Somogyi Néplap, 1955. december (12. évfolyam, 282-308. szám)
1955-12-25 / 303. szám
Karácsonyi népszokások Somogybán Scmogyarszág falvainak népét sajátságos népszokások kísérik bölcsőjétől a koporsóig. Alighogy megszületik a kas somogyi ember, legtöbb helyen még ma is szalad a bába a keresztamyajelödthöz hívásra: «Ha meg nem veti a kc-maasszo- nyát, okkor menjen el ho’napután keresziteiltetnii« — mondja. — Köszönöm a fáradságát, majd elmegyek — feleli az, s nem fordul ©lő olyan eset, hogy a felkeresést visszautasítanák. Annyira hagyományos ez a felkérés, hogy egyetlen 'hibás szóval talán már értékét is elveszítené. Ugyanígy van ez számos más alkalomkor és ünnepkor, természeti jelenségnél is. Legnagyobb részük nem babona — az is akad ugyan még köztük — hanem népszokás, amelyek nagyrésze még a réges- régi időkből, talán a honfoglalás idejéből maradt fenn. „Télfa” — ^ a karácsonyfa őse Az ünnepekéit különösem sok népszokás kíséri. E szokások gyökerei •néha még ezer évnél is messzebbre nyúlnak vissza. Különösen sok népszokás tapad karácsony ünnepéhez. A karácsonyfaállítás még a honfoglalás előtti időkből ered, csak akkor «fóliáinak« nevezték, és a tél '••öregemberét-« ünnepelték vele Későbbi szokás már a betlehem-járás, amelynek sok esetben semmi, köze smcs a betlehernesdihsz. Ez a népi játék — minit strófái bizonyítják — egyedül ama vci’t jó, hogy az elnyomott parasztok e’sírjak, ©’panaszolják szegénységüket — még ha tréfás rigmusokban is. Ilyenkor, karácsony táján kis csoportok járják a falusi házaikat. „Jönnek a betlehemesek!" — így mondják a legtöbb helyen, s a ködmönbe, szűrbe takart alakok is így kopogtatnak be: «-Szabad-e bejönni a bet! ohemeseknok ?« a Ba-Ia- tonsaentgyörgy környéki befcleheme- sek is így kénnek bebocsátást a falusi házaikhoz, de beköszöntőjük már így hangzik: »Meggyüttek a szegény nép fiai, nagy fáradsággal, havas országokon körösztül. Fülünk, lábunk elfagyott, oszt a maguk adományábui akarjuk meggyógyítaná.« A kis csoportnak öt tagja van: három pásztor, egy «dadó« és egy csengetyűs. A pásztorok várait srär takarja, sapkájuk mellett szénaköte- gek lógnak. A nagy faragott pász- torbatckon láncok csörögnek évszázados hagyományként annak kifejezésiéire, hagy a lánc a múltban, a nép elnyomását jelentette. Ma mér azonban a jelképből csak a hagyomány maradt meg. A játék egyik részében a pásztorok egyike álmodik, miközben hangosan beszél. Beszó'ítják ezalatt a daclót is: „Gyere be te vén dadó", mer odiaki megfagyó...« Az álmodó pásztor rigmusai a somogyi ember ízes, egészséges humorára jellemzőek. A második részben a magukkal hozott fabábekaf táncoltatja a dadó, a többi pedig énekei hozzá. A játék végeztével, ha a gazda elég ajándékot ad, szépen megköszönik és énekelve elvcnuímak a szomszéd házhoz, miközben minden jót kívánnak. Ha szűkmarkú a vendéglátójuk, ekkor éktelen lármával, röfögést, nyerítést, szamárbőgést utánozva vonulnak ki, miközben, cseppet sem hízelgő rigmusba szedett megjegyzésekkel!, nyilatkoznak a gazda fukarságáról. A megjegyzésekért a vendéglátó nem igen szokott neheztelni. Ez a betfehemesdii tehát tulajdonképpen nem vallási hagyományon, hanem régi népszokásokon alapul. A bet'eheme-sdi élnevezés később tapadt hozzá. jFeledésbe merülő népszokások Régi, már majdnem elfelejtett szokás Buzsák környékén a következő: Karácsony előestéjén szalmát visznek a lakószobába, a padlóra szórják, és azon, alszanak. A drávakömyéki falvakban sokáig dívott, c némely helyen még ma is él az a népszokás, hogy a falu gyermekei karácsony este összegyűlnek, és együtt bejárják az utcákat. Amerre elmennek, nagy lármát csapnak, kolcmpolnak, csengetnek, ostort pattogtatnak és kurjongatnak. Somogy más részében, a Nagyatád környéki falvaikban sokáig az a karácsonyi népszokás járta. — némely h-efyen még ma is az járja . hogy karácsony előestéjén pásztorok járták végig a falut, kürtőivé, marha- kol-omppal kongatva. Régebben még lövöldöztek is. Ezeknek az ősrégi somogyi nép- szokásoknak nagy része lassan már a feledés hcmályábi veszett Csatáiig néhány községben tartották meg emlékezetükben, néna még felújítya, de .leginkább már csak az (.'regek őrzik e. hagyományokat. MOLNÁR JÓZSEF: AKKOR TUDOD. Mikor lehullt az est a fákra, csend ülte utcát és teret, raktál-e már a drága lánnyal karácsonyfára díszeket? Tudtál-e csendben elmerengni midőn a fának fénye gyűlt, s érzések boldog néma nászát kiűzni nem jött ős Cherub? Érezted-e, hogy szebb a földön karácsonyestnél nem lelet, midőn a csendbe csókolózva forró szívetek ünnepelt? ... — Nagyon. —■ Nekem van negyven darab. Egész regiment. Apuka vette. Meg igazi kétkerekű biciklit is, meg légpuskát is ... Neked mit hozott a Jézuska? — Aranydiót... — Mit? — Aranydiót. Szép aranyos papiros van rajta. Három darabot kaptam. — Mutasd!? Jóska előkotorta feneketlen zsebéből a három diót. Valahol a térde körül találta meg a csupafolt nadrágban. Büszkén mutatta. ' — Ez? Hahaha ... Hiszen ez közönséges dió, aranypapírba csomagolva! Közönséges dió! — Ez?... Jóska riadtan nézte kincseit. Néhány helyen már lefestett a papír. .Alatta barna csonthéj. Ez közönséges dió? De hiszen édesanyja mondta, hogy ez aranydió! Mondta volna, de nem merte. Csak hallgatott és forgatta a három diót. Az úrfi meg ka- cagot. Vidáman, gúnyosan. — Mondom, hogy az. Közönséges dió. Itt termett az istálló mögött. Dobd a fenébe ... Eldobni? Nem, nem. Jóska körülnézett, menekülni szeretett volna. Mozdulni azonban nem mert. Bandi úrfi amúgyis utólérné és kegyetlenül ■elverné. Csak a fejét rázta és kezefejével megtöröite csöpögő orrát. — Dobd el. ha mondom. Nem? Dobd el, akkor neked adom az ólomkatonát! Az ólomkatonát? Tágra nyílt Jóska szeme és babonásan meredt a játékra. A fehérkesztyűs kéz újra szétnyílott és mutatta a kincset. Milyen jó lenne! De mit szól majd édesanya? Az aranydiót, a mesebeli aranydiót eldobni, amit hét egértől húzott szánkón maga a tündérkirálynő hozott éjszaka? így mondta édesanyja... Nem, nem. Dacosan fölvágta a fejét íés az úrfira nézett. Nyakát kissé ugyan behúzta, mert várta az ütést, de elszánta magát. — Nem dobom! — Micsoda? — Bandikaaa, anyuka kéreti... A kiáltás végigszállt az udvaron. A kastély tornácán az úrfi nevelőnője álldogált nagy meleg kendőben és mosolyogva integetett. -Jóska úgy nézett most rá, mint mentőangyalára. Talán mégis elmarad a nyakleves. De nem. Máris csattant. Aztán az úrfi megfordította a kis lovat. — Piszkos paraszt. Süsd meg a diódat. Nézd, én eldobom a katonát. Marad még sok és annyit kapok, amennyit akarok ... Letörte a katona fejét, aztán nagy ívben elhajította. Az ólomdarab puhán belesüllyedt a hóba. Az úrfi elvágtázott a kastély felé, Jóska pedig pityeregve hazaszaladt. Any'a a tűzhely körül foglalatoskodott, éppen ebédet főzött. Ijedten fordult hátra, amikor betoppant. — Ki bántott, Józsika? — A Bandi úrfi... — Miért? — Csak. — Mondtam már, hogy kerüld el. Népi jó úrfélével összeállnád, mert az még kicsiben is rossz. — Azt is mondta, hogy piszkos paraszt ... Apja megmozdult a kályha mellett. Éppen kukoricát morzsolt. Lesöpörte kék kötényéből az aranysárga szemeket és csak aztán szólalt meg. '— Ezt aztán hamar megtanulja mindegyik, aki úrnak született. Köpött egyet a kályha hamutartójába. Egyenesen beletalált. Aztán tovább forgatta a nyeszlett kukorica- csövet hatalmas tenyerében. — Édesanyám ... — Tessék Józsika? — Vegyél nekem egy ólomkatonát. Bandi úrfinak vagyon sok van... — Majd veszek kisfiam! — De most vegyél! — Most, most. Majd egyik éjszaka jön a kis szánkó, két egérke húzza ... — Te vegyél nekem édes ... — Nyughass már azzal a koszos ólommal! — Apja dörmögte haragosan és amikor tovább erőszakoskodott, megkapta a második nyaklevest. Kemény volt a tenyér, amelyik adta, de Jóska úgy érezte, hogy nem fáj annyim, mint az úrfi ütése. Nem is sírt, csak elhallgatott és kukarica- csutából vonatot csinált. Huszonöt éve történt ez, karácsony napján... Kocsis József felhős homlokkal nézegette az ólomkatonákat. Az emlék rátelepedett lelkére. Bandi úrfi? Evekkel később, amikor fölcseperedett, katonatiszt lelt. A fronton találkozott vele. Főhadnagy volt. Akkor sem kímélte jobban a katonákat, mint azt a kis játékkatonát Csak már könnyebb volt neki, mert fegyver is volt a kezében ... Édesapja, Édesanyja? Régen a föld alatt. Oda vitte őket pihenni a nyomor. És az a nyakleves? Nem apja, nem a meleg- szítai öreg, hanem a nincstelenség, a tehetetlenség adta azt a nyaklevest. A fiatalember néhány percig még ácsorgóit a kirakat előtt. Mellette fölúkmaott egy kis legény és ráncigálni kezdte édesanyja kezét. — Anyuka, milyen szép ólomkatonák! Hozzon nekem is a télapó! Kocsis József ijedten nézett a csöppségre. Elviszik az óUomkatóná- kat? Talán nincs is több az üzletben ... Gyorsan benyitott és máris kérte. — Egy ólomkatonát kérek ... A fehérköoenyes elárusítólány csodálkozva nézett rá. — Csak egye:? — Igen, csak egy darabot, de a legszebbet. A kis rózsaszín csomagot zsebébe süllyesztette és elégedetten lépett ki a hóv’héktől világos utcára. A kis álomdarabot a zsebében a markában szorongatta. Mit' kezd vele? Kinek ad a? Senkinek. Hazaviszi, éjjeli- szekrényre helyezi a lámpa mellé. Jókedvűen nézett körül és hazafelé indult. Nem vette észre, hogy a lu- csok eltűnt, fehér hópáma nyeli el léptei zaját. DEZSŐ JÁNOS JCapáeiatiyl £fnLík&zt&t& Karácsony . . . mennyi szép, kedves emléket idéz e szó. Ez a karácsonyi cikk is emlékeztető akar lenni — emlékeztető egy régi karácsonyra. Az emberek általában hajlamosak a feledésre. Igaz is, a leelle- metlen emlékeket nem szívesen idézi fel az ember, hagyja azokat eltakaríaini a jelennel, a kedvesebb, kellemesebb emlékekkel. A napokban egy idősebb munkással beszélgettünk. Karácsonyi emlékekről esett szó, de amikor kicsit mélyebbre kellett volna nyúlnia emlékei közé — nem sokkal: tíz vagy tizenöt évvel — egyszeriben csak a kellemes napokra emlékezett. Pedig kevés jó napot ért meg azelőtt — de most nem akar emlékezni a múltra. S ha visszaforgatnánk küzdelmes munkáséletének lapjait — ha lapozgatnánk a városi tanácson ma is meglévő régi nyilvántartásokban, talán ott találnánk az ő nevét is a többi száz és ezer név között, az inségmunkára jelentkezettek névsorában, a városi népkonyha mindennapi kosztosai között. Nem, nem feledhették el ezeket az emlékeket az emberek, csak nem szívesen emlékeznek vissza rájuk. A régi, porosodó újságlapok, az inségmunkflsok névsora — emlékeztetnek. Karácsony tan ismét, boldog, békés karácsony, de a lapok egy másik karácsonyt idéznek. Egyet? Nem. Számtalan olyan karácsonyt, amikor... — de erről beszéljenek inkább a múltról tanúskodó feljegyzések, karácsonyi, ünnepi újságpéldányok cikkei. Ti/Tilyiket is vegyük hirtelen a sok közül? De hiszen mindegy. Itt van például egy nyilvántartás. 1932. decemberében készült, s arról ad számot, hogy Kaposvárott 1600 a munkanélküliek száma. A karácsony előtti napokban csaknem nyolcszázan jelentkeztek inségmunkára. A városháza udvarán várakoznak reggelenként, hogy bejuthassanak a munkára beosztottak közé, s egy-két napig — ha csak pár pengőért is — de dolgozhassanak. Karácsony előtti napok. Az újságok szeretettől és osztálybékéről prédikálnak. A Somogyi TJjság vezércikkírója ünnepi hangulatban inti az embereket: »Szeressük egymást; a néma és buta letargiába süly- lyedt, sorsán elkeseredő sa gazdasági helyzet nehézségeit nem értő munkás értse meg és szeresse a másikat, akinek talán most nagyobb a kenyere, melegebb a szobája, s nem a szerszámot kezeli, hanem eszével, értelmével próbálja javítani embertársa, a munkás, a szegény helyzetét. A karácsony abszolút magassága, tekintélye minden emberre gyakoroljon kötelező hatást; szeresse egymást osztálya és világnézete különbsége ellenére is a magyar. Ez a karácsony mindörökre élő, minden emberre kötelező aktualitása immár év>ezredek óta«. A csaknem kétezer kaposvári munkanélkülit s a többit, aki minimális bérért küszködött, nem nyugtatták meg e kenetteljes szavak. Még az sem, hogy a december 22-i lapszám első oldalán öles betűkkel közölték: »A városi népkonyha a város úri társadalmának nemes elhatározásából karácsony napján minden ínségest oltalmába vesz. Az adakozások és hozzájárulások révén minden jelentkező karácsony mindkét ünnepén ingyen ebédet kcp«. Sipos Kálmán gazdasági tanácsos és Vétek György polgármester úr «nemes jószándéka«, a két ingyenebéd, a »szeretetajándékök« a mezítlábas proligyerekeknek — vélték az urak — megnyugtatják majd a város szegényeit, az ínségeseket, a munkanélkülieket. Igen, hisz ők jelét adják annak, hogy szeretik a nyomorgókat, szeressék hát a város ínségesei is az urakat, hiszen ez a karácsony «minden emberre kötelező hatása«. S a vezér- cikkíró ismét figyelmeztet: «Keresd az égen a betlehemi csillagot. Keresd, akard, higgyed, hogy látni fogod, és akkor megtalálod. S ha megtaláltad, önmagad találtad meg. Keresd, ha egyszerű napszámos, ha hatalmas úr, ha gazdag, ha szegény vagy. Várd és halld az üzenetét: szeresd minden felebarátodat, mert szenvedéseitől csak a szeretet váltja meg a világot...« A mindenkire kötelezőnek hirdetett szeretet, a karácsony ben- s-őségét felhasználó osztálybékehirdetés azon bah úgy látszik kevés eredménnyel járt, nem, nyu,. tatta meg a munkásokat, a munka- nélkülieket. S a Somogyi Újság ekkor már a polgármester erélyes felhívását közvetíti a munkássághoz: »Innen mégegyszer szólok a város munkásságához, és kijelentem, hogy úgy fogok a munkássággal szemben viselkedni, ahogy azok velem szemben. Aki tőlem vár valamit, az engem kövessen. A szocialistáktól pedig nem félek... legyen bár száz szocialista képviselő a városban s ezer elégedetlen munkás — a városban mégis az lesz, amit én akarok. A város szociális bajain enyhíteni igyekeztem... Ez évben 120 000 pengőt állítottunk be a munkanélküliség okozta nyomor leküzdésére. De a polgárság pénzéi izgátókra nem költőm ... « A szeretet prédikólását tehát 1932 karácsonyán a fenyegetés váltotta fel. A sokat emlegetett 120 000 pengő vajmi keveset enyhített a munkásság nyomorán. Az 1600 munkanélkülit tekintve — ahogy azt a polgármester is beismeri — ez az összeg napi 1 pengő 60 fillért jelentett. S a karácsonyi számban a Somogyi Újság buzgó tollnoka egy-két kaposvári életsorsról számol be az olvasónak kedélyesen csevegve. Egy szobafestőről, aki mint ínségmunkás tengeti társaival >'vá- nyad-t életét«, szedi fel az utca kövezetét napi egyhatvanért, hogy a fiának, aki szőke és beszél már, valamit vehessen karácsonyra, s ami fontosabb, legalább ünnepi kenyér légyen az asztalon. Tőle öt lépésre egy kőműves dolgozik: «Odahaza még négy gyermek és az ász- szony várja a napi egypengő hatvan fillért« — a város kegyes urainak legkevésbé sem ingyen adott ajándékát. JJirc az ínség ellen« — hirdeti nagy betűkkel a cím a kará- csony előtt egy nappal megjelenő Somogyi Újság első oldalán vitéz Keresztes-Fischer Ferenc •»m. kir. belügyminiszter« szólamát. Megnyugtatásul szánták a nyilatkozatot a városok munkanélküliéinek, a falvak nyomorgóinak, de a megnyugtatás hogyan is sikerült volna, különösen ilyen sorok után: »Nem felelhet a kormány azért. mert a súlyos gazdasági válság miatt azok az emberek, akik nem tudták téli élelmüket beszerezni — a télen éhezni fognak. A kormány azonban enyhíteni akarja a nyomort megfelelő közmunkák és nagy áldozatok révén«. «Enyhíteni a" nyomort« — nem, nem az enyhítés, hanem a nyomor megszüntetésének ígérete lett volma biztató ajándék 1932 karácsonyára. De erre a kormány hogyan is tehetett volna ígéretet? Az urak kormánya? Nem ínségmunkára, hanem állandó munkalehetőségre, megfelelő bérre, emberibb életre vágytak azon a karácsonyon az emberek. S ezt nem kapták meg sem 1932, sem 1933, sem 1943 karácsonyára. TTarácsony van ismét. Mindenki felmérheti saját életén, meny^ nyivel szebb, mennyivel igazabb a mostani karácsony, mint az 1932-es vagy az. 1945 előtti évek bármelyik karácsonya. Ez már a mi karácsonyunk. Érdemes emlékezni. Érdemes, hiszen ez az emlékezés segít, hogy még jobban értékeljük, még jobban szeressük napjaink szép valóságát, az igaz, boldog, emberibb karácsonyt.
