Somogyi Néplap, 1956. március (13. évfolyam, 52-78. szám)

1956-03-04 / 55. szám

Vasárnap, 1956. március 4. SOMOGYI NÉPLAP 7 EGY KRITIKA KRITIKÁIRA »A sajtónak a közönség adja a kri­tika jogát; a közönség, melynek fillé­reiből a színész is él«. Ady 'Endre írta e sorokat, a kritika jogairól. S nemcsak a magam támogatására idézem Adyt... Pár napja jelent meg a lapban a Volpone 'bemu­tatójáról és előadásairól a kritika. Megvallom, nem volt valami kíméletes, simogató — de bántó sem. Segíteni akart. Valójában sokkal több az erénye a rendezésnek, a színészi munkának, mint amennyit a kritika tartalmazott. Ám nem írtam azt sem, hogy rossz az előadás. Ez téves állítás, lett volna. A hibá­kat, melyeket a kritikus észrevett. — megírtam, hi­szen úgy tartom: nem abból tanul a színész és ren­dező, amit dicséretére mondanak, sokkal inkább a segítő, segíteni akaró kritikából. S a mi színházunk — eddigi eredményei alapján 'bátran mondhatjuk — megérett a bírálatra. De az is igaz, a kritikus, ha bírál, tévedhet. A maga véleményét, nézetét mondja el, illetve sűrítve igyekszik a közönség véleményét tolmácsolni. Amit aztán megír, az lehet vita tárgya. Megvannak a kritikának a jogai, de a közönségnek és a megbíráltalak a jogai is, hogy egyetértsen vagy másképp vélekedjék, mint a kritikus. Egyszóval: a kritikát is lehet, sőt kell is kritizálni. De nem mindegy, hogy miképp ... Szeretjük, szeretem ezt a színházat, a mi színhá­zunkat. örülünk, hogy a kezdeti lépések után egyre biztosabban jár, jó előadásokkal, jó játékkal lepnek meg bennünket színészeink. S ha bíráljuk — nem ártani akaró szándékkal tesszük. Azért, hogy talán a kritika segít még jobbá tenni színházunk munkáét. Azt mondják: színházi kritikát írni hálás és szép feladat. Pillanatnyilag azonban más nemcsak a látszat, hanem a valóság is. Az újságíró megnézi az előadást. Egyszer és mégagyszer. Van úgy, hogy többször is. Amennyi ideje van, tanulmányozza a kort, amelyben a darab játszódik, taz írót; meghallgat néhány véleményt, szakemberét és nem szakember színházi nézőét. Azután megírja észrevételeit. így történt ez alkalommal is. A kritika megje­lenését követő napon azonban egyesektől cseppet sem elfogulatlan, s nem éppen tárgyilagos vélemények hangzottad el szóban és írásban a kritikáról, a kritika írójáról. Akadt színész — nem is egy — aki azt is vitatta, hogy a kritikus — jómagam — nem is látta az előadást. Állítólag ott sem volt, más rosszindulatú véleményét írta meg. Egy másik a kritikaírás jogát vitatta — hiszen már az évad elején hangzottak olyan kijelentések, hegy színházi kritikát csak az írhat, aki legalább elvégezte a színház- és filmművészeti főis­kolát. És folyt és folyik a vita — ami ha esetleges tévedéseket cáfol, jogos és helyes. De csak a kritika írójáról vitatkoznak, persze, a megbíráltak. Sértések hangzanak el ma is a kritikus szemebe és háta mögött. És azt mondják: színházi kritikát inni hálás es szép feladat... Tehát nincs a kritikának joga? " Tehát ha az újságíró rosszat ír egy véleménye szerint rossz színpadi alakításról, akkor ki van főve a különböző sértő inzultusoknak? Tehát csak akkor van szükség újságíróra, amikor dicsérni kell? Tehát újságíró, ha »jó fiú-« akarsz maradni, légy elnéző... A kritika úgynevezett (kritikái után —1 'bocsánat, de — ilyen gondolatok nyugtalanítják a kritikust. Ám nincs igaza gondolatainak. A kritika megíródott. A kritikus fönntartja, s haj­landó megvédeni álláspontját. S akadnak, akik egyet­értenek a kritikával — s ahogy szokás — akadnak, akik másképp vélekednek. Ez rendjén is van. De nincs rendjén, hogy a kritikust különböző elnevezé­sekkel, sértésekkel illetik, hogy az egészséges mindkét részről hasznos — vita helyett — melynek végezetül a közönség látná hasznát — a kritika jogát vitatják. A megbírált színészek vitatkoznak, holott a kö­zönség a vitát jobban eldönthetné. S aínit még a kritizált kritikus mond: mindig köszönettel fogadja a hasznos tanácsokat, a segítsé­get, elismeri, ha tévedett. De hogy valakit tévedései­ről meggyőzzenek — ha ugyan tévedett — annak más módja van. Amit leírtam — az többek véleménye. Ugylátszik, többen tévedtünk. Nem nagy hibák, ami­ket bíráltam. Véleményem szerint vita helyett változ­tatni kellene rajtuk, még jobbá válna a napról napra csiszolódó Volpone előadása, a tehetséges MisZlay István rendezése. S nem szerkesztőségi műhelytitkot árulok el, amikor azt írom: van egy szerkesztőségi kollektíva, egy szerkesztőbizottság is, amely megjelenés előtt konzultációt tart egy-egy bíráló cikk fölött. Több szem többet lát alapon - kiegészítik azt véleményeik­kel, hogy a kritikus kritikája kollektív véleménnyé váljon. S van még valami, amit úgy hívnak: újságírói etika. Ha valakire, a kommunista újságíróra kell hogy álljon: bíráljon úgy, hogy az megfeleljen a való­ságnak; ne ledorongol joh, ne sértsen, hanem segít­sen; ne személyeskedjék, s ne esetleg más rosszin­dulatú véleményét írja meg. Erre törekedtem a kri­tikában, s ezt nincs jega kétségbevonni egyetlen sér­tődött, a segítő kritikát visszautasító személynek sem. S hadd idézzem még egyszer Adyt, hogy a meg­sértődött sértegetek el ne feledjék: »A sajtónak a közönség adja -a kritika jogát; a közönség, melynek filléreiből a színész is él.« Nagy Tamás Délelőtt 9 órát jelez az óra mu­tatója, amikor megállók a nagyba­jomi könyvtár előtt. »Könyvköl­csönzés délután 3—7-ig« — olvasom az ajtóra függesztett táblán. Rossz­kor jöttem. Csak a bizonyság ked­véért lenyomom az ajtó kilincsét, és kitárul a bejárat. Előttem egy kendős néni távozik, szatyrában könyvekkel. Nem jöttem rosszkor? Vagy hát... — Ide soha sem lehet rosszkor jönni — mondja mosolyogva a könyvtár vezetője, Rostás Lászlóné. Beszél, nevet és rakogatja a köny­veket. Most épp egy »agyonolva- sott« Móra Ferenc könyv széteső lapjait ragasztja vissza. — Itt lakom az épületben, ha a könyvtár ajtaja zárva is lenne, ak­kor a lakásomra jönnek. És én örü­lök, amikor könyvet kell kiadnom. A néni, aki az előbb távozott, egy távoli pusztáról jött be könyvekért. Hát elküldjem, hogy jöjjön délután? Ezt nem tudom megtenni. És itt kófiy,atáms ... 'k vannak a könyvek. Sok szinte szét- málik a kezek alatt. Félretegyem őket? Nem! Velük kezdtem a mun­kámat 1950-ben, nem lehetek hűt­len hozzájuk — mondja nevetve és ragasztja tovább a lapokat. Majd szenet önt a kis vaskályhába és to­vább beszél a munkájáról derűsen, örömmel. — Ezelőtt hat évvel kezdtem, ki­csit nehéz volt megszerettetni a könyvet, de az segített, hogy én már akkor is nagyon szerettem. Az utcán szólítottam meg az embere­ket, hogy jöjjenek hozzám könyve­kért. Nyáron, amikor egész napi munka után kevesen éreztek annyi erőt, hogy eljöjjenek a könyvtárba, ZICHY MIHÁLY 1827—1906 ötven esztendeje halt meg Zichy Mihály, a Somogy megyei születésű nagy magyar festőmű­vész. Megemlékezésül a Hazafias Népfront UiadványáDan, a »Ha­zádnak rendületlenül« című al­bum Zichy Mihályról szóló ré­szét közüíjük. A zalai kúriából Pestre kerülő köznemes ifjú gondolkodá­sát a reformkor forradalommal terhes végső évei formálják... Bár -tehetségének sodra a pesti rajziskolából a bécsi akadémiára, s a megélhetésnek magyar piktor számára ritka alkalma 1847«ben Pétervéirra viszi — szíve távoliból is a hazai harcok ütemére dobban. Mikor 1849-ben mint egyik nagy­hercegi sarj festőtanárát bemutat­ják I- -Miklós cárnak. s_>vEur0pa zsandiára« megkérdi tőle: nem no- kona-é a Habsburgok segítségére küldött cári haderő császári bizto­sának, Zichy -grófnak — a festő hevesen tiltakozik. —- »Felség — mondja , én az­zal az úrral -mindem, kapcsolatot megtagadok.« — »Aihá! ön magyar hazafi!« — fanyalog feleletére a cár... LT azafi! A rajz felülmúllhatat- lan mestere, a vízfestő ecset varázslója, aki öt párizsi évvel a néhány zalai hónappal megszakítva, csaknem hat évtize­det tölt Oroszországban — min­denütt a szabad eszmék harcosa, hazájának holtig szerető, aggódó, buzdító, hű fia marad ... Egyéni­sége, szemlélete, képzeüőareje, tu­dása — négy cári udvar festőié­ként készített ezernyi krónákaképe mellett is — biztosította szelleme és művészete függetlenségét. Kép­zelete a természet újjáélt jelensé­geiből, érzések, eszmék, gondola­tok kísérteties hűséggel felidézett mozdulat — s arcjáték emlékeiből gomolygatja látomásait; e gazdag valóság-elemekből teremti ihlete és avatott keze az élmény betnső- ségét árasztó műremekeket. Létek­be markoló alkotásainak java — jelképbe öltözötten vagy nyíltan —- társadalmi fonákságot, erkölcsi gyarlóságot leplez te, önkény, el­nyomás, háború, vakbuzgóság ellen lázit. /Ynja, tolla, ecsete életre kelti Shakespeare, Goethe, Pus­kin, Lermontov, Victor Hugó, Rus­taveli költészetének alakjait, Pető­fi verseit, Arany balladáit. »Az -ember tragédia já«-,t pedig a test- vérlélek teremtő átélésével álmod­ja képpé. Hihetetlenül hangzik, de való: a világhírű művész hiába vá­gyott haza, a kiegyezés korában nem került számára hely a ma­gyar ég alatt... I 5 I I I I I I I I I É $ én házhoz vittem, a kívánt köny­veket. Most már könnyű. 500 olva­sóm van eddig, de rövidesen sokkal többel fogok dicsekedni. Majd arról beszél, hogy kevés már a negyedévenkénti 800 forintos keret, amit a könyvek felújítására kap. De ő nem több pénzt kér, hogy több könyve legyen, hanem a DISZ- szervczettel és Horváth József tanár segítségével előadásokat szervez, melynek bevételét a könyvtár fej­lesztésére fordíthatják. Legutóbb Heltai Jenő Néma levente című darabját mutatták be. 1275 forint tiszta bevételük lett. Ezen — meg a többi bevételen is, — könyvtáru­kat bővítik. Örömtől sugárzó arccal mutatja a frissen vásárolt könyve­ket és pirulva beszél arról, hogy az ő örömét az a másik, tisztább, csen­desebb, öröm adja, amikor majd ér­deklődve ütik fel lapját az eddig még nem látott könyveknek a nagy- bajomiak. Ez az én örömöm... az, hogy napról napra több falusi olvasó em­bert lássak — ' mondja Rostás Lászlóné. — Ez adja munkám cél­ját és a terveket. A tavaszra füg­gönyt szerzek a könyvtár és az ol­vasóterem közé, hogy a könyvtári beszéd, zaj ne zavarja az olvasókat. Ujrafestjük a szobát, virágokat szer­zünk, hadd legyen az otthonnál is etthonabb az a hely, ahol a nagyba­jomiak művelődnek, tanulnak, ol­vasnak ... Nézem ezt az asszonyt, aki alig kétórás beszélgetésünk idején leg­alább ötvenszer mondta azt, hogy >-nagyon szeretem a munkámat«. Hogy ez nem frázis, azt az a néni­ké is bizonyítja, akivel összetalál­koztam az ajtóban. De nemcsak ol­vasnak az emberek Nagybajomban, hanem szeretnek olvasni. És ide kí­vánkozik az az óhaj, hogy legalább minden falusi könyvtáros ilyen munkaszeretettel végezze munká­ját. .. Kása István. Könyvespolc RÖVID ÉLETRAJZ LENINRŐL Vlagyimir lljics Lenin. Rövid élet­rajz. A most magyarul is megjelenő Lenin-életrajzot először adták ki ez évben Moszkvában a Marx-Engels- Lenin-Sztálin Intézetnél. Ez az élet­rajz a történelmi eseményeket nyo­mon követve ismerteti meg az olva­sót a marxizmus lángeszű teoreti­kusának, a szocialista forradalom megszervezőjének életével és mun­kásságával. A GÖRÖG MITOLÓGIA VILÁGÁBÓL Daidalosz és Ikarosz írta: Jólesz László (A mi korunkban a repülőgép sebessége már ; túlszárnyalja a hangét. Az itt következő történet a ; régi görögök mondavilágába vezet vissza, azokba az I időkbe, amikor az ember még csak álmodozhatott ar- : rói, hogy a levegőt meghódíthatja, és még nem volt : szabad mennél . többre törekedni; aki többet akart, I mint a középszerű, azt elérte az istenek büntetése ... I A történet egyik hőse Ikarosz — latinosán Ikarus — > az, aki túl akarja szárnyalni apját, s merészen még > feljebb, egyre feljebb akar jutni. Bukása, pusztulása > fölött sajánlkozunk, de tudjuk ma már, hogy a hala- ; dás hcseineK példaképük Ikarosz merész képzelete.) Daidalosz, a kiváló építész, festő és szob­rász. fiával, Ikarosszal együtt Kréta szigetére vetődött, Mimosz (király udvarába. A király pa­rancsára megépítette a híres labürinthosz (la­birintus) nevű épületet, amely tele volt kanyar­gós, egymásba torkolló folyosókkal, útvesztők­kel. Ha ebbe az épü­letbe halandó , ember -betévedt, (menthetetle-i nül elpusztult, mert sohasem találhatta meg a kivezető utat. Az épület közepén tanyá­zott M-inotaurosz, egy félig bika, félig em- bertestű szörnyeteg, amely emberhússal élt. Daidalosz egy ideig jól érezte magát Mi- nosz udvarában, de az­tán látnia kellett, hogy .tulajdonképpen fogoly, a zsarnoki M-inosz nem engedi el. És vágyódott vissza drága hazájába is. a szép görög föld­re. Sokat tanakodott, mit kellene tennie, és találékonysága nagy­szerű gondolatot éb­resztett! Ibanne: »Meg­találtam a menekülés útját«, kiáltotta. »El­zárhatja előlem Min-osz a vizen sikló gyors ha­jókat, ura lehet a szá­razföldnek, de a levegő az enyém! -A levegőn keresztül tfogok elme­nekülni!« S a gondolatat 'tett követte. (Buzgói gchr dossággai választott ki számos tollat, s illesz­tette őket egymás mel­lé szépen; rendben, ki­sebb mellé nagyobbat, amellé még nagyobbat. Lenből készült erős fo­nallal kötözte össze a tollakat középen., alul pedig viasszal tapasz­totta őket egymáshoz-. Kissé, alig észrevehe­tően az egészet még­ha jHtctta, s úgy -tűnt, mintha igazi szárnyak (Lettek volna. A kis Ikarosz vizsla szemmel követte apj'a fürge ujjainak mozgá­sát, s maga is igyeke­zett -segíteni a művészi munkában, különösen amikor látta, hogy ap­ja -néki is készít két szárnyat, kisebbet, de nem kevesebb gonddal tervezettet. Amikor Daidalosz el­végezte az utolsó simí­tásokat is. magára öl­tötte -az emberi szár­nyakat, s már fel is suhant, felemelkedett s repült a levegőben, könnyedén, mint a szállongó sas. Majd leszállt s fiát is ímegltan-ította a szárnyak íhasználaitiára. Intelemképpen ezeket mondotta neki; »Drága fiam, ne repülj túlsá­gosan alacsonyan, mert a tenger hullámai le­húzhatnak a mélybe. De ne emelkedj túlsá­gosan magasra sem, nehogy szárnyaidat el­égesse a tűző napsu­gár. Mindig engem kö­vess, a középúton ha­ladj, víz és tűz kö­zött!« így oktatta! ifliát aa öreg Daidalosz, amikor végleg odaerősítette ia szárnyakat a gyermek vállárrá. Keze reszke­tett, s aggodalmas sze­méből lehullott a fél­tés könnycseppje. Az­tán átölelte a gyerme­két és megcsókolta homlokát. Ez volt utol­só csókjuk... Felemelkedtek. Elöl repült az apa. Szívét nyugtalanság szorítot­ta, mint a madárét, mikor először viszi ki a fészekből zsenge fió­káját, hogy megmutas­sa neki a repülés cso­dáját és megtanítsa reá ... Am Daidalosz mégis higgadtan és művészien szelte a könnyű -levegőt, s időn­ként hátranézett, hogy lássa: tudja-e a gyer­mek követni őt. Eleinte baj nélkül haladtak, s hamar ma­guk mögött hagyták Sz-ámoisz szigetét, majd nemsokára Dél-oszt 'és Pároszt is. A gyermek Ikarosz szívét édes iz­galom töltötte el. ön­feledten riasztotta szét a mellette legelésző bárányfelhőket, s mint a (pergő -gyöngy, úgy gurult szét (boldog ka­cagása a mosolygó ég alatt. De a repülés gyö­nyöre feledtette véle apja intelmeit is. »Fel« jebbS Még íel-jebbtej parancsolta önmagá­nak, s máris emelke­dett felfelé, a félelme­tes magasságokba. S mielőtt észrevehette volna, a féltékeny Nap rászórta legforróbb tű- hegyű sugarait. A vi­asz, amely összetartot­ta a tollazatotj, Imeg- lágyu-ljt, -a Ikét szárny levált, s belehullott a tengerbe. 'Ikarosz (két­ségbeesetten kapaszko­dott volna az -üres le­vegőbe, de az elenged­te, s ő tehetetlenül bukott le a kék'lő ten­gerbe ... Mindez oly gyorsan történt, hogy Daidalosz mill sem látott Saa egészből, s amikor hátrafordult,, (hogy ti.s- mét megnézze fiát, döbbenten kereste a le­vegőben, de nem -talál­ta, s szinte elvesztette eszét, amikor lemézeitc az alant morajló -ten­gerre, és meglátta a habokon hánykódó tol­lakat -t- fia szárnyait... Leszállt az alatta elte­rülő sziget partjára, s a jótékony hullámok visszaadták neki fia holttestét, hc-gy elte­methesse. A sziget ne­ve ettől az időtől 'kezd­ve viseli az Ikária ne­vet. ­Daidalosz eltemette fiát, majd szomorú szívvel folytatta útját. Szicília szigetén szállt le. A sziget uralkodó­ja, Kckalosz barátság­gal fogadta, s a nagy művész munkájával ha­mar elnyerte a sziget lakóinak 'bámulatát. De Ikarosz feletti -bánata­iban senki meg nem vi­gasztalhatta. Tisztelet­tel tértek ki ú tjéből az emberek, amikor estén­ként megtörtén ment a tenger partjára, hogy szemét a távol vizekre meressze és elsóhajtsa — ki tudja hányszor — »Ikarosz, fiam, Ika­rosz!« PETI, JÓSKA. PORELJÁR... Iskolába siet Kati, Hisz elmúlt hat éves. Szalag trónol fejebúbján, Cipője szép, fényes. Frissen vasalt szoknyácskáját Fehér kötény rejti. Mily nagy veszély fenyegeti, Még csak nem is sejti. Barna táska nagy komolyan llleg-billeg hátán. Napfény kacag, madár dalol E szép kislány láttán. Buksi fejű két nebuló: Peti, meg a Jóska Utca sarkán leselkednek Már egy idő óta. — Tűrhetetlen, hogy ez a lány Ily rendes és tiszta! Esküszünk, hogy e nagy jóság Levét ma megissza. Fogadkoznak, s nyúlós sárban Nem restek ők túrni, Fürge kézzel, harcos kedvvel Sárgombócot gyúrni. Peti áll az utcán jobbra, Baloldalra Jóska. — Közrefogjuk, megbombázzuk, Ez lesz a jó móka! Tett követi e szavakat És a légben szállva Süvít már a sárlövedék Áldozatra várva ... Csattan is már — Jóska orrán - Peti sárbombája, Jóskáé meg — Peti képét Négerré pingálja. Egy perc és a hű barátok, Szövetségestársak Üvöltő és egymást tépő Gomolyaggá válnak. És mellettük sértetlenül. Habfehéren, tisztán Besétál az iskolába Kati — a jó kislány. TÖRÖK LÁSZLÓNÉ Továbbtanulás a pécsi Gépipari Technikumban Az oktatásügyi miniszter az el­múlt napokban intézkedett az 1956— 57. tanévi továbbtanulásra vonatko­zóan. A pécsi Gépipari Technikum (Pécs, Rákóczi út 79.) erősáramú és általános gépészeti tagozatára olyan — legalább jórendű — általános is­kolát végzett és 18. évét -be nem töl­tött, vagy most végző tanulók jelent­kezhetnek, akik kedvet éreznék a műszáléi pályára. Az elmúlt évek folyamán a gya­korlat háttérbe szorult a műszaki el­mélet mellett. Ennek kiküszöbölésé­re 1957—58. szeptemberétől csupán olyan tanulók kerülhetnek intéze­tünkbe, akik előzőleg egy éves üzemi gyakorlatot szerezték. Ezért idén sok­kal' több diákot vesznek fel az ipari technikumokba, akik közül az idő­sebbek szeptemberben iskolai tanul­mánya'kát kezdik meg, a fiatalab­bak pedig egy esztendőt üzemben töltenek el. Az üzemekbe az iskola helyezi el a tanítványokat és mind­végig figyelemmel kíséri őket. Ez idő alatt a diákok az MTH’-tan-ulök részére megállapított járandóságokat kapják.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents