Somogyi Néplap, 1956. március (13. évfolyam, 52-78. szám)
1956-03-18 / 67. szám
Vasárnap, 1956. március 18. SOMOGYI NÉPLÁP 7 GONDOLATOK A „SZAKADÉKÉRÓL Úgy kellett ez a film, mint a kenyér az asztalra A zért kellett, hogy torkon ragadja, észhez térítse egy kicsit azokat, akik még ma sem becsülik a kapott emberséget és dohognak, követelőznek, hogy ez se jól van, meg az se jól van. Ez a fiilim olyan döbbenetesen közeliről mutatja meg a húsz év előtti magyar falut, hogy eláll az ember lélegzete: Hát így is éltünk valamikor? Hát így is lehetett élni? Ha kitámolyogsz ä moziból, nem jön meg a hangod egy darabig. A csodálatos művészi formában öntött valóság idézete arra kényszerít, hegy először némán hallgasd végig lelkiismereted intő szavait, s csak azután vend le a következtetést: nagyobb tisztességgel kell dolgoznom, jobban kell vigyáznom a mára. Lepergett előtted az a világ, amelynek gyáláza- tos rendje most arcodba kergeti a vért. Ráismersz önmagádra a Bakos Ferencekben, a Veréb Jani bácsikban, a Nagy Pistákban és a mostani életed magasságában szégyenled akkori gyámoltalanságod. De mit tehettél? A piaci köpködőkön annyi volt az éhes ember, mint a nyű, a Böröcz—Horváth;.k pedig igen jól megtanulták, hogy aki éhes, az alázatosabb a megvert kutyánál. Orosházán a Csizmadiasoron, Csanyteleken a Dögálláscn, Sövényházán a Sírószélen laktak azok az emberek, akik — bár egymást gyűlölték, marták a munkáért — soha nem volt újig se hitük, se kenyerük. A kulákok pedig tobzódtak, pöffeszkedtek a cicázó kakastollak védelme alatt és »fűtve laktak hat szobát«. Hány, de hány kis Bakos Jóskának 'kellett otthagynia a szeretett iskolát, hogy a kulák hidegvérrel verhesse ki belőle a sarjadző önérzetet. Böröcz—Horváth nem haragszik bússzemű kis szolgájára, mint ahogy akármelyik jószágára sem '.haragszik, csupán azért1 üti, hogy »rendes ember legyen belőle, aki a parancsot soha nem szegi meg.« És amikor az ő gondatlanságából meghal a gyermek, még neki áll feljebb, s a csendőrökkel próbálja leveretni a nép vádolón mutató kérges újjait. Feneketlen ez a szakadék és nem lehet hidat ácsolni föléje holmi karácsonyi szeretetcsomagokikal. Nagy Pista, a csizmadia-soriak közül »felkapaszkodott« új tanító minden jószándéka mellett sem tudja megcsinálni a lehetetlent. A tűz és a víz kizárja egymást. A* kiszolgáltatott földmunkásnép és a kizsákmányolok közötti osztálybéke nyélbeütése törvényszerűen meddő kísérlet. Nem könyörademányra volt szükség, hanem harcra, összefogásra, leszámolásra a Böröcz—Horvá- thok ellen. Csakhogy ehhez kevésnek bizonyult a falusi tanítók felismerése, becsületes’törekvése és ereje. Ehhez nagyon sok Gerencsérhez hasonló kommunistára volt szükség, akik látták az egyetlen járható utat. "p1 zt a filmet nem lehet elmesélni, — meg kell J-J néznie mindenkinek. Arra figyelmeztet, hogy emberek, elvtársak, vigyázzatok arra a magaslatra, ahova a párt vezetett fel benneteket. N. I. VELEMENY EGY VÉLEMÉNYRŐL »Jaj, de unalmas« — ez a mondat cseng fülemben már hétfő óta. Úgy gondolom, meg kell írnom okvetlenül a véleményemet annak az illetőnek, aki mondta. Ezt nem lehet elhallgatni. De kezdem az elején. Hétfőn elmentem a moziba és megnéztem a Szakadék című magyar filmet. Nem akarom most a filméi méltatni, hiszen ezt megtették nálam hozzáértőbb emberek, csupán annyit kívánok megjegyezni, hogy húsba vág a film minden kockája, különösen azok Iszámáraj, akik döbbé-ke- résbé átélték, amit a film megelevenített. S ön, kedves szomszédnőm, amikor a cséplőmunkások elkeseredett küzdelmét néz*e, így kiáltott fel: »Jaj, de unalmas«. E kijelentés után jól megnéztem. Önt, mert szivembe szúrt minden szava és elszomorodtam meggondolatlan kijelentésén. Lehet, hogy unalmas volt magának, mert oly fiatal lévén, el sem tudja képzelni, hogy volt egy olyan világ, amikor a falu népe úgy élt, mint ahogy azt a filmen látta. Lehet, hogy unalmas Volt a maga számára, mert soha nem érezte, mit jelentett kilenc éves kis gyermekemnek hajnali négy órától este tizenegyig megállás nélkül dolgozni. Tudom, ia maga keze soha sem markolászott olyan görcsösen, kétségbeesetten semmit, mint a kis Bakos Jóskáé, amikoi■ az ostorcsapások zuhoglak a testére. Nem ismeri azt az érzést sem, amikor úgy fájt a gyermekszív az iskoláért, a jobb ennivalóért, a ruháért és mindazért, amit ma oly természetesnek veszünk, hogy megvan. Egyet ne felejtsen el! Amit látott, az nem mese, hanem keserű valóság volt. Nem volt unalmas, mert soksok szenvedés és könny szántotta annak az életnek az útját. Örüljön, hogy mindezt már csak könyvben olvashatja, vagy filmen láthatja és nem érzi azt a saját bőrén. Éppen ezért, higgye el, nem volt unalmas a film, s ha szórakozási igényét nem is elégítette ki, de bepillanthatott abba a mélységbe, ahonnan kivare- kedtük magunkat és megtanulhatta belőle szeretni és megbecsülni mai életünket. KOLLÁR ROZÁLIA 11 GÖRÖG MITOlÓGSa VRlGlBÓL Phaeton, a Nap fia IRTA; JÓLESZ LÁSZLÓ ií „VIRÁGOSÉÉRT A BÖLCSŐDE... Pillanatképek a legifjabbak kultúrcsoportjának díszelőadásáról a madárnak ...« cű A függöny lassan, szinte ün- ^ mepélyesein széttebben. Elül a moraj, elhal! a beszélgetés, minden toktatét a színpadira szegeződük. Kezdődik az előadás. Nem, ezúttal nem a Csifky Gergely Színház bemutató- járó’, nem a kulturáiTs seregszemle bemutatójáról van szó; hanem a RiipplsRcinai utcai csecsemőotthon »kuk,úircsepcirtjánaik« bemutatkozó díszelőadásáról. Igaz ugyan, hegy ez a kufitűrcsopcirt nem szerepel a népművelési osztály nyilvántartásában, nem nevezett be a -kulturális afereg- szemlére sem, de azért fcultúrcsoport az, mégpedig a javából. Legalábbis kevés csecsemőotthon büszkélkedhet viszonylagosan színvonalasabb műsorszám,cickái szerte a hazában. Lehet, hogy egy színmű hősszerelmese dafnásiabban ált lka a színpadra és harsányabb hangon szónokol, $ mint Terma Tamáska, de olyan szív- * vei-lélekkel, annyi lelkesedéssel sen-| ki sem szerepelhet. Amikor a »Boci,! boci, tarka-...« című közismert dalt | elénekelte, a százfőnyi közönség | l&’lkes tapssal jutalmazta szereplését.! A miikor egy-egy' primadonna a X ^ fügigüny eíá 1 ép, hejh, de I sok férfiszívet megdobogtat! Nagyj Rózsdlka ezzel szemben a szülőd szí- 5 veiket dobogtatta meg,, amikor szösz-1 ke hajiasibaibáját szorongatva 'bátran { elszavafta a »Sári balba rossz baba«* című .gyerekverset. Helyszűke miatt* nem fcigMkozheitiunk szereplésének § ic^fca művészi értékelésével, annyit azon- J barn megjósolhatunk, hogy húsz év múlva akár a Csiky Gergely Színház ’deszkáin is megállja a helyét. Baleset is történt? Oda se neki! Elvégre az, önérzet ás szép emberi tulajdonság. Ezt bizonyította Barabás Jutka magatartása is. Tudta ő a verset, hogyne tudta volna, de juszt se mondta! Miért kíváncsi minden,kf az ő tudására? Elvégre az az ő saját magánügye, hogy mit tud és mát nem tud. Radics Marika arainál lelkesebben adta elő a »Rózsika néniké« című költeményt. Ez a munka ugyan még nem szerepel a »Hét évszázad magyar versei« gyűjteményben, de máris nagyon népszerű, mivel Tisza- gáthy Ariern is eíszavalita, méghozzá nem kevesebb sikerrel. Varga Évike nem kalandozott messze a téma terén, nyomban a helyszínen válösznya, szárnya dalt. Sorra lehet venni bármelyeik mű- sorszámot; Galambos Katika, Dömötör Pistike, Kisbári Jancsika és a többi szereplőt egyaránt dicséret illeti. Szavalatok, énekszámok, ropogós táncszámck követték egymást, és a szülőd munkaközösség is kedveskedett néhány jelenettel. TV/F i következik ilyenkor? Ren- des .körülmények között a művészek ünneplése, a ku’/.úrcsaporí éltetése, díszvacsora, pohárköszöntőik sitb. Itt azonban másképpen történt minden! A művészek az előadás után kicsit ugyan még szaladgálhattak, fűröd,beitek az elismerés fényében, de aztán sorba eltünedez(Orszáqh György, a színházunk által tegnap Magyarországon elsőízben bemutatott Napsugárka című nagyoperett fordítója és át- dolgozója »0 meg én« címmel könyvet írt, amelyet a napokban adott ki az Ifjúsági Könyvkiadó. A kis könyvecske a házaséletről, a gyermekről mond el több kedves történetet, a Ludas Matyi népszerű humoristáiénak személyes élményeit. ízelítőm közöljük a könyv egyik fejezetét.) I ÁBU-7 TFEGYEN k^opóztia'n-k a szebábcili, bezártuk magunk mögött az előszoba ajtaját, s miint kisdia keik, akik eUlógnalk egy órát, kézenícgva kdsiettünik a posta éjsza•teik háttérbeszeruJltaik. Babakocs ik- bein taxiztak haza, vagy jó melegen ídöltöztetve taposták a járdát. Hogy egyesek sírtak? Művészekhez ugyan nem n ilő vésel kedés, de m i vel jo gos vcTit a feilhábcircdásuk, hát jogosan s írtaik. És a szülők? Ncs, ők. ünnepeltek a gyermekek helyett. Az apák, szokásukhoz hívem, inkább a bárpultot keresték fel, a mamák pedig a sok íincmsáigct krátó fcüfésaisiztaíokhoz pártoltak. Ze 2 is szólt, kezdődött a tánc. És míg a művészek a pelyhes ágyban tatán tündérekről! álmodtak, szültek hetyettüik ünnepeltek. Méghozzá sikeresen. Dezső János. (Az esztelen nagyravágy ás, a meggondolatlan ígéretek sosem vezetnek jóra. A hiúság rosszra csábít, és ha a becsvágy mögött nincs igazi, belső érték: csalódás és bukás követi. Ezt példázza Phaeton (ejtsd: faeton) itt következő története, amelyet a görög mondavilág más történeteihez hasonlóan természeti jelenségeket elevenít meg: a nap felkeltét, pályáját, és valamilyen egykor lejátszódott katasztrófát, amilyen a csillagvilágban elő szokott for- , dúlni. — A nap istene, Héliosz, nevét . megőrizte a növények egy életjelcnsége, a héliotrofizmus — tehát a növényeknek a nap felé való fordulása —, továbbá a hélium nevű nemesgáz. — Phaeton neve görögül: »ragyogó«.) Héliosznak, a napistennek és Kiü- ménének, a földi asszonynak volt a gyermeke Phaeton. Egy szép napon Phaeton felkereste atyját csarnokos és oszlopokra épült palotájában. Ott ült Héliosz, a derűs tekintetű isten, drágakövekkel ékesített fejedelmi trónján. A trón mellett szelid. beszélgetést szőtt Héliosz udvara: a Nao, a Hónap, az É.v, az Évszázadok és az órák, továbbá a rózsakoszorús Ifjú Kikelet, a kalász-díszű Nyár, a szőlővel dúslakodó Ősz és a zúzmara- hajú, jeges Tél. Mind elhallgattak, midőn Héliosz megszólította gyermekét: »Mi késztetett arra, fiam, hogy felkeresd oszlopos palotámat?« »0, felséges atyám«, felelte Phaeton. e kedves arcú gyermek, »gúnyolnak engem a földi emberek. Azt mondják, csak kérkedem azzal, hogy te Áagy az atyám, hoiott bizonyára földi ember, halandó apa gyermeke vagyok. Azért jöttem hát: adj nekem bizonyságot, hadd tudja meg a világ, hogy én Héliosz fia vagyok!« így szólt, s Héliosz leszállóit trónjáról, levette homlokáról sugárkoszorúját, fiához lépett, átölelte és így szólalt meg szárnyaló szavakkal: »Fiam, kedves fiam vagy te. Phaeton, s ezt nyugodtan hirdetheted az egész földön, és hogy bizonyságod legyen, kérj tőlem, amit akarsz: a Sztüx folyóra esküszöm, hogy ígéretemet megtartom!« Visszavonhatatlan eskü az, amit az égiek a Sztüxre, az alvilági folyóra tesznek, és még jóformán ki sem ejtette Héliosz az eskü szavait, mikor a gyermek máris így szólt; »ügy hát azt kérem, bízd rám egy napra nap szekered hajtását.« (Sors, te kegyetlen, miért nem teremtetted némának e gyermeket, hogy soha ilyen szörnyű kérés, baljós kívánság ne hagyta volna el ajkainak zárát . . .) Elszörnyűlködött Héliosz, és sötét sejtéssel szólalt meg: »Gyermekem, többet kérsz, mint amennyit erőd elbír! a hatalmas és halhatatlan istenek sem merészelnek ilyen kéréssel elém jönni. Kívülem senki nem állhat meg a tüzes paripák vontatta izzó tengelyű szekéren. A kocsi útja meredek és gyakran magam is szédülök és reszketek, midőn lepillantok az égi pálya tetejéről. Kérlek hát, fiam, kívánj mást az ég és föld kincseiből bármit, de ne ezt!« Ám Phaeton, a könnyelmű qyerek tovább könyörqött, és emlékeztette atyját az esküjére. így hát Héliosz odavezette remek szekeréhez, amit maga Héphaisztosz,‘az égiek kovácsa készített: arany volt a tengelye, rüdja és a kerekek abroncsa, a küllők pedig ezüstből készültek. A szerszámokat krizolit és más ékkövek díszítették bőséggel. Bámulta Phaeton a csodálatos kocsit, s közben a rózsaujjú Hajnal feltárta az ég bíborszín kapuit, a csillagok lassan alábuktak a tengerbe, csupán a Hajnalcsillag maradt még, neki várnia kell, míg a Hold sarlójának végei el nem tűnnek. Héliosz telszerszámozta a lovakat, fiát pedig bekente szent kenőccsel, hogy a lángok hevének kínjaitól megvédje. Homlokára feltette sugérkoszQ- rúját, de még kérlelte: »Ne ösztökéld a lovakat és kíméld a gyeplőt. Mindiq a kerekek régi nyomán haladj. Vigyázz, nehogy a kocsi túlságosan felemelkedjék, mert elég az égbolt, és nehogy túlságosan alászáilj, mert lángbáborítod a földet. Most hát rajta, menekül a Sötétség: fogd meg a gyeplőt, vagy pedig — gondold meg magad, még nem késő!« A gyerek azonban egy ugrással a kocsin termett, ragyogó arccal bólintott köszönetét Héliosz felé, és kihajtott a feltárt kapun. A paripák előre suhantak és felfelé, és széthasította a fogat a hajnali ködöt. Hanem a tüzes lovak könnyűnek érezték a terhet s gyengének a gyeplöt tartó kezet. Mindjárt otthagyták a rendes utat, s Phaeton csak rángatta a gyeplőt, hogy visszaterelje őket, de azok zabcláiisnul száguldottak tova. Ó, ha legalább nevüket tudta volna a lovaknak, hogy szelíd szavakkal kérlelje a halhatatlan paripákat: térjenek a szokott pályára! De nem, nevüket sem tudta, a gyeplőhöz is erőtlennek bizonyult, s a megbomlott fogat könnyű, de tűzben lobogó csóvaként repült tova. Fel az égbe — s az istenek riadtan hőköltek hátra a szokatlan esemény láttán. Le a földre _ és lángba borultak az erdők, és kiszáradtak, elsorvadtak a tegnap még üde ligetek. Felforrtak a tengerek, és megrepedezett a föld, s amikor a lovak ismét felemelkedtek, Phaeton tehetetlenül hanyatlott vissza a kocsiba, a gyeplőt kiengedve kezéből. Fürtös hajába belekapott a tűz, s a kocsi egy rándulása kivetette őt, levetette a földre. A szelíd Eridanosz folyó lassú vize ölelte magához az égett gyermeket — s Héliosz elvesztette ragyogó fiát, Phaetont. A lovak végre kifáradva hazatértek, de a földön még sokáig lobogott a tűz. Hcliosz isten gyászba öltözött, s akkor egy napig — úgy mondják nem világított a nap a földiek fölött. Tavasz, segítsd elűzni Ót!... A hideg szél fülön markol, S a hó pisze orromra száll. Komoran csüngnek jégcsapok. A szúró-fagy lábamba fáj. Előttem a végtelen táj csillogó hóköntöst öltött, Árván csipog a kis cinke A kopasz diófa fölött... Goromba kuvasz a telünk, Faggyal vicsorog szüntelen. Elfogják naptól melegünk Hóhasú sötét fellegek. Dért pödör bajszán a hajnal Es ködös, göthös, vad ködöt Okád ki a világ fölött. Tavasz, segítsd elűzni Őt! BENCZE JÓZSEF Csurgó, gimnázium. t O MEG EN (Végre egy kis szórakozás) — Nem ébred fel! — vá’aszc'tacn fórícacea, higgadt hangot erőltetve magamra. — De ha mégis felébred! hogy fai emleget. Le’lki füleimmel a gyerek panaszos hangját, halottam: — Apa!... apa ... apa ... A béesiszelet első falatja a itorkoindultam voltra tovább. — Mi. tesz, ha felébred és megijed a sötétben? Nem tudtam válaszolni, mert bennem is gyökeret vert az aggodalom. De amúgy ás 5cár teít volna válaszolni, mert a feleségem, mint jó anya, már szaladt ős visszafelé. A ház előtt megvártam. — Felgyújtottam a kisviüiarnyt — számolt be, almáikor visszatért és isegyütt vagy felváltva már két és fel mét útinak indulhattunk — vriiágosHát akkor felébred és kész! — mára akadt, amikor a féleségeim főj gyerek Már évek óta nem véltünk sehol. I Vagy a feleségemnek, vagy nekem j kéüeitit otihonimaradnri, hogy a gve- j rek éjiméit őrizzük, mert nem ren- »delkezünk közös háztartásiban élő nagymamával. Nagymama hiján éve őrizzük a gyereket, s mert még sosem fordult elő, hegy éjfél előtt felébred volna, meghánytuk-vetet- xii ? ságot csináltam, a kiságyat körülraktam játékokkal. Miit lehessen tudtuk a dolgot, és heteken ót tartó fcnto'gatiés, után végre határoztunk, Kegy egyszer megszökünk a köteles- sógteljesítés elől, elmegyünk egy szórakozóhelyre vacsorázni. Amikor már jó félórája hallgattuk a gyerek egyenletes lélegzését, s a rácsos kis ágyát /fotelekkel itorley szclituk körül, amikor kioltottuk a kandallóban a tűzet, elzártuk a gőzfővezetéket, lekapcsoltuk a vil- lanyfőkapcsalót és kihúztuk a telefonkonnektort — mardotsó bűnrtudat*>«?•• B^favalta. el a »Virágos-, tal a tekás ajteját kert a foötesode« című rövid, de an-* nál toájosaibb verseeskét. Rózner Emmái már a népköltészethez közeledett. T űzrc’pattantan és nagyon helyesen adta elő a »Szárnya, szárI! A Z ELSŐ SARKON a feleségem megtorpant. — Te, mi lesz, ha a gyerek felébred? — kérdezte rémülten. Anniikor az étterembe értünk, a feleségem meglepően nyugodt volt, haneim engem miár percek óta egyre erősödő bafeejtejem gyötört. Ha a gyerek felébred a világosságra és maga körüli találja a játékokat, vajon nem melegszik-e bele a játszadozásba, hogy hintázni támad kedve? S ha háinitiáztrűj akar, nemi mászik-e ki a kiságyból valamely ik fotei'ba, a fotelból a földre, nem hül-e meg a parketten, ha mezítláb mászkál, s nem esik-e ki a hintából? És ha kiesük, fel tud-e kelni?... Ki felel ezekre a kérdésekre? Közben hozták a vacsorái A levesnél csuklási rohamot kaptam, s bár nem vagyok babonás, rögtön tudtam, — Haló! Tűzoltóság? Arra mifelénk r incs tűz? Micsoda? Még nem jelentették? Hát hogy lehet, hogy rem jeier/.tik azonnal. Felháborító! Bűnös hanyagság!... — lecsaptam a kagylót. • Mint eigy őrült tértem vissza az Észtedhez. — Gyerünk azonnal! — kiáltottam a feiíeségetmine és kikaptam a kezéből a fél tortát, amit éppen' nagybúsan inajszalgatott. Fizettünk és mentünk. Mit, mentünk? Távgyaücgoltunk, aztán futottunk, majd száguldottunk és elfúló hangon kűáiícztuk oda minden járműnek : —■ Taxi! Taxi! Mégis gyalog értünk haza. A sarokról láttuk, hegy a ház, amelyben, lakunk, még álüL Kicsit lassítottunk. — Képzeld — mondtam panaszosan a feleségemnek —, a tűzoltóság azt mondta, hogy a tűzet- még nem je- !értették. Hát mit is jelentettek volna? Hol van itt egyáltalán tűz? ... Ismét egymásba karoltunk, hogy legalább úgy térjünk haza, minit akik szórakozni voltak. — Jó, hogy kikapcsoltad a .telefont — mondtam aztán már nyugedtab- bain — amilyen őrült voltam, perceken át csengettem a 'gyereket, hogy felébredjen, ha tűz van ... —■ Be h áz én a telefont is visszakapcsoltam! — sikolt ott a feleségem, majd kitépte karját a karomból és újra futásnak eredt. A LAKÁS AJTAJÁBAN értem utol, pedig nagyon igyekeztem. Beléptünk a gyerekhez. ÜM az húztuk a konnektort ... Micsoda ágyban és vígan sakkozott. Éppen meggondolatlanság volt! Gyorsan fel- az alvótólba szemét ütötte ki a feke- hivná a tűzoltókat! te futóval... tolt hangon megszólalt: — Száztíz volt ért egy nek? —« Árt! — kiáltottam rá, amikor végire lenyeltem ia húsdarabot. *— Árt, és ezért le’kiirmeretes szülők nem hagyják égve a villanyt, ha elmp”in€ik 'hazulról! Xj1 ELESÉGEJVl szemrehányást 1 érezhetett ki a hangomból) és lehajtotta a fejét, majd sírt hangon suttogta: — Tavalyelőtt a harmadik utcában kicsapott a biztosíték. — Na és? Máit akarsz ezzel mondani? — Meggyulladt, a függöny ... Megértettem, hogy mire gondol és sápadtabb lettem, miaut az asztalterítő, de ő folytatta: — Leégett a ház ... Rohantam a teúefonhoz. Fel kell ébreszteni azt a szegény gyereket! Legalább kiabálni tudjon^ ha jönnek a tűzoltók ... Tárcsáztam. Csengett, csengett, csengett.. . Miért nem veszik fel? Persze, hisz nem vagyunk otthon... a igyerek meg körül van bástyázva karojiszékekkeil... Csengett 'a telefon, csengett. Jaj, hisz ki-
