Somogyország, 1957. január (2. évfolyam, 1-25. szám)

1957-01-13 / 10. szám

Vasárnap, 1957. január 18. SOMOGläORSZÄG 5 AZ ELŐRE MEGÍRT CÁFOLAT Nem ésszerűtlen és nem is lé­nyegtelen ezekben a napokban felidézni Mára! Sándor 1955-ben írt versét, a »Halotti beszéd«-et. Es a költemény a maga utat és kivezető utat nem látó pesszi­mizmusával előre megírt cáfola­ta annak a magatartásnak, me­lyet írója az októberi esemé­nyekkel kapcsolatban tanúsított. A vers mesterien és költőien ve­títi elénk a hazájától elszakadt, magáramaradt ember helyzetét a nagyvilágban. Lerántja a lep­let a nyugati életmód magasabb­­rendűsógéről. De ennél többet is mond, s éppen ez a része a leg­aktuálisabb napjainkban. Nyíl­tan és világosan, kirajzolja, hogy a magyarnak e hazán kívül nincs másutt hazája, s egy számként csupán a képletben, nem lehet élni. Nagy tanulság ez, melyet ezrek és ezrek szerencsétlen sor­sa bizonyít ma is. Az nem csodá­latos, hogy elmúlt életűn,kiről mellyel mi sem voltunk megelé­gedve — a ferdítések és a meg nem értés hangján beszél: nyu­gat csak így tudja tájékoztatni polgárait. Szóljon ezek után a költe­mény, gördüljön a maga kettős­ségében, meghasonicttságában. S ha a költő, Máa-ai Sándor nem is hiszi, mii hazánkban élő magya­rok tudjuk, ha tán por is von­tunk egyikor, porrá már nem le­szünk. Márai Sándor: HALOTTI BESZÉD Látjátok feleim szemtekkel, mik vagyunk: Por és hamu vagyunk. Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek össze tudod-e rakni még a Margitszigetet? Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat, Ä halottnak szakálla nő, a neve számadat. Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt. A pillangó, a gyöngy, a szív nem az már, ami volt, Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt És megértették, ahogy a dajkának énekét A szunnyadó, nyűgös gyermek álmából érti még. Szívverésünk titkos beszéd, álmunk szivárványoké, A gyermeknek Toldit olvasod s azt feleli: oké! A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: »A halál gyötrelmei körülvettek engemet. Az ochiói bányában megbicsaklik kezed, A csákány koppan, s nevedről lehull az ékezet. A tyrrén tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát, Krúdy hárfája zengi be az ausztrál éjszakát... Még szólnak s üzennek ők mély szellemhangokon, A tested is emlékezik, mint távoli rokon. Még felkiáltasz: az nem lehet, hogy oly szent akarat De már tudod: Igen! Leheti... És fejted a vasat Tihüiringiában. Posta sincs. Nem mernek írni már. Minden katorga jeltelen. Halottért sírni kár. A konzul gumit rág, zabos, törli szemüvegét, Látnivaló: untatja a sok okmány és pecsét. Havi ezret kap és kocsit. A mistress és baby Fényképe áll az asztalán. Ml volt neki Ady? Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? Arany szava? Rippl színei? Bartók vad szelleme? Az nem lehet, hogy annyi szív... Maradj nyugodt, lehet! A nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket. Te halgass és figyelj! Tudjad: már él a kis sakál, Mely afrikai sírodon tízkörmével kapál, Már sarjad a vad kaktusz is, mely elfedi neved A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. Még azt hiszed, hogy élsz... Valahol... És ha máshol :m is. Testvéreid szívében élsz... Nem... Rossz álom ez is! Mert hallod a dörgő panaszt: testvér testvért elad! S egy hang áléi tan közbeszól: Ne szóljon ajakad! Egy másik nyög: Nehogy, ki távol sír a nemzeten... Még egy hörög: megutálni is kénytelen legyen. Hát így. Keep smiling. És ne kérdezd senkitől miért? Vagy: rosszabb voltam, mint ezek? — Magyar voltál! Ezért! És szerb voltál, litván, román. Most hallgass és fizess! Kimúltak az aztékok is. Lesz majd hát, ami lesz. Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar leletet, A rádióaktív hamu mindent betemet... Tűrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztályidegen! Tűrd, hogy ember nem vagy itt, csak szám egy képletben! Tűrd, hogy Isten tűri ezt s a vad tajtékos ég! Nem kell villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség. Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet, Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet, Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat, S ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad! Szorongasd még rongyaid, a bugyrodat, szegény Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt, Mert ez maradt. Zsugorian még számba veheted a Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet... És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet . És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk Látjátok feleim szemtekkel, mik vagyunk? íme por és hamu vagyunk. (1955.) Böngészés új könyvek között Nehéz dolga van most a böngésző­nek. Nem azért, mintha nem elég olyan könyvet találna, melyről ér­demes egy néhány szót szólni, ha­nem — bár nem túl sok a könyv —, sok élmény várja a könyvesboltban, a könyvtárban, azok közt a könyvek között, amelyek az utóbbi hónapok­ban jelentek meg. Pedig ezeknek az időknek a könyvkiadása nehezebb és néhol a fütyülő golyók közt még veszélyesebb is volt, mint annak­­előtte. De a munka nem akadhatott meg, a könyv, mindannyiunk barát­ja, odaMvánikozótt közénk. Megszó­laltak régi, ismert hangokon, vagy oly beszéddel, melyet hosszú évek óta hiába vártunk. Megszólaltak kedves ismerőseink Kassák Lajos zümmögő hosszúsorú strófáival, szerelemről, az élet szép­ségeiről, de fájdalmairól is. Talál­koztunk újra Kosztolányi Dezsővel és ahogy kezünkbe vesszük »Arany­­sárkány« című regényét, a matema­tikatanár polgári tragédiáját, aki az élet két legfontosabb szükségletét: az egyéni, családi boldogságot és az élethivatásba vetett hitét veszti el néhány sebesen pergő hét alatt — eszünkbe jut az »Édes Anna« finom meséje és »Neró«, a véreskezű csá­szár nagyszerű története; a Koszto­­lányi-novellák hajszálfinom-lélek­­elemzésű darabjai. Egy könyv — és élőttűink áll újra a nagy költő és író. S magunk is elcsodálkozunk, hogy semmit sem fakult az évek alatt, pe­dig majdnem elfeledkeztünk róla. Krúdy Gyula. Nevét sokan félve ejtették ki, mert alig ismerték, s ez az ismeretlenség azt engedte feltéte­lezni, hogy valami harmadrangú öreg író amolyan konflisos és kri­­nolinos világból való napilaptárca­­figura. Aztán itt is,, ott is összejöt­tünk vele egy elbeszélés, egy novel­la erejéig. Kezdett változni a véle­mény róla. Most két könyve áll előt­tünk, három címmel: »A kékszalag hőse«, »A vörös postakocsi« és az »őszi utazás«. Már nem félünk az Alvinczy-féle derbyktől, a budai és pesti széplelkektől, kíváncsian le­sünk be a lefüggönyözött hintók ab­lakain épp úgy, mint Krúdy ábránd­jaiba, emlékeibe Közöttünk vannak barátaink a közelmúltból is. Airagon neve fris­sen cseng a fülben. »Uri negyed« a címe a könyvnek, melyben mintha egy roppant tudású, gúnyos mosolyú, fölényes kedvű bűvész játszana em­berekkel, érzésekkel, indulatokkal, olyan könnyed művészettel bonta­koztatja ki Aragon az 1912—13-as évek Franciaországának monumen­tális körképét. Két testvér — egy kisváros polgármesterének fiai — életútja a francia társadalom fejlő­désének két irányba vivő útja is. Ott a polcon Móra Ferenc könyve: »Hannibál feltámadása«. Ezt a re­mek kis könyvet hosszú évekig alig ismertük, el volt temetve egy fővá­rosi napilap hasábjai közé. Pedig meglepő mű: a szelíd, halkszavú Mó­ra egyszerre csak hangos, humoros hangba csap át, figuráz és gúnyol Jaj annak a rendszernek, mely ellen ilyen toll támad! — Két éve találkoz­tunk először e regényei könyvalak­ban, tavaly már filmen néztük végig és most annál nagyobb kedvvel la­pozzuk oldalait. Felénk nevetnek a legifjabb könyvek nevében Tarzan és Csita történetei. Vagy talán az ő könyvük: Bourro­­ughs: »Tarzan, a dzsungel fia« sem ismeretlen előttünk. Ronggyá olva­sott példányai, melyek még fel-fel tűntek a kezekben mindenesetre ezt bizonyítják. A kalandoskedvű ifjú emberek örömmel veszik ezt a köny­vet. Ez is kellett, ez is jó volt. (Nem árt azonban megjegyezni, hogy van­nak irodalmi értékű, kalandos témá­jú, izgalmas, romantikus regények is.) Véget ért első böngészésünk. Az igények félretevése nélkül nézeget­tünk a könyvespolcokon. Nem sok az új könyv, de nem ment a váloga­tás minden nehézség nélkül. Könyv­kiadásunk megmutatta, hogy van jo­ga az élethez. Megújhodva, új nevek­kel, új köntösben és új célkitűzések­kel mutatkozott be. S most, hogy megszólaltak kedves ismerőseink, barátaink, s felénk nevetnek a legif­jabb könyvek — mi ns nagyobb igé­nyekkel nézünk az elkövetkezendők felé FEHÉR KÄLMÄN A KORA DÉLELŐTT ébredő ■*-*- vidámságával sétált, kerül­getve az olvadó hódarabkákat a karcsún magasbanyúló fák alatt. Átpillantott a járdán, a téglaosz­lopos vaskerítésről egy emeletes épület ablakára futott fel tekinte­te. Abban a pillanatban reflektor esik ja vágott sugaraikat kifelé a téli napsütésben fürdő utcára. A vidámság megszűnt, tudatába be­hatolt a felismerés: operálnak a mitőben. — Szegény »tébés« — suttog­ta maga elé, s ellépdelt tovább dolga után. Pár perc múlva már el is felejtette, lerázta magáról a gondolatot, az egészséges* \ ember szánakozó és jóindulatú iszonyá­val. A műtőasztalon miár ekkor ott feküdt a férfi, egy másik. Bele­egyező arccal, a gyógyszer okozta kábulat zavaros tétlenségében. Magasterrnetü, sovány, erőscson­­tú parasztember. Legénykorában M. K. betűt hímzett édesanyja zsebkendőjébe. 37 éves. Csökölyi hegyőr, ki a lankákon termő buja­­fürtű szőlőket, az illatos barack­­fáJcat, a kedves, mosolygós zöld réteket őrizte otthon. Szinte külö­nös, hogy a jó levegő hazájában is elkapta, s majd elvitte életének teljében ez a betegség. Dekát min­den hiába! Úgy szerezte a tüdő­bajt, mint legtöbben, helytelen életmóddal. Szokott pillantással 1езг most az óriási kerek búrát, mely vakítóan sugároz a mennyezetről. Már egy­szer bepillantott hatalmas tükrébe, s látta az apró, grateszkül dom­­borúnalz tűnő alakok mozgását. Csobbanásak és beszédfoszlányok úsznak féléje, valaki megereszti a vízcsapot, de mindezt nem érti, nem tudja érteni nem akarja ér­teni. Szeretne túllenni.., túl a műtéten, a falakon, a városon. Gyógyulni viszont meg kell, már a család miatt is, s ezért hála jár. -4 hála érzése azonban még gyenge és bizalmatlanul száll ki egy he­lyiséggel arrébb, ahonnan a zöre­jek behallatszanak. Négy gyer­tyatartó alakú fehér állványon HARCBAN AZ ÉLETÉRT négy kis lavór áll. Egyikben »mosóik be« dr. Albert Áron, a műtétet végző orvos. Barnahajú, magashonvlokú, barátságosarcú fér­fi. Teréz nővér, aki a másik la­vórnál foglalatoskodik, ránéz a doktorra és úgy gondolja: nem le­het több 32 évesnél. Igen. Fiatal még, előtte az élet. Az Anatómiai Intézetben volt öt évig tanárse­géd, és másfél éve van itt a tü­dősebészeten. Azóta sokat operált, sokat tanult. Barátja, kollégája és főnöke, dr. Kálmán Géza főorvos kjtűnő tanítónak bizonyult. , Vá­gyódva gondolt arra, hogy Kál­­mán-Sebestyén professzor mellett dolgozott valamikor, aki európa­­hírű úttörője volt a tüdősebészet­nek. Kálmánnak köszönheti — aki betegsége miatt nem lehet itt —, hogy önállóan ilyen nehéz mű­tétet el tud már végezni. A műtét nehéz lesz! Albert doktor gondo­lata a másik szobában lévő felé száll, aki ott fekszik erőtlenül, gyámoltalanul a tétova vergődés paraxonizmusában. Meg kell gyó­gyítania, egészségessé kell tennie. 1953-ban kezdett panaszkodni a beteg tüdejére. Hosszú, sikertelen kezelés után most jön a MELL­KAS-PLASZTIKA. Nyolc bordát eltávolítani. A bordák hiányában összenyomódik a tüdő és a beteg rész nem funkcionál. Ha sikerül a műtét, M. K. erős, egészséges ember lesz újból. Ha a műtétet nem hajtanák végre, lassan meg­­mérgezödne az egész szervezete. Albert doktor szemében ott ég az akarat: 'Az operációnak sikerül­nie kell! A harmadik kis lavór mellett csinos fiatal nő áll. О fog asszisz­tálni a műtétnél. Albert doktor felesége, aki szigorló orvos. A ne­gyedik lavórt már elhagyta gazdá­ja, Kató nővér, a kedves, idősebb, mindenttudó műtősnő, aki már bent foglalatoskodik a betegnél. A műtőben minden a helyén van. a rend, az előkészület tökéletes. Az elektromos gépek készenlétben, a műszerek kifőzve a műtőasztal mellett várják, hogy megkezdőd­jék a küzdelem az életért... Félülő helyzetben fékszik M. K., a jobboldalán. A november 19-én megnyitott hónaljalatti nyíláson bevezetett thoracoscopiás optiká­val tökéletesen látszik a t'ályog­­üreg tüdő felőli falán egy fcb. len­csenagyságú lyuk. A beteg novo­­kain befecskendezést kap és Albert doktor a fölényes tudás beidegző­­dött gyakorlatával kezd ... A levegőben mégis izgalom úszik. — Diatermiát kérek — szól és zárja a nyílást, égeti. M. keze hi­deg, pulzusa rendes. F IS SZÜNET KÖVETKEZIK, majd újabb előkészületek után megkezdődik a nagy műtét. Az óra 10 óra 10 percét mulat. Felkötik a lepedőket, miután az újabb -érzéstelenítés megtörtént. Albert doktor tűvel húzza meg a harántvonalakat. Kató és Teréz nővérek fürge keze nyújtja a mű­szereket. 10 óra 20 perckor tör­ténik meg az első у ágas. A sziké nyomán a seb kinyílik, mint egy nagy vörös rózsa. Az ereket el­csípi, majd elkötözi. Újabb vágás. M. K. semmi fájdalmat nem érez. Ül a műtőasztalon és kicsit megnyugszik. A négy ember a dok­tor vezetésével olyan, mint egy jólm.űködő precíz gépezet. Szinte nincs gondolat, mert a cselekvés elűzi őket. Felfeszítik, a lapockát, meghúzzák az emelőt, majd a be­teg újból novokaint kap. A bor­dák, mint sok kis híd, látszanak. Albert doktor kitapogatja a nyol­cadik bordát, megkezdi a csont­hártya lefejtését. Benyúl a borda­­fogóval és egy 5 cm-es darabot kiemel. 10 óra 53 perc. Megtisz­títja a hetediket, (ami (aránylag könnyen enged a beavatkozásnak. A lámpa vakító sugara, a seb fölé hajló orvos alakjára lebben. A barnás-szőke hajban ősz szálak csillognak. Vagy csak az erős fény hatására látszik így 7 Pár év múl­va minden bizonnyal a sok-sok megmentett élet, a sok-sok nehéz műtét előtti felelősségtudat ref­lektorfény nélkül is bevonja ha­ját az idő ezüst-fehér színéttel. De most ki törődne ezzel? ... L LÖKESZÜLET a hatodik­­hoz, majd az ötödikhez, melyből már az 1953-ban elvég­zett csúcsfejtésnél egy 5 cm-es darabot kivették. A fejtés rop­pant nehéz. Előtűnik egy újabb csontképződés. A lélegzetfojtó csendben csak az orvos parancs­szava hallatszik: — »Kígyót« ké­rem! »Sebestyént«, gömbölyűt, most az »elefántot«. — A műsze­rek percek alatt cserélődnek. A hártya lefejtése óriási fizikai meg­erőltetést is kíván az orvostól. Uj operáltnál a műtét egyszerűbb, de ez itt össze-vissza nőtt és új kép­ződményeket kell eltávolítani. Szinte fürésszerű a borda teteje. Végül öt darabban jön ki az ötödik. Az eltávolított bordák alatt lebeg, dobog, lüktet a tüdő. M. К. a lepedőengedte kis lyu­kon kinéz az ablakig, de ott — mint amikor vízbe követ hajít valaki — megtörik fátyolos tekin­tete, s gyűrűdzik, rángatózik előt­te valami vizionális kép. Emlék­­darabok bukkannak fel, s tűnnek el a rángatózásban. Haza gondol, a kertekre, a dombra, a kis fehér házakra, de egy újabb fájdalom eltaszítja a képet. Nem izzad, fáj­dalmat nem érez, csak nyomást. Albert doktor a negyedik bordá­val küzd. Itt újabb, szintén a régi műtétből származó összenövés gá­tolja az előbbre jutást. A regenerá­­tumok erősen ellenállnak. Süt a fény, szinte melegít. A kinyitott testrész vörösen piheg. Valahol a folyosón megszólal egy telefon csengője. Hangja befut a műtőbe, avrón gurulva, mint az üvegavön­­gyök. Élet — gondolja Albert dok­tor — remegő, drága élet. Hús, borda, szövetek, idegek játéka, vér dobogása. Egy nagy tiltakozás az erőszakos beavatkozás ellen, mely megbontja az egység harmóniáját, be még ÉáU Rontania. Itt fekszik M. K. El, élnie kell! Itt van a tet­te, nagy, nyúlánk teste. Egyszer, egy forró éjszakán két ember sze­relemben fogant. Harmatos füvön, illatos szénán, vagy meleg ágy­ban? S azelőtt is, évszázadok, év­ezredek előtt is hány ember, sor­sok különös útjainak kellett össze­kapcsolódni, hogy létrehozzák ezt a testet. Sejtek, rügyeit, porzók örök egyesülése, forgása. Óriási erő, mely ugyanaz, mint ami hajt­ja a Földet... a világmindensé­get. Egy pillanatban benne van az örökkévalóság. Eh... nem érünk rá töprengeni!.. ’ A négyes borda össze van nőve a hármassal l „ Kemény munka. A mellkas fala is megvastagodott a krónikus gennyesedés miatt... Na végre, jöhet a törés. Teréz nővér az órára néz. A fekete muta­tó 11 óra 55 percet mutat. Telik az idő. — Reflektort — szól Al­bert doktor. Jön az utolsó borda kivétele, a műtét legizgalmasabb része. A borda felett főér húzódik, vigyázni kell. A beteg izzad. A ki­merültség mindenkin erőt vesz. Csak Alberten nem. őrajta nem vehet erőt! Pedig még állni is ne­héz így, ennyi ideig. Most egész mélyen kell dolgoznia. Újabb no­vokaint. — Csak gyorsan, gyorsan —■ mondja magának. —! Minden perc drága A másodpercekért is harcolni kell. Nem kap levegőt, a beteg. Lobelint, tetracort ikérek! —■ Az érverés útból normális lesz, a légzés megindul. Kint van az egyes borda is, az utolsó. Tisztítás, s a végső meg­nyugtató szó a betegnek:' — Már varrom! — Gyors, ügyes kézzel öl­ti be a sebet, majd a bőrt. Vége. Tizenkét óra ötvenöt perc. Albert doktor lehúzza a gumikesztyűt és kimegy a másik szobába. Leveti a gézmaszkot fejéről, köpenyét a nő­vér oldozza ki. Arca fehér, sápadt. Olyan üres, ölvan megfoghatatlan minden. De tudatában ott dobog a boldogság és az öröm: ... útból sikerült!... SZÜTS ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents