Somogyi Néplap, 1956. augusztus (13. évfolyam, 180-205. szám)

1956-08-26 / 201. szám

"Vasárnap, 1956. augusztus 26. SOMOGYI NÉPLAP 7 Vitassuk meg megyénk kulturális életét Az elmúlt évek során egészséges zőművészek. A másik ok, ami igen-fejlődésnek indult Somogy kulturá­lis élete is. Nagyrészt létrejöttek a feltételei annak, hogy Somogy dol­gozói kulturális igényét mindjobban kielégítse a különböző művészeti •ágak munkája, s megteremtődött an­nak feltétele is, hogy művészeink jnyugodtabban, a sokoldalú segítsé­get érezve színvonalasabb munkát -végezhessenek színpadon, vásznai­kon, irodalmi alkotásaikban, hang­versenytermekben. Egy esztendő alatt létrejött Kaposvárott az állan­dó színház, megalakult ismét a szim­fonikus zenekar, a kaposvári vonós­négyes, képzőművészeink egyre több kiállítást rendeznek munkáikból, s megalakult alig néhány hónapja a megyei művészeti tanács is, amely összefogva a különböző művészeti ágakat, hathatós segítséget, útmuta­tást ad a művészeknek, segít fellen­díteni Somogybán a művészeti mun­kát. Látni kell a tagadhatatlan ered­ményeket Somogy kulturális életé­ben, de nem becsülhetjük túl azo­kat, nem lehetünk teljesen elégedet­tek. Van még tennivaló megyénkben a kulturális élet minden területén — hol több, hol kevesebb. Vannak még jogos kívánalmak a művészeti ágak­kal szemben, de a művészeknek is ■vannak jogos panaszaik, amelyek or­voslása szükséges. Éppen ez vezeti •a szerkesztőséget most, amikor vi­tát indít a megye kulturális életéről, s reméli, hogy ez a vita hasznos, ter­mékeny lesz, s eredménye az egész megye kulturális munkáján érződni fog. Nincs olyan területe kulturális munkánknak, amelyet ne lehetne még jobbá tenni. Ehhez a feltételek nagyrészt adva vannak, vagy meg Sehet és meg kell ezeket a feltétele­ket teremteni. Vitaindító cikkünkben nem foglal­kozhatunk részletesen minden művé­szeti ág munkájával, a kulturális ■élet minden kérdésével. Mindez, re­méljük a vitában, a hozzászólások során napvilágra jő. Csak néhány el­gondolást, javaslatot, panaszt emlí­tünk vitaindítóként. Élesszük fel as irodalmi életet Kezdjük mindjárt — ha nem is •fontossági sorrendben — a megye irodalmi életével. Három esztendeje ínagy kezdeti felbuzdulással megala­kult a helyi írócsoport. Tagjai közt -ott volt néhány, a megyében élő ne­ves író, költő, számos fiatal kezdő, •aki segítséget várt a csoporttól. A •csoport azonban sem megfelelő nyil­vánosságot, sem irányítást, sem más­féle támogatást nem kapott, s meg­alakulása óta egyetlen gyengén si­került irodalmi est megrendezése .jelzi működését. Ma úgy mondhat­juk, hogy ez a csoport már nem is 'létezik. Gondolkodni, vitatkozni kel- ^.ne, e CS0P°rt megfelelő alapokon történő újjászervezéséről. Az sem elvetendő javaslat, hogy fel kellene támasztani az egykori Berzsenyi iro­dalmi társaságot, amely akkoriban, hosszú éveken ét jelentős szerepet vitt megyénk irodalmi életében. Ma sokkal kedvezőbb feltételei vannak az irodalmi élet megindítá­sának megyénkben, mint három év­vel ezelőtt. A művészeti tanács fog­lalkozik egy művészeti folyóirat ki­adásának tervével — amely ugyan nem új terv, de már meg kellene va­lósítani. Ez nyilvánosságot biztosíta­na az írók munkáinak, vitáinak is. Heti irodalmi melléklet készítésének tervével a Somogyi Néplap szerkesz­tősége is foglalkozik, amely egyben művészeti rovat is lenne, más mű­vészeti ágak részére is. A színház va­sárnapi és hétfői matinéin helyet szorítana a helyi írók alkotásainak is. Most az lenne a feladat, hogy megvitassuk, milyen formában, mi­lyen alapokon válna lehetővé egy irodalmi társaság vagy írócsoport létrehozása. A későbbiek során be­szélhetnénk arról, hogy irodalmi al­kotások megszületését ösztönző iro­dalmi pályázatokat kellene kiírni a Megyei Tanács Népművelési Osztá­lyának, a Népfrontnak vagy más er­re illetékes megyei szerveknek. A képzőművészek problémáiról megnehezíti alkotómunkájukat: a lakás- és műteremhiány. Legtöbbjük ezzel a hiánnyal küszködik. Van olyan festőművész is, aki kisgyer­mekével és ugyancsak tanár felesé­gével egyetlen kis szobában lakik. Itt élnek, itt készülnek óráikra, s itt kell festenie is a különben me­gyénk egyik legtehetségesebb festő­jének. A többiek hasonlóan a műte­remhiányt vallják — és jogosan — alkotómunkájuk fő gátlójának. A szerkesztőségben történt megbeszé­lésen mondták el kívánságuk: az il­letékesek évenként legalább egy vagy két képzőművésznek juttassanak megfelelő lakást és műtermet (hi­szen kevesen vannak), s ezután már nagyobb igénnyel várhatnák alkotá­saikat. A képzőművészetben különösen ez a két ok az, amely miatt nem ver­nek gyökeret megyénkben képzőmű­vészek. A meglévő jók közül is so­kan elszállingóznak, nemhogy fiata­lok is jönnének. Ha ez a panasz megoldást nyer­ne, nagyobb lélegzetű, komolyabb alkotásokat is várhatnánk a képző­művészektől. Ezután jó lenne — de az sem lenne baj, ha már most —, ha az üzemek, intézmények, kulturá­lis szervek megrendeléseket adnának a képzőművészeknek. Ez ösztönözné őket a komolyabb alkotásra. A szín­ház felajánlotta támogatását a kép­zőművészeknek. A földszinti páholy két folyosóján minden premier al­kalmával más és más festő képeit állítja ki egyhónapos időtartamra. Valószínű, ez is hozzájárul a megye művészeinek megismertetéséhez, s talán ösztönző haszon is származik ebből. Persze, arra is lehetőséget kellene nyújtani, hogy a vidéken élő művé­szek is eljussanak Kaposvárra, ki­állíthassák műveiket. Kunffy Lajos, megyénk legidősebb festőművésze — akinek kiállítása nemrég nyílt meg a múzeumban — szívesen költözne Kaposvárra, átadná vidéki, somogy- túri műtermét más célra, ha itt ha­sonló lehetőséget kapna a munkára. Be gondolni kellene arra is, hogy a Marcaliban élő tehetséges Szikra János festőművész végre Kaposvá­rott is kiállíthassa képeit. Zene Megyénk zenei életében egy év alatt olyan változás, fejlődés ment végbe, mint azelőtt soha. Itt már ke­vesebb a javítanivaló. Jól működű, neves népi együttesünk van, meg­alakult az 50 tagú szimfonikus zene­kar, bemutatkozott a kaposvári vo­nósnégyes, s eredményesen dolgozik a Liszt Ferenc-kórus is. Ezek együt­tesen foglalkoznak azzal a tervvel, hogy évenként meg-megújuló tavaszi zenei — vagy össz-művészeti —fesz­tivált rendeznek, amely megmozdí­taná az egész megyét. E tervről már hírt adtunk, s lebonyolításának most már csak anyagi bázisát kellene megteremteni, s e vita során arról js beszélni kell, milyen formában ren­dezzék meg ezt a megye életében jelentőssé, s hegyományossá válható eseményt. Az állandó színház létrehozása egyik legjelentősebb kulturális ese­ménye és eredménye az utóbbi évek­nek megyénkben. Számos olyan terv megvalósítása vált lehetővé, amely Kaposvárt a megye kulturális életé­nek központjává, a színházat minden jelentős kulturális esemény meg­nyilvánulásának színhelyévé teszi. A próbálkozással, boti adózással el­telt első évad után most minden jel arra mutat: színházunktól megkap­juk végre, amit várunk. Természe­tesen, a színháznak is segítségre van szüksége. A népművelési osztály, a TTIT — mint erre legilletékesebbek — meg­ígérték segítségüket ahhoz, hogy a színház mélyebb gyökeret verjen a közönségben. Ehhez persze a sajtó­nak is segítséget kell nyújtania. A TTIT színházi viták rendezését ter­vezi, s ha ez szélesebb körű lesz, mint az elmúlt évben, eredménye nem marad el. örvendetes, hogy a színház segítségére óhajt lenni más művészeti ágaknak is, mint például 1955-ben történt! A képzőművészeti csoport 10 esz- ■tendeje működik megyénkben. Mel­lette a Balázs János Képzőművészeti Kör, amely fiatalok és tehetséges munkás-paraszt és értelmiségiek ké­pességeit fejleszti tovább. 10 eszten­dő alatt a képzőművészek megyei csoportja számos kiállítást rendezett a megyében, vidéken, s többen a cso­port tagjai közül a fővárosban is. Jelentősebb alkotás azonban még­sem jött létre. A megyében élő mű­vészek nagy többsége ugyanis ke­nyérkereső munkáján kívül foglal­kozik a festéssel is, s ami munkájuk így készül, abból is igen kevés a vá­sárlás. Az országos vásárlási keret- *ből évről évre kevesebb a somogyi, ugyanakkor megbízást sem kapnak a megyei szervektől, üzemektől a kép­X. Y. fiatalember hallgatónak Jelent­kezett egy esti szaktanfolyamra. A tan­folyamon való részvétel egy vállalati igazgatótól függött, akihez személyesen is elment jelentkezni. Az igazgató ud­variasan fogadta, néhány nap múlva mégis tudtára adta, hogy »valami hiba van a káderlapja körül«, így a tanfo­lyamot nem látogathatja. Újabb néhány nap múlva viszont a tanfolyam egyik szervezője kereste fel X. Y.-t, és meghívta két tárgyból elő adónak. A fiatalember majdnem kővé- meredt a csodálkozástól, de mivel pénz­re volt szüksége, vállalta, hogy az elő­adásokat megtartja. Lelkiismeretesen fel is készült, beszerzett néhány szak­könyvet, megcsinálta a tanmenetet, s mivel jó előadókészséggel rendelkezett, az íróknak, képzőművészeknek. He­lyes lerne, ha a különböző művészeti ágak közötti kapcsolat, egymás köl­csönös segítése más formákban is megnyilvánulna. Hogy milyen for­mában, milyen módon válna ez le­hetővé, erre is véleményt kér szer­kesztőségünk a vita hozzászólóitól. Helyes lenne a terv megvalósítása: a helyi írók és a színház művészei (esetleg műkedvelők is) együttesen megalakítanák a kaposvári szati­rikus színpadot, illetve szatirikus együttest, amely helyi események, visszásságok feldolgozásával, szati­rikus módon történő kigúnyolásával, humoros műsorral szórakoztatná Ka­posvár, esetleg a megye közönségét. Ez nemcsak a színészeket juttatná színházon kívüli fellépési lehetőség­hez, hanem az írókat is munkára ösztönözné. A közönségnek bizonyá­ra tetszene egy ilyen — a pécsi Gong-együtteshez, a debreceni Don­gó-brigádhoz hasonló — szatirikus együttes megalakulása, rendszeres műsora. Szó esett már arról, hogy a szín­ház művészeinek ösztönzésére — Szeged városához hasonlóan — ala­pítani kellene egy Kaposvár város díjá-t, amelyet évenként egy vagy két, kiváló alakításokat nyújtó szí­nész kapna meg. Jó lenne ezt a ter­vet kiegészíteni azzal, hogy nem­csak a színészek, de más művészeti ágban kiváló teljesítményt, alkotást nyújtó művész számára is megyei vagy városi díjat alapítanának. Bi­zonyára megvan erre a lehetőség — (a keret?!) —- s ösztönző hatása az ilyen díjaknak hamarosan megmu­tatkozna. Szó esett már egy ún. művészklub létesítéséről is, ahol a különböző mű­vészeti ágak képviselői találkozná­nak, s nemcsak szórakozási lehető­ségre nyújtanának alkalmat klub­összejöveteleik, de hasznos vitákra is. Itt megvitathatnának egy-egy ké­szülő vagy elkészült alkotást, egy- egy rendezői megoldást, elgondolást, irodalmi munkát, s ezzel szorosabbá válna a kapcsolat is a művészeti ágak között. Egyelőre a TTIT klub- helyisége állna a művészek rendel­kezésére, mondjuk hetenként vagy kéthetenként egy estén. A TTIT ve­zetői készségesen fogadják ezt a ter­vet, s ezeken a klubesteken a vita szelleme kibontakoztatná Somogy­bán, szorosabban véve Kaposvárott a pezsgő, eleven, alkotó művészi le­vegőt. Később, ha megoldható, érde­mes lenne egy önálló, művészklub lé­tesítésének tervével foglalkozni. Mindez néhány ötlet, javaslat, amely korántsem tárja fel megyénk kulturális életének minden területét. De arra számítunk, hogy a vita so­rán több helyeslő vagy ellenvető ja­vaslat, több új ötlet hangzik el, s a megye kulturális életének azokról a problémáiról is szó esik, amelyekről itt most nem beszélünk. Ilyen meg­vitatandó kérdés a vidéki művészeti csoportok, együttesek, az üzemi mű­velődési otthonok, a népművészet stb. munkájának, feladatának, hi­báinak kérdése. Minderről a vitában várjuk, hogy szó essék. összefoglalva: Minden lehetőség megvan arra, hogy Somogy kulturális életét virágzóbbá, termékenyebbé tegyük, s reméljük, ez a vita eredményeképp sikerül is. Véleményeket, javaslato­kat, észrevételeket várunk, amelyek kellő alapossággal vitatják meg kul­turális életünk eredményeit, fejlődé­sének gátjait, de főképp az előreha­ladás lehetőségeit. Azt máris el­mondhatjuk: az illetékes kulturális szervektől -az eddiginél is nagyobb segítséget várunk nemcsak árvitában, hanem a vita során felmerült he­lyes, megoldható javaslatok megva­lósításában. Várjuk a művészektől, a kulturális élet vezetőitől, az egyszerű kultúr- munkástól és olvasóinktól a véle­ményeket, javaslatokat. Vitassuk meg megyénk kulturális életét, hogy a segítő vita nyomán jobb, virág­zóbb legyen Somogybán a kulturális élet! Somogyi Néplap Szerkesztősége hallgatói szívesen vettek riszt óráin és sokat tanultak tőle. Egyik nap azonban váratlan látoga­tóba érkezett — a fent említett válla­lati igazgató. Szegény X. Y. nagyon kényelmetlenül érezte magát a pódiu­mon, pedig nem kellett félnie. Igaz, hogy látogatója sokáig fürkészve me­redt reá, de óra után gratulált, mond­ván, hogy elismerését kell kifejeznie a jól felépített előadásért. Mégis, mikor búcsúzott, félvállról odavetette: — Maga olyan ismerős nekem! Nem találkoztunk már valahol? — Lehetséges... — válaszolta sze­rényen X. Y., azután sürgősen más témára terelte a társalgást. S. SZABÓ IBOLYA A kaposvári Tornyai-kiállítás egyik tanulsága: indítsuk meg az országrészek kulturális cseréjét! A VIRÁGOK VÁROSÁBAN a közelmúltban mélytónusú, meűegszürke plakát hívta az érdeklő­dőket a múzeumiba, a Tornyai-kiál­lításra. Errefelé eddig Rippl-Rónai Józsiéi képei jelentették az új magyar festészetet. Mindjárt az első napokban néhány száz látogató jelezte megnövekedett érdeklődést. Minden kaposvári, érez­te: ki kell lépnie a szűk provincializ­musból, a dunántúli kék dombok mö­gül ki kell merészkednie a levegő- sebb Alföldre, a végtelen síkság vilá­gába. Tornyai János művészete a merészebb, szélesebb perspektívát, az alföldi élet sűrített drámaiságát hoz­ta el ide, a higgadtabb Dunántúlra Amikor a tárlaton a látogatók közé vegyültem, először arra voltam kí­váncsi, hogy melyik Tomyai-kép foglalkoztatja az embereket legin­kább. Az első teremben, a tájképek közül >»A téli táj« című művét néze­getik a legtöbben. TéM táj emberrel — ez lenne a kép teljes címe. Egy magányos emlberrél a magányos, kihalt puszta. Ady és Kiss Lajos ne­ve vágódik hirtelen az eszembe. Ilyen az Ady megénekelte »«magyar ugar« is, ilyen kihalt, ilyen kietlen és reménytelen. És itt ez az emberi alak? Kiss Lajos szegény emberei« közül ez az egyik, és mégis sokezred- magát jelenti, a sok ezer alföldi ag­rárproletárt. Csoda-e, ha ebben a társadalmi kietlenségben a század­végen kirobbant a Szántó Kovács- féle agrárfo nrongás ? — jegyzi meg itt mellettem egy középiskolai tanár koilógám. A következő termekben az alföldi népélet egy-egy jellegzetes mozzana­tát vetíti elénk Tornyai. »»A hurka- töltők« és »A csizmahúzás« c. képe markáns vonalaival, a »Juss« c. váz­lata pedig drámaiságávai ragadta meg a nézőket. A komor hangulatú, szélestávlatú, nagylélegzetű alföldi témákról most egy kissé a dunán­túli hangulatnak jobban megfelelő képekhez érünk. A »Szentendrei parkrészletek« üde színei, a . világdí­jat nyert »Csokorkötöző« kellemessé­ge e táj hangulatába ringatnak ben­nünket. A KÖRÜLÖTTEM ELHANGZÓ és a vendégkönyvből kiolva­sott nyilatkozatok egyformán nagy elragadtatásról beszélnek. — Miért csak most mutatják be nekünk ezt a nagy, modem gondolkodású és ugyanakkor közérthető művészt? — Igazi művészet, modern, merész utak! — Ilyen és efféle sorokkal és mondatokkal találkoztam mindenütt. — Kár, hogy többi képét nem lát­hatjuk — kesergi az egyik látogató. — Hát igent — jegyzem meg nyom­ban. A »Bús magyar sors«, a »Juss«, a »Bercsényi« és az »-Édesanyám« c. képei olyan művei, csak úgy hirtele- nében említve, hogy érdemes lenne elmenni a messzi Vásárhelyre. A kiállításról elmenőiben elgondol­koztam: Milyen kevéssé is ismeri az egyik országrész a másikat! Hódme­zővásárhelyről Tornyai hazájáról itt Dunántúlon nagyon keveset tudnak. Szép, ha érdeklődésük ereje és tu­dásuk sugara Szegedig elér. Vásár­helyről csak azt tudják, hogy az a hosszúnevű város ott a Maros és a Tisza szögében, meg hogy malom­iparáról híres. De hogy Tornyai Já­nos, Pásztor János és Endre Béla művészi forradalma idején maga Ady »paraszt Párizs«-ként tisztelte, éppen eredeti szellemisége, művé­szeinek sodróerejű, lendületes mű­vészete miatt — azt itt kevesen tud­ják, de kiállítás után tálán már sej- tik. 'TÁJAK ÉS EMBEREK, de-*• messze is estek egymástól! — Ha, mondjuk, a dunántúli ember útrakél, egy kis országjárásra indul, még Budapestig csak elér, de tovább már nem nagyon jut. Itt kiielégül lát— nivágyása, meg talán a pénztárcája is kimerül Talán az iskolai kirándu­lók merészkednek tovább Pestnél. De ezek is inkább Eger és a Felvidék felé kanyarodnak él. Az Alföld ál­talában nem valami rangos hely utazás, kirándulás szempontjából. Nézzük csak meg, hány tanulmányi kirándulást, vagy filléres vonatot ve­zettek az Alföldre? Nagyon keveset. A kaposvári Tornyai-kiállítás egyik nagy tanulsága: Indítsuk el minél előbb az országrészek kulturá­lis cseréjét! Akkor a tájak és embe­rek is közelebb kerülnek egymás­hoz. Hogyan is induljon meg ez a folyamat? Hogy a kaposvári és a vásárhelyi példánál maradjak, a ka­posvári kiállítás után tartsanak egy Juhász Gyula-estet, később ismer­kedjenek meg Tömörkény és Móra művészetével. Majd később nem len­ne helytelen egy ilyen kiállítás sem: Az Alföld képekben és versekben. A legszebb Tornyai, Koszta, Fényes, Mednyánszky és Endre képek mellé a legjellegzetesebb Petőfi, Ady és Juhász Gyula sorok kerülnének. Ugyancsak ezen a kiállításon mu­tathatnánk be a híres alföldi ma­jolikát is. E kulturális csere útján nagyon helyes, hogy Tornyai műveit Pécsre is elviszik, de jónak látnánk azt is, ha kaposváriak elküldenék Vásár­helyre meg Szegedre Rippl-Rónai képeit. Nem lenne helytelen ugyan­akkor a legszebb dunántúli versek­ből, tájleírásokból egy irodalmi es­tet rendezni, ahol mellesleg néhány karádi nóta, népdal is felcsendülhet­ne. T NDULJON MEG tehát ilyes- fajta kulturális csere az or­szágrészek között. S ekkor majd spontán irányulna a tanulmányi ki­rándulások érdeklődése is a szom­szédos tájak felé. Talán majd a fil­léres vonatok közül is akad egy-ket­tő, amelyik művelődési vonat lesz és irányát az Alföld felé veszi. Dr. Almásy György gimn. ig., a TTIT tahi szervezetének titkára NE CSÍPJ, TE MÉH! Hol volt — hol nem volt? Sapieníiába, hol a méz drága nemzeti kincs, volt egyszer egy ember, milyen több nincs. Vezető ember volt, s ha szólt, rettenve ugrott város és falu, ellesni szavát, gondját, baját. Mert kinek asztalt adott az úr, az nemcsak pokolban, de Sapientiébán is úr. Körül-lihegték nyelvlóbálva, ügyet se vetve semmi másra, csak arra: elnyerjék kegyét, s mit tudta ő, hogy »több mint ember« ezer kis Sanyi tekintetben, ha meghallották a nevét. kíséretével, sokfajta néppel méhesbe ment. Vajh, hogy dolgoznak most a méhel dagadnak-e méztől a lépek? Mert annyi szent, fontosabb enrél nincs a földön mert hát az ország miből költsön’ S ahogy a kaptárakhoz ért, elnezte hosszan, mint nyüzsögnek szoraoskodnak és lépet tömnek * szárnyas kis munkásai. És akkor történt meg, ami nem történt vele még soha, noha kaptáraknái már járt ezerszer, s mégis megesett most az egyszer. Kezébe vett egy apró méhet, ki akkor kóstolá a mézet. Rebbent, remegett két kis szárnya, de fogva volt már hosszú lába. Riadtan nézett gombszemével, mit tudhatta ő csöpp eszével: csak nézi őt a rút nagy ember. Mert életét még ő is óvja — fullánkját mélyen beletolta a szorító ujjak hegyébe, és mégsem szállt el többé élve. Szajkózta rögtön kísérete: miért is csípnek úgy a méhek, miért is csípnek úgy a méhek? Vezető ember volt, és mondd, hiszed e? De amint másnap kocsiba ülve messze ment, feledett csípést, annyi szent. Ám a kíséret nem feled. Sürgősen mind, mind összeültek, és határozatokat szültek: »Meg kell vizsgálni füzetesen, miért van az rendellenesen, hogy a méh csíp. És hogy ne csípjen, fogjon hát össze minden, minden. Vegyék fullánkját minden méhnek!« S máris mind, mind lázban égnek. Telefon csengett, sürgönydrót zengett, és ment a levél százfelé: Miért is csípnek úgy a méhek? Gyűjtsenek inkább mind több mézet! Vegyük el hát fullánkjaik. Sapientia lázban ég ... Miért is csípnek úgy a méhek? Eár kit megcsíptek, az kevés. Volt, aki súgta: öt ha bántják, kiölti védőn nyelvfullánkját, hagyják hát szegény méhet is. De a méhecskék egyre fogytak, szakértő kezek hozzáfogtak, hogy kiirtsák fullánkjaik. S fogyott a méz is egyre jobban, millió kis méh szíve dobban: mikor kerülnek sorra mind. Fogyott a méz, a drága kincs, keresték egyre Jobban, s többen, 'iz­mikor az egyik arra döbben: ha nincs fullánk, hát méhe sincs... Kimondta súgva s tovább adták, az emberek mind szájra kapták, s mint hógolyót gördítsz a dombrót, úgy nőtt a hang nagy kórussá: Ha nincs fullánk, hát méhe sincs! Ne legyen fullánkja a méhnek! Kiáltják vissza amazok, de hangjaik már mitsem érnek. Sapientiában történt így, maradt fullánkja sok kis méhnek, maradt édes méz ott a népnek. Szúrd meg, ki erősebb — te lész vesztes, legyen életed bármily kedves, mégha igazad véded is. Ha nincs fullánk, hát méhe sincs, ez a tanulság ebből végre, mert szükségünk van édes mézre, s ha nincs miért, a méh se csip. És szólt az ember bosszankodva, fájó ujjait megnyomkodva: Ejnye, hogyan fúr még ez is! Aztán tréfásan azt Jegyzé megj Miért is csípnek úgy a méhek? S az is tanulság: — Nem egy ember, ki kultuszt csinál. — Úgy lehet, mi csináljuk azt, emberek... NAGY TAMAS T

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents