Somogyi Néplap, 1956. április (13. évfolyam, 79-103. szám)

1956-04-08 / 84. szám

Vasárnap, XUöfí. április 8. SOMOGYI NÉPLAP ■J SZEPTEMBER Sarkadi Imre Kossuth-díjas író drámájának bemutatója a Csiky Gergely Színházban BJ ELEPJEK, ne lépjek!? Hányszor, de hányszor el­hangzik ez a kérdés. A termelőszö­vetkezetek jó eredményei, az or­szágszerte megmutatkozó sikerek mind, mind a közös gazdálkodás elő­nyeit bizonyítják a dolgozó parasz­tok előtt. Csak jót, csak kiváló ered­ményt, könnyebb életet ígér a kö­zös gazdálkodás, de sok dolgozó pa­rasztnak még nehéz elszakadni a régitől, a megszokottól, attól a gaz­dálkodási formától, melyet apja, nagyapja is folytatott. Nehéz harc az, amit minden tsz-be belépő megvív elhatározása előtt. Ezt az érdekfeszítő, komoly és rendkívül időszerű kérdést boncolgat­ja Sarkadi Imre Kossuth-díjas író »Szeptember« című háromíelvonásos drámája, melyet a színház művészed felszabadulásunk ünnepén mutattak be a kaposvári Csiky Gergely Szín­házban. A zsúfold nézőtéren ott voltak a színház vendégei is, a répáspusztai Első ötéves Ten.' Tsz és a környék­beli többi legjobb tsz élenjáró dol­gozói, akik érdeklődve figyelték a színpadon kibontakozó cselekményt. Hányán, de hányán magukra ismer­teid Sípos gazda, a becsületben és munkáiban megöregedett debrecen- kömyéki tanyásgazda boldog, nyu­godt öregséget kíván. Jogosan, hi­szen féltucatnyi gyermeket nevelt föl, s elvárhaltja tőlük a gondtalan öregség biztosítását. De ragaszkodik a földhöz, ahhoz a néhányholdas te­rülethez, melyen egész életében hul­latta verítékét. Legkisebb fia, a mi­nisztérium dolgozója, falura helyez­teti magát. Uj terveket visz a magá­nos tanyára, mely föltforgatja az egész család nyugalmát, de amely­hez mégis egyenként csatlakozik a népes család valamennyi tagja. És az öreg Sipcs bácsi, bár nem érti tel­jesein, mégis csatlakozik az újhoz. 'T'ALÁN SABLONOS LENNE a történet, mindennapi, ha az író művészi alkotása és a színház dolgozóinak színészi munkája nem emelte volna élmányszerűvé. Homoko.y Pál Sipos gazda alakí­tásával szinte egyedül indította el, emelte csúcsára és sorakoztatta föl ez epizódokat mindvégig az előadás­ban. Nagyon igényes a szerepe, de művészien, tökéletesen megoldotta feladatát. A tanya udvaránál mesz­Szép Zoltánt is először látta a kö­zönség paraszti szerepben. Feladatát jól megoldotta, de még jobban le kell vetkőznie önmagát, mélyebben kell beleilleszkedni szerepébe. Sallós Gábor, Körösztös István és Tóth Béla megfeiélően játszotta a három fiú szerepét. Saillós Gábornak közvetlenebbé kell még válnia, Kö­rösztös Istvánnak óvakodnia kell, hiszen a városi kisiparost bemutató szerepe jellegénél fogva a túlzás ve­szélyét rejti magában. Tóth Béla megjelenése után szüntelenül az elő­térben mozgott, a darab monda­nivalóját magában rejtő szövegével, erősen pozitív szerepével megnyerte a közönség tetszését. Csurka László a tanító alakításá­val először jutott jelentősebb sze­rephez, kevésbé igényes feladatát megfelelően oldotta meg. A szerelmi jelenet azonban nem életszerű, nem kifejező. Ennél az epizódnál javíta­nia kell játékán. Árkos Gyula a közönség meglepe­tésére ezúttal rosszul fogta fel sze­repét. A tőle megszokott alakítások után ez váratlanul hatott. A humo­rizáló, kedélyes tsz-elnök helyett torz,. karikaturisztikus figurát, amo­lyan operettbeli műparasztfélét ele­venített meg. Inkább azt szemléltet­te, hogy milyennek nem szabad len­nie egy tsz-elnöknek. A SIKERÜLT, szép díszletek, a kifejező, jó kosztümök és az alapos rendezés lényegesen hozzájá­rult a bemutató sikeréhez. Az idő­szerű, napjainkban rendkívül ele­ven drámát minél előbb indítsa el a színház megyei körútra. Vigyék el a falvakba, oda, ahol a dráma eleven talajra talál, ahol hasonló kérdések várnak megoldásra, hasonló megol­dások bontakoznak ki az egyéni sor­sok mélyén. Vigyék ki a dolgozó pa­rasztok közé, missziót teljesíthetnek vele, sok kérdésre mondhatnak igent, sok dolgozó kételyeit, vívódá­sát oszlathatják el vele. A művészek jó játékukkal akaratlanul is kérges, dolgos kezeket foghatnak majd meg, hogy elvezessél! őket a szebb, boldo­gabb életet jelentő közös gazdálko­dás útjára. Dezső János HAMBURGER JENŐ: LATINKA-BALLADA A nádasdi erdőszélen Tizenkét sír sorban, szépen. Vörösöket temetnek. A tisz urak mulatoznak, neveinek, »Állj elő hát, Szalma János, Te is, Farkas komisszáros — Szól a bíró Prónay. — Mehettek már Marcaliba Simon paphoz meggyónni.-"' Véres hajnal, hűvös szellő ... Meghal mind a tizenkettő, Eűy jajszót sem hallani. Csak a kányák káronását, A tiszt urak káromlását hallani. A Latinka az utolsó, Tűst húz rá a muzsikaszó. Nincs irgalom, kegyelem: Várja már a magaásta sirverem, »A szád széle jaj be véres ... Népbiztos úr, ne légy kényes, Meghagyom az életed, Gyere hozzánk, jó leszel te IMiközöttiink fehérnek/« »A szám széle bizony véres, Lássa is meg minden béres, öregbojtár, számadó: Igaz ember meghal inkább, Sohasem lesz áruló. Egy életem, egy halálom. A kaposi megyeházon Lesz még vörös lobogó! ' Jól célozz hát a szívembe, Te Prónay-naplopó/« S állt egyenest, mint a nyárfa. Gyászbaborult sok száz árva. Jó Latinka Sándorért, Vezérünkért, az igazért, bátorért, Holdvilággal hóttak járnak: Somogyország még feltámad, Lesz dáridó, ne-mulass! Addig pedig Horthy-kutya, Fehér kutya, csak ugass! Isten veled, isten hozzád, Vérbörzsönyös Magyarország! Külországra bujdosom, Esztendőnként egy-egy napra Bús sorsod meggyászolom, Könnyezve meggyászolom. (1930) LATINKA SÁNDOR TJetveai esztendővel ezelőtt, 1888. április 5-én született Latinka Sándor, aiki a Magyar Tanácsköztár­saság idején a Somogy megyei di­rektórium elnöke volt. Mint fiatal lakatossegéd több országban meg­fordult, 1905-ben a fekete-tengeri flotta lázadása idején éppen Odesszá­ban tartózkodott. 1910-ben végülis Budapesten telepedett le. Érdeklődési köre sokágú volt. öt nyelvet beszélt, tanulmányozta a marxizmust, ismer­te a parasztság életét, gondjait, fi­gyelemmel kísérte a parasztmozgal- makat, tanulmányozta az olaszorszá­gi földmunkás szövetkezeteket A szaíkszervezetben tevékenykedett, később a szociáldemokrata pártban oktató és szervező munkát végzett. 1915-től 1918. augusztusáig katona volt. Miután hazajött, a Földmunká­sok és Kisgazdák Országos Szövet­ségében Nyisztor György főtitkár munkatársa lett. A Kommunisták Magyar-országi Pártjába a párt meg- áklciüása után lépett be. 1918. őszén a szociáldemokrata párt utasítására Somogy megyébe jött, ahol a béreseik, földmunkások láza­dozták a termelést szabotáló fö'des- urak ellen. Ezt a mozgalmat kellet! volna megfékeznie a szociáldemok­rata párt utasítása értelmében La­tinka Sándornál!, de ő a főid sze­gény népe mailé állít. Az ezerholda­sok a föld megművelésére még az előkészületeket sem tették meg —1 ir­ta nyílt levélben Latinka Sándor 1919. január 26-án a földművelés­ügyi miniszterhez. — A talaj termő­képességének fokozásával nem törőd­nek, a föld trágyázását beszüntették, az üzemi berendezéseket nem javít­ják ... Sürgős intézkedést kérünk: halállal kell büntetni azokat, akik gyönyörködni akarnak az éhezők jajtreszékelésében ...« l\/l ivei levele után semmi sem történt, a kaposvári munkás- tanács Latinka Sándor javaslatára a meg nem művelt területeken terme­lőszövetkezeteket szervezett. Az el­keseredett somogyi prolel árok még a Tanácsköziálrsaság kdikááOitása előtt, március 10-én tiltakozó nagy­gyűlésen követelték: űzzék el a fő­ispánt és a szoűigabírákat és három­tagú direktórium vegye át a hatal­mat. A 'gyűlés után megalakult a direktórium, amelynek egyik tagja Latiinka Sándor lett. A direktórium irányításával a nincstelenek elűzték a földbirtokosokat, s a földeken megkezdték a munkálatokat. Meg­szervezték a Népgazdasági Tanácsot, megkezdték az élelmiszerszállítást a fővárosnakv A Tanácsiköztársaság idején Latinka Sándor megszervezte a kaposvári munkászásatóalj 8. szá­zadát, amelynek parancsnoka lett, s róla nevezték el Latinka-századnak. Augusztus 6-án fogták el a Horthy- pribékek. Egy tiszti különítmény szeptember 16-án, az éj leple alatt a kaposvári börtönből a nádasdi erdő­ben lévő lőtérre hurcolta a meg­kínzott foglyokat. Itt gyilkolták meg a Tanácsköztársaság hős harcosait, köztük Latinlka Sándor elvtársat. 1/ egyelettel őrizzük a munkás- ^ osztály hű harcosának, Latin- ka Sándor elvtársnák emlékét. Lutinha vére nem hullott hiába Most, amikor orázáqszerte megem­lékeznek a somogyi dolgozók legen­dáshírű vezetőjéről és mártírjáról: Latinka Sándorról születésének 70. évfordulója alkalmából, úgy érzem, nekem is. mint harcostársának el kell mondanom róla egyet-mást. Amikor 1932-ben Moszkvába ér­keztem, a kaposvári származású Ré­vész Imre elvtárs bemutatott Kun Bélának, a Kommunisták Magyaror­szági Pártja akkori vezetőjének. — Kun elvtárs — mondta Révész — érdeklődik a Somogy megyei elv­társak iránt, különösen Latinka Sán­dorról. Én Kun Bélát addig csak képekről ismertem, most szemtől-szembe ta­lálkoztam vele hivatali szobájában. Középtermetű, vállas, izmos ember volt. Bajusztalan, kerekarcú. Amikor érdeklődni kezdett a kaposvári, csur­gói, nagyatádi elvtársak felől és La­tinka családjáról, s arról a borzal­mas éjszakáról, amikor elhurcolták Latinkát és társait, élesteklntetű sze­mében a meghatottság meleg fénye csillant, méiyzengésü bariton hangja is meoremenett. Elmondtam a somogyiakról min­dent, amit tudtam. Latinka feleségé­ről és kisfiáról azt. hogy Budapesten élnek az asszony szüleinél, és hogy ott is állandóan zaklatja a rendőr­ség. Kun elvtárs kérésére elbeszél­tem azt a jelenetet, amikor Latináé­val találkoztam a kivégzése előtti napon. A börtön folyosóján őt felfelé kísérték a vallatóból, engem pedig le, ekkor odaszólt hozzám: »Mindent én csináltam, mindenért én felelek! Ti csak a parancsomat hajtottátok végre ... « Elmondtam még részletesen a vé­res éjszaka történetét, a kínzást, a kivégzéseket a nádasdi erdöszélen, s még azt, hogy utoljára a fehérek meg akarták maguknak nvorni La­tinkát, de ő a tiszt szemébe köpött. — Igen — mondta mélyen elgon­dolkodva Kun elvtárs — példás har­cos volt, törhetetlen forradalmár, kommunista ... — No, de fel a fej­jel, elvtárs — szólt rám élénkebb hangon — nem hullott a vérük hiá­ba. Sokat tanultunk. Másodszor job­ban csináljuk... SOMOGYI PÁL szebbre már nem igen látó gazdát, a hasnagvó apát, a jó férjet, a vívódó öregembert és a fejlődés előtt, a bddeg életet ígérő jelen előtt hódoló parasztembert alaikította egyszemély­ijén. Nincs játékának egyetlen moz­zanata, egyetlen kis része sem, mely nem volt életszerű, nem volt emberi és éppen ezért művészi. Kerpely Judit Síposaié ailaikításá- val kevés lehetőséghez jutott. Mégis bebizonyította, hegy kevésbé hálás szerepekben is jól megállja a helyét. A ezerepadta hézagokat szívbőijövő játékával töltötte 'be. Mészáros Joli a kis özvegy Hamu­pipőke alakításával bájosain, mele­gen, közvetlenül és művészien for­málta meg Marj viszonylag igényes aldkjá't. Pálfalvi Éva egyéniségétől kissé távol áll a kardoé és öntudatos pa­rasztlány alakítása, Zsófit mégis ei- hitetűen, életszerűen elevenítette meg. Több asszenyi melegség keil azonban az egymásratalálás szép je­lenőiéiben A magyar balett történetéből (Művelt Nép Könyvkiadó) A magyar baletlmüvészet története Biüvészettörténetünk egyik legfeltárat- lanabb, legismeretlenebb területei kö­zé tartozik, pedig az az érdeklődés, amely napjainkban a táncművészet iránt megnyilvánul, indokolttá és szük­ségszerűvé teszi, hogy megismerjük ba- letlművészetünknek azokat az állomá­sait. amelyek kialakulásának egy-egy érdekes szakaszát jelzik. E kötőt szerzői — Csizmadia György, Téry Tibor. Körlvélyes Agnes. B. Egey Klára — áldozatos munkával igyekeztek felkutatni és összegyűjteni az egyes korszakokra vonatkozó adatokat, a kö­tet szerkesztője — Vályi Rózsi pedig bevezető tanulmányában foglalta össze a gyűjtemény fő célkitűzéseit. Bár megoldhatatlan feladatnak látszott, hogy átfogó és teljes képet adjanak a magyar balett történetéről, mégis olyan érdekesen és szemléletesen idézték fel a fejlődés legjelentősebb szakaszait, hogy összefüggő és világos kép tárul az olvasó elé az egyes tanulmányokon keresztül. A magyar, balett hagyományainak fel­tárása. színpadi tánemüvészetünk fej­lődésének világos és hű rajza művé­szettörténetünket egy sokszínű, érdekes fejezettel gazdagítja. A népdal a népi kollektívum ér- zelmeinek művészi megnyi­latkozása. Az összes népéleti szoká­sok és sajátságok közül egyik sem fejezi ki olyan világosan népünk lel­két, mint népdalaink, amelyekben zene és költészet, dallam és szöveg elválaszthatatlan egységben forrnak össze. Minden népdalunk egy-egy tökéletes zenei alkotás. A népdal legalaposabb ismerője, magyar ze­nei életünk büszkesége, Bartók Bé­la — akinek géniuszát halálának ti­zedik évfordulója alkalmából egész dolgozó népünk tavaly ünnepelte — népdalaink művészi színvonalát így jellemeze: »Meggyőződésem szerint igazi ún. szőkébb értelemben vett népi dallamaink mindegyike valósá­gos mintaképe a legmagasabbrendü művészi tökéletességnek. Kicsiny­ben ugyanolyan mesterimmel! te­kintem, mint a nagyobb formák vi­lágában egy Bach-fugát vagy Mo- zart-szonátát«. Népdalaink sajátossága a kezdő természeti kép, amely a tartalom­mal többé-kevésbé világos kapcso­latban van és gyakran a gondolat­ritmus. A magyar népdalritmus alapformája az ősi nyolcas, sorszá­ma csaknem mindig négy. Az ősi népdalainkra jellemző moll penta- ton skála csak nálunk és a volga- menti rokonnépeknél fordul elő. Alaphangjának terce kicsi és a kvinttel együtt moll vagy lágy hár­mas hangzatot ad. Éneklő nemzet vagyunk: paraszt­ságunk dalol akár öröm, akár bánat éri. »Sírva vigad a magyar«. A bol­dog vagy reménytelen szerelem, be­teljesült vagy szertefoszlott álom, a katonai szolgálat, tragikus halál­eset, a föld megművelése, a termé­szet erői, az évszakok, se szeri, se száma azoknak az alkalmaknak és jelenségeknek, amelyek hatására va­lamely ismeretlen parasztember aj­kán új dal születik. És az új dal terjed a tanyán vagy a faluban, a népiélek fel-felkapja, formálja, iga­zítja, míg egy népdalgyűjtő felfede­zi és ismertté teszi ország-világ előtt. A magyar népdalkutatás mint- egy másfélszázados múltra tekint vissza. Pálóczi Horváth Ádám, Reguly Antal, Pápai Károly, Mun­kácsi Bernát, Bálint Gábor, Vám- béry Ármin, Ponori Thewrewk Emil és többen mások keresték a régi »köznépi és nemzeti« dallamokat, Magyar népdalok ­lamaggt nífidaL&k verseket, melyekben a nemzeti múl­tat vélték fellelni. Sajnos azonban, csak a dalok szövegét gyűjtötték, adták ki, olvasták. Holott — mint már említettük — a népdalban szö­veg és dallam elválaszthatatlan egy­mástól. Az első kéziratos népdal­gyűjtemény 1796-ból származik és Pannonhalmi Énekeskönyv néven ismeretes. Ez 65 dalt tartalmaz, de csak szövegben. Szerencsére azonban a nép, a szé­kely havasok, a dunántúli lankák, az Alföld népe megőrizte számunk­ra — és a művelt zenevilág számára — népdalaink zömének melódiáját, ezt a kimeríthetetlen gazdagságú ze­nei kincset. S amit hosszú évszáza­dok viharaiban is megőrzött, az ér­ték. Mert a selejtes önmagától is elhullik az idők forgatagában. Arany János hasonlatával élve: mint a patak vízcseppjei a kavicsot, úgy csiszolták ki a magyar szívek ezeket a dallamokat csodálatosan kerek, kifejező, arányos, klasszikus formákba. Amikor a múlt század derekán Sajnovics János, Gynrmathi Sá­muel és Körösi Csorna Sándor mun­kássága nyomán tudatossá vált az »őshaza« fogalma és elődeink az Uralon túli rokonnépek felé tekin­tettek, első népdalkutatóink is kap­csolatot kerestek a magyar és a ro­konnépek zenéje, dalai között. így Reguly Anlal 1843—44-ben feljegy­zett osztják és vogul dallamokat, melyek Brassai Sámuel »Magyar vagy cigányzene« című könyvében jelentek meg Kolozsvárott 1860-ban. Bálint Gábor oroszországi és azsiai utazásai során öt kalmük dallamot jegyzett fel. Vámbéry Ármin a nyolcvanas években a magyar és a szibériai török dallamok rokonságá­ra hívta fel a figyelmet. De Bartók Béla és élő nagy zenészünk, Kodály Zoltán, indította útjára a tudatosan összehasonlító zenetudományt. A magyar és a volgai rokonnépek ze­nei ritmusának és pentatonikus da­lainak hasonlóságáról Kodály Zoltán így írt: »A magyar ritmus finomsá­gait sohasem értjük meg teljesen, ha nem figyelünk az őshaza felé, s nem keressük az onnan jött zené­ken: milyen lehetett vagy milyenné lehetett volna a mienk, ha nem sza­kadunk el rokonainktól messzire, idegen népek közé«. (Ötfokú zene, Budapest, 1945.) A magyar népdalok íonográf- fal való gyűjtését Somogy megye szülötte, Vikár Béla (a finn nemzeti éposz, a Kalevala fordítója) kezdte meg 1896-ban, minden más nemzetet megelőzve. Ez lehetővé tette a finomabb díszítések lejegy­zését, de a viasz kopása miatt ke­vésszer lehetett lehallgatni és nem volt sokszorosítható. Bartók és Kodály munkássága nyomán népdalaink ázsiai eredete azóta — a cseremiszek és más ro­konnépek dallamkincsének feltárá­sa alapján — tudományosan igazolt ténnyé vált. Akárhány ősi stílusú dunántúli, alföldi vagy székely nép­dalunknak pontos mása megtalál­ható a cseremisz, mordvin, csuvas, votják, osztják, vogul, burját, lapp stb. népzenei gyűjtésekben. Népda­laink, Bartók Béla szavaival élve: » ... klasszikus példái annak, mi­ként lehet lehető legkisebb formá­ban, legszerényebb eszközökkel va­lamilyen zenei gondolatot a maga frissességében, arányosan, egyszóval a lehető legtökéletesebb módon ki­fejezni«. A Somogy megyei népdalgyűj- tést a műit század végén Vi­kár Béla kezdte meg és gyűjtötte össze egy vaskos kötetbe. Az ő munkája azonban a nép száján élő anyagnak felét sem merítette ki. Sok somogyi népdalt gyűjtött Bar­tók Béla, Kodály Zoltán, Bárdos La­jos, Bállá Péter. Kaposvári zené­szeink közül — tudomásom szerint — Kanyar József, Nyakas József, Gadányi György, Harsányt József és Radnai Antal gyűjt somogyi nép­dalokat. A fennmaradt népdalokból ismer­hetjük meg a régi somogyi betyár­életet is. Patkó Bandi kedvelt be­tyárnótájának ma már csak a szö­vegét ismerjük: Cifra csárda két oldalán ajtó, Odarugtat pejparipán Patkó. Szép csárdásné! — így adja fel a szót, Látott-e már egy lovon hét patkót? Ha nem látott. Jöjjön ide, láthat. Négy patkón áll e qyönyörű állat. Az ötödik magam vagyok, nemde? Ketteje meg csizmámra van verve. Egy másik Patkó-nótának már dallama is ismert és azt népi ének­karaink szokták is énekelni: Hirös betyár vagyok. Patkó az én nevem, Somogybán neveltek, Hogy ott betyár legyek. Régi somogyi népdalaink közül csak néhányat említek: Szép a huszár, ha felül a lovára (öalatonkeresztúr), Félre tőlem búbánat (Kaposfüred), A szántói híres utca (Koppány- szántó). Nincs szebb madár a fecskénél (Balatonlelle), Én vagyok a somogyszobi dezentor (Somogyszob), A kaposi hegytetőn integet a sze­retőm (Kaposvár). Bállá Péter gyűjtéséből ismertük meg ezt a karádi népdalunkat, mely a régi reakciós világ csendőrszuro­nyait juttatja eszünkbe: Sétáltam én a vármegye udvarán, Nem hallottam egyebet a jajszónál. Jobbkezemen, ballábamon a bilincs. Felsóhajtok, szánakozom senki sincs. A népdalköltés napjainkban is egyre folyik itt Somogybán is. A mostani népdalok azonban az újabb kultúrával kapcsolatos kifejezéseket, fogalmakat is tartalmazzák. Egy pél­da a modern somogyi népdalra — persze még a felszabadulás előtti időből — Zimányból: Az uraság hírős masinája Ki van téve major hátuljába, Ki van téve, sej, kis angyalom. Major hátuljába. Elevátor csak a szómát horgya, Béni bácsi kazaat igazittya, Béni bácsi, sej, kis angyalom, Kazaat igazittya. IV épi demokráciánknak hervad- hatatlan érdeme népdalkin­csünk terjesztése. Szeressük nép­dalainkat, terjesszük azokat, mert azokból ismerjük meg népünk lelki­világát. Ma már munkás és paraszt éppen úgy, mint értelmiségi nem csupán termelő munkája, hanem közös zenei műveltsége és ízlése ál­tal is közelebb kerül egymáshoz, Ruh György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents