Somogyország, 1957. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1957-02-28 / 49. szám

Csütörtök, 1957. febmár 28. SOMOGYOItSZAO 3 Uj igazgató r a Kaposvári Útfenntartó Vállalat élén A bírálat nyomán A Somogyország január 20-i szá­mának egyik cikkében ismertettük, hogy az Útfenntartó Vállalatnál olyan elemek vannak a munkásta­nácsban, akik az ellenforradalom szekértolói voltak. A cikk megjelené­se után a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium vizsgálatot tartott a vállalatnál, és feltárta mindazokat a hibákat, amelyek akadályozták aa eredményes munkát. A kiküldött kormánybiztos, Molnár' elvtárs meg­állapította, hogy a régi igazgató: Csanyik József, az útfenntartó szak­mában képzetlen, a vállalat vezeté­sében pedig határozatlan, gyengeke­zű ember volt. Hogy mennyire gyen­gekezű, ezt bizonyítja az is, hogy felsőbb szervei már jóval az októberi események előtt felhívták a figyel­mét a vállalatnál dolgozó szélsőséges elemekre. Csányik elvtárs erre ezt válaszolta: »-Ezek mind rendes em­berek«. Ezek a »rendes emberek« az­tán az igazgatót októberben elker­gették a vállalattól. Ezért vált szükségessé, hogy a vállalat élére olyan ember kerül­jön, aki megfelelő szakmai kép­zettséggel rendelkezik, s határo­zott, keménykezű, aki bátran mer az ellenséggel szemben is intézkedni. A kormánybiztos azt is megállapí­totta, kik voltak azok a személyek, akiknek jelenléte a vállalatnál nem kívánatos és ezeket a racionalizálás során eltávolították. Többek között Vadász Ödön horthysta katonatisztet, Nagy Sándort, Szabót, Visnyeit, akik aa ellenforradalom alatt kimutatták a népi demokratikus rendszerrel szemben igazi érzéseiket. Pallós fő­építésvezető, aki az említett cikkben szintén szerepelt, nem várta meg, amíg elküldik, hanem áthelyeztette magát más vállalathoz. Vadász Ödön személyéről még egy pár szót. Tu­domásunk szerint az októberi ese­mények után választották meg a gépkocsivezetők szakszervezetének megyei elnökségét, amelynek Vadász Ödön lett az elnöke. Hogy a szak­­szervezetnek tagja, az ellen semmi kifogásunk, de hogy még mindig a szakszervezet elnöke, azt viszont helytelenítjük. Tizenhétéves szakmai gyakorlat Leváltották a régi igazgatót, el­távolították az ellenforradalom szekértolóit, most már csak egy erőskezű igazga­tóra volt szükség. A régi igazgató személyének megvizsgálása során azt is megállapították, hogy rendszerint az volt a legnagyobb hiba, mindig olyan ember került a vállalat élére, aki a szakmában járatlan. Hogy va­lóban segítsenek a vállalaton, olyan embert kerestek, aki az útfenntartás­nak érti minden csínját-bínját. A Közlekedési és Postaügyi Miniszté­rium választása Czellár László eüv­­társra esett. Czellár elvtárs kommu­nista. Tizenhétéves szakmai gyakor­lattal rendelkezik. Tizenöt éves korá­ban, mint útkaparó kezdte el ezt a munkát; szorgalmával, igyekezetével érte el, hogy körzetvezető, tanfolyam­vezető, építésvezető, most pedig igaz­gató lett. Személye biztosíték arra, hogy a kormány intézkedéseit a vál­lalatnál a legmesszebbmenőkig vég­rehajtják. Az új igazgató munkáját azon­ban csak akkor tudja ered mér nyesem elvégezni, ha a vállalat kommunistái és pártonkívüli dol­gozói is segítik ebben. A vállalatnál a héten lesz taggyűlés. Hoffman elvtárs, az intézőbizottság elnöke ígéretet tett arra, hogy a kommunisták egyik legfontosabb feladatának fogja meghatározni az igazgató munkájának segítését, s az ellenséges nézetek elleni harcot. Aszfalt út Kaposvár és Balaton között Az új igazgató beiktatásán jelen volt Bállá Mihály elvtárs, a KPM IX. főosztályának vezetője is. Miről beszélgethettünk volna vele másról, mint a somogyi utak állapotáról és a somogyiak régi jogos sérelméről, hogy nincs egy rendes út a Balaton és Kaposvár között. Bállá elvtárs elismerte a somogyiak jogos sérel­mét és ígéretet tett arra, hogy a kö­zel jövőben orvosolják azt. Közölte, hogy a Balaton és Kaposvár közötti utat hat méterrel szélesítik. Az útszé­lesítés munkálatait még ebben az évben megkezdik. 1958-ban pedig a szélesítés után hozzákezdenek az aszfaltozáshoz is. A Balaton és Ka­posvár között korszerű aszfalt-út lesz. Harminckét esztendő az utakon SUHANÓ GÉPKOCSIKBÓL kitekintő, lassú szeke­reken, kerékpáron, vagy gyalog igyekvő utasok esőben, sárban, télen és nyáron mindenkor ott láthatják munkahelyeiken az utak egyszerű őreit. Gondoltak-e arra, hogy az utak egyszerű munkásai mennyit fára­doznak, hogy minél gyorsabban haladhassunk, hogy minél előbb elérhessük útunk célját... Utőrök. Sokak­nak apja, nagyapja is ezt a mesterséget folytatta. So­kan közülük apró gyermekkoruktól az utakon tartóz­kodnak, rengeteget látva, tapasztalva. Keveset írtunk, keveset beszéltünk róluk. Legfeljebb olyankor, ha dicsértük, vagy szidtuk az utak jó, vagy rossz álla­potát Fellai Sándor bácsi is útőr volt. harmickét eszten­deig óvta, gondozta az utakat. Most nyugdíjba megy. Nehéz szóra bírni, mert a magányosan dolgozó embe­rek elszoknak a sok beszédtől. Mégis, hosszú szünetek­kel elmondott szavaiból lassan kitárul egy egyszerű, dolgos ember élete. Ezerkilencszázhuszonöt március tizenöt. Ekkor lé­pett Fellai bácsi állami — útőri — szolgálatba. Mun­kahelye Nagyatád—ötvöskónyi között volt, egy hat kilométeres útszakaszon. Ezt a hat kilométert bizony naponta be kellett járni, temetni a gödröket, árkot ásni, vizet elvezetni, simítani, egyengetni az utat. Oda is, vissza is, ez naponta 10—12 kilométert jelentett. Harminckét esztendő alatt a munkában bejárt út hosz­­sza meghaladja a százezer kilométert. Ezt az utat még munka nélkül is elég megtenni ... Amikor megkezdtem a munkát — emlékezik visz­­sza Fellai bácsi — eseményszámba ment, ha egy-egy autó nagyritkán elrobogott mellettem. Néha hetek is elmúltak, hogy egy is arra járt volna. Ma pedig? Szinte kergetik egymást, a modernebbnél modernebb gép­kocsik. Sok katonát is láttam útjainkon elvonulni, ma­gyart, németet, szovjet katonát. Bizony az első katonai egység még lóháton, kerékpáron masírozott, ma meg már csak csodálni tudom a modern acélóriásokat, ame­lyekben a katonák rejtőznek ... AZ EMLÉKEZÉS KÖZBEN családja is szóba ke­rül. Két fia, egy leánya és három unokája van Fellai bácsinak. Munkájából szépen megélt. Kis házat épített magának, s arra is telt, hogy mindhárom gyermekének szakmát adhatott kezébe. — Ma legnagyobb örömöm — mondja Fellai bácsi —, ha gyermekeimet, unokái­mat nevetni látom ... Az elmúlt évben »kiváló dolgozó« kitüntetést kaptam, s jutalmul két hétig Siófokon üdültem, éle­temben először. Ez volt ám a szép. Kár, hogy rövid ideig tartott. .. HOSSZÚ UTAT JÁRT BE Fellai Sándor bácsi. S az út, amelyen haladt, bizony göröngyös volt, munká­val, gonddal, küszködéssel teli. Útjaink most már el­válnak, mi dolgozunk, 6 pedig megérdemelt pihenését tölti. Sétáltatja majd unokáit, műveli kis szőlőjét. Reméljük, az az út, amely most rá vár, derűsebb, gondtalanabb lesz, mint az eddigi. S most, amikor meg­szorítom két dolgos kezét, ezekkel a szavakkal búcsú­zom tőle: Fellai bácsi, őszintén, szívből kívánom, hogy azon az úton, amely most önre vár, legalább annyi ideig haladjon, mint ahány évet munkálkodva eltöl­tött Szalai László nés nélkül, klumpában . .. Erzsi majdhogynem elpityeredett keserű­ségében. A lovak lassan, méltóságteljesen poroszkáltak a sáros úton. Amolyan kivénhedt paripák voltak ezek, me­lyeket sem az ostorcsapás. sem az erélyes hang nem hozott ki a sod­rukból. Húztak becsületesen, de nincs olyan hatalom, mely gyor­sabb lépésre, vagy éppen futásra tudta volna ösztökélni őket. De mégis, mégis volt valami, ami fel­izgatta kedélyüket. Az orruk előtt elhúzó madársereg szárnycsapdosá­­sa. Ettől szinte szárnyakat kaptak a derék állatok s minden átmenet nélkül futásnak eredtek. István elgondolkozott az úton. Er­zsire gondolt, hogyan mérgelődhet az otthon a szökés, meg a klumpa miatt. De jói van ez így. Legalább férfiúi önérzete nem szenvedett csorbát. Efeletti büszke örömében elővette a dóznit, meg a gyufát, ölébe helyezte, hozzákészült a ci­garettasodráshoz. Ostorát a lába kö­zé fogta, a gyeplőt szabadon hagy­ta, végét a lőcsre akasztva átadta macát a dohányzás szenvedélyének, "p* kkor történt a baj. A sárga szűzdohányt éppen beleszórta a vályú formára alakított vékony papirosba, amikor veröbfaj húzott el a lovak orra előtt. Azoknak se kellett több! Hirtelen megrántották a kocsit, de úgy ám. hogv István a váratlan lendülettől hátravágó­dott, s odaverte fejét az egyik fa­hasábhoz. Amikor fejéhez kapott, akkor vet­te csak észre, hogy a dózni is, gyu­fa is, az egész felszerelés kirepült a kezéből. Hanem ennél* nagyobb baj is történt. Ahogy hátravágódott, s lábai az égnek emelkedtek, mind a két klumpa szinte egyszerre re­pült a levegőbe. A magasból csodá­latosképpen a kocsirúdra estek, on­nan meg egyenesen a lovak lábai alá ... Darabokra törött a jó meleg -cipellő«, utolsó búcsút intvén sze­rető gazdájuknak... István bús-szomorkásan, fázós lá­bakkal érkezett az állomás elé. Mi­tévő legyen most? Hogyan csinálja? Ott a rakodónál, ahol a kocsik fel vágták a földet, még nagyobb volt a sár, mint odahaza az istálló előtt. — Csúfot csinált belőlem az átko­zott — motyogott magában. — Meg­állj, az anyád keservit, még meg­bosszulom én ezt — fogadta. De most mit tegven? Csak nem me­het bele zokniban abba a nagy sár­ba? Kinevetnék az emberek, ha meglátnák! Azt mondanák, hogy bolond, mert zokniban tapos a sár közepén... De legalább jönne va­laki ... Valaki, aki segítene. Húsz forintot is adna neki, ha lerakná a fát. legalább nem kellene szégyen­keznie ... Káromkodott kegyetle­nül. szidta a jó öreg lovakat, a ve­rebeket, meg annak a szerencsétlen klumpának a kitalálóját, aki nem szerkesztett valamiféle szíjat rá, ami odakötné a lábához ... Félóráig is topogott a fa tetején. De még véletlenül se jött arra sen­ki, aki kihúzhatta volna a csávából. Jó is volt ez, mert legalább nem látták kínlódását, meg rossz is, mert nem volt, aki segítsen rajta. Végül is elszánta magát. Zsebé­be nyúlt, elővette az egyujjas kesz­tyűket. azt húzta a lábára. — Még­se a zoknit eszi a sár — gondolta keserűen, s olyan gyorsan lerakta a kocsi fát, mint még soha ... XT azafelé még az útbaeső kocs­­mát is elkerülte, pedig igen hiányzott a szokásos nagyíröccs. Alaposan átfázott a sáros kesztyű­től, meg a torkát szorongató mérget is jó lett volna leöblíteni... Amikor hazaért, megszégyenülten, lehajtott fejjel lépett be a konyhá­ba. Erzsi már várta a jó ebéddel, s amilyen mérges volt reggel, most olyan kedvesen, jószívűen fogadta. István durván becsapta maga mö­gött az ajtót, s szinte úgy esett rá az asztal melletti székre. Fejét kezé­be temette, s most azzal se törődött, hogy lovai ott állnak az udvar kö­zepén éhesen, kifogatlanul. Erzsi ijedten lépett hozzá: — Mi bajod, édes uram? Mi bánt? Mondd meg nekem ... István felemelte a fejét, s csak ennyit mondott elkeseredve: — A klumpa ... Az asszony ránézett sártól, latyak­tól átázott zoknijára, s nem tehe­tett róla, nevetnie kellett. De azért illedelmesen elfordult, nehogy Ist­ván észrevegye. Az ember aztán el-, mondta sorjában, hogyan, miként történt. Erzsi pedig vigasztalón oda­ült István ölébe, megsimogatt.a, megcsókolta: — Ne keseregj már no, holnap elmegyek a boltba, aztán veszek neked klumpát... másikat, jobbat, mint a régi volt... — Veszel ám az öreganyádnak! — csattant fel István — nekem ugyan nem kell! — De hiszen az jó meleg, meg nem is kell pucolni — évődött az asszony. — Bánom is én! Inkább faggyon le a lábam, de még egyszer nem okoz nekem ennyi bosszúságot, az Mztos. Inkább odaadom a pénzt, amit a fáért kaptam. Itt van • ni! Holnap hozz érte két pár bakan­csot ... Mégis csak jobb az, mint ez a vacak, átkozott klumpa ... JÁVORI BÉLA AUd fninden LENINRE &ntéU&zUt MOSZKVÁTÓL 34 kilométerre, a délkeleti irányba futó műút mel­lett jelentéktelen és mégis nagyon is közismert falucska fekszik: Gorki. A falucska melletti örök­zöld fenyő és hófehérkérgű nyír­fákkal borított domboldalon festői környezetben néhány üdülő lapul meg a fák alatt. Messziről, az or­szágúiról látni sem lehet őket, úgy elrejtik a több száz éves, hatalmas fák. Csak egy fehérre meszelt, egy­emeletes kis kastélyszerű, oszlopos épület látszik már mesziről, mint­ha magára akarná vonni az arra járó és utazó emberek figyelmét. Évszázados hatalmas hárs-, fe­nyő- és nyírfák közt, meredek hegy oldalán áll ez az épület, mely a Nagy Októberi Szocialista For­radalom előtt a moszkvai katonai kormányzó nyaralója volt. Akkor — gondolom nem járták e parkban és épületben annyian, mint most, és akik jártak, hangosak, zajosak lehettek a nagy lakomáktól és mu­latozásoktól. A ma ittjárók ezrei és tízezrei halkan, csendben, meg­­illetődve lépnek be a kapun és járnak mindenütt, a parkban, az épületben. így jártam én is. Nem is lehet itt másképp. Itt, ebben az épületben élt és pihent betegsége idején és itt hunyt el Vlagyimir Iljics Lenin. Ma ez az épület mú­zeum, az Ö örök emlékét őrzi. Különös, szorongó érzés fogja el az embert, amikor belép az épület­be. 33 évvel ezelőtt, s annak előt­te megszakításokkal itt, e falak kö­zött, ezekben a szobákban mozgott, járt, dolgozott Lenin. Itt, e szobák­ban gondolkodott a hatalmas szov­jetország gondjairól, bajairól, itt gondolkodott a nép jövőjéről és ál­modozott a jövő nagyipari szocia­lista szovjet köztársaságról. Maga az épület kívülről nagy­nak látszik, de a valóságban nem sok szoba van benne. Belül min­den úgy van, ahogy Lenin életé­ben volt, ugyanazok a bútorok, ugyanott, ahol annakidején voltak. Itt tehát minden Reá emlékeztet, minden Róla mesél, minden az Ö emlékéhez fűződik. Távol van itt minden attól, hogy azt mondhat­nánk: »pazarul berendezett«. El­lenkezőleg. Nagyon is egyszerű a berendezés egésze és tükrözi azt az egyszerűséget, közvetlenséget és szerénységet, amely annyira jelle­mezte Lenint. Itt élt tehát Ö, a világ proletárjainak vezére és ta­nítója élete utolsó napjáig. Itt zárta le szemét örökre a kegyetlen halál, itt dobbant utolsót Lenin szíve. Menjünk végig az épületen szo­báról szobára, úgy, ahogy követ­keznek. A földszinten kis telefon­­szoba. Innen szokott telefonálni Moszkvába, innen érdeklődött a politikai, gazdasági és egyéb kér­dések iránt. Vezetőnk elmondja, hogy sokat tartózkodott Lenin eb­ben a szobában és orvosi tilalom ellenére állandóan foglalkozott az ország különböző ügyeivel. Hatalmas könyvtárba lépünk. Itt is igen sokat időzött Lenin, nagyon szerette a könyvet. A polcokon orosz, német, angol, francia nyel­vű könyvek, folyóiratok. Sokat for­gatta, használta ezeket Lenin. Innen egy hali-szerű terembe érünk. Itt vannak Lenin jegyzetei, feljegyzései, utolsó írott művei, vagy ahogy nevezik »Lenin ha­gyatéka«. Itt vannak legutoljára írt cikkei: A szövetkezetről, Napló­jegyzetek, Forradalmakról. Inkább kevesebbet, de jobban és Javasla­tok a XII. Pártkongresszusnak. Ezek voltak azok a gondolatok, melyeket Lenin legutoljára papírra vetett. A »hatalmas pálmákkal díszített télikertbe vezet a folyosó. Üveg­szekrényben itt vannak Lenin rendkívül egyszerű ruhadarabjai, kisbundája, csizmája, vadászfegy­vere és a hozzávaló apróságok. (Ti. Lenin igen szeretett vadászni.) Néhány ajándék az ország külön­böző részéből munkásoktól, parasz­toktól, gyerekektől. A lépcső az emeletre vezet. A feljárónál egy falijára, melyet ak­kor állítottak meg, amikor Lenin szíve utolsót dobbant, hét óra előtt tíz percet mutat. A lépcső az ebédlőbe vezet. Az asztalon üveg­bura alatt tányérok és evőeszkö­zök, poharak, szamovár. Az asztal mellett székek; itt szokott ülni Lenin, mellette felesége, Krupsz­­kája. Innen a dolgozó szobába nyílik az ajtó. A parkra néző nagyablak­­nál hatalmas íróasztal, rajta folyó­iratok, könyvek, jegyzetpapírok és rövid feljegyzések úgy, ahogy Le­nin hagyta. E mellett az asztal mellett ült, gondolkodott a nép, a világ dolgozóinak ügyeiről, bajairól és felszabadításáról Lenin. A falon néhány festmény, köztük egy fali­naptár, melyet annakidején miie­den nap Lenin szokott letépni. 1924. január 21-én Lenin rosszul érezte magát, nem kelt fel, s így nem tépte le a falinaptárt setp.: És azóta is mutatja a naptár 1924* január 21-ét. A dolgozószobából Lenin háló­szobájába nyílik az ajtó. Kis kerek asztal, mellette egy fotel és egy szék. A fotelben ült Lenin, s a szé­ken ülve itt olvasott fel utoljára Krupszkája Jack London könyvé­ből Leninnek. A sarokban egysze­rű barna ágy. A vezető még nem mondja, várja, hogy körülnézzünk, de az ember érzi, tudja, igen itt... ebben a szobában ... ebben az ágyban... és vár. A vezető min­dent elmond erről a szobáról is, mint a többiről és utoljára, a vé­gén így fejezi be szavait: »a sarok­ban az ágy. Ott hunyt el 1924. ja­nuár 21-én este 18.50 perckor Vla­gyimir Iljics Lenin«. Ezután per­cekig néma csend. Aki a szobában van, mindenki tudja, hogy csak az az ágy lehet, már előre nézi az em­ber. De a vezető szavai után mégis újra és újra mindén szem rátapad. Csend, néma csend van. A vezető is, mindenki hallgat. Aki itt jár az egész épületben, de különösen eb­ben a szobában mély gondolatok­kal, érzésekkel éltéivé, különösen érzi magát. КД tudná azt megmon­dani, leírni, kifejezni, hogy kinek mi jár e percben az eszében, mire & mit gondol? Ott áll az ember abban a szobában, amellett az ágy mellett, ahol a halhatatlan Lenin szíve utolsót dobbant, ahol a kö­nyörtelen halál olyan korán elra­gadta az élők sorából. Itt, ezen a helyen szűnt meg dobogni az a szív, mely a világ minden dolgo­zójáért dobogott. Mely egész éle­tét, tevékenységét, erejét és tudá­sát a világ elnyomott, kizsákmá­nyolt millióinak felszabadítása szent ügyének áldozta. Sok-sok gondolat cikázik át az ember agyán. Nem lehet leírni és elmon­dani, milyen hatással van ez a lá­togatóra. Néz, néz az ember, úgy néz, hogy örökké emlékezetébe vésse, soha el ne felejtse azt, amit itt lát. Kimégy a parkba, a hatalmas fák alá. Az utak mellett padok, felette kis tábla »itt szokott pihen­ni Lenin«. Amott a. hegy aljában lévő kis tavacskán csónakázott. AKÁRHOVA MÉGY, akárhova lépsz, itt minden Leninre emlé­keztet, az Ö emlékeit idézi fel. Mintha az évszázados sudár fenyő- és hársfák, minden bokor susogása arra figyelmeztetne: Ember! Te, aki itt jártál egy nagy ember nyo­mában, sose felejtsd el, amit lát­tál, emlékezz mindig a világ pro­letárjainak nagy vezérére: Vlagyi­mir Iljics Leninre! És úgy gondolom, aki itt járt, ezt meg is fogadja Nagy I.ajos EPOSZ hírek Egymás után alakulnak a megyé­ben az EPOSZ-szervezetek. Somogy­bán eddig 126 EPOSZ-szervezCt ala­kult, 3026 taggal. Legtöbb szervezet­ben már hozzá is kezdtek a munká­hoz. Egyelőre sportolással, kulíur­­munkával és szórakozással foglal­koznak. Február 26-án és 27-én az EPOSZ megyei intézőbizottságánál 30 alapszervezet küldötte járt, hogy engedélyt kérjen táncmulatságra. A napokban az EPOSZ megyei in­tézőbizottsága a Megyei Tanács mű­velődési osztályával közösen megbe­szélést tartott. A megbeszélésen résztvett néhány falusi kultúrotthon­igazgató, s egy-két EPOSZ vezetőségi tág. Itt azt tárgyalták meg, mi le­gyen a kultúrotthonok sorsa. Vég­eredményben arra a megállapodásra jutottak, hogy a kultúrotthon prog­ramját az EPOSZ vezetősége és a kultúrotthon vezetője közösen ké­szítsék el. Abban is megállapodtak, hogy a kultúrotthont az EPOSZ mindenkor használhatja. Azonban a rendre, tisz­taságra, a fiataloknak kötelessége vigyázni. Azokat a bevételeket, ame­lyeket a közös rendezvényekből szed­nek be, a kultúrotthon pénztárában helyezik el. Ezt a pénzt azután majd felhasználhatják nyári kirándulási költségek fedezésére és hasonló ki­adásokra. Abban is megállapodtak az EPOSZ vezetői a kultúrotthon­­igazgatókkal és a Megyei Tanács ki­küldöttjével, hogy a közös rendezvé­nyek bevételeiből felszereléseket vá­sárolhatnak az EPOSZ-szervezetek, ha annak helyisége a kultúrotthon­­ban van.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents