Somogyi Néplap, 1956. október (13. évfolyam, 232-257. szám)

1956-10-14 / 243. szám

Vasárnap, 1956. október 14. SOMOGYI NÉPLAP 7 ŐSZ A FONYÓDI PARTON JYJ íg párás fényiben nézem a vizet, kísért az álmos révület« — írja a költő.. Didereg a zöldesszürke nagy víz, a Balatonon, összébb is húzódott... Csend van, nagy néptelen csend a móló környékén, csak a sirályok rikoltoznak népes tö­megbe, verődve. Nem zavarja őket senki. Csak egy ember van a parton. Lassú, unott mozdulattal a kis piros deszkalapokat csavarozza le a 'betonról A dél­ceg juharfák hulló levelei a szétszedett fabódé ha­lomra rakott deszkáit temetik ... A csónakok partra húzva. Csak egy nem. Be- kecses, gumicsizmás ember evez át a keskeny öb­lön a vékony földnyelv oldalához. A fákközti vi- kendházból matracokat, székeket rak a csónakba és visszajön. Mögötte sirály csap a fodrozó vízre ... A könnyű ködköpenybe burkolózott badacsonyi he­gyek felől tompa morgást hoz a hideg szél. Rob­bantják a követ... A túlsó partról hajó indul. Las­san jön és egyszínű a köddel. Nem száll róla dal és hanmoniikaszó... Az állomás előtt egyetlen taxi áll. A sofőr fázó­san topog. Egyetlen utas sincs, pedig már alkonyo­tok ... A földiművesszövetkezet elárusítója nagy­betűs táblát akaszt a lécre: »-Hal ma kapható«. De így sem megy vevő ... A cukrászdában nincs szóda, a fagylaltgép sem zümmög, a tortaszelet száraz, a mignon mint a kaucsuklabda . .. Az újságárus néni a postással veszekszik. «-Miinek hoz ennyi újságot? Kinek adjam el?« — int körül. Egy koldus man­kója zörög a salakon. A pesti személyre vár. Utol­sónak megy az összes vendégek közül, és talán leg*- üresebb zsebekkel... A hirtelen szellő barna levél­rajt penderít éléje ... K. I. A KAPOSVÁRI SZABADSÁQ-PARKBAN T/ árosunkban van néhány szép szobor: Kos- ' suth hatalmas, ércbe öntött alakja, az új Petőfi-szobor, Hippi-Rónai-szobra, Berzsenyi mell­szobra, és szó van arról, hogy nemsokára Latinka Sándornak is szobrot emel a város. De legszebb, döbbenetesen szép a szabadságpanki monumentá­lis szovjet hősi emlékmű — különösen most ősszel. Az emlékmű előtt ülök. Szerényen ölelget az őszi napfény, mintha. ezüstlalwdalmat tartanánk, örülök a még megmaradt virágoknak, a sokszínű leveleknek, fáknak. A szobrot búsongó, sárgászöld színek övezik, a háttér a szürkéskék végtelen. Az októberi napsugarak enyhe fénye ragyogja be a fe­hér szoboróriást. 1945 glóriás évszáma a márványon. Koszorú s fent vörös katona — a győzelem zászla­jával. A szobor körül, lent, dérlepte virágok tövé­ben már hervadoznak a kegyelet koszorúi, de az em­beri szeretet, a hála a szívekben nem hül ki soha. Pedig ősz van, a friss zöld gyepszőnyeg, melyet a tavasz terített lábaink elé, élettelen, fakó, zörgő lom. Hej, hol a pezsdülő, életteli zaj, a madárfütty, a hegedűszó? Csak az iskolából hallatszik ki a diá­kok egyhangú kórusa. A fák félénken, fázósan sóhajtanak, shdogil- nalc, sárga levélkönnyeket hullatva. Vigaszt kere­sőn a magasba nézek, de az égi óceán szürke, mély és szomorú. ősz van a Szabadság-parkban. Szívemben csendesen hullanak emlékeim rózsa­szirmai ... S. P. Uj bor a régi pincékben Körösi-Csoma levelet találtak az Akadémia könyvtárában A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában régi számlák között megtalálták Kőrösi-Csoma Sándor­nak az Akadémiához írt levelét.^ A lelet rendkívül értékes, mert a hfegy magyar kutatótól ez az egyetlen kéz­írásos emlék az Akadémia könyvtá­rában. A levelet 1835. július 18-án Kalkuttából írta és az 1836. júniusá­ban jutott el Pestre. Hangos hó-rukkolásssd emelik le a teherautókról az új osztrák hordókat a Balatonboglári Szőlészeti Állami Gazdaság portájának pincesarká­ban, amikor odamegyünk. A halk köszönést meg sem hallják, hiszen dong a duga, zuhog a gumitömlők vastag vízsugara, hangos zuhogással örvénylik a forró víz, a diópác sötét­barna masszája is fortyog, meg hát a hangulat is olyan hangos, szüreti... — Századszor látja ennek a pincé­nek vaksi, mély szeme ezt a készü­lődést — mondja Tárai Róbert, a gazdaság pincemestere. — De nem gondolom, hegy a tihanyi apátság papjai ilyen gonddal és örömmel vé­gezték volna dolgaikat ilyentájt, amikor a bogiári dombok szőlőtáb­lái közt felcsengő kacagást, kiáltást a megszürkült tó vastag párája nye­li el... Hát igaz, ami igaz, én soha nem láttam szüretelő papokat, de látom, ahogy háromszögre fűrészelik az alá- támasztékokat, dugókat esztergálnak, -gyékényt áztatnak, hidraulikus pré­seket olajoznak és törlik le a portól. — Van dolog. Még a nyitány, a szüretxbál nyomait sincs időnk eltün­tetni — mondja Pál Lajos, annak a szüreti bálnak vidám »cigánya«,-me­lyen négyszázan vettek részt hajnali három óráig, de azóta sem hagyott nagyon alább a jókedv, bár már fonnyadnak a nagyterem virág- és szőlőlevél díszei. De még mindig ne­vetnek a lányok — Buzsáki Mária, Hampók Anna, Skohn Irén meg a többiek is — vidáman, hangosan és pirosán, ha valaki arról kérdez: Hogy mulattak? ... Igazuk is van. Hát hol lehetne jól mulatni, ha nem a szüreti bálon!... Még a hangos kiáltásukban is kacagás lappang: amikor a szunyókáló sofőrnek szól­nak, hogy «-Sziszi, gyerünk! Itt van egy harminc mázsás kvantum ...« A vastag porba süppedve lassan ereszkedik alá a gépkocsi. Vigyázni kell a rakományra ... Csemegeszőlő. Exportra megy. — Ebből nem lesz must — sóhajt tréfás bánatossággal a rendek közt egy állapotos menyecske. — Pedig már úgy meginnám. De nem messze van a másik tábla, a borszőlő, abból must lesz!... — Csak nehogy odáig úgy megkí­vánja, hogy meglásson a gyereken... A többiek nevetnek. — Azt csak húszéves korában lá­tod meg rajta, amikor a kocsmáros a törzsvendégek névsorába írja a nevét... Csattognak az ollók, a pincemes­ter meg számolgat... — Ha megtelnek a hordók, akkor mintegy másfélmillió forint értéket ölelnek pincénk százéves falai. Tud­„Egy fiúnak nem szabad sírnia... Felnőttek gyakran mondják síró kis­fiúknak: »Nem szégyened magad! Egy fiúnak r.em szabad sírnia...« Ezzel szemben bebizonyított tény az, hogy egészen fiatal korban a kisfiúk sokkal érzékenyebbek, mint a kisleá­nyok. A kisfiúk halálozási arányszáma is magasabb a velük egykorú leányo­kénál. A fiúk betegségek iránt érzéke­nyebbek és ezért gyakrabban is bete­gek. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kis­leányok gyorsabban fejlődnek, mint az ugyanolyan korú kisfiúk. Korábban kezdenek járni és beszélni és szókin­csüket jobban tudják használni. Ennek megfelelően a kisfiúk több gyengédséget, gondoskodást és kíméle­tet igényelnek, mint a leányok. R. GY. ja, csak az szomorít, hogy a borex­portunkat nem mi magunk, a gazda­ság intézheti. Most hallok beszélni arról, hogy a minisztériumok a me­gyéknek, a megyék a járásoknak, a járások meg a községeknek adnak át ügyintézési hatalmat, tanácsi vo­nalon. Itt volna az ideje annak, hogy az ilyen nagy állami gazdaságok a közvetítő szervek nélkül exportálják külföldre áruikat. Ez azt jelentené, hogy amíg így az összes borérték másfélmillió forint, akkor csak a tiszta jövedelem kitenne ennyit... Beszélne még a lehetőségekről, a nagyobb gazdasági és ezen keresztül állami jövedelemről, de mennie kell az új pálinkafőző kazánja átvételé­hez. Még megkínálja az éjjel őrködő csőszt egy pohárka tavalyi »olasz le­ánykával«, s ahogy a vén ember a világosság felé tartja a telt poharat, olyan az, mintha a balatoni párába bukó alkonyi nap aranylana a sötét őszi felegekkel szennyezett vastag elbeszélését, regényrészletét. Évkönyvet ad ki a MEDOSZ A Mezőgazdasági és Erdészeti Dol­gozók Szakszervezete az idén is ki­adja a már hagyományossá vált év­könyvét. Az évkönyv a szakszerve­zet évi eseményein kívül tartalmaz­za azokat a tudnivalókat, amelyek­re a mezőgazdasági üzemekben dol­gozóknak szükségük van. Az évkönyv gondoskodik olvasmányokról is. így közli Veres Péter, Szabó Pál és több más neves író rövidebb karcolatát, elbeszélését, regényrészletét. Az év­Befejeződíek a Nemzetközi Múzeumi Napok A múlt héten, okt. 7 és 14 között megyénkben a múzeumot, akkor már rendezték meg a világ művelt népei a Nemzetközi Múzeumi Napokat. E hét során a múzeumok világszerte be­mutatták egy-egy vidék tájkultúrá­jának anyagát, de voltak! olyan mú­zeumok is, melyek akár egy egész nép művészetéből adtak ízelítőt — a múzeum jellege szerint. A magyar múzeológiának, múzeu­mainknak világszerte tekintélye van. Világhírűek muzeológusaink, s épp ezért fokozottabban hatalmas a je­lentősége a hazánkban megrende­zett, méltán nagy sikerű múzeumi napoknak. S amennyire elismert a külföld szemében a magyar múzeológia, legalább annyira elismertek orszá­gos viszonylatban a kaposvári Rippl- Rónai Múzeum eredményei. Az anyagkezelést, raktározást és kiállí­tást, egyszóval a Szakszempontokat figyelembe véve a vidéki múzeumok között elsőként emlegetik. S hogy az mennyire így van, szol­gáljon például erre az, hogy a Nép­művelési Minisztérium a külföldi vendégeknek, múzeumi szaktekinté­lyeknek elsősorban a kaposvári Rippl-Rónai Múzeumot mutatja be, mivel itt a gyűjtés, szakszerű meg­őrzés és kiállítás egyaránt példás, így a közelmúltban albán, bolgár, cseh, német és osztrák múzeológusok látogatták meg, s mindnyájan egy­formán igen nagy elismeréssel nyi­latkoztak az itt folyó komoly, tudo­mányos munkáról. Igen sok kiállítás volt az utóbbi évek során Kaposvárott. Csak az el­múlt öt évben kereken harminc idő­szaki kiállítást rendeztek. Ezek nagyrészt másfél—két hónapig vol­tak megtekinthetők. A változókon kívül még hat állandó jellegű kiállí­tás is van. Kaposvárott a múzeumban jelen­leg csaknem tizenkétezer tárgyat tárolnak. Az ide kívánkozó régészeti és egyéb értékek begyűjtése termé­szetesen szüntelenül folyik, így e szám állandóan növekedik. A gyűj­teményben értékes, példányok talál­hatók a néprajz, régészet, természet- tudomány és a képzőművészet terü­letéről egyaránt. Azt, hogy mennyire eredményes a múzeum tevékenysége, talán legin­kább az mutatja, hogy az utóbbi idő­ben igen nagy érdeklődés kísérte a kiállításokat. Öt év alatt a látogatók száma 87 368-ra növekedett. E ha­talmas szám érzékelésére csupán annyit, hogy ha csak egyszer tekin­tette volna meg minden látogató A Somogy megyei Népi Együttes hétköznapjairól Hét év nagy idő. Különösen ma, amikor napok alatt születnek eredmények, s válnak ósdivá, mik tegnap még frissek voltak. Faluk, városok épültek hét év alatt és üzemek, gyárak... Hét éve még a Somogy megyei Népi Együttes is csak nyolc tagot számlált, rma pedig 134 tagja van. Nem célom, hogy számokban és eredményekben szemléltessem azt az utat, amit megtett az együttes. Ehhez a betűk hosszú-hosszú láncolatára volna szük­ség. Csak a legutóbbi sikerekről akarok itt elöljáróban szólni, azokról, melyek raktak egy kis patinát az orszá­gos hírnévre: a Budapesten decemberben tartott Somo­gyi estről és a dunántúli kőrútról. Hogy egy kicsit is érzékeltessem ezeknek sikerét, két dolgot említek meg. Bodnár István, a Népművelési Minisztérium lektorá­tusának vezetője ezt írta többek között a Somogyi est­ről a Népművelés januári számában: »... Az együttes munkája komoly nyeresége népi kultúránknak ...« A dunántúli körút során az együttes valamennyi előadását csak dicsérni tudták a kritikusok s irigyelni más népi együttesek és városok népkultúrát szerető dolgozói. Mindezt csak azért mondtam el, hogy legyen világos: ez az együttes tud, a maga nemében nagy, dicséretes, országos nevű, és — ha szabad ezt a sokszor kétes ér­telemben használt jelzőt is ráakasztani — megyénk egyetlen reprezentatív népi együttese. Ez sokra kötelez. Nemcsak arra, hogy a sikert ígérő előadás előtt elmond­juk azt, hogy »mi a kultúra területén is megtesszük a tőlünk telhetőt...« Ezt inkább tenni, mint mondani kellene. Akkor most büszkén beszélnénk az eddig el­mondott dicső dolgokkal magasba lendült mérlegserpe­nyő párjáról is, a nem ünnepekről, a nem szereplések­ről, a hétköznapokról. A Somogy megyei Népi Együttes hétköznapjairól. Ai~ról az időről, amely két fellépés közt nyújtózkodik, r.em lehet olyan áradozva beszélni, mint szereplései­ről. Ezeknek a hétköznapoknak hátborzongatóknak kell lennie, mert az együttesnek a dunántúli körút után szerepelni kellett volna a nemzetiségi hét záróünnepé­lyén, önálló esten kellett volna bemutatnia először a megyében közös nagy műsorát, műsort adni a niklai Berzsenyi ünnepségen, a néphadsereg napján. És leg­többször semmit, egy-kétszer pedig csak a szerelemtől lázas ember kezében összegyűrt »kultúrvirágot« tudtak produkálni. Miért? Kedden ugyancsak meglepődhetett a Kossuth téri rendőrőrszem, amikor fiatalok alázatosan sompolyogtak melléje, hogy engedje meg, .hadd táncoljanak a téren. A Somogy megyei Népi Együttes táncosai voltak ezek. Szabadtéri előadás akart lenni? Nem ... nem... Csak a tánckarnak nincs terme, ahol próbáit tudná tartani. Gondolták, hát a Kossuth téren, mivel egy nagy kapu­alj után hiába kutattak a városban. Nem tudom, ki mire gondol e sorok olvastán, de én vörös vagyok a szégyentől. Azt mondják ezek az emberek, hogy az egész me­gyét akarják képviselni. A pásztorkompozícióban elő­ször lépne fel együtt a tánc-, ének- és zenekar. Vízvári leánytánc, délszláv és német táncok, kaposi cigánytánc, balladák, mesejátékok, betyártörténetek, balatoni ha­lászdalok, történetek, szép népi hagyományaink felele­venítését, megbecsülését jelentené. Kell nekünk ez? Múltunk szép részleteinek, dicséretes törekvéseinek el­vetésével jelenünk meg nem becsülését is kimonda­nánk. És amikor a Somogy megyei Népi Együttesnek nincs helye, ahol próbáit tarthatná, akkor egy kicsit ki is mondjuk ezt. Nem tartott próbát az együttes tánckara kedden a Kossuth téren, mert akadt egy ember, Pintér elvtárs, az iparitanuló-iskola igazgatója, aki két tantermet fel­ajánlott a fiataloknak. Ez azonban nem nyugtatott meg senkit, mert kapták ők már helyet a Berzsenyi-terem­ben, a Leánygimnáziumban is, de... »Az ének- és ze­nekar csak hagyján, de az tűrhetetlen, hogy táncosok ugráljanak, dobbantsanak, botot, kis fokost forgassanak, oldalt két-három ember tapsoljon, néha kiáltson, hogy vissza! Kezdjük elölről!... Ezt nem lehet elviselni ...« Vajon csak a próbákhoz kellene terem a népi együttesnek? A megfelelő terem, a próbák fontosságát erősítik az elmaradt szereplések, de a holnap is. Az, hogy az együttes szeretné bemutatni, a közönség meg szeretné látni a nagy, új műsort, és szeretnénk büszkék lenni a decemberi Somogyi est után. Egy kicsit több megértést, együttérzést kérünk az együttesnek. Amikor az együttes visszatért dunántúli körútjáról, nagyon sok tagnak kifelé fordították szeke­re rúdját a munkahelyén, mert »hanyag munkaerő, ké­pes volt két hétig csak táncolni, dalolni-«. A pártbizott­ságnak kellett közbelépnie, hogy megakadályozza az el­bocsátásokat. De azt már nem tudta megakadályozni, hogy ne fakadjanak sokan sírva az együttes tagjai kö­zül, amikor kezükbe kapták a hóvégi borítékot. Vince Eva a Ruhaüzemtől 65 forintot, Bocskai Gyula a Te.r- tilművektől 100 forintot, Gerner György a Faiparitól 150 forintot kapott munkabérként. A röplabdások, asz­taliteniszezők, sakkozók fizetéséből nem. vonják le azt az időt, amit versenyen töltenek, de ugye énekkel, dal­lal nem lehet dicsőséget szerezni. Most azt tervezi a Somogy megyei Népi Együttes, hogy alakit egy röplab­da- és ping-pongcsapatot, és a bőr — meg kaucsuklab­da égisze alatt megy táncolni, énekelni. A vágy talán mindegyikünkben megvan, hogy lás­suk a Somogy megyei Népi Együttest színpadon, de arra vajmi kevés a törekvés, hogy lehetőséget is adjunk az együttesnek a szerepléshez. Talán jó volna alakítani egy picike operatív bizottságot (nem fixfizetéssel és nem napidíjak hajkurászásávall), melynek tagjai kerítenének termet a próbákhoz, összejövetelekhez, színpadot a mű­soros estekhez. Az így nyert öröm, több tánc, dal ki­alakít majd egy kis megbecsülést, ami széppé teszi a hétköznapokat és ünneppé a Somogy megyei Népi Együttes műsoros estjeit. —a —n minden harmadik somogyi ember látta volna. Persze a valóságban nem egészen így van, hisz van, aki minden kiál­lítást megtekintett, s jócskán akad olyan is, aki viszont egyetlen alka­lommal sem írta be nevét a múzeum látogatási könyvébe. A látogatók megoszlása a követ­kező: elsősorban a parasztok a leg­gyakoribb vendégek, különösképp vásári, hetipiaci napokon fordulnak meg a múzeumban. Másodsorban az értelmiségiek és a diákok látogatják. A. múzeumban legritkábban az ipari munkások fordulnak meg. Az utóbbi időben mind nagyobb érdeklődés nyilvánul meg a kiállítá- sek iránt. Egyre többen jönnek rá, hegy az általános műveltség emelé­sének többek közt ez is könnyű módja: sűrűn látogatni a múzeumot. Itt szórakozva tanul az érdeklődő. A közelmúltban kialakult a mú­zeum barátainak köre is. Igaz, még csupán hatvan—nyolcvan ember számítható ide, kezdetnek azonban ez is igen szép eredmény. Ezek az emberek meglepően nagy ragaszko­dást, szeretetet árulnak el a mú­zeum iránt, sokat segítenek, gya­korta akár fizikai munkát is vé­geznek, teljesen önzetlenül a mú­zeum számára. A Nemzetközi Múzeumi Napok megnyitója Kaposvárott egyben a Somogy megyei képzőművészek munkacsoportjának tizedik, jubi­láns kiállításának megnyitója is volt. Az elmúlt hét során is, de re­méljük még a továbbiakban is mind többen keresik fel a kiállítást, hisz igen élvezetes, tanulságos. A mai nappal befejeződtek a Nem­zetközi Múzeumi Napok. Minden bi­zonnyal e hét során is növekedett a múzeumbarátok köre, újabb embe­rek szerették meg ezt az intézményt, ismét sokan határozták el, hogy szorgalmas látogatói lesznek mú­zeumainknak. S ha így van, akkor minden bizonnyal elérte célját a múzeumi hét! Öregedve Megint, megint hervad a rózsa. Állok .. . Harmonikázik a levél, Forgolódik a lomha gólya És eltűnik az ég peremén. Intek utána, talán várom, Hogy visszajön még alkony felé. De hold fészkel már fönn a fákon S nincs sehol! Nézek magam elé ... Hideg harmat és diderg a rét, Kaszás kurjantásáról álmod .. . Szénába dűlő lány milyen szép! — óh! egy bús tücsök citerál ott... Megint, megint hervad a rózsa. S régi tavaszról nincsen szépség. Mi volt, nem álom, állni sorba... De újra a fal mellé lépnék! Nyalná talpam az aszfalt lucskát, S morognám: harminc deka kenyér. Fizetném vele reggel Zsuzskát, Komisz szívem kínálnám — egyél! Szüretelni mennék egy napra Két fürt szőlőért s ráadásnak ölném a hízót csikorgatva, Hogy ne halljon sikolya számnak. Névnapokat is köszöntenék És új lányt keresnék a parton, Hol tapossák a salak hegyét, Hogy csókoljon meleg a talpon. — Oda a tavasz, elmúlt a nyár... Vagy nem tavasz volt, nem aratás? Csak a szív volt ifjú s ős halál Gondjai közt egy vad vacogás? Most szép a világ, hogy szinte fáj. Valahol dúdos már a göröngy, Hol beásom magam s azután Nem lesz tavasz és nem csöng a gyöngy. Ott nagy sötét csöndesség hasal, Mint Itt belül... Osztódás, pára. Gyökér közt ott leszek tavasszal Csírát csalni s pírt lány arcára ... KÓSA ISTVÁN K önyvespolc Romain Rolland: Händel (Művelt Nép). Kb. 208 oldal, kötve 20 forint. Az első oldalakon szinte megeleve­nedik Händel kora — minden prob­lémájával, társadalmi, művészeti és politikai életével együtt. Händel alakja mellett plasztikusan bonta­koznak 'ki azok az emberek is, akik­kel élete során valamiféle kapcsolat­ba került. A könyv második réssé Händel esztétikájával foglalkozik, majd műfajok szerinti összefoglalást ad műveiről. A »Függelék« — a könyv egyik legérdekesebb része — foglalkozik Händel »plágiumainak« kérdéseivel. Rolland ezzel kapcsola­tos állásfoglalása rendkívül érdekes és teljesen egyéni. Szerepel a könyv- ban Händel öt oratóriumának szöve­ge is. Händel műveinek jegyzéke és bibliográfiája zárja az érdekes köte­tet, melyet Benedek Marcell fordított.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents