Somogyi Néplap, 1955. december (12. évfolyam, 282-308. szám)
1955-12-18 / 297. szám
Vasárnap, 1955. december 18. SOMOGYI YtPí 4P 5 CSAK TOVÁBB EZEN AZ ÚTON Horváth János, fiatal költő neve nem ismeretlen lapunk olvasói előtt. Somogyi fiú, Somogyból ment szakérettségire, majd egyetemre, de onnét is szorgalmasan küldte verseit lapunknak. Jótollú, sokat ígérő tehetség, akinek érdemes figyelemmel kísérni és segíteni fejlődését. Egy hónappal ezelőtt szerkesztőségünk levelet írt Horváth Jánosnak, amelyben megemlítettük az irodalomban tapasztalható nyugtalanító jelenségeket, s óvtuk attól, hogy különböző áramlatok befolyásuk alá kerítsék. Horváth János válasza hamarosan megérkezett. Érdemes idénni belőle: „ »Nem is olyan egyszerű válaszolni legutóbbi levelükre. Ezt azért írom mindjárt a levél elején, mert soraikból legjobban a következők ragadtak meg: »Mindezt azért mondjuk el, hogy nagyobb felelősséget érezzen saját magával szemben, népünkkel szemben.-« Igaizuk van. A környezet sokszor lehetne csavarintója fejlődésünknek, eltér thetne más utak felé, mint amin haladunk. De mi iól tudjuk, én jól tudom. honnan kerültem az egyetemre, kinek tartozom ezért és mi a feladató-« |oaz. amit írnak — különböző régetekkel megtéveszthetik az embert. Nem tudom, hogy írjam id° azt, amit érzek. Félek, frázissá szürkül a szóm, hiszen írtak már fogadalmakat halomra azok is, akik másnap hála tfordítottak, vagy éppen szembe kerültek a néppel. Valósz'nű, olvasták azóta a »Toll« (az újságíró szakos egyetemisták lapja, szerk.) nov. 2-i számát. A vezércikkből képet kapnak Molnár elvtárs és az én munkámról is. Az érdekesebb, mintha én írnák magamról. Én csak annyit: párttag vagyok és mniden munkámmal, a legapróbbal is, írásaimmal is, a pártot, népemet akarom szolgálni. Amikor szeptemberben az egyetemmel ismerkedtem, sok új benyomással lettem gazdagabb. S az egyetemi élet mindennap gazdagít. Mindennap világosabb előttem az a pálya, az a hivatás, amelyre föltettem életemet. S ma, ha visszapillantok, boldog vagyok. S ha arra válaszolok, amit kérdettek levelükben: mik a terveim a jövőre nézve munkámban, s az irodalom terén, azt kell mondanom: mindenekelőtt újságíró akarok lenni. És hogy miért? Engedjék meg, hogy egy itt küldött versemből idézzem: »így vagyok én egy ezzel a néppel, Imádott, imádatlan istenséggel, Hogy makulátlan tisztasággal írjam szándékait a megvalósulás lapjaira«. Ezt a választ vártuk Horváth János elvtárstól. Nem csalódtunk benne. Horváth elvtárs, csak tovább ezen az úton...! Amíg ember és zene lesz a földön, ez a zene élni fog" Beethoven születésének 1Ö5. évfordulójára ^ BEETHOVENRŐL cikket írni hálás, de egyben óriási feladat. Könyvtárnyi könyvet írtak róla össze, hegy megfejtsék azt a csodát, amit egy szóban is kifejezhetünk: Beethoven. Lenin eivtárs mondta egyszer: ha nagyon elfárad a munkában, mindig felüdülést jelent számára, ha az Apas- sionata-szonátát hallhatja. Ilyenkor mindig megerősödik a hite, hogy érdemes az emberekért küzdeni. De az emberiség legnagyobb szellemei is csak a legnagyobb elragadtatás hangján nyilatkoztak róla. Huí*ó Viktor, a nagy 'randa író az utolsó négy évszázad két kimagasló alakút tartotta az alkotó zsenialitás csúcsának: Shakespearet és Beethovent. Ki volt tehát az az ember, akiről még a legnagyobbak is csak rajongva és áhítattal tudtak írni és beszélni? Neve túlnőtt már a valóságon, legendává magasztosodott. Mint a magányos tölgy, egyedül birkózik a nemezis viharával. Maga tele testi és lelki bajokkal, meggyötörve és megkínozva, mégis mosolyog. A körülötte sűrűsödő süket csendben újjáteremti a hangok örökre elvesztett világát és előttünk van diadalmasan: a IX. szimfónia. * * * LUDWIG van Beethoven flamand származású. Nagyapját már Bonnban találjuk. Borkereskedő, de a zenéhez -s értett. Később már a választófejedelem karnagya. Tőle örökölte a nagy Beethoven erős akaratát, sziklaszilárd elleniét. De a fia, Johann, aki szintén muzsikával keresi kenyerét, már nem az életerős flamand nagyapa természetét örökölte, hanem az alkoholista nagyanyáét. Rosszhajlamú, részeges ember. Sokat szenvedett tőle mártír 'elesége, Magdaléna. Három gyermekük közül Ludwig, «.ki 1770-ben december 10-én született, hamarosan elárulta muzsikus zsenijét. Apjának, a részeges Johann-nak nagy- ratörő tervei voltak vele. A gyermek Mozart lebegett a szeme előtt, amikor naphosszat sanyargatta fiát a zongoránál, hogy vagyont szerezzen vele. De amikor úgy 'átta, hogy fia gyermeki tudományából nem lehet pénzt kicsikarni, akkor teljesen magára hagyta. Pelig a fiú ki- ‘artóan dolgozott, már 13 éves korában cikket írt róla tanítómestere egy akkori zenei szaklapban. Tanul és dolgozik. Kenyeret kell keresnie, mert apja már teljesen elzüllött, a család nem számíthat rá. Í7 éves, amikor felkerekedik és Becsben meglátogatja példaképét, Mozartot, aki el van ragadtatva tehetségétől. Fáradhatatlanul tanul és 24 éves korában a kisujjában van a zeneszerzés minden tudománya, mesterfogása. Még nincs itt a nagy alkotások ideje, de Beethoven, a zongorista már mindenki előtt ismeretes. Az akkor még divatos zenei párviadalban a kor leghíresebb zongoristáit megfutamítja. Alig 30 éves, amikor a kegyetlen sors lecsap rá: rohamosan süketül. A hatalmas erejű Beethoven felveszi a harcot a sorssal és az örök vigasztalóhoz, a szerelemhez fordul. Ebben az időben születik álomszép műve, amelyben kifejezi szerelmét: a Mondschein (Holdvilág) szonáta. De szerelmét csak zenében tudta kifejez ni. Á társaságban darabos. Elhódítják tőle szerelmeit és ő a zenében keres és talál minden vigasztalást. FORRADALMÁRA a zenekarnak. De forradalmasította a zongorázást is. Az addigi rokokó muzsikálást démoni erővel telíti meg. A zenekart megerősíti és bámulatosan gazdaggá teszi. Tartalomban a drámaiasságot, a zene feszítő, csigázó hatását keresi. Szereti a hatalmas crescendókat, melyeknek a legvégső csúcsán meghökkentően finom pianóval szólal meg. A hangzás újszerűségét fokozza szokatlan helyeken fellépő ütemeltolódásokkal, hirtelen pauzákkal, melyek után mint a menny- kőcsapás, dübörög a megrekedt zenekar. De nemcsak a zenében, hanem a gondolkodásban is forradalmár volt. Rajong Napóleonért. Szimfóniát írt róla Bonaparte címmel. De amikor megtudja, hogy Napóleon császárrá koronáztatja magát, dühében letépi a címlapot és ráírja: Symphonia Eroica. 36 éves, amikor megírja egyik legcsodálatosabb művét: az V. szimfóniát. »A sors kopogtat az ajtón« — ezt a címet adta neki. Az ember küzdelmét festi meg a sorssal és végén a felemelő diadal: a parányi, törpe ember legyőzte a sorsot, a nemezist. Ro bért Schumann mondja e művéről: »Amíg ember és zene lesz a földön, ez a zene élni fog.« Sorban1 születnek a mesterművek, mindegyik a Mester vére árán. Egészségi állapota folyton rosszabb. Mikorra legmonumentálisabb műve, a IX. szimfónia megszületik, már teljesen süket. Ebben, a művében már elérte azt a tökéletesen egyszerű formát, amelyet a milliókhoz szóló művészete megkíván. A zárótétei Schiller: Az örömhöz című ódájának a megzenésítése. Akkor írta ezt az örömöt, határtalan boldogságot hirdető művét, amikor már az egész szervezete szinte elevenen felbomlott. Micsoda irtózatos akaraterő kellett hozzá, hogy ebben az emberi nyomorúságban a földöntúli boldogságról énekeljen. 1827-BEN HALT MEG. Síremlékére egyetlen szót véstek: Beethoven ... Neve mellé dicsérő szó, hódoló jelző nem illik. Évszám sem, hiszen csak a sokat gyötört teste halt meg, művei örökké világítanak, reményt adnak a küzdő emberiségnek. Mautner József Beczássy Judit: Marika. 1935 nyarán tragikus szerencsét1 enség történt Péchy Dénes birtokán: föl robbant a cséplőgép és megölte Marosi gépészt. A földbirtokos, hogy elejét vegye a feletősségrevonósnak, kártérítésként szakácsnőnek alkalmazza kastélyában a fiatal özvegyet kislányával, az ötéves Marikával. így kezdődök, a cselédházból a nagyúri kastélyba. Péchynek fényes, előkelő, gazdag világába. De innen még feljebb visz az út; Budapestre, a rózsadombi villába. »Mindig felfelé tömd, minden szívet meghódítani, mindenki kedvencévé válni« — ez Marilka öntudatos programja s ennek jegyében vívja A HÉT KÖNYVEI meg élete első kemény harcát az eil» ismerésért, az e1sőségért a rózsadotti- bi zárda,iskol á'ban, ahol nem egykönnyen felejtik el1 az embernek, hogy szakácsnő a mamája. A múló évek úgy látszik egyenes vonaliba viszik Marikát, egyre közelebb leghőbb vágya megvalósul!ásóhoz, ahhoz, hogy' tanítónő lehessen. A német megszállás, majd a felszabadulás azon,ban sok minden felkavar és megmásít a kislány életében is. Kiderül, hogy Péohyék, akiknek »jóságára« Marika egész jövőjét feltette, akikben egyetlen, mindenható támaszát látta, most ellenséges indulataikban a maguk pusztuló sorséhoz akarják láncolni környezetüket. A keserves csalódásoknak s az új örömöknek, a bizonytalanságnak s a hirtelen felismeréseknek nehéz útját járja végig Marika. Végül a sehova nem-tartozásból ‘ visszatalál az övéihez, megérti régi élete fonákságát s megtalálja helyét a társadalomban. Fordulatos, színes cselekmény, kitűnő meseszövés, a régi világ »felső tízezrének« nagyszerű, apró megfigyelésekben bővelkedő bemutatása, a gyermeki lélek mélységes ismére^ te teszik Beczássy Judit írását kitűnő olvasmánnyá. „SZÁLL AZ ÉNEK SZÁJRÓL SZÁJRA Hosszúak a téli esték. Ilyenkor decemberben, amikor az este már korán ráhajlik a falura, a legtöbb helyen más szórakozást nem talál a falusi ember, mint vagy korán lefekszik, vagy elbeszélget a szomszédokkal. A kultúrotthon? Az más. Most plakát függ az ajtaján. — Ejnye, — áll meg előtte a szemlélő és olvassa: „Száll az ének szájról szájra“. Hát ez mi lehet? Amikor aztán mégis csak beül a nézőtérre, szinte csalódottan veszi tudomásul, hogy a barnaarcú zenészeken kívül mindössze két férfi, meg egy nő tib-lábol a színpad körül. Nóta-est, három szereplővel? Az bizony, nem is akármilyen. Pár perc múlva széles nevetés törli le a csalódást az arcról. Bejön egy sötétruhás férfi a színpadra, az embet első látásra azt hinné: — no, ez se látott még falut —, de amikor kinyitja a száját, kimondja az első szavakat, érzik a szó ízén, ez az ember faluról jött, most se felejtette el a falu nyelvét, akármilyen ruhába is öltözött. Aztán amit mond, oldalát fogja az ember a nevetéstől. A székely, a dunántúli, de főként a somogyi ember humoráról, az egészséges, ízes néphumorról beszél, anekdótázik. Ilyen bevezető után aztán már csillognak a szemek az érdeklődéstől, amikor a férfi papírlapokat vesz elő s ízes szavakkal arról tart előadást, milyen gazdag dalokban a mi népünk. A virágénekekről, a népdalokról és a magyarnótákról beszél. A padokon ülő kendős nénikék, falusi emberek és a szomjasszemű fiatalok észre sem veszik, többet tanulnak, mint bármilyen szakelőadáson. Ki az, akit nem érdekel a cigányok, a muzsikusok élete, a nagy cigányzenészekről szóló történetek. Félórás előadás, de elhallgatnák akár egy egész este. Rassy Tibor, a Csiky Gergely Színház tagja azonban most már átadja a „szót“ a zenekarnak s Kovács József és társai máris tüzesritmusú verbunkossal pezsdítik a vért, igazítják táncra a lábat. A háromfaiaknak hirtelen táncolhatnékjuk támad, mégha böjt van is. De nincs idő a székek félrerakására, a színpadon már Rohonczy Mária áll. Virágéneket ad elő. Hajdú Péter ajkán magyarnóták és népdalok zendülnek fel s a közönség szűnni nem akaró tapssal fizet. S váltják egymást a dalok, a két énekes. A végén, amikor már csárdásokat énekelnek, a közönség ütemes tapssal kíséri a zenekart, az éneklőket. »Máskor is jöjjenek el« —így búcsúztak a három falujáró színésztől Háromfán, Kaposfüreden s mindenütt a somogyi falvakban, ahol eddig megfordultak, ahol szeretik a dalt, s a magyar nép dalait hűen tolmácsoló színészeket. A »Dunántúl« jegyzetére /''örvendetes jelenség, hogy a ^ Magyar írók Szövetsége dunántúli csoportjainak szerkesztésében megjelenő irodalmi folyóirat, a Pécsett szerkesztett és nyomtatott »Dunántúl«• ez alkalommal — 14. számában — somogyi eseménnyel is foglalkozik. E tény magában is figyelemre méltó, hiszen ha átlapozzuk a »Dunántúl« eddig megjelent számait, somogyi vonatkozású írást lteresve sem találni bennük. Néha-néha helyet szorítanak Somogy költője, Ta- káts Gyula verseinek, felerészben a •pécsi írók alkotásainak, ám a »Dunántúl« folyóirat — meghazudtolva címét — túlnyomórészt fővárosi írok novelláit, verseit, egyéb irodalmi alkotásait közli. Mintha a Budapesten élő és dolgozó íróknak kevés lehetőségük volna a fővárosban írásaik elhelyezésére ... Vidéken meg — gondolják — amúgy sem születik nyilvánosságra kívánkozó irodalmi alkotás. De hát most nem is erről van szó, hiszen jónéhány év mulasztását pótolva éppen a legfrissebb, szám, amelyben somogyi esemény is helyet kapott. Igaz, nem somogyi író tollából, de ez semmit sem von le a tény jelentőségéből, a széljegyzet mégis csak Somogyról, Somogy egyik nagy kulturális eseményéről: a színházavatásról szól. »Nem ünneprontás« — ezt az ötletes címet adta a jegyzet írója cikkének, előrebocsátva, hogy nem akar ünneprontó lenni. Jegyezzük meg, hogy a kissé elkésett jegyzet, még ha ünneprontó szándékkal íródott volna, akkor sem rontana az esemény ünnepélyességén; részben, mert azóta már két hónap telt el, másrészt nekünk, somogyiaknak jelentett any- nyit a színházavatás, az állandó színház ténye, hogy annak ünnepélyességét T. Polgár István rosszmájú, eről- tetetten ironizáló, gáncsoskodó, kákán is csomót kereső jegyzete semmikép sem rontja meg. De mert éppen Somogyról, Somogy első színházáról van szó, nem mehetünk el megjegyzés nélkül a »Dunántúl« cikke inellett. A mi T. Polgár István szemét bántja: a város falain lévő falragaszok, a kirakatba rakott színészfényképek, a hangosbemondó által is hirdetett színházműsor — nekünk, somogyiaknait cseppet sem bántó, ellenkezőleg, jóleső, hiszen a város és a megye életében a színházavatás nem mindennapi esemény. De nem mindennapos az ország kulturális fejlődésében sem egy vidéki színház megnyitása, bármiképp is csak helyi eseménynek, helyi kezdeményezésnek akarja ezt T. Polgár feltüntetni. De ha már itt tartunk, hadd jegyezzük meg, hogy a pécsi kirakatokból sem hiányzik a a színház művészeinek képe — nem mintha ebben valami rossz lenne —, de miért találja ezt elvetnivalónak éppen a kaposvári új színháznál a pécsi T. Polgár István? Mert Kaposvárott járt és éppen ez ütötte meg a szeméi? Igen, színházplakátok a falakon, a művészek képe a jegyiroda kirakatában, a színház műsora a hangos bemond ó- ban, ez valóban szokatlan, 1új jelenség Kaposvárott. De jó jelenség, bármiképp is nem tetszik a jegyzet írójának, s néhányuknak a »Dunántúl« szerkesztőségében, akik helyt adtak a tárgyilagosságot, a segítő bírálatot nélkülöző jegyzetnek. Ami a színház műsorfüzetének, a »Somogyi Ekhó«-nak sajtóhibáit illeti, abban T. Polgárnak igaza van, de nincs igaza, amikor felháborodottan veszi tudomásul, hogy egy új színház első műsorfüzetében köszöntőt ír az igazgató, köszönti a színházat a Megyei Pártbizottság, és a város, a megye vezetői, s a dolgozók nyilatkoznak arról, hogy mit jelent az állandó színház a megye kulturális életében. Vajon miért párolog el a jegyzetíró öröme, amikor azt látja, hogy a város és az egész megye lelkes örömmel üdvözli első állandó színházát? Cj végig, az egész cikken a rossz- indulat, a mindenáron való hibakeresés, a nagyképű okoskodás vonul végig. T. Polgár István figyelme mindenre kiterjedt! Mindenre? Dehogy. Azt már nem volt képes észrevenni, hogy Somogy színházát milyen áldozatok árán hozták létre, hogy milyen örömmel fogadta az egész megye, s hogy egy fiatal, a színházvezetésben jórészt gyakorlatlan kollektívának milyen nehézségeket kellett és kell leküzdenie, hogy jo produkcióval állhasson a közönség elé, amely előlegezte a bizalmat, a ■megbecsülést — amit T. Polgár »istenhozott megbecsülésének nevez. A somogyi színház a bemutatóval, azt megelőzően táj előadásaival az első lépéseket tette -meg. Néhol bátortalanok, botladozók voltak ezek a lépések, becsúszott egy-két hiba is, de ez még nem ok arra, hogy a »Dunántúl« jegyzetírója — fittyethányva minden eredményre — egy országosan is jelentős kulturális eseményre, mondvacsinált hibákat említve s ezekkel igazolva rosszmájúságát, így írjon a kaposvári színházról: »A ka- posuári színház nemcsak a külsőségek terén tnélkülözi a köteles. ízléses mértéktartást, de hivatásteljesítése lényegét illetően is vannak némi bajok«. Szó ami szó, választhatott volna a kaposvári színház más nyitódarabot is, mint a Szép Juhásznét. Am az első darab megválasztása korántsem ad okot elhamarkodott ítéletalkotásra. A jegyzet írójának sok más észrevétele mellett észre kellett volna vennie a színház műsortervét is, ha már Kaposvárott járt, s akkor bizonyára nem marasztalta volna el a színház műsorpolitikáját. Meglehet, olvasta is a műsortervet, de mit neki a színház későbbi terve: a János vitéz, a Buborékok, a Volpone, a Boszorkánytánc és a többi. Ha ezeket is feltünteti cikkében, akkor a Kaposvárott ismeretlen olvasó joggal vonná kétségbe állításait a műsorpolitikát, a hivatásteljesítést illetően, s kevésbé tűnne indokoltnak állítása, amelyben igénytelennek tünteti fel a műsortervet. S ami a Szép Juhásznét illeti, tárgyában és kiállításában semmivel sem volt gyengébb ez az operett, mint a pécsi színház csúfosan végződő kaposvári Csárdáskirálynő »kamaraelőadása«. A Szép Juhászáé című operettet egyébként épp az elmúlt napokban közvetítette a rádió is — most már harmadszor —, de a »Dunántúl« a rádió műsorpolitikájáról bizonyára nem fog jegyzetet közölni... J/an még egy-két kitétele a jegyr zetnek, amit joggal kifogásolhatunk, épp úgy, mint az egész cikk hangját, szellemeskedö rosszindulatát. Kifogásolják az ízléses, szépkivitelű meghívót is, de főképp azt, hogy »ezeket a meghívókat szétküldték az ország minden tájára. Még a külföldi követségek is kaptak...« Mi úgy véljük — szemben a jegyzettel és a »Dunántúl«-lal —, hogy egy új vidéki színház létesítésével joggal büszkélkedhetünk, még a külföld előtt is. Hogy a »Dunántúl« nem tartja elég jelentős eseménynek a somogyi színház létrehozását, az még semmit sem von le kulturális fejlődésünk újabb bizonyítékának jelentőségéből. De idézzük csak a cikket: ».. .az igazgató felolvassa a színházhoz érkezett táviratokat, azokét, Okik megjelentek és azokét is, akik távolmaradtak. A finn követség üdvözlő távirata: köszöntjük önöket... — Elég!« — Igen, elég! Elég abból, hogy vannak még emberek, akiknek keserű lesz a szájíze az ünnepléstől, s attól, hogy a külföldi követségek is sok sikert kívántak a kaposvári színháznak. T. Polgár megjegyzéséhez, az »Elég«-hez nem kell különösebb kommentár. Ebből igazán megismerjük, s megértjük, miért íródott a jegyzet. Csak azt nem értjük, hogy a »Dunántúl« miért adott helyet e cikknek. A jegyzet arra inti a színházat, hogy ne a »szinte teljesen kri- tikátlan ünneplésre« hallgassanak, »amely a színháznyitás tényének örömében ünneprontásnak vél minden bíráló megjegyzést«. Nem hallgatjuk el, hogy ez a végső megjegyzés lapunkra szól, de azt is megmondjuk, hogy — a »Dunántül«-lal ellentétben — lapunk segítő bírálattal akarja támogatni Somogy színházát, nem rosszindulatú jegyzetekkel. A hibákat, amiket az első lépéseket tevő színház elkövet — megírtuk, s megírjuk a jövőben is, de segítőén és nem rosszindulattal. Azt várjuk a »Dunántúl«-4ól, foglalkozzék máskor is Somogy kulturális eseményeivel, a színházzal — még ha bírálóan is —, de a bíráló tollát a segíteni akarás, az igazi hibák feltárása vezesse. Ez a sajtó és ez a »Dunántúl« igazi feladata. SZERKESZTŐSÉG
