Somogyi Néplap, 1956. június (13. évfolyam, 128-153. szám)

1956-06-10 / 136. szám

Vasárnap, 1956. jútiims li. SOMOGYI NÉPI 7 GYERMEKEINK VÉDELMÉBEN Alig tíz soros hírben jelent meg lapunkban a csurgói gyermekgyil­kosság, de az újsághír nélkül is száj­ról szájra járt az esemény, s izga­lomban tartotta és tartja még ma is a közvéleményt. A csurgói gyermek­gyilkosság körülményeiről, okairól beszélnek felháborodottan és sürge­tik a nyomozóhatóságokat, az igaz­ságszolgáltatást, hogy mielőbb derít­sen fényt a tettes kilétére, mielőbb szabják ki a méltó, a legkeményebb büntetést. De érkezett más hír is Csurgóról: Molnár János csurgói la­kos számolt be felháborodott hangú levélben arról, hogy a múlt hónapban az ő 13 éves kislányán Szokola Ká­roly adómegbízott erőszakot akart el­követni, amikor a kislány egyedül tartózkodott otthon. A kislánynak szerencsére sikerült elmenekülnie a támadó karmaiból, s a szomszédok segítségével elejét vették Szokola Károly további erőszakoskodásainak. Az adómegbízott azonban még most is szabadlábon van. Szabadlábon van — csupán az állásából bocsátották el — Nagy István kaposvári statisz­tikai hivatali dolgozót is, aki a Gyár utcában Szakállas Vera 13 éves kis­lánnyal erőszakoskodott. Ezek az esetek jogosan háborítot­ták fel a szülőket, az embereket. Jo­gos a felháborodás Mikó szűcs ese­tében is, akit ugyancsak fiatal lá­nyokkal való erőszakoskodás miatt ^ és fél évre ítéltek, s büntetésének letöltése előtt szabadlábra helyezték. A múlt évben ítélték el Kovács Pál pedagógust — bocsánat, nem szabad használni az ilyen ember neve mel­lett a pedagógus jelzőt —, aki vissza­élt a szülök és diákjai, a fiatal, 10— 12 éves lányok bizalmával és erősza­kot követett el több kislány ellen. Mindössze 7 évet kapott! Hét év sem­miség, szinte nem is büntetés, ha azt nézzük, mit is követett el pedagó­gusi hivatásával visszaélve. Azt hisszük, elég ennyi példa — nagyon is elég —, hogy az emberek, a szülők, a közvélemény nevében megkérdezzük: lehet-e ez, tűrhető-e ez tovább? Lehet-e, hogy Csurgón, Kaposvárott és másutt is szabadlá­bon legyenek ezek az emberi mivol­tukból teljesen kivetkőzött, a gyer­mekek tisztaságára, egészségére törő brutális támadók? Lchet-e, hogy az eset súlyosságát tekintve amúgy is gyenge büntetést kapott ember ilyen hamar kiszabaduljon? Lehet-e elég súlyos büntetést adni ezeknek az em­bereknek? Kell, hogy a legsúlyosabb büntetést kapják! Kell, hogy meg­előzzük, ne engedjük, hogy ilyenek történjenek. A DTK 1-től 10 évig terjedő bör­tönbüntetést szab ki — az esettől függően — a "-gyermekek elleni ne­mi erőszak«, a »szemérem elleni vét­ség«, a »gyermekfertőzés« bűncse­lekményét elkövetők ellen. A BTK szerint, a paragrafusok szerint talán rendben is van a hét vagy tíz évi büntetés, de vajon elég keménynek tartják-e ezt a büntetést a szülök, akiknek kislányai ellen a brutális erőszakot elkövették? Elegendő-e ez a büntetés a gyermekek védelmé­ben, akiknek egész életére kihat ezeknek az emberségükből kivetkő- zbtteknek az erőszakossága? A nyomozóhatóságok így nyilat­koznak: »Mindent elkövetünk, hogy ne csak a rettenetes csurgói kéjgyil­kosság elkövetői, de mindenki, aki hasonlót, vagy a gyermekek ellen erőszakot követ el, mielőbb az igaz­ságszolgáltatás kezére jusson«. Ez a nyilatkozat, amelyhez kér­désként mi, a gyermeküket féltő szü­lők, az emberek nevében hozzátesz- szük: miért vannak mégis szabadlá­bon Csurgón, Kaposvárott és másutt is, akikről bebizonyosodott, hogy erő­szakoskodni próbáltak leánygyerme­kekkel? Ha nem is történt meg az erőszak, a kísérlet is elég, hogy sú­lyos büntetést kapjanak. Nincs sem­mi biztosítéka, hogy a sikertelen kí­sérlet után nem próbálkoznak má­sutt, mások gyermekével. A megyei bíróság elnöke, Jászai el\társ így nyilatkozik: »Minden ilyen esetben a legkeményebben kell fellépni, a legkeményebb büntetést kell adni. Eddig is ezt tette a megyei bíróság, s ezután is a legkeményebb büntetést szabja ki az eléje kerülő ilyen bűnesetekben«. A szülőket, a legdrágább kincsü­ket, szemefényüket féltő anyákat és apákat, s a gyermekeket megnyug- tathatjuk-e nyilatkozatokkal? Alig­ha. A közvélemény, mindenki, aki felelősséget érez a gyermekért, a jö­vő anyáiért a csurgói és a többi eset­ben, még csak a kísérletek esetében is olyan büntetést vár, amely elret­tentő lesz egyszersmindenkorra az ilyen brutális bűnökre hajlamosak­nak. A gyermekek tisztaságát, a gyermekek biztonságát féltjük, ami­kor erélyes nyomozást, szigorú íté­letet várunk megnyugtatásként. Re­méljük, ezt a megnyugtatást mind a nyomozóhatóságoktól, mind az el­rettentő ítéletet szolgáltató bíróság­tól hamarosan meg is kapjuk, de re­méljük azt is, hogy a társadalom, mindenki, minden ember, aki fele­lősséget érez gyermekeinkért, óva vigyáz legdrágább kincsünkre, s megakadályozza az ilyen aljasságok elkövetését. A függöny legördül... Emlékezetes eseménynek számít a színházak éleiében az évad utolsó előadása. A mi színházunk eseté­ben kétszeresen is az, hisz a társu­lat első évadjának az utolsó bemu­tatója, a Zsuzsi kisasszony, ez a bá­jos Kálmón-operett. Hosszú, igen hosszú út volt szí­nészeink számára ez a színházi év. Hosszú, s néha — göröngyös is. De mint ahogy azon a feledhetetle­nül sikeres estén, a színház első díszelőadásán: a Szép Juhászné be­mutatóján sem gondoltak színé­szeink arra, hogy még sok nehéz­séggel kell megküzdeniük, ezen a bemutatón sem az elmúlt kellemet­lenségeken töprengtek. Hisz ami rossz volt, az amúgy is homályba merül, lassan a feledés fátyola bo­rul rá. Kopogtassunk be néhány színész öltözőjébe, és maguk a művészek mondják el, mit éreztek, mire gon­doltak akkor, amikor legördült a függöny és ezen az estén már ki tudja hányadszor — ismét felcsat- ÍKnt a hálás közönség köszönetnyil- vánító tapsvihara. Rassy Tibor hosszan gondolkodik, mielőtt válaszolna. — Amikor lejöttem a színpadról, először az a pletyka jutott eszembe, amit a mi szinházunkról gyakran hallani színészkörökben. Ügy mond­ják néhol, hogy Somogy és vele Kaposvár, nem bír el egy színházat. Nos, én, aki elmondhatom magam­ról, hogy ebben az évadban talán a legtöbb darabban játszottam, meg­ismertem a megyét. És így tudom, hogy Somogynak már régóta kellett a színház, sőt, nagyon is megérdemli. De meg­érdemli azt is, hogy a színház, és mi, színészek a tőlünk telhető leg­többet nyújtsunk közönségünknek ... — Legelőször is meg kell monda­nom, hogy boldog vagyok — nevet Gábor Mara —, méghozzá nagytól boldog. Hisz megkaptam azt, amire a színész vágyhat: a közönség sze- retetét. Ezenkívül az egész évadban csupa jó szerepem volt. A War- rennéban, a Buborékokban, de vé­gig, minden darabban olyan szere­pet kaptam, amiről elmondhatni, hogy az anyaszínésznők örök álma volt. Már első szereplésemtől kezd­ve szívembe zártam a kaposvári kö­zönséget. Tündéri emberek, igen sok szeretettel halmoznak el min­ket, színészeket. Juhász Pál kedvetlen. Sajnos, ha­marosan elbúcsúzik a színháztól, városunktól, a somogyi közönségtől. — Tanulni jöttem Kaposvárra, az operett-színháztól. Ez a cél vezetett amikor idejöttem, de ez vezet most is, amikor másik színházhoz me­gyek ... Tanulni jöttem, de itt nem kaptam meg mindazt, amire szüksé­gem volt ahjhoz, hogy művészileg fejlődhessek. Nem voltak meg az alapvető feltételek. És sajnos a kilá­tások olyanok, hogy itt jövőre sem lesznek meg. A közönséget nagyon megszerettem, bár mindenütt ilyen lenne. Csakis ezért fáj a búcsú ... Rohonczi Mária hatalmas virág­csokorral a kezében lép ki az öltö­zőből. — Hogy mire gondoltam, amikor a függöny legördült? Nehéz lenne eire válaszolni, hisz nagyon megha­tódott voltam. Meghatott a közönség felém áradó szeretete ... Hanem most eszembe jut a Szép Juhászné bemutatója. Talán még az volt a maihoz hasonló emlékezetes nap. Sem azt, sem a mait nem felejtem el soha ... Miszlay Istvánnak, a darab fiatal rendezőjének, mintha az arcára len­ne írva, mennyire boldog. — Ma remek jó napom van. Hogy miért? Azért, mert a negyedik darab, amit rendeztem, a Zsuzsi kis­asszony, jól sikerült. -Másodszor pe­dig azért, mert ma jött meg a főis­í^ngedjék meg, hogy gratulál- •*’J jak városunk egyik zene­rajongójának f. hó 6-án leközölt cikkéhez! Valóban sokak szívének óhaját tolmácsolta a cikk Írója, Török Lászlóné, s e nagy zene­kultúrára szomjas tábor őszinte óhaját közölte, amikor az Or­szágos Filharmónia szíves tudo­mására óhajtotta hozni, hogy ne kicsinyeljék le városunk kö­zönségének szellemi színvonalát azzal, hogy itt még csak az — egyébként megunásig hallott — „Csárdáskirálynő” állo­másánál tartunk. Nem szeretném sérteni ezzel a fentemlített mű­vet, hisz szükség van könnyű ze­nére is, mint ahogy szükségünk van egy nyári kartonruhára. De mégis, hibás állítás lenne, ha egész évben egy karton öltözet­ben járnánk. Egy ünnepélyesebb alkalomra mégiscsak egy egyszerű sötét suhát öltünk, megtisztelve ezzel magunkat, s a helyet, ahova megyünk. így volnánk a komoly muzsikával is. Gyakrabban szeret­nénk alkalmat találni arra, hogy munka után szellemi felüdülésben részesüljünk egy-egy komoly zenei vagy prózai előadáson. Ámde az éremnek másik oldala is van!! Ha a „más szemében a szálkát” megtaláljuk (jelen eset­ben a Filharmóniában), a közön­ség szemében is találhatunk egy pár — hogy ne mondjam — ge­rendát. Közönségünk nagy hálá­val tartozik pártunk és városunk vezetőinek, kik egy komoly hang- versenyteremmel, — Bartók-terem — ajándékozták meg városunkat. E terem működése óta számos kóláról a „papír”: rendezővé nyil­vánítottak. Tehát március 9-től, amikor a Volpone vizsgarendezésem volt, rendező vagyok. Ez mellékesen azt is jelenti, hogy ettől az időtől visszamenőleg is megkapom a ren­dezői fizetést!... Legördült a függöny. Felcsattan ismét a közönség lelkes, hálás, üte­mes vastapsa. Vége az előadásnak. Még néhány alkalommal játsszák ezt a darabot, s azután megkezdődik a nyári szünet. És ősszel az új évadnyitó előadá­son ismét találkozunk, a közönség és a művészek. Sajnos, tudomásunk szerint kedvenceink nagyrésze el­megy. Az évadnyitó előadáson már nem üdvözölhetjük körünkben Bar- cza Évát, Körösztös Istvánt, Ke- nessy Zoltánt és még néhányukat, akiket szívünkbe zártunk. Sajnos, megválnak tőlünk. S hogy miért mennek el, azon érdemes elgondol­kodni ... Sz. I. zenei és irodalmi est megrendezé­se vált lehetővé. Gondoljunk a nagysikerű, világotjárt budapesti fúvósötös szereplésére, a Tátrai vonósnégyes és Ungár zongora hangversenyére, a mikrobarázdás estekre és még sokat említhetnék. De itt találhatók a fentemlített „gerendáknak súlyos szálkái!” Hol is volt a zenerajongó közönség jegyet ostromló tömege, amikor híres budapesti művészeink láto­gatták meg városunkat? A Brüsz- szeli Koncert Hall 2000-es befoga­dó terme mellett — mikor ugyan­ez az együttes játszott — voltak, akik már nem jutottak jegyhez. Ugyanakkor a 300 férőhelyes kis termünk betöltéséhez sok fárad­ságos felvilágosító munkára volt szükség. Itt kíván megemlítést színé­szeink csalódása is, akik több ko­moly prózai művel szerepeltek az elmúlt évadban! S hogy csak az utolsót említsem, — amelyet talán a legsikerültebbnek mondhat­nám — a Dél Keresztjét, mely a közönségnek tetszett, de mégis csak 25 százalékos telt házakkal kellett beérnie lelkes gárdánknak! Befejezésül nézzünk magunkba, s kicsit próbáljuk kigyomlálni magunkból a közöny szálkáit, S ha lehetőségünk van komoly zene hallgatására, ott is szorongjon a közönség a jegyért. Akkor bizo­nyára belátják a rendezvények szervezői, hogy városunk közön­sége valóban hálásan fogadja a komoly, kulturális színvonalunkat emelni szándékozó műsorokat. Dr. Pricvara Jánosáé. Őszintén, bizalommal Az emberek őszintén, bátran akarnak beszélni, őszinte szava- . . tot akarnak, hallani. A XX. kongresszus óta minden eddi­ginél fokozottabb az embereknek ez az igénye, szép és jogos kíván saga. Az őszinteség — bármennyire féljenek tőle egyesek — soha sem lehet ártalmas: őszinteség nélkül nem lehet megteremteni erő­síteni a bizalmat, megteremteni a szabad vita egészséges légkörét amely csak segítséget jelenthet. Lenin nem egyszer hangsúlyozta milyen jelentősége van a tömegek szavának, az alulról jövő bírá­latnak. Mégis ez az elv, az őszinteség elve hogyan, hogyan nem de az utóbbi években elsekélyesedett. Vágytuk — ki az, aki nem vágyta, —, hogy teremtődjék meg végre egy olyan légkör, amelyet a bizalom és az őszinteség hat át. az egészséges, őszinte közszellem légkörét. Nekünk elsősorban á XX. kongresszus mutatta meg ennek a kívánságnak igazságát, jogosultságát és helyességét. Ki nem került olyan helyzetbe az elmúlt években, hogy ma­gába fojtotta mondanivalóját, bár úgy érezte, szólnia kellene? Mitől is tartottunk? Egymástól. Az emberi lét mérlegén hidegen és fontos­kodva dekázgató, az őszinte szótól, mint tűztől félő emberektől. Azoktól, akik azzal a jelszóval, hogy a pártot védik, magukat véd­ték az őszinte szótól, az őszinte vitától. A káderlapok bejegyzései­től féltünk, s azoktól az emberektől, akik az őszinte szót tekintély­rombolásnak, a szabad vitát kispolgári demagógiának kiáltották ki. »Ne szólj szám, nem fáj fejem« — vallottuk ezt a régi, de volt úgy, hogy nagyon igaz közmondást, bár éreztük, ideje lenne felvál­tani szabadon a másikkal: »Ami a szívemen, az a számon.« Felvál­tani, de úgy, hogy jogunk, kötelességünk legyen elmondani helyeslő vagy bíráló nézeteinket. Elmondani egy őszinteségtől áthatott lég­körben, ami a szívünkön; beleszólni, amihez közünk van, őszintén, segítőn, bírálva javítani ott, ahol javítanivaló van. A XX. kongresszus óta tisztábban, szabadabban s termékenyí­tőbben folyik az őszinteség, a bizalom útján a víz, amely előtt ed­dig emberi félelmek: állás- és tekintélyféltés, emberi hibák: hiúság, fontoskodás, bürokratizmus — s még mennyi minden! — emeltek szinte áttörhetetlennek látszó gátat. S mondhatnánk: ezzel aztán rendben is vagyunk? Nem. Megkezdtük ugyan a hibák kijavítását, de az indulás után van még tennivalónk. Van és lesz, mindaddig, amíg ugyanazok az emberek, akik azelőtt rettegtek az őszinte szótól, most beszélnek ugyan az őszinteségről, a bizalomról, de vajmi keveset tesznek, hogy ez így is legyen. Bestéinek a XX. kongresszusról — néhányan talán betéve tudják minden sorát az elhangzottaknak —, de a vágyott jó és helyes elvek tett nélküli frázissá silányulnak szájukban. Frázisok tömkelegé, amit hajtogatnak a bizalomról, az őszinteségről, hiszen olyanok vannak még most is közöttük, akik az őszintén bírálótól megvonják a szót, akik csak a maguk szavát, véleményét tartják döntőnek, akik fenyegetőznek, s naphosszat a káderlapokat bújva keresnek, kutatnak a bíráló múltjában, rokonságában, s akik keres­nek — és néha sajnos — találnak módot az őszinte szóval »kelle­metlenkedők« eltávolítására, T/an és lesz még tennivalónk, hogy az őszinteség, a bizalom ^ légkörét megteremtsük, amíg itt szaladgálnak közöttünk, akik mindent rózsaszínre festve igyekeztek megmutatni, s akik ha most valaki őszintén a munka nehezéről, tíz évünk hibáiról is be­szél, felhördülnek, és figyelmeztetően kiabálják az őszinte szóra: »az ellenség hangja.« Van és lesz még tennivalónk, amíg egyesek a káderlapokból múltbeli kisebb botlásokat kaparnak elő a »megfegyelmezésre« vagy elhallgattatásra, amíg távoli vagy közeli rokonok helyzetét, múltját tartják számon, ahelyett, hogy az embert néznék, az ember jótulaj­donságait, erényeit, az utóbbi években végzett becsületes munkáját. Nem a pártot védik ezek az emberek az őszinte szótól, a nyílt, szabad vitától, hanem magukat, a maguk íróasztalát, kiskifálysá- gát, a maguk vélt — önkénnyel megteremtett — tekintélyét. Nem kell a pártot félteniük: éppen a párt érdeke követeli meg, hogy az emberek bizalommal és őszintén forduljanak a párthoz, a vSzetőkhöz. A párt igényt tart — jobban, mént eddig — az őszin­te, segítőszándékú véleményre, akkor is, ha az helyeslő, s megfordít­va, ha az bíráló. Az őszinte szóban, a bizalommal és őszinteséggel telt szabad vitában meglátjuk: hol s mi a tennivaló, hol követtünk el hibát, s meglátjuk azt is, kit kell meggyőzni tévedéseiről. Inkább tévedjenek az emberek, akik őszinték a párthoz, a kormányhoz, a vezetőkhöz, mintsem elhallgassanak valamit. A tévedést legalább meg lehet magyarázni. Az elhallgatott szót bajosan... Bizalmat várunk az emberektől — de ennek a bizalomnak köl­csönösnek kell lennie. S ez a kölcsönösség kölcsönös őszinteséget jelent. Azt jelenti, hogy őszinték legyünk a legegyszerűbb emberhez is, mondjuk el nemcsak eredményeit munkánknak, de azt is, mi a neheze, s hogy hol követtünk el hibát. S őszinték lesznek az emberek is, mert bizalommal fogadjuk őszinteségüket, mert bíráló szavuk — akár igaz, akár nem — meghallgatásra talál s nem szemrehányók­ra, s mert őszinteségéért semmiféle hátrányos következménytől nem kell és nem szabad félnie, tartania. A z emberek a XX. kongresszus óla egyre jobban bíznak a pártban, egyre őszintébbek véleményükben, bírálataikban. Ott lángol ez a bizalom, ez az őszinteség szavaikban, tetteikben, felelősségükben, amit ezért az országért, az ország jövőjéért, gazda­godásáért éreznek. De ha még mindig vannak vezetők, akik leborít­ják a bizalomnak ezt a lángját hideg embertelenségükkel, a puffogó, tettnélküli frázisok tömkelegével, a bizalmatlansággal, az őszinte szó durva elfojtásával — vigyázni kell, mert aztán ismét fáradozha­tunk, hogy magasabbra szítsuk az emberek bizalmának lángját. Emberek, akik ha ismét bizalmatlanságra, megnemértésre találnak, amikor őszinte szóval, segítőn bizalmat keresnek — bizalmatlanok­ká válnak maguk is. Bizalmatlanok lesznek, s inkább hallgatnak. Tartanunk kell ettől, hisz'en vannak még egyes emberek, vezetők, akik önzésből, tudatlanságból gáncsot vetnek a párt politikájának, az őszinteség és bizalom erősödésének, s akik szívesen leborítják a bizalom lángját kiskirályságukkal, merevségükkel, akik fontos­kodva pápábbak akarnak lenni a pápánál, marxistábbak a marxis­táknál. Vigyáznunk kell erre, s őszinteséggel, bizalommal az emberek­hez, őszinteséggel és bizalommal a párthoz — tisztultabbá, jobbá, emberségesebbé tehetjük s kell hogy tegyük jobbuló jelenünket. NAGY TAMÁS TA VASZ VAN Tavasz van, bimbóbontó friss tavasz. Száz hangya indul újra kujtorogni, mágnes farukra gyorsuló erő ragaszt parányi pótkocsit. Megifjúdik a vén Dunántúl. Völgybe-iramló dombjain friss dallamokba kap a szellő. — Egy csapat lány fürgén kapál. Köd-könnye felszikkad az éjszakának, ezer virággal ünnepel a rét, s a felszökkenő rozsrban illatos párnák között ébred a pitypalatty. Térdük a lenge szoknyaszélen villog, mint lent a kapaél fényes karéja, s nevetésük a Balatonra szélesül. Minden mozog. Jól látni innen az ágaskodó rendekéit. P.áhull az ég a horizontra az emelkedő domb felett. MÓLNAK JÓZSEF J

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents