Somogyi Néplap, 1956. július (13. évfolyam, 154-179. szám)
1956-07-29 / 178. szám
Vasárnap, 1956. július 29. SOMOGYI NÉPLAP 7 A HARMÓNIA ATYJA Johann Sebastian Bach halálának 206. évfordulójára Régi lapok a régi Somogybái A MEGYEI KÖNYVTÁR ÉS AZ ORSZÁGOS SZÉCHENYI KÖNYVTÁR SAJTÓANYAGÁBÓL GYŰJTÖTTE: KELLNER BÉLA J ohann Sebastian Bach a zeneművészetnek legegyetemesebb, évszázadokra kimagasló egyénisége. .A XIX. és XX. század zeneszerzői Beethoventől Bartókig és Kodályig mindig Bach-hoz fordulnak, hogy tőle lessék el a legmagasabbrendű zenei alkotás titkait, a művészi képzelet merész szárnyalását és a zenffi formálás tévedhetetlen ül összpontosított fegyelmét. Bach a legnagyobb mestere volt a polifonikus (többszólamú) zenei szerkesztésnek. Zenéjében az egyidőben megszólaló különböző melódiák csodálatosan harmonikus egységbe olvadnak össze. Ezért Is nevezték el a harmónia atyjának. A zeneművészetiek úgyszólván minden ágát művelte, és minden téren örökbecsűt alkotott. Orgonaművei hasonlíthatatlanul egyedülállóak s mint orgonaművész a legkiválóbb volt, aki valaha is élt. Sok alkotása halála után elkallódott, de még így is több mint ezer művében gyönyörködhet az utó- 'kor. Köztük több száz kantáta, oratóriumok, zongora- és kamaraművek, zenekari darabok. Luteránus létére megírja a katolikus misék miséjét, az óriási méretű h-moll Missa Solem- riist. Jelentősége és az utókorra gyakorolt hatása még mindig növekvőben van. Méltán mondta róla Beethoven: »Nicht Bach, Meer sollte er heissen!« Nem pataknak (Bach neve magyarul patakot jelent), hanem óceánnak kellene őt hívni. És Bach — mint minden nagy szellem — ma ■már nemcsak a németeké, hanem mint az óceán, amely összeköti a földrészeket egymással, az egész emberiségé. * "Johann Sebastian Bach 1685. J március 21-én született Ei- senachban, Közép-Németország akkori egyik kisebb kultúrcentrumában. Minden fellelhető őse zenész vagy éppen zeneszerző. Nevük annyira fogalommá vált, hogy még akkor is, amikor már a Bach-család kipusztult, szülővárosában a zenészeket Bachoknak hívták. Sebastian apja városi muzsikus volt, valószínű tőle tanulta meg a hegedűjáték alapelemeit. Kilenc eves korában elveszti anyját, majd nem egészen egy évre rá atyja is meghal. Tizennégy évvel idősebb bátyja veszi oltalmába, aki egy kisebb helységben orgonista. Szorgalmasan tanul bátyja vezetésével, zeneéhsége szinte olthatatlan. Nemcsak azokat a darabokat tanulja meg, »amelyeket bátyja leckéül felad neki, hanem éjjelenként felkel, és lemásolja azokat a zenedarabokat, amelyeket bátyja elzárt előle. Mikor bátyja rájön a turpisságra, a kottákat összetépi. De már késő... A kotta már mind a gyermek fejében van. öt év után, amikor bátyja házát elhagyja, már a környék híres orgonistája. Lüneborgban járt gimnáziumba, ahol Bőhm, az ottani orgonista alaposan bevezeti a zenetudományokba. Két év múlva, amikor elhatároz- ;za, hogy orgonista állást keres, már kész ember. Hegedűs, zongorista, karmester, hangszerkészítő, zeneszerző, orgonaművész. Még nincs 18 éves, amikor mint udvari hegedűs a wei- mari hercegi zenekarban játszik. Egy evvel később Arnstadtban találjuk mar mint orgonistát. Ezidőtájt éri élete egyik nagy élmenye: gyalog megy Lübeckbe (450 km), hogy hallja korának leghíresebb órgonaművészét, Buxtehudet. Négy hét szabadságot kapott erre a kirándulásra, de három hónap lett belőle. Mindent meg akart tanulni, amit a nagy művész nyújtott. Ez volt az utolsó láncszem művészi fejlődésében. Ezután már csak önmagától tanulhatott. Huszonkét éves, amikor megnősül. Unokahúgát, Maria Barbara Bachot veszi feleségül, kinek ereiben szintén muzsikus vér folyik. Harmonikus boldogságban éltek együtt. Ettől a feleségétől hét gyermeke születik. Mühlhauseben működik rövid ideig, majd újra Weimarban van, de most már mint orgonista. Wehnarban mű- értő közönsége van, amely szárnyakat ad alkotó képzeletének. Csak úgy ontja a remekebbnél remekebb orgonaműveket. Weimari működése alatt át-átrándul a szomszédos nagyobb városokba, hogy orgonaművészetével ámulatba ejtse hallgatóságát. Ekkoriban volt a híres drezdai kirándulása. Drezdában hangversenyezett a fennhéjázó tudására rendkívül büszke francia cembalo- és orgonaművész, Marchand. Bach kihívta párosversenyre, amit Marchand el is fogadott. De a kitűzött időben Bach csak egyedül versenyezhetett, mert versenytársa jobbnak látta kereket oldani. Nem mert megmérkőzni Bach félelmetes tudásával. Ebből az időből származik a következő kis anekdota, mely jellemzi a nagy művész szerénységét és emberi nagyságát. A híres drezdai hangverseny után egyik hallgatója az egekig magasztalta Bach orgonaművészetét. Bach egy darabig hallgatta, aztán csak annyit jegyzett meg: — Nem nagy dolog az egész. Csak a megfelelő hangot a megfelelő időben kell lenyomni. Az orgona magától szól... Kilenc évi weimari működése utá'n a zenerajongó Lajos herceg udvari muzsikusa lesz Köthenben. Itt születnek a finom francia szvitek, amelyek szórakoztató zenének, az akkori idők könnyű muzsikájának készültek, de örökeletűek lettek. Itt komponálódott minden idők zenészeinek bibliája a Wohltemperirtes Klavier, amely — Bartha Dénes neves zenetudósunk szerint — a zenepedagógia szinte versenytárs nélküli, örökértékű kincse. — Azok közé a kivételes nagyságú müvek közé tartozik, melynek szavakkal való méltatása szinte lehetetlen — írja Bartha. Bachnak ebben a korszakában készülnek a hegedűirodalom páratlan remekei, a szólószonáták. Abban az időben Németországban divatban volt az ívformán görbülő hegedűvonó, amellyel lehetséges volt a polifon (többszólamú) hegedűjáték. A hegedűs a jobbkeze mutatóujjával feszítette vagy lazította a vonó szőrzetét, s így egyidőben három, sőt még négy húrt is meg tudott szólaltatni, s így két vagy esetleg háromféle dallam szólalt meg a hegedűn, harmonikusan összeolvadva. Köthenben készült megrendelésre a Brandenburgi Versenyek c. sorozata is. Bachnak talán ez volt életének legboldogabb időszaka. Derűs boldogságot sugároznak az akkori művei. De a sors beárnyékolja ezt a boldogságot. Rajongásig szeretett felesége távollétében — amíg a herceggel Karlsbadban tartózkodott — meghalt. Hírt sem hallott felőle, a családi otthonban tudta meg a megrendítő eseményt. Már csak felesége sírjára borulhatott. Másfél évig gyászolja, de aztán mégis anya kellett a kicsinyeknek. UJ anyát hozott a házhoz, Anna Wülken énekesnőt, aki nemcsak felesége, de munkájában segítőtársa is. Ettől az asszonytól tizenhárom gyermeke születik, összesen húsz gyermeke volt, azonban csak hét érte meg a felnőtt kort. Köztük többen nagy hírnévre tettek szert, legkisebb fia, Johann Christian a maga idejében népszerűbb volt apjánál. Each gyermekei neveltetését mindennél előbbrevalónak tartotta, s ezért nehéz szívvel bár, de elhagyja Köthent és elfoglalja a lipcsei Tamástemplom kántori állását. Ekkor 37 éves. Rengeteget dolgozik itt születnek a száz meg száz vasárnapra szóló egyházi kantátái. Derűs pillanatait tükrözik a világi kantáták, amelyekben sokszor naturalista hangfestő módon jellemzi alakjait. Méltán mondják Bachra, hogy nincs olyan zene — a modern zenét is beleértve —, amely legalább egy taktusban ne fordulna elő valamelyik művében. Alkonyodó életének utolsó hangos diadala a potsdami látogatás. Nagy Frigyes császár talán felismerte Bach évszázadokra világító zsenijét és ezért az útiruhában megjelenő Bachra mutatva megindultan mondta: Uraim, a zene fejedelme tartózkodik körünkben. A potsdami látogatás gyümölcse hatalmas műve: Ein musikalisches Opfer. Ezután már mind kevesebbet gondol a világra, már nem törődik a lipcsei városi tanács piszkálódásai- val, csak művészetének él. Utolsó hatalmas művét, a Fuga Művészetét már félig vakon írja, majd már csak diktálja vejének, Altnikolnak. Az utolsó részébe beleszőtte a B-A-C-H hangokat, a család nevét. De befejezni már nem tudta. 1750. július 28-án meghalt. Halálával művei feledésbe merültek. Felesége rövid ideig kapott nyugdíjat, de életét mint koldusasszony fejezte be. Művei csak ötven évvel később, 1S00 táján keltek úira életre. Feltámasztójuk az új zefiei csoda, Beethoven volt. Műveinek reneszánsza azonban csak halála után száz évvel jön el, s ez két géniusz: Mendelssohn és hazánkfia, Liszt Ferenc nevéhez fűződik. És azóta ez a kultusz csak emelkedőben van. Nincs a földnek olyan eldugott kis sarka, ahol műveit ne játszanék. * C sendes nyári estén, ahogyan hazafelé bandukolok munkámból, kihangzik a rádiók hangja az utcára. Zeng a hegedűn Bach egyik szólószonátája s mintha hátamon vinnék egy rádiót, egészen hazáig minden házból a diadalmas hegedűhangokat hallom. Sehonnan egy disszonáns hang. Rádióhallgatóink már különbséget tesznek zene és zene között s ez az ítélet mind gyakrabban az igazi művészet mellett szól. Népünk, amely a múltban el volt re- kesztve a művészet kincseitől, most élni akar velük. És Bach János Sebestyén művészete olyan mesebeli kincs, amely annál nagyobb és értékesebb lesz, minél többen veszik birtokukba. MAUTNER JÓZSEF A Zala—Somogyi Közlöny 1863. február 1-i számából: KAPOSVÁRI SZÍNHÁZ (r. i.) Míg bővebben írhatnánk róla, addig is pár sort röpítünk a nyomda felé, hogy t. olvasóközönségünk már e számban értesüljön Eg- ressy Gábor első színművészünk ka- posvárotti vendégszerelé&eiről a »Hamlet«, »Brankovics György«, »A jó barátok«-ban. Mindhárom előadásiban , művészi tökéllyel remekelt; nagyobb volt ő, mint híre; s a mindig zsúfolt ház szűnni nem akaró taps, kihívás s egyébb tetszésnyilatkozatokkal fizető adóját a valódi érdemnek. A nemes vendég csak ehhez hasonló Hamlet lehetett, de jobb tán soha. Ily mély, hosszas ttanulmány, iarczjpték, ily tiszta felfogás értethetik meg egyedül a Britt óriás remekeit. Diadal volt minden estve, a hazai színművészeié, s a nagy érdemű művészé. Ha jött a szemekbe köny az örömzaj közt, az legfeljebb ama tudatnak volt ikönye: Ha ő kidől, ki lép helyébe?! A kaposvári hölgyek babérkoszorúval tisztelték meg. * * * A Zala—Somogyi Közlöny 1866. július 20-i számából: (h.) Szigligeti Ede pesti színészekből álló színtársulata miután négy darabot előadott, f. hó 16-án eltávozott körünkből. Az előadott darabok: Szövetségesek, Mirabeau ifjúsága, Benoiton család s végül (A csapodár helyett) Idegesek voltak, melyekben a szerepek egyáltalán jól, s Prielle Cornélia Felekj Miklós és Szerdahelyi Kálmán részéről kitűnően kezeltettek. Kaposvár közönsége azonban (csak azoknak szólok, kikre illik) rosszul viselte magát; holmi lótó- futó lovardások, kötéltánczosok és tü- zijátékosek pénztárát csordultig önti el néha a haszontalanságért kidobott pénzzel, cs a négy kerekded darab és összevágó előadás üres színház és kassza mellett folyt le. * * * A Világosság 1882. július 30-i számából: E piiQíainatbain értesülünk ama hallatlan hírről, hogy Hajmás község összes közvagyonát, közte az iskola- épület is, 49 írt követelés kielégítése végett 200 frt-ért bíróilag elárverezték. A vagyonnak adószerinti becsértéke 3500 írt veit, de 5000 frt-nál is többet ér. Somogyi könyvpropaganda a „Népjog“ 1908. szeptember 27-i számában: A »NICK CARTER« kiadóhivatala, Mi- kolássy Sándor füzetes vállalatából e héten is pontosan megjelent négy új szám. A »Madame Angot gyémántjai« egy roppant izgató ékszerlopás rejtélyes körülményeit tárgyalja. Nick Carter a zseniális detektív bámulatos ösztönnel, vakmerő fogásokkal derifi ki a titokzatos eset minden részletét s a tolvajt egy lángban álló fogadóban tartóztatja Is. Amerika nemzeti hőse Buffaló Bili egyik legveszedelmesebb esetét olvassuk a »Kaland az óriáskígyóval« cím® füzetben, mely színes keretben vezet végig bennünket ama veszedelmek izgató sorozatán, melyek közt Buffaló Bili élete javarészét töltötte. A »Nobody« 3-ik füzete legutolsó a zseniális detektív egyiptomi kalandjaiból, melyek tudvalévőén avval végződtek hogy a vakmerő és rejtélyes ismeretlen gyönyörű szép feleséget kapott. Ennek a füzetnek »A kígyóbűvölő« a címe. ...Minden könyv- és papírkereskedés, valamint tőzsde árusítja az érdekes és izgató füzeteket. * * * A „Somogy“ 1905. június 4-i számából: A SZÓSZÉK Nem eleget vesződünk a rossz cselédekkel, kiket ma kielégíteni alig lehet; ezenkívül nagy része dologta- lan, erkölcstelen, meg nem bízható; fel van fordulva a város területén a házirend. Ez mind nem elég, hanem jönnek a fővárosból a szocialista 'apostolok, az asszony szónokok, mint közelebb Gárdos Mami, feláll a gyepen rögtönzött szószékre s óraszám bolondítja a cselédeket, hogy tartsanak össze, kevés a bér, sok a munkaidő, rossz a koszt. Csak előre naplopó szoknyás nép — elismerés legyen a kivételnek. Csak előre, követelj és állj sarkodra. íme a szabadság búján hajtó mákvirágai. * * * Hír ugyanebből a számból: Sárközy Béla alispán egészsége folytonosan javul, többször kikel ágyából és sétál a teremben; jól eszik, s a napokban már a borbélyt is hivatta. — BARTÓK BÉLA EMLÉKTÁBLÁT LEPLEZTEK LE Ballatonibe- rényben. A táblát a község lakossága emelte Bartók Béla balatoniberé- nyi népdalgyűjtésének emlékére. — DUNÁNTÜLI NÉPMŰVÉSZEK első közös kiállítását ma de. nyitották mag Fonyódon, A kiállítás egy hétig tart. TJzentem érte és várok. A portán a szokott helyen, a tűkör mellett, ahonnan háttal is látni lehet, hogy jön Jilei'l mi u aaQijők itt neked? Cigarettát kotorászok és rágyújtok. Aztán az órámat nézem. Fél hét..’, f iz perc alatt felöltözik ... (máskor is felöltözött!) Húsz perc a moziig, még a híradót is látjuk... A csikk a körmömre ég... Kopognak a jólismert léptek ... Elém áll, fölágaskodik. Arcomra csókol. Behunyom a szemem, csak akkor nyitom ki, 'amikor már nem érzem a forró csik- landozást... Meg is dörzsölöm nyomban: Pongyolában jött le!... Pon- gyolábam!... Hétre mozijegy ... Húsz perc a moziig, és most... négy perc múlva háromnegyed ... Nyelek egyet {talán fanyarul mosolygok?) A szeméből akarom kiolvasni, miért késett ... Mindig mosolygó bamasárgá- ban pajkos fények vibrálnak. Pajkos, gyerekes fények... Ezért kedveltem meg. Ezért járok minden este érte ide a diákszállóba. De most dühít, most úgy veszem észre, pimasz csú- folkodás minden rezzenésük ... — Vigyázz, elég a körmöd! — figyelmeztet mosolygósán. Zavartan akarom eldobni, de a körmömre ragadt, nehezen szakad csak le ... és a kabátomra esik ... Ügyetlenül mázolom szét a hajtókámra hullott hamut. Érzem, hogy elpirulok, olyan lehetek, mint a főtt rák. Mosolyog, de milyen gúnyosan! — Beszélni akarok veled! — szólok mérgesen. — A mozinak úgyis fuccs! — gondolom magamban — meg eszembe jut: egyszer régen, amikor még nem voltunk ilyen nagyban, mesélte: egy fiúnak úgy adta ki az útját, hogy eleinte nem jelent meg pontosan a találkákon, később 'pedig el se ment... Tpölébred bennem a zsibbasztó í gyanú. — Komoly dolgot akarok mondani •néked, nines ked.vem a viccelődésre — próbálok változtatni a suta helyzeten. — Komoly vagyok, akár egy disz- iszertációját védő aspiráns — felel, de változatúm marad ... — hallgatlak. Hallgat. Én is. Percek telnek el... Magamban próbálgatom a szavakat, mondatokat rakok össze. Bekezdésen rágódom... Unottan gombolgatja pongyoláját... A tükörben haját igazítja... Elnéz a vwllam fölött a nyitott ajtón át az eleven, cssupahang, csupa-szín utcára. Egyre kínosabb a csönd, egyre sutább a helyzet. Verejték gyöngyözik a homlokomra ... Meg kéne törölnöm... de hiába kotorászok a zsebemben... ma adtam le mosatni az összes zsebkendőmet. Nem merek fölnézni. /Keserűi, tehetetlen düh szorongatja a torkomat. — Menjünk be a társalgóba — indítványozom csukladozó hangon. — Jó, menjünk — mosolyog fölényesen. Fölényesen! Hogy én mekkora szamár vagyok! Nem vettem észre eddig, hogy játszik velem! Megtévesztettek a csókjai... De most... most végre tiszta vizet öntök a pohárba... (Előttem lépked.) Különben mit izgulok, mit izza.dok... nem is olyan szép, mint a Kati. Igen. a Kati sokkal bájosabb, az úgy lépked, mint a hajnali erdők őzei... és jobban is táncol... A múltkor meghívott valami zsúrra. .. Beérünk... — Ide üljünk — szólítom a legszélső asztalhoz, aztán észreveszem, hogy ott ülnek: — Inkább a másikhoz ... — Jó, inkább a másikhoz — és ... ismét, mosolyog. A fogai is elővillannak. Micsoda fogak! Eszembe jut: a Katinak hiányzik elől egyik szemfoga. égre leülünk. Tudom, hogy mást v igyon mélyre kell süllyednem, hogy meg kell aláznom magamat. Már nincs visszaút... Szánalmasan érzem magam. .. Idegesít. Gyufát veszek elő, rágcsálom... Hogyan kezdjem? Mit mondjak neki, hogy ne értsen félre?! Hogy észrevegye: ami kettőnk között van, az nem játék, amit egy pimasz mosollyal, el lehet intézni... Az hal... majdnem halálosan komoly dolog... az talán már szerelem? Először vallom be magamnak is ... megijedek, előszedem a gyvfás-ska- tulyát. sápadtan rakosgatom a barnafejű szálakat az abrosztalan asztalon. .. Szeretem!!! Lopva rátekintek. Mosolyog és a homlokát ráncolja ... Mintha bolondnak nézne!... Zuhany, de nem jó- zanít. Nincs visszaút, megmondom neki, de nem úgy, hogy szeretem. B,ajtam ne vihogjon a kisasszony... Mondjuk úgy, hogy nagyon megkedveltem ... Megkedveltem! Igen, így jó ... No kezdd már el! — Lili, én... Rám veti nagy szemét (még az is mosolyog). Nem tudom tovább ... Hallgatunk. A számból kiveszi a forgáccsá rágott gyufát... (már majdnem lenyeltem ...) Bosszant az anyáskodása... Végül mégis csak elnyögöm, az asztalt nézve, hogy kedvelem és mind jobbam kedvelem, hogy nem szeretnék bizonytalanságban élni egy percig sem. Ha terhes a »barátságom«, mondja meg nyíltan (kerekperec!), ne úgy adja tudtomra, mint az egyszeri fiúnak ... Kívül remegek — de belül is! — hátha kimondja kerek-perec, hogy nem bír, hogy unalmas vagyok! Ránézek. Mosolyog, de csak egy pillanatig, aztán elkomorodik ... La- biggyed az ajka ... — Értettem — mondja szomorkásán — mindent megértettem... — JVÍií értettél? — faggatom. — Szólj, mit értettél!? — Belül oszlanak a felhők. Most már én mosolygok. Cigarettát kér. örömmel kínálom. Rágyújtunk... — Így akarod tudtomra adni, hogy már unalmas vagyok — folytatja... remeg a cigaretta a szájában... — hát jó! Ajkamra hűl a korai öröm. Uramatyám! Ez most azt hiszi, hogy én... pedig én csak azt álcartam kiszedni az egésszel, hogy ő nem ... Vagy! Vagy jó ürügy azt mondania, hogy én unom, közben ő un. Ö jön hátulról, mint ahogy azt most rám akarja kenni. Hallgatunk. Látom rajt, az arcára sápad, hogy kínlódik. Valami kikívánkozik belőle, de nehezen buggyan... Ismét mosolygok. Szidom magam ... amiért az imént begyulladtam. Nem vettem észre, hogy kalitkában vergődik a madár ... Nehezen kezdi... (Na ugye!) — Elemér, én ... — Rámnéz félszegen. Gúnyos mosollyal viszonzom. Talán pimaszság, de nyeregben érzem magam! Elhallgat, Később megint elkezdi: — Én nem akarlak téged háborgatni, nem akarok az utadba állni... Akkor ott az ajtónál... a születésnapodon, amikor először megcsókoltál, nekem erélyesebbnek kellett volna lennem, de nem gondoltam, hogy idáig fajul a dolog, hogy ... hogy... — Igyekszem még gúnyosabbnak látszani... — hogy ennyire megkedvellek, és ha így megy tovább, én belédszeretek hal... ha elhiszed. ha. nem... és mi jó származhat abból... mondd, mi? Semmi! Mert mi is vagyok én neked: egy mellékalak... Te a Katiért epedsz, ne is tagadd, neked ideáljaid variénak, akikhez én sose tudok felnőni... én csak olyan előjáték, mellékfigura vagyaik ... Elemér, legyünk csak barátok ... Igazi jóbarátok ... komolyan kérem... Tf'rzem, hogy vonaglik az arcom. Valami sírás-vigyor vagy vi- gyor-sírás rángatja. Szeret! De nem; az élőbeszéd csak üres körítés volt, és nem is mer rámnézni... De ide- gességében szétszedte a gyufásska- tulyát. Szétmegy a fejem! Légy erős! — kiabálok magammal — mondd, hogy: természetesen csak barátok leszünk ... Légy erős, te férfi vagy! Igen, az vagyok! — Jó barátok leszünk — szólok, ahogy az igazi drámákban a nagy fordulatkor a hősök szólnak (úgy érzem, ez volt a legférfiasabb, amit egyáltalán tehettem). Aztán megijedek magam is a mondott szóktól... Lili se várhatta, mert majdnem el- pityeredik... Mindjárt hozzá is teszem: — De ugye, szünidőben, ha hazamész, azért írsz majd nekem? ... — írok hát — élénkül tekintete. — Csak úgy, mint a barátnődnek? —- Csak úgy, de ... — De? — De többet... és ... — És? — Es szebbet. Közelebb húzom a. széket. Most úgy néz, hogy nem tudom megállni: megfogom a kezét. Nem húzza el... — Milyen forró! — De ugye, te írsz előbb? — kérlel. — Én — felelek. — De ugye, te is sokat írsz ... meg szépet is — teszi hozzá <gyorsan, suttogva és a kezembe hajtja a fejét... Azt a kócos, drága fejet. Érzem a leheletét. Kezembe veszem az arcát, magam felé fordítom. Szemében tisztán csillan valami búson- gó meleg, valami játékos hűség. Hirtelen teleszalad a szívem búsongó meleggel, azzal a játékos hűséggel, és ott a társalgóban, mindenki előtt hosszan, magamhoz ölelve megcsókolom ... MOLNÁR JÓZSEF
