Somogyország, 1957. február (2. évfolyam, 26-49. szám)

1957-02-03 / 28. szám

^ .................................................. „ I, Egy kollégium gondjai Ha megáü valaki a Kossuth-téren és körülnéz, mindjárt szemébe tűnik Kaposvár egyik legszebb épülete, a volt Korona-szálló. A több utcára néző, kétemeletes sarokház tömbje a földszintjén lévő korszerű, nagyab­­lakú áruházzal, a másik oldalon pe­dig az élelmiszeriskisker üzletének színpompás kirakataival — szinte fővárosi jellegű építmény. E látvány nyomán érzett illúzió azonban darabokra törik, mihelyt átlépi az ember a csodaszép épü­let küszöbét. Nézzük először a belső építészeti hibákat. Az első emelet egyik szárnyán az élelmiszerüzlet fölött, négy hatal­mas helyiség teljesen használhatat­lanná vált, és évek óta jóformán üresen áll. Amikor az üzletet meg­építették, az emeletet tartó geren­dákat meg kellett volna erősíteni, vagy kicserélni, mert nyilvánvaló, hogy az alsó tartórészek eltávolítá­sával a teherbírás lecsökkent. Van­nak, akik azt állítják, ha nem boly­gatták volna meg az épületet, még 50 évig kibírná, míg mások úgy vélekedtek, az üzlet építésekor ol-< csobban meg lehetett volna csinálni a mennyezet hibáit is. De hát ez amolyan csuka-fogta róka — róka fogta csuka, az illetékesek mulasz­tották el megfogni mindkettőt. Hogy ez mennyibe kerül ismét a népgazdaságnak? Minimálisan 300 ezerbe! Menjünk azonban tovább. A négy terem szomorú látványt nyújt, sarkaiban a parkett felszed­ve, alatta töredezett deszkák látsza­nak. Bemegyünk, topogunk a köze­pén — gyerekek próbálják így a cse­resznyefa ágait — nem, szerencsére nem szakad le. Még kibírja a benne lévő szalmazsákokat, zöldséget, kis kupac burgonyát. Az ilyesmihez nem szokott szem furcsálkodna és olyan helytelen gondolatokat kergetne: lám sok család meg olyan helyen lakik, ahol burgonyát kellene tá­rolni. Nem lenne-e helyes felcse­rélni a szerepeket? Van itt azonban még fontosabb helyiségigénylő is. A középiskolás -Ady« lányotthon (kollégium). Az épülettömbben — jó emberek kis fiielyen is elférnek alapon — együtt van a nagyáruház, a csemege-fűszer bolt, a volt Korona-étterem, a nép­­büffé, egy gondnokság, 11 civil lakó és a kollégiumban talált otthont 158 fiatal lány. Tóth-Pál Terézia igazgatónő vé­gigkalauzol bennünket a lányotthon tanuló- és hálószobáiban. A tanuló­szobákban, a hálótermekben, az eme­letes ágyak között bizony alig fé­rünk el. A folyosók zsúfoltak a nö­vendékek szekrényeitől. Látja az ember, itt minden talpalatnyi he­lyet kihasználnak. A ,158 lánynak két fürdőszobája van, az is kicsiny, korszerűtlen, falairól málik a vako­lat, rosszak a vízcsapok. A renová-» lás bizony nagyon ráférne az épület: belsejére is. Bemegyünk az irodába, megnézem az 1957-es költségvetési 05 rovatában az ingatlan épület kar- 3 bantartás rovatot. 7370 forintot mu-j tat. Ebből még kétszer kimeszelni sem lehet a szobákat évente. Csak3 a berendezés nélkül álló kultúr-) terem falainak festéséért 2560 Ft-otj fizettek ki. j — Vagy csinálnák meg az épület; rossz részét — mondja a fiatal, ked-; vés arcú igazgatónő, vagy esetleg más ! épületbe tennének át bennünket. Mi: a tielyiségeinket átadnánk más intéz-; ménynek. Itt 14—18 éves lányok lak-j nak A népbüfféből naponta fel-', hallatszk a lárma, a trágár szavak; ordítása, a verekedések zaja. Nem< éppen épületes látvány fiatal lányok-! пак* — Hiába csukjuk be az ablakokat, a lányok fülét nem dughatjuk be vattával — teszi hozzá egy nevelődő. Az utcáról minden felhallatszik. Igen. Az ember úgy érzi, hogy ezen a problémán gyorsan segíteni kéne. Elsősorban azzal, hogy a helyszűkét megszűntető megoldást, az épületrész javítását elvégeztetnék. A másik megoldás az elköltöztetés. — Somogy megye kisiparosainak az önkéntes betegségi biztosítással kapcsolatos ügyvitelét (felvétel, járu­lékmegállapítás stb.) 1957. február 1- tól teljes egészében a KIOSZ adó­közösségétől átvettük. Kérjük a kis­iparosokat, hogy biztosítási ügyek­ben a Kisipari Szövetkezeti Kölcsö­nös Biztosító Intézet Somogy megyei Alközpontjához, Kaposvár, Május 1 u. 39. szám (Béke Szálló mellett) forduljanak, ahol az önkéntes bizto­sításra vonatkozó minden felvilágo­sítást megadnak. — Francia film a Magyar Állami Néni Ervüttes műsoráról. A Pathé nevű francia filmhíradó a »-magyar balett«, a Magyar Állami Népi Együttes táncosainak műsoráról szí­nes felvételt készített. A párizsi mo­zikban szerdától kezdve látható a magyar együttesről készült filmhír­adó. Kétségtelen, mindkét eljárás sok pénzbe kerülne. A népgazdaság vi­szont súlyos helyzetben van, éppen az októberi események miatt. Az igé­nyeket szűkebbre kell vonni egyén­nek, intézménynek, államnak egy­aránt, amíg a legfőbb gazdasági ba­jokból ki nem lábolunk. Államunk sokat költ amúgyis a kollégumokra és a kaposvári »Ady« lányotthon fenntartására is. 1956-ban 762 ezer forinttal járult hozzá államunk a kollégium költségvetésében előirány­zott tervek megvalósításához, illetve az intézet fenntartásához. De éppen ezért, az állam pénzével történő szigorú, megfontolt takaré­kosság miatt vetődik fel különös élességgel az élelmiszer-üzlet építése körüli felelőtlenség, előre nemlátás. Ilyesminek a jövőben nem szabad előfordulnia, hisz nem vagyunk any­­nyíra bővében a pénznek. Az épület első emeleti hasznavehe­tetlen részének megjavítása szerepel az intézet 1957-es költségvetésében. A Városi Tanács oktatási osztálya, — mint a kollégiumot gazdaságlag fi­nanszírozó- szerv — tegyen erőfeszí­téseket — amennyiben anyagi erőink megengedik — az építkezés elkezdé­sére. Hadd legyen igazi otthona a 158 vidéki lánynak. —ts— Munkásle velesők Olyanok, mint egy-egy »jelzőké­szülék«, amely a legkisebb változás­ra is nyomban reagál. — Nagy szük­ség van rájuk. Önként végzett, szí­ves munkájuk egyik biztosítéka az újság elevenségének és változatos­ságának. De nemcsak ezért, hanem azért is, mert mi olyan újságot aka­runk írni, amely témáját, tárgyát elsősorban a munkásélet ezerhyi színéből, problémájából meríti. A nemes cél megvalósításához azon­ban kevés az a tizenkét újságíró, akik nem tudnak jelen lenni min­denegyes probléma megoldásánál és sajnos nem tudnak minden egyes eseményen nyomban »rajtalenni«. — Nos, ha ez így van, — márpedig kétségtelenül így van — és a mun­káslevelezők sem nyúlnak tollúk­hoz, úgy sokkal nehezebben pillant­hatunk be az üzemek belső életébe, keveset tudunk hibáiról, eredmé­nyeiről (amelyet csak azok látnak igazán, akik benne élnek), úgy egy­re kevesebb lesz az új hír és egyre problémanélkülibbé válnak a mun­kások életéből merített írások. Ilyenkor sajnos súlyos törést szen­vedhet a lap, tartalmában is és frissességében is. A párt sajtójának mindenképpen el kell kerülnie ezt az élettelen, színtelenséget jelentő törést. Mi nemcsak egy »felső fórumnak« akarjuk írni a lapot — azt szeret­nénk, ha szavunk érdeklődésre, bizalomra találna a távoli földeken és a zúgó, zajos üzemekben. Ehhez segítenek hozzá bennünket a mun­káslevelezők. Különös gondot, megbecsülést ta­núsítottunk eddig is munkásleve­lezőink írásai iránt. Mindegyik egy­­egy üzenet volt az életből, amely­nek nyomán elindulhatott az újság­író, vagy számos közülük azonnal napvilágot látott a lap hasábjain. Hogy a sok közül csak egyet em­lítsek: mindig a legjobbkor, min­dig a legégetőbb napi problémákkal kereste fel például 'szerkesztősé­günket Inke Sándor levelezőnk... és így a többiek. Gondolataikat, jó meglátásaikat mindig értékesí­teni tudtuk. Fáradságuk sohasem volt hasztalan vagy hiábavaló. Az az élénk kapcsolat, amely az el­múlt években állandóan fennállt velük, októberben sajnos megsza­kadt. — Mi történt? — Vajon né­hány hónapos kavargó eseményso­rozat kedvét szegheti-e levelezőink­nek? Vajon azt jelentette-e októ­ber, hogy feladtuk-e a szebb, jobb életért folyó harcot? Vajon azt jelentette-e, hogy hall­gatni kell? — Nem, ezt semmiképp sem jelenthette. Ha valamikor, ak­kor ma mindenképpen kell, hogy a munkáslevelezőknek szavuk le­gyen a hibamentes új, szebb élet kialakításában. Ezt az építő szót visszatartani bűn. Önmaguk és mindannyiunk ellen. Szükség van »az új élet kovácsainak« minden szavára, minden gondolatára, kin­cset ér az! Épület, kő itt ma min­den betű, amellyel újjáépíthetjük a ledőlt, rosszul megépített falakat. — Lehet, hogy fáradságukat nem tudjuk kellőképpen meghálálva vi­szonozni, de eredménye minden­képpen meglesz munkájuknak. És ha sikerül valami szép, valami jő, akkor örömünk közös ... Szeretnék, ha megértenék ezt el­hallgatott ipari levelezőink és meg­­éreznék azok is, akik új tagokként akarnának hozzá juk csatlakozni, de visszatartja még őket a »kifejezés« keresése. Minden nap várjuk írá­saikat, és hisszük, hogy egy szép nap újra megjönnek... kopognak, szót kérnek... mi teljes szívünk­ből ígérjük: segítünk nekik. Sztmfktörők. írta: Somogyi Pál • GÁCS PÁL a zömök, őszhajú nyugdíjas vasutas sápadt arcú, halk­­: szavú öreg párjával és Jánossal, ■ a • husznötéves, erős, egészséges fiá­ival a külváros egyik könyökutcájá­­: ban lakott. : Ősz volt, ködös, nyirkos reggel, ; amikor János zihálva, kikelt ábrá­­\zattal rontott be a lakásba: j — Kitört a forradalom! : — Mi-i? — fordult a fia felé hir­• télén az öreg, ki az asztal mellett jült és reggelizett. I — Forradalom, ha mondom, édes- i apám. A civilek, a katonák, meg az ■ oroszok lövöldöznek ... Sok a sebe­sült és halott is van. Most jött be la pesti gyors, az utasok mind erről i beszélnek. • A falat megakadt az öreg torkán. • Elsápadva, tágrameredt szemmel \ hallgatta fiát. I— Forradalom? — ; kérdezte inkább önmagától. Gács ; Pál jól tudta, saját bőrén érezte, \hogy sok baj van az országban, de I forradalomra nem számított. • PáP nap múlva János, a fia, kék ’.munkaruháját batyubagyűrve, fü- Ityörészve állított be. | — Sztrájk! — mondta hangosan, :csaknem jókedvűen. És munkaruhá­ját az ágy alá hajította. — Általá­­; nos sztrájk! — folytatta. — Amíg I ki nem verekedtük a mienket, addig ; nem dolgozunk. Se mi vasutasok, ;se a bányászok, sem a vasasok, senki! Az öreg nagyott nézett, hallgatta a fiát, hümmögött. Nem igen értet­te az egészet. Hírekkel és rémhírekkel teli lá­zas napok torlódtak egymásra. Haj­nalban valahonnétш fegyverropogás hallatszott... Reggel úgy hallották, hogy a börtönből kiszabadították a rabokat és onnét hallatszott a tü­zelés. Többen azzal a hírrel jöttek, ESTE A RÁDIÓBAN beszédet mondott Mindszenthy bíboros. A beszéd alatt a sápadt, halkszavú öregasszony - könnyei folytak a meghatottságtól. Kint pedig folyt a vér, Pesten és másutt is gyilkoltak, akasztottak. hogy kínozzák, gyilkolják a kommu­nistákat. Kommunista volt, régi har­cos, Gács Pál. A 19-es fehér terror jutott eszébe, ahol őt is meghurcol­ták, félholtra verték Huttya száza­dos legényei. Az öreg gondszántotta, barázdás homlokát tenyerébe haj­totta, mélyen ,elgondolkodott: csak az urak, a századosok, a régi csend­őrök vissza ne jöjjenek, mert akkor olyan vérontás lesz itt... Az urak­nak visszafáj a gyára, vagyona, a grófoknak a földje. Paraszt, taka­rodj, ez az ötezer hold itt az enyém!... De a paraszt hová men­jen? Magáénak tudja már 12 esz­tendeje a 7—8 holdacskát, meg a házat, istállót, amit ráépített. Csa­ládjával, életével, sorsával össze­nőtt a földdel, amit kapott. És most? De az urak kegyetlenek. Ha szép szerével nem megy a paraszt, hát ott vannak a csendőrök... Jaj, jobb erre nem is gondolni. ~ nem — talán Történik ma. Szereplők: Ravasz osztályvezető, Kíváncsi Lajos újság­író. Szín: Éticsiga Nagykereskedelmi Vállalat áruforgalmi osztálya. A szo­ba különböző pontjain szervezett össze-visszaságban négy-öt íróasztal. Kíváncsi: .. . Osztályvezető kar­társat keresném. Ravasz (mindenre elszántan, eről­tetett menetben kilép. Kezét nyújt­ja): Tessék, tessék. (Az újságíró az igazolványáért nyúl. Ravasz nagylel­kűen elhárítja.) Hagyja csak, kérem. Ismerem én a kedves kartársat, tetszik tudni, minden betűjét, hogy úgy mondjam, kiolvasom az önök lapjának. Határozottan emlékszem a nevére, nagybetűkkel szokták hozni, szóval ön hogy úgy mondjam, olyan természetesen fogja fel a dolgokat, nagyon természetesen. (Magában: Sok ostobaságot olvastam már éle­temben, de ...) Foglaljon kérem he­lyet. (Magában: Úristen, csak ez a negyedóra teljen el valahogy.) Kiváncsi (véletlenül a kalapjára ül. Zavartan felugrik, Ravasz gyor­san előzékenyen az újságíró helyére lép. Mozgás közben nem veszi ész­re a kalapot. Ráül. Arca megmeré­­vedik, lábait hivatalos pózba vágja, kezét várakozóan összekulcsolja. Újságíró a noteszében lapozgat.) Kíváncsi: Ravasz kartárs mióta van a vállalatnál? Ravasz: (Magában: Miért kérdez­heti ezt? Ahá, megvan! Az öt év előtti Susi-féle sikkasztás ... Igaz, hogy én is itt voltam akkor, de jobb, ha nem tudja.) Kíváncsi: Régóta? Ravasz (tétovázva): Igen... de nem túlságosan Kiváncsi: Azt hallottuk, hogy új éticsigaszállítmánnyal gazdagodott árukészletük... Ravasz: Igen, gazdagodott. (Magá ban: Mondjak még valamit? Ennyi unos-untig elég, a végén még meg­írja, azt jól nézek ki, holnap min­dent felborít a vásárlóközönség.) Kíváncsi: (Magában: Érdekes, milyen szerények interjú közben az emberek.) Kérem, megoldja ez az új nagyszerű szállítmány az éticsiga súlyos problémáját? Ravasz (gondolkodás nélkül vág­ja): Igen. Kiváncsi: Kielégíti az igényt? Ravasz: Talán... Kíváncsi: Mennyi volt a múlt évi átlagfogyasztás? Ravasz (emelkedett hangon): Ju­­cika, vegye csak elő azt a zöld kar­totékot. Jucika (hadarva diktálja): ötmii­­liószázhatvanezer, háromszázhuszon­hét, százhatvanhárom plusz négy­száz, mínusz hatszáz...! (Az újság­író értelmetlenül bámul Ravaszra.) Ravasz: El tetszik kérem végezni a számtani műveleteket és kijön az eredmény. Kíváncsi: (Magában: Legfeljebb elhagyom a számadatot.) Ennyi volt az átlag? Ravasz: Szóval... Igen ... *Kíváncsi: Az átlag volt ennyi? Ravasz: Szóval nem ... igen, igen, az átlag. Füles kartárs (feláll, élénk gesz­tussal): Tetszik tudni kérem, ná­lunk vannak egyfülű és kétfülű csigák ... azonkívül... Kíváncsi: A jövőre nézve milyen­nek látják az ellátást? Ravasz (nyeglén): Egyet biztosra mondhatok ... Talán ... (Az újságíró abbahagyja a jegy­zést és távozik.) Ravasz (az ajtóból utána): Na­gyon kérem, nehogy ostobaságokat írjanak össze rólunk ... Csak szi­gorúan azt, amit mi elmondot­tunk! ... Szín: Szerkesztőség. (Az újságíró a kész kéziratot olvassa.) Milyen lesz az éticsiga-ellátás? Ravasz kartárs, aki igen régóta talán, de nem túlságo­san régen van a vállalatnál, tájékozta­tott bennünket az új csigaszállítmá­nyokról. Amikor feltettük a súlyos kérdést, megoldódott-e a probléma, szíves nemmel válaszolt, de felelős­sége tudatában kijelentette, hogy talán. Később Jucika kartársnő volt készséges felvilágosítani, amikoris egy zöld kartotékról mindenféle... hogy úgy mondjam, számokat olva­sott fel, amelyeken, ha elvégezzük az összes számtani műveletet, való­színű, hogy egy egészen megnyugta­tó számot kapunk. Tessék megpró­bálni! Ennyi volt a múlt évi átlag­­fogyasztás, de az is lehet, hogy nem ennyi. Ezt Ravasz kartárs klasszi­kusan így fejezte ki: igen is, nem is. A most érkezett csigák között van egyfülű, kétfülű és lehet, hogy több. De sajnos az idő rövidsége miatt Ravasz kartársban bennmaradt a szó. A jövőre nézve a tájékoztatás kielégítő. Ravasz kartárs egyet biz­tosra mondott: talán, —fii könnyebbülten és beeresztette a ha­­lálrarémült barátját Vajdát, a nyug­díjas mozdonyvezetőt. — Mi van, Imre? — Veres Antalt feleségestől meg­ölték ... Hatan voltak, akik rájuk mentek fegyverrel. Átgyüttem hoz­zátok, mert egyedül vagyok, tudod. És... félek — mondta remegő han­gon a hajlotthátú, nagy darab em­ber és kicserzett barna arcán, öreg szemében rémület ült. — Jól van hát na, Imre — csitítot­ta erőltetett nyugalommal barátját Gács. — Tedd le a baltát, mért szo­rongatod ?... — Mi hozzánk csak nem törnek be? — Jaj Istenem, ki tudja ... fo­hászkodott az öregasszony és rögtön imádkozni kezdett. Az öregek együtt virrasztottak reggelig. Reggel a rádió azt a hírt közölte, hogy új munkás-paraszt kormány alakult és a szovjetektől kért és kapott segítséget az ellen­­forradalom leverésére. Felsóhajtottak... Dél felé a fia hazajött, szidta az oroszokat és Kádár Jánost, a kor­mány elnökét. — Hallgass el te, félkegyelmű szólt rá az apja. — A fiú látva az öreg haragos tekintetét, dühösen berohant a szobájába. Múltak a napok, lassan elcsende­sedtek a fegyverek. Az emberek kimerészkedtek a házakból, arcuk­ról a rémület kezdett eltűnni. Az új kormány felhívta a mun-Hajnáltájt valaki bekopogott Gá- kasokat, hogy hagyják abba a sztráj­­csék ablakán. kot, mert most már a nemzetnek és — Hallod-e? saját maguknak ártanak vele... — Ki lehet ez? Még az öregek f.el sem ébredtek, — Majd megnézem — válaszolt János kora reggel elment hazulról. Gács. Szülei abban reménykedtek, hogy észretért, munkába állt. De nemso­kára visszajött. — Míg az oroszok itt vannak, nem dolgozunk! Amíg minden úgy nem "lesz, ahogy mi akarjuk, addig nincs munka. Nincs közlekedés, nincs élet! Majd mi megmutatjuk nekik. — Kinek akarjátok ti megmutatni? Nem az Isten szerelméért, ki ne menj, — ölelte át férjét az öreg­asszony. A fia bent aludt a másik szobában, mély horkolása kihallat­szott. állt fia elé keményen az apa. — Az oroszoknak? Ember, hol az eszed? Ha ők nem jöttek volna, itt ma már kő kövön se lenne__ Mit akartok ti? Hallottad a rádiót? Az új kormány mindent megad, amit megadhat. — Eh! Ki hisz nekik? Senki! vágott vissza a fiú. — Én amondó vagyok, szólt csen­desen Vajda, el kell kezdeni fiam a munkát, mert a sztrájkkal éppen azt hátráltatjátok, amit el akartok érni. Vasutas vagy te, édes fiam? — remegett a hangja Vajdának. — Tud­játok ti mi az a vasút? Az az or­szág testén olyan, mint az ember testében az ér. Ha az ér, vagyis a vér ha elakad, meghal a test. Hát ezt akarjátok ti? Azt akarjátok, hogy Pesten a kicsinyek megfagyja­nak? Hogy a kórházakban a sebe­sültek sebei beüszkösödjenek a hi­degtől? Ezt akarjátok? Térjetek észre, édes fiam, amíg nem késő. Indítsatok, de rögtön. Én rendes em­bernek ismerlek benneteket, ti nem akarhatjátok a mi népünk sírját megásni!... És te, János, te párt­tag vagy! A FIÜ VÁLASZ HELYETT fel­pattant a helyéről és berohant a szobájába. Piros pártkönyvével a kezében tért vissza s az öreg felé fordulva összetépte azt. — Volt, nincs. Tűzbe vele — és behajította a kályhába. Az öregek dermedten, szótlanul nézték. A fiú a sublóthoz sietett, apja pártköny­vét kivette a fiókból és az asztal közepére tette. — Tépje el, ha jót akar, de mind­járt! Nyoma se maradjon. Gács szótlanul felállt, felvette a pártkönyvét, kérges nagy tenyeré­vel végigsimogatta és eltette a belső zsebébe. Aztán bement a kamrába, előkotorászta a lapátját, leagatta a fogasról régi olajos, kormos mun­karuháját és felöltötte. Kenyeret, szalonnát vágott, belecsavarta egy kendőbe, mint ahogy régen szokta. Ki lehet ott kint? Nyisd ki, Pali, hé! Én vagyok. Te vagy az? — szólt Gács meg-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents