Somogyi Néplap, 1956. június (13. évfolyam, 128-153. szám)

1956-06-03 / 130. szám

AZ ÜNNEPI KÖNYVHÉT KÖNYVEIBŐL

Móricz Zsigmondi

KISREGÉNYEK

Sarkadi Imre:

Rovacsies, Ivan Goran:

ELMARADT TALÁLKOZÁS TÜZEK ÉS RÓZSÁK

A kisregények sok új vonással, gazdag színárnyalattal teszik teljesebbé Móricz Zsigmond írói portréját. Az 1911-ben írt »Árvalányok« nyitja meg a kisregények sorát, majd a »Nem élhetek muzsikaszó nélkül«, a »Jó szerencsét«, »A kis vereshajú«, a »Házasságtöres« következik, s a sort a »Kamaszok«, az »Ágytakaró« és az 1940-ben írt »Árvácska« zárja le. (Szépirodalmi Kiadó)

* # «

Illés Béla:

HARMINCHAT ESZTENDŐ

A mai élet problémái vetődnek íel a történetekben, pillanatképek a termelőszövetkezetekről, a tanácselnökökről, hivatalokról. A valóság mély ismeretéről tanúskodnak ezek az írások, amelyek feltárják életünk visz- szásságait, hibáit, s új mozzanatait. (Magvető Kiadó) 137- oldal, kötve

10,50 Ft.

■* # #

Ajni, Szadriddin:

BOKHARA

j.-.. r= r

Illés Béla e kötete az 192C-tól 1955-ig terjedő évtizedek alatt írt válogatott elbeszéléseit, tartalmazza. Novelláinak nagy részét távol Magyarországtól írta. — A bécsi emigráció viszontagságos éveinek élményeit, Kárpát- Ukrajna népének szenvedéseit, a Szovjetunió békés építömunkájának hősies epizódjait, a nagy szovjet emberekkel, írókkal való megismerkedését, majd a Nagy Honvédő Háború dicső epizódjait, végül a felszabadult magyar néppel való találkozását örökítette meg elbeszéléseiben. (Szépirodalmi Kiadó)

A legtehetségesebb horvát költők egyike — aki 30 éves korában a jugoszláviai partizánharcokban hősit halált halt. Gazdag, maradandó örökséget hagyott hátra. Megtalálhatjuk a kötetben legszebb verseit, így a^ világhírű »Tömegsír« című költe-7 ményt is. E verseket legjobb műfor-a dítóink ültették át magyar nyelvre.^ (Uj Magyar Kiadó) 160 oldal, kötve^ 11,— Ft.

* # *

Kőszegi Imre:

A DIÁKSZÁZAD BECSÜLETE

éijni első személyben meséli el ifjú korának történetét, lebilincselő egyszerűséggel tárja az olvasó elé a sze- génypsrasztság küzdelmes életét. Poétikusan, helyenként majdnem meseszerűen ábrázolja a tanulni vágyó gyermek találkozásait a népért élő és a nép boldogulásáért küzdő írástudókkal és költőkkel. Ez az életrajzi regény megkapó képet fest a forradalom előtti feudális bokharai kánság életéről. (Uj Magyar Kiadó)

Egy dunántúli kisváros hetedikes és nyolcadikos diákjainak élete elevenedik meg e regényben az 1918—1 19-es forradalmi időkben. A regény két fő hőse a forradalom oldalára áll. A reakció tervei éppen a diákok1 éberségén hiúsulnak meg. Két szerelem szép és finom rajza szövi át a történetet. (Ifjúsági Kiadó) 408 oldal kötve 21,50 Ft.

Emlékezés aííi tanáwa

Kopott, nyűtt tanár volt, keserű és kemény,

Szikkadt szív kopácsolt fásultan belsején,

S mint ócska zsebóra zilált zűrzavara Motyogta vén dalát mind halkulóbb szava;

»Botoz sír felé az élet,

S rádkacsint, mint szörnykísértet!«

Gyűlölte diákja: kicsiny, nagy és nagyobb:

— Gonosz, vad, kegyetlen, szívtelen, és ahogy Fakó szeme pillog sunyi üveg mögött,

Mintha róka lesne bokortincsek között,

S ott nyöszörög már a zsákmány Lábainál — végét várván.

Egyik leckeórán, van már vagy húsz éve,

Piros színt kacagó almával kezébe*

Csapta ki az ajtót ásító nyílásra,

Be is kattintottá, hogy feljaj dúlt szárnya,

S gömb részeit ismertetve Alma testét szabta, nyeste.

Figyeltek egy-ketten, néhány unva tesped,

Csak kis Kovács Lajcsi vézna teste reszket,

Mohó izgalommal, nyálfröcskölte szájjal Bámul az almára hasogató vággyal.

Szemét éhség kente fénnyel,

Gyomrát marja karmos kézzel.

— Kovács! — pattog hangja a tanárnak gúnnyal,

Rábökve ág-bogas, rágottkörmű ujjal:

— Miről magyaráztam? — S a gyerek csak áll, áll;

— Az alma ... az alma ... — dadogva így kárál.

— Sötétfejű! — rikkant vadul A tanár és egyre szapul...

De múlik az óra. A délelőtt zárul Délnek pecsétjével. A kapu kitárul,

S kidübörög rajta, zabolátlan törve A fényzuhany felé, futva, könyökölve:

Ezer gyerek: ügyes, suta,

Magas, kicsiny, okos, buta ...

S éjtengelyén fordul a fényruhás nappal,

A csecsemőhajnal toldva egy arasszal Reggellé nyújtózik, s a néma iskolát Hangokkal pitykézik — majd mormolnak imát És a nap, mint eddig, rendben Csúszik tovább kopott csendben.

Kis Kovács is beér, padba zökken árva,

Nyűtt, koravén teste, cingár figurája,

S a fiókba botló maszatos, kis ujja,

Valamit megtapint, s félszegen kihúzva Almát pillant cirmost, szépet,

Bámulja, mint álomképet.

S e perc volt a kezdet, de nőtt folytatása,

Nap mint nap almát lelt a szegény kis pára...

A gyerekek egymást gyanakodva lesték,

Lajcsi jótevőjét maguk közt keresték.

S lesbenállva egyik reggel Csodát láttak ámult szemmel;

Még messze a kezdet, csengő parancsára,

Az osztályban áll már a számtan tanára,

A szívtelen, gonosz — almával kezében,

Lajcsi fiókjába lopja bele éppen.

S lám, mosolyog félszeg szája,

Jóság simul agg arcára...

TÖRÖK LÁSZLÓNÉ

A

K

Interjú a névtelen olvasóval

I.

Másfél évvel ezelőtt, mean sokkal az 1954. évi ünnepi -könyvhét után történt, hogy Budapestről hazafelé utaztam. Elhelyezkedve a vonatban nyomban munkához fogtam. Egy nagynéhezen megszerzett tudományos művet kezdtem jegyzetelni. Annyira elmélyedtem e munkámban, hegy hosszú ideig arról sem vettem tudomást, kik ülnek körülöttem a vasúti, kocsiban. Egyszer csak arra kellett felfigyelnem, hogy valaki aziránt érdeklődik, mikor jön visszafelé a vonat Sárbogárdiról. Azonnal nyúlok a táskámba, s átadom a kérdezőnek menetrendkönyvemet. S most, hogy egy pillanatra szétnézek útitársaim között, veszem csak szem- ügyre az addig észre sem vett szemközti útitársamat. Nyúlánk termetű, szőke, legfeljebb 25 évesnek 'látszó, egészében csinos fiatal leány. De lehet, hogy asszony, mert karikagyűrűt hord. ölében terjedelmes horgolt terítő hever, amelyen nyilván beszállása óta dolgozott, de én eddig észre sem vettem. Lehet, hogy munkaközben fel-felp Milan tva talán néztem, is ezt a munkát, de nem láttam. Most a menetrendkönyviben lapozó kezét figyelem, meg. Dolgozó nő dolgos, de gondozott kezei. Ki -lehet vajon? Első benyomásom: értelmiségi dolgozó. S mivel csak egy aktatáskából áll a poggyásza és még ma vissza is akar jönni, valószínűleg kiküldetésben jár..;

Eddig jutottam a »káderezésem- mel", mikor a rokonszenves útitárs a menetrendet visszaadja, s máris nyúl a kézimunkája után. Közben azonban mosolygó bűnbánattal jelenti ki, hogy bizonyára megzavart a nyilván fontos munkámban.

— Nem is olyan fontos — nyugtatom meg, s ezzel meg is indul köztünk a beszélgetés, amelynek lényeges részeit az azon melegében készített jegyzeteim alapján igyekszem szó szerinti hűséggel visszaadni.

2.

— Mit írt olyan nagy elmélyedéssel, hogy föl sem nézett a munkájából — kérdezi. Megmondom, hogy tudományos munkát írok, s ahhoz készítek jegyzetanyagot. És mindjárt kérdezem, szereti-e a könyvet, szo- kott.-e olvasni?

— Öh, igen. Én is., férjem is, élünk«hálunk a jó könyvekért. Amikor este hazakerülünk a munkából, e’éntézzük a házkörüli dolgokat, eljátszunk a kisfiúnkkal, s aztán mind a ketten olvasunk. Tudja, szépen megelégedetten élünk. Szeretjük az otthonunkat, s boldogok vagyunk benne. Legkedvesebb szórakozásunk a könyv.

Az eddigiekből kiderül hát., -hogy asszony, bevallja, hogy 28 ’ éves, nyolc éve van férjnél, s egy ötéves fiacskája .is van. Azt is megtudom, -hogy a férje egyik minisztériiumfonn dolgozik (nem árulta el, melyikben), ő pedig egyik, közelebbről meg nem nevezett állami vállalat dolgozója. Mind a ketten mint munkások kerültek a fővárosba. Hat elemit jártak. A felszabadulás óta azonban sokat tanultak. A férje esti iskolán most végzi a műegyetemet.

Most egy Ids életrajz következik.

— Kilenc évvel ezelőtt még Deve- cserben laktunk. Ott gépészkovács volt az édesapáim Négyen voltunk gyermekek, s az uraság gyengén fizetett. Bizony, nem a szüléink hibája, ból, hanem a nyomorúságos életünk miatt nem tanulhattunk feljebb az elemi iskolánál. Mihelyt meg tudtam fogni a kapanyelet, én is 'kijártam a gróf földjére kapálni. (Itt megjegyzi, hogy azóta mind a négyen tanultak magasabb iskolát.)

— Már akkor is rettentően szerettünk olvasni, mind a négyen gyerekek. De nekünk csak kalendáriumra és a filléres ponyvákra futotta. Bizony, eleget korholt bennünket emiatt szegény édesanyánk, s kifa- kadásaikor gyakran mondogatta: — Hát nem tudnak az urak valami okosat és tanulságosat imi azért a pénzért, amiért ezt a sok hitványságot kinyomtatják?...

Míg a beszédben eddig eljutottunk, az is kiderül, hogy Újpesthez közel laknak, mert a Váci úton jött végig, mikor a vasúthoz sietett. Állandó olvasói a közeli könyvtárnak. Kérdezem, ki a kedvenc írója? Melyik könyvnek volt rá mostanában a legnagyobb hatása?

— Kimondottan kedvenc íróm nincsen. Minden jó könyvet szívesen elolvasok. A mostanában olvasott könyveli, közül' két szovjet regény volt rám nagy hatással: Szimonov: Nappalok és éjszakák és Nyikolaje- va: Az aratás című könyve.

— És a magyar írók közül?

— Olvastam Veres Pétertől a Próbatételt és a Pályamumkások-at. Egyszer egy ankéten, ahol Veres Péter előadást tartott, meghallgattam, és hozzá is szóltam az előadáshoz.

— A 'két könyv közül melyik tetszett jobban?

— A Próbatétel.

— Miért?

— Mert úgy van megírva, ahogyan azok a dolgok megtörténtek. Mi benne éltünk abban a helyzetben, ami a parasztsággal a felszabadulás után közvetlenül történt, és az a véleményem, hogy azt Veres Péter helyesen látta meg. Érdekes volt a Pályamunkások is, de azoknak a helyzetét nem ismertem, és így nem is hatóit rám olyan erősen, mint a Próbatétel. Hanem az a Suli Kis Varga, hát az egy igazi alak!...

— Hát a férje mit szeret olvasni?

— Az is a parasztokról szóló könyveket olvassa szívesebben. Most olvasta el Szabó Pál: Üj föld című könyvét. — Most ő, a feleség olvassa esténként. Kikérdezett, mi a véleményem erről a könyvről, olvastam-e már, és hogy Szabó Pálnak milyen könyveit ajánlom még elolvasásra, mert más könyveit még nem ismeri.

— Verseket szokott-e olvasni?

— Igen. Szeretem a szép verseket.

Legutóbb Devecseri Gábor verseit olvastam. Nagyon tetszettek.

— Akik ennyire szeretik a könyvet, azok bizonyára a könyvhéten is vásároltak könyveket?

— Hát ez nagyon érdekes volt. Mi úgy készültünk a férjemmel a könyvhétre, mint egy nagy ünnepre. Már hetekkel azelőtt kezdtük félretenni a könyvnapi vásárlásra szánt pénzt. Aztán a könyvhét első napján bementem a város közepébe, s az egyik könyvsátorban megvettem, amit akartunk ... Egy vagyont el tudtam volna akkor vásárolni!...

— Elárulja, hogy mit vett?

— Miért ne? — És már sorolja is, én meg jegyzem: Karinthytól az Így írtok ti-t és az Omnibusz-t; a III. Pártkongresszus teljes anyagát; Veres Pétertől a Rossz asszony-t; Jókaitól a Kőszívű ember fiai-t és az Erdély aranykorá-t; Mórától az Aranykoporsó-t; Vernétől A 15 éves kapitány-t. — Ez majd a fiamé lesz, ha majd tud olvasni. Addig mi olvassuk. Hallottam én már erről a könyvről gyermekkoromban is, de akkor nem tudtam hozzájutni, összesen nyolc kötet könyvet vettünk, több mint 150 forint értékben.

— Hát ez igazán szép teljesítmény! Csak dicséret jár érte!

Míg szőttük a beszéd fonalát, észté sem vettük, hogy közben megérkeztünk Sárbogárdra. Kértem, árulja el a nevét, vagy legalább nevének kezdőbetűit. Nevetve hárította el kérésemet.

— Nem, nem! Irtózom a feltűnéstől! Hiszen úgyis majdnem mindent elmondtam magamról, s ha esetleg leírja, amiről beszélgettünk, akadhatnak ismerősök, akik rögtön tudni fogják, hogy rólunk van szó. Ekkora nyilvánosság is éppen elég nekem ... És kérem, ne szidjon, ha a könyve

— mert föltartottam a munkájában

— lassabban készül el... — Sietősen kezet nyújtott, fogta a táskáját és leszállt.

3.

Dehogy is szidom, dehogy! Inkább hálával tartozom neki. Hiszen eleven illusztrációjául szegődött a felszabadulás óta lezajlott kultúrforrada- lom nagyszerű történetéből kicsendülő annak az igazságnak, hogy az addig csupán foglalkozási ágat határoló értelmiségi-fogalom beláthatatlan méretekben tágult ki. Amit régen a kövek csináltak, ma a könyvek kiáltják, hogy a felszabadulás óta egy, a Magyarországon valaha is könyvet olvasó társadalom többszörösét kitevő tömegű, új, hatalmas olvasótábor nőtt fel hazánkban. Hány ün. értelmiségi kategóriába tartozó embert ismerek, aki egyáltalán nem olvas (sem azelőtt, sem most), de aki szívesebben cseréli fel a kultúrszom- ját az italboltokban oltható szomjúsággal. Ezekkel szemben nekem ezek a könyvvásárló és zabolátlan étvágy- gyal olvasó »homo novus«-ok az egyenrangú társaim a szellemi ranglétrán. „ Az az író, aki nem ír, nyilván nem író. Aki nem olvas, nem tanul, az akkor sem értelmiségi, ha történetesen ilyen címen veszi fel a fizetését. Az én embereim, ezek az új olvasók, akkor is szellemi emberek, ha éppenséggel járatlanok a szalonokban unatkozó »széplelkek« nagyképű, tudálékos fecsegésének tolvajnyelvében.

Mint aki nem ismeri az ételek egymásutánjában rejlő gasztronómiai élvezetet, ennek az új olvasótömegnek a nagy része sem jutott még el a könyvekben való válogatás rafinált gyönyörűségeinek élvezéséhez. De el fognak jutni. Ha nem ma, hát holnap! S ez az óriási szellemi fogyasztó tömeg az értelem és a fokozatosan fejlődő irodalmi ízlés jogán egyre nagyobb igénnyel lép fel a szellemi termelés és teremtés művészeivel: az írókkal és költőkkel s nem utolsó sorban a könyvkiadókkal szemben.

Így vallották ezt nekem a felszabadulás óta egyre fokozódó sikerrel megrendezett könyvheteken a könyv- sátrakat ostromló budapesti és vidéki tömegek, s így vallotta az ezek nevében nyilatkozó, rokonszenves útitársam — a névtelen olvasó;

Szabó Gyula

• J