Aztán menne minden... Mert én tudnám, mi -kell a közönség­nek ... \F ISSZABALLAG az asztalhoz, ~ nehezen vonszolva lábait, me­lyekből ötven évig szedegette kifelé a pedál az erőt. Térdére csap. — Kérem, van itt még láb. Csak hát pénz kellene a műsor beindítá­sához. Vennék egy pár trükköt in­nen, egy pár trükköt onnan, hadd rö­högjenek a nézők... — Egészen elő­rehajol, ügy nevet ő is a képzeletbeli halálkatlan képzeletbeli sikerén. — Mert a közönségnek új szín kell. Amit egyszer látott, az nem jó neki. Arra csak legyint. Én meg tud­nék új színt adni. Először kijönne négy ördög, a zene játszik, vörös reflektorok világítanak, vörös a le­vegő, aztán kezdődnek a menetek: hullámmenet kettesével, menetköz­ben vétkezés... és én kapnék szer­ződést mindenütt. És nem is jönne olyan sokba. Csak a kosztüm, ami­be kerülne... A kosztüm. Nem is a ruha. Egy művész az kosztümöt visel, különö­sen mast kosztüm még a kifényese­dett térdű nadrág is, 78 éves testén. Most, amikor újra megszállta az »idea«, amelyről beszél. Amikor új­ra Texas Тех-t látja, a tanítómeste­rét, és nem ágyszorpszédját, aki már negyedórája fuldoklik a tüdőasztmás köhögéstől. Világsikerek veszik kö­rül a magárahagyatottságban, mint a művészt az ihlet. Amikor elbúcsúzom tőle, szaka­dozottan csak ennyit mond: — Ha valakit tudna esetleg, aki társulna ... akkor majd gondoljon rám. Neki tulajdonképpen csak be kellene szerezni a felszerelést. Én dolgoznék. A gázsi meg feles lenne... Csak előbb a szédülést kellene le­küzdeni ... — Elmarad, megáll a szoba közepén, mintha a vállalkozót várná, aki majd megjön egyszer és magával viszi az ismeretlen halál­­köröndre. MARI, A KOMORNA Д Z ASSZONYOK SZOBÁJÁT leginkább a képekről lehet megismerni. Az egyik ágy fölött ka­tona néz ismeretlen pontra, két csil­lagával és kipödrött bajszával ki­fejezvén a káplárság hatalmas te­kintélyét és szigorát. A másik ágy feje fölött ellenben már nem kép, hanem egy kereszt függ, segítendő a tulajdonosát nehéz óráiban égi ma­­lasztokkal. Mari komorna ágyfeje üres. Még a fal is árván hagyja -resz­ketős öregségében. Régi szelek so­dorták Magyarországra, amikor még Frau Marinak, vagy ahogy az új or­szágban szokás, Marika kisasszony­nak szólították a húszéves németor­szági jövevényt. S ma? Egy másik asszony kiabál a fülébe: — Marii! Wie viel Jahre alt bist du? Zwei und achtzig. Magyarul nagyon keveset beszél. Lábodon, Széchenyi gróf komorná­­jaként és lányainak német nevelő­iéként nem ragadt rá a mi nyelvünk. Eddig nem volt szüksége rá, most meg minek kellene? Ráérő idejében az ágyát simogatja, azt meg elvég­zik beszéd nélkül is a reszkető ke­zek. Amikor beszél, a sokszor be­gyakorolt szerepet játssza: nem gesz­tikulál, nyugodtan áll, mintha csak azt jelentené be urának, hogy tálal­va van. Kis árnyék ugrándozik az arcán, ahogyan feketekend ős fejét rázza a 82 év. — Nincs senkim, alles meghalt. Meghalt testvér van. Nem sok van mér, amikor én is meghal. Minden beteg van ... Kopf nem jó ... le­esett ... — S mondja tovább néme­tül, hogy a fejét nagyon megütötte, mikor elesett. Aztán egy kimért moz­dulattal az ágy fölé hajol, és újra si­mogatja, mint akinek ennél fonto­sabb teendője nincs is. — Marii! Wie fühlst du dich hier? — Gut. Minden itt van jó. Széche­nyi nem volt jó, sok nem volt jó. Mari mosni sok das kútja ... Az egykori kutyamosónő hangja még akkor sem változik meg, ami­kor a szenvedésekről beszél. A mo­noton beszéd csak akkor lesz kicsit szenvedélyesebb, amikor a szülőföld képe rémlik fel előtte. — Klagenfurt... Van sok nagy harang. Vonat ment. És sok temp­lom ... A harangok szólnak. Hallja vagy nem hallja azt a ha­rangot néha, senki nem tudja. Mire, vagy kire gondol hosszú egyedüllété­ben, ki tudhatja? Ha meg is jelenik TAVASZI ÉRZÉS Oly bájos és merész, oly félénken kedveskedő, piruló kisleány lehet! Nem ismerem, de látom magam előtt, amint álmodozón a távolba néz. Merengőn várja a kisfiú közeledtét, s ha jön, zavartan elszalad.. . Tavaszt érez, rügyfakasztó tavaszt. S ifjú szíve lázasan dobog. Az első, a legszebb érzés ez, melyről oly jó álmodozni párnácskájára hajtva fejét. Nem sze­relem ez még, csak gyermeki óhaj: szeretné, ha fel­ismernék fejlődő szépségét, patyolattiszta lelkének va­rázsát. De a fiú becsukja a -szemét. Nem látja őt, nem tudja, hogy pirosra gyullad arca, ha elmennek egymás mellett, s a lány félénk, szeretetteljes titkolózással emeli rá csillogó szemét... Verset ír,t. Hogy kiöntse lelkét, hogy titokban vall­jon a fiúnak, aki oly gyámoltalan, s ártatlanul ügyet­len még. A vers megszületett, de jaj, mit ér vele? Ö nem tudja, nem olvashatja, mit szíve diktált. Megmutassa neki. Nem, ahhoz nincs bátorsága. Titokban tartsa? Nem lehet! Hisz olyan kedves, olyan szép fiú! Biztos másnak is megtetszik, s akkor mindennek vége ... Hopp, megvan. Levelet írt, kedveshangú, kérő le­velet. Nem, nem a fiúnak, a szerkesztőségnek. Hátha a szerkesztő bácsik segítenek, s beteszik versét az új­ságba. Milyen jó is lenne! Akkor mindenki olvashat­ná, Ö is, akinek írta. »Én költöttem a verset, egy fiú számára. És sze­retném, ha valamelyik számban közölnék. Habár kissé idomtalan, de megkérem önöket, ne kritikus szemmel nézzék. Mert én nem vagyok költő, de a verseket nagyon szeretem.« Ezt írta a magyaratádi kislány be­vezetőként, s van e a világnak olyan szerkesztő bácsija, aki nem értené meg szívének óhaját? Díszes, .kicifrázott betűkkel kezdődik a versnek minden sora, s e cifra betűk kacéran árulkodnak, íme a vers: ALOMKÉP Istenem, de jó lenne veled együtt járni, Soha, soha többé tőled el nem válni. Tavasztól télig csak tereád várni, Vadvirágot szedni, hangodat hallgatni. Álomkép ez csupán, egy hang súgja ezt, Nem is gondolod, mit jelent számomra ez. Néha úgy érzem, nem bírom tovább! Az, amit nem bírok, az álomkép csupán. Kószáló álomkép, talán majd tovaszáll.. M. Эв. Lágy zsongás, tavaszi érzés költözött e bájos kis­lány szívébe. S ha verse nem is valami remekbeszabott szerelmi költemény, most boldog, mert szólhatott, elmondhatta érzéseit. No, kedves kisfiú, vedd észre öt. előtte egy ködbevesző táj, elnyomja azt az öregség, és talán a másik, a közeli harangzúgás ... MIHÁLY BÁCSI T1 ULAJDONKÉPPEN csak azóta hívják így, amióta az arany­­gombos dolmányt levetette. Azelőtt Mihály volt. »Mihály, -kérem — így szólt a gróf is neki — fogjon be és megyünk«. Azóta lekerült a dolmány is, a parádéskocsis rang is, egyedül csak a bajusz maradt meg a régi hi­vatalból, ugyancsak megfehéredett állapotban. De nemigen törődik sem­mivel, csak ágazza a kidöntött fát. — Hát kend? — próbálkozók az öregnél. — Vágom az agárcátj, nie! Aztán megmondja névét és hozzá­teszi, hogy »Isten éltesse«. Kicsit feljebb tolja a kalapját, végigjártat­­ja szemét a fán és vár. — Hány éves? — kérdem. Nyolcvannyolc. Nem fárasztó a favágás? Megszoktam, kérőm. Gyerekei nincsenek? De van hat, kérőm. Miért nem megy valamelyikhez? Fölemeli a fejszét, az élét vizsgál­­gatja. Ilyenkor kell azt tenni, ami­kor a gondolat születik. — Minek... — Egyet vág a fára, a félig bevágott ág tövére. — Van neköm hat gyerekem ... Egyedül va­gyok, öreg is, elvagyok én itten. — De hát mégis. — Próbáltam kérem én már azt az életet is. A kisebbik lányom, aki Pesten van, eljött hozzám egyszer. Aszondja: édesapám, elviszem én magát Pestre, hiszen a hat gyerek csak el bírja tartani. Jó. Elmentem; Hát kiderül, hogy nem őhozzá vitt, hanem az egyik fiamhoz. Ha tudtam volna, hogy így lesz, nem mentem volna. De hát már ott voltam. Nem mondom, a fiam szívesen fogadott, de minden reggel elment dolgozni és csak este jött haza. A menyem meg volt úgy, hogy egész nap nem adott enni. Mert mindig csak vacsorát fő­zött, amire megjött az ura, egyedül neki. A fiam egyre kérdezgette tő­lem, evett apám? Hogyne ettem vol­na — mondom én ... Nem is tudom, mit ehettem volna, hiszen mindent elzárt előlem a menyem. Délelőtt csak fölült a villanyosra, és ment Pestre, vacsorát főzni hazajött és kérlelgetett engem: Jaj, papa, meg ne mondja ám a Misiiének, hogy Pesten voltam! Dehogy mondom — feleltem én. De én már akkor nem törődtem velük. Egy jó emberem volt nekem csak a házban, egy pin­cér. Az azt mondta nekem: ne bú­suljon, Mihály bácsi, azért nem hal meg éhen. És mindig hazahozta az ebédet a vendéglőből... Ej, micsoda kutya sorsom volt ott nekem! Ott­hagytam őket... S most itt vagyok mavam! T EPISLANT A FÖLDRE, aztán ^ odaballag a fához, és vágni kezdi a 88 év minden összeszedhető erejével. Többet nem beszél, csak dclgozik, mintha ki akarná még hasz­nálni a hátralévő időt. Még messziről is hallani a fejsze­­csapásokat, melyek egyre gyengül­nek. míg végül belevesznek az idő és a távolság csendjébe. Király Ernő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents