Somogyi Néplap, 1955. november (12. évfolyam, 257-281. szám)

1955-11-20 / 273. szám

Vasárnap, 1955. november 29. cnvncvr *íppi tv 5 VÖRÖSMARTY MIHÁLY (1800—1855) Czáz esztendővel ezelőtt, 1855. ^ november 19-én hajtotta fejét önök nyugalomra a magyar irodalom egyik legnagyobb költője, a magyar irodalmi életnek több mint egy év­tizeden át vezető, irányító alakja, Vörösmarty Mihály, ugyanabban a pesti házban, ahol 15 évvel azelőtt Kisfaludy Károly halt meg Nincs még egy olyan magyar köl­tő; akit a különböző korokban a kü­lönféle irányzatú irodalomtörténé­szek olyan homlokegyenest ellenkező módon értékeltek volna, mint éppen Vörösmartyt. Sőt azt is mondhatjuk, hogy nincs olyan magyar író vagy irodalmár, aki valamilyen formában ne mondott volna róla véleményt. Csak elrettentő példának idézem a hivatalos magyar irodalompolitika egyik képviselőjének szavait, melye­ket születésének századik évforduló­jakor, 1900-ban mondott: »... az ö dalai csak magyarnak zengedeztek, az ő múzsája nem a világköltészet berkeiben lakott.« Ezzel ellentétben a polgári haladás magyar kritikusai azt az elméletet állították fel, hogy Vörösmarty igazi énje a dekadens, eszmények nélküli ember, és egész hazafias költészete nem egyéb, mint a korszellemhez való kénytelen al­kalmazkodás. A régi reakciós irodalomtörténet Gyulai Pál téves megállapítására tá­maszkodott, melynek értelmében Vö­rösmarty 1832-ig minden jelentő­sebb alkotását megírta és életművé­nek legnagyobb értékeit epikai al­kotásaiban kell keresnünk. Csak a XX. század elején a polgári írók és irodalomtörténészek (Babits, Schiöp- flin, Szerb Antal stb.) műveiben — sok ártalmas elferdítésük ellenére is — jelenik meg először az a felfo­gás, mely nem epikai műveiben, hanem lírájában kereste és .találta meg a költő igazi nagyságát. Figye­lembe véve népi demokráciánk iro­dalomtörténészeinek a megállapítá­sait ás, ma úgy értékeljük Vörös­marty műveit, hogy drámái között egyetlen halhatatlan alkotás van: a Csongor és Tünde c. mesejáték, nagy epikai műveiben vannak örök­szép (főképpen lírai jellegű) részle­tek, de kisebb epikai és lírai költe­ményei alapján a legnagyobb ma­gyar költőkkel: Balassival, Csoko­naival, Petőfivel, Adyval és József Attilával egyenrangú szeliemóriás- nak tarthatjuk. Költői nagysága elsősorban költői nyelvében gyökerezik. Olyan külön­leges nyelvtehetség volt — egyben nagy költőink közül az egyetlen képzett nyelvész és nyelvtudós is! — aki a nyelvújítás által gazdaggá, de egyúttal darabossá, nehézkessé tett magyar irodalmi nyelvből és a magyar népnyelvből, a beszélt köz­nyelvből egy olyan új magyar köl­tői nyelvet alkotott, mely a magyar ■'roda’mat egycsapásra a legfejlet­tebb európai irodalmakkal egyenlő színvonalra emelte és megteremtet­te a magyar iroda’om Petőfi, Arany felé haladó fejlődésének lehetőségét. Kétségtelen, hogy költészetében vannak ellentmondások. Ezek azon­ban fejlődése folyamán többé-ke- "ésbé feloldódnak. Fiatalkori epo- "•za’ban (Zalán futása, Cserhalom, Eper) még a nemesség hazaszeretete -7n'pi} meg, a «-régi dicsőség« meg- éneklése, és költői nyelve is szereti -i őasályosság fe’é hajló, tű1 sűrített kénes beszédeit. (Ettől függetlenül a Zalán futása bevezető sorai a ma- r<yar ircda’cm örökértékű gyöngy­szemei közé tartoznak!) Volt életé­ben ©gy oVam, nem egészen ponto­san körülhatárolható korszak is, ■'.mikor a romantikus rémtörténetek apásába menekül, csalódva a ne­messég reformmozga'mának ered- ményte’enségében. Bár a romantika iránti előszeretete sokáig elkíséri, ©svre lángolóbb és önfeláldozó cse­lekedetekre mozgósító hazaszeretete tét jelentős tényezővel gazdagszik. Az egyik a dolgozó nép szeretete, melyet egybekapcsol és azonosít a hazaszeretet szilaj és végletekig fel­fokozott dicséretével: »S nemcsak dicsőké a haza, A munkás, pór, szegény, Bár észrevétlen dolgozik A hon derilletén«. (Honszeretet.) izafias költészeténeik másik értékes tényezőjét, amely érettebb korában egyre erőteljesebb hangot kap költészetében, Gyulai Pál így határozta meg: "A specifi­kus magyar hazafiság az emberiség érdekeivel egyesül.« És valóban. Nincs még egy olyan magyar költő, akinél az emberszeretet, a legtisz­tább és legősziniébb humánum olyan harmonikus egységet alkotott volna a lángoló és tevékeny haza- szeretettel, mint éppen Vörösmarty- nál. Lelkiismeretes 'következetesség­gel kapcsolja össze a magyar haza forró szeretetét az ember szereteté- Vel, az ember megbecsülésével, a haza és az egész emberi haladás ér­dekeinek összeegyeztetésével (Póz­mán, Himnusz stb.) Humanizmusé­ból és a ve’e egybehangolt hazasze­retetből születnek meg legnagyobb lírai alkotásai. (A Gutemberg — al­buma, Gondolatok a könyvtárban, A vén cigány stb.) Még abban a költeményében is, amelyet a reak­ció a legügyesebben tudott a maga céljaira felhasználni, a Fóti dalban is azt mondja: »Minden ember legyen ember £s magyar.« aí óén cigány. H Himnusz c. költeményében <*az em­berméltóság sugaráról« beszél. Gon­dola i nem tudnak a szűk magyar haza határai között megmarad­ni r eményei'ben Magyarországot mindi így látja, mint a főid egyik kis da ját, az egyetemes emberi- ég tör. telmének egyik meghatáro- rofct szír lyét. Ez az egyetemes emberi látószög az, ami a Szózatot magasztos mondanivalójával Köl­csey Himnusza fölé emeli, mert Vö­rösmarty elsőként énekli meg ben- "e a magyar szabadságnak és az egész emberiség sorsának, az egész emberiség haladásának szoros ösz- szefüggését: »S a sírt, hol nemzet sUllyed el, Népek veszik körül, S az ember millióinak Szemében gyászkönny ül.« Vörösmarty maga is a világiroda- 'om ismerője, a tudományok kedve- ’ője volt. Az emberi haladást, az emberi tudást igen sokra becsű'ite. Idézetekkel lehetne igazolni, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdoní­tott az iparnak, a technika fejlődé­sének az emberiség jövendő törté­netében, Egész életművét úgy kell ■'rtéke’mi. mint olyan költőét, aki a 'demokratikus forradalom előkészí­tője volt. Waldapfel József vélemé­nye szerint a forradalom előtt «a nemzeti reformtörekvések balszár- nyán haladt.« A forradalomban a 48-as fő- és köznemesi vezetők kö­rit! egyike ama keveseknek, akik az 1848-as szeptemberi fordulat után 'Wi hátráltak meg. 1848-ban Sza­bad sajtó c. versével üdvözli a pol­gári szabadság első megjelenését ma,o-var földön és Harci dalával lel­kesíti a hazájukat, szabadságukat és az emberi haladás nagy ügyét vé­delmező honvédeket. Követi a kor­mányt Debrecenbe, maid Szegedre. Vállalja a bukás következményeit. Vörösmarty igazi értékeinek rész­ben céltudatos félreismerése, költői és emberi nagyságának meghamisí­tása eredményezte, hogy a múltban nagyságát ugyan mindenki elismer­je, de vajmi kevesen olvasták mű­veit. Joggal kiáltott fel Babits Mi­hály Az ifjú Vörösmarty c. tanul- mámyábam: »Alapjában nem ismert költő... lehetne kérdezni: megvan- e a szép magyar irodalom? Amiről voltaképpen senki sem tud, nem annyi-e, mintha nem is léteznék?« A/T a nem így van. Irodalomtör- ténészeink és könyvkiadá­sunk közelebb hozták Vörösmarty hervadhatatlan szépségű műveit az irodalom iránt érdeklődő értelmisé­günkhöz és egész dolgozó népünk­höz. E>r. Bellyei László, a TTIT irodalmi szakosztá­lyának elnöke. Funkcionáriusaink is olvassanak, amennyit csak lehetséges xxoooocoooair H űzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vízen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig így volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor, lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyütt vonóból bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal! |téred forrjon, mint az örvény árja, v Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen, mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, Es keményen, mint a jég verése — Oda lett az emberek vetése... Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóból bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal! ‘Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl; Fákat tép ki és hajókat tördel, Eletet fojt, vadat és embert Öl. Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóból bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal! Uié volt ez elfojtott sóhajtás, ** Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog, mint malom a pokolban? Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak, vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod. Mikor lesz a nyűtt vonóból bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal! i/tointha újra hallanák a pusztán ’**' A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sírbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prométheusz halhatatlan kínját... Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóból bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.! a vak csillag, ez a szomorú föld, s annyi bűn, szenny, s ábrándok dühétől Hadd forogjon keserű levében. Tisztuljon meg a vihar hevében, Es hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy új világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóból bot; Szív és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal! u űzd, de mégse — hagyj békét a húrnak. Lesz még egyszer ünnep a világon; Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg újra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel újra. a vonót, Es derüliün zordon homlokod. Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd. s ne gondolj a világ gondjával. (IS 5 4) Nem tanulhat, nem sajátíthatja el a marxista-leninista elméletet az, aki nem kíséri figyelemmel napról napra mindazt, ami egyrészt a tu­dományok, az irodalom és a művé­szetek eredményeképpen, másrészt az élő gyakorlat következtében az élet máidon területén létrejön. Le­nin és Sztálin- mind az orosz, majd a szovjet, s mind a külföldi ircda- ’om minden újabb kiadványát min­den új könyvet, folyóiratot, újságot figyelemmel kísért. Sztálin elvtárs tanácsa G. Szevcsenko így írta le látoga­tását Sztálin elvtársnál: Joszif Visszárionovics lakására mentünk. Óriási halom könyv vonta magára figyelmünket, amelyek nyil­vánvalóan éppen akkor érkeztek a ivomdából. Voltak itt könyvek a textiliparról, a bőrcserzésről, had­történelemről és irodalmi művek is. — Mikor van ideje arra, Joszif Visszárionovics, hogy mindezt elol­vassa? — csúszott ki akaratlanul is szómból a kérdés. Sztálin elvtárs mosolygott. — Bármennyire elfoglalt vagyok :s — mondta — 500 oldalt feltétle­nül átolvasok naponta... Ez az én adagom! — Ez nagy adag, Joszif Visszário­novics! — Nem baj, megszoktam. Megta­nultam a börtönökben és száműze­tésekben. Amint látja, most kissé összetorlódtak a könyvek, de pótol­ni fogom. — Önöknek is ajánlom, olvassa­nak annyit, amennyit csak lehetsé­ges — fűzte hozzá és mindannyiunk vak egy-egy könyvet ajándékozott. «... Olvassanak annyit, amennyit csak lehetséges...« Nem, senki sem kívánja a mi funkcionáriusainktól, hogy napi 500 oldalt elolvassanak, azt sem, hogy kivétel nélkül min­den megjelenő könyvet áttanulmá­nyozzanak, de azt megkívánja a Dánt, az élet, a munka, hogy olvas­sanak, amennyit csak lehetséges... A helyzet ez: párt- és tanácsfunkcio­náriusaink nagy része keveset olvas nem látogatja a könyvtárat, s külö­nösen a szépirodalom olvasásával' áll hadilábon. Tanulnak, ez bizo­nyos, de lehet-e eredményes a ta­nulás, ha nem egészítik ki mindaz­zal, amit a szépirodalom nyújthat? Hiba van a művelődési igény körül, pedig a pártnak olyan sokoldalúan képzett funkcionáriusokra van szük­sége, akik nemcsak ideológiai té­ren, a marxizmus-Ieninizmus klasz- szikusa/inak műveiben jártasak, ha­nem az élet minden területén alap­vető ismeretekkel rendelkeznek, ál­landóan emelik műveltségi színvo­nalukat. S ehhez az kelti, hogy ol­vassanak, amennyit csak lehetséges. Szépirodalmat is. Minden lehetősé­gük megvan erre ma már a dolgo­zóknak, a funkcionáriusoknak is. Csak éppen sok funkcionárius nem él vele. Lapozgassunk a könjvtári tagok névsorában igazolásául az elóbbiék- nek. Bizony, nem minden pirulás "élkül kell megállapítani, hogy a művelődési igény — amit sikerült népünk nagy tömegeiben felkeltem — még sok párt- és tanácsfunkcio- nóriusból hiányzik. Az ő nevüket — egy-két kivétellel — nem találni mii a megyei, sem a járási könyv­tárak olvasói között. A Városi Pártbizottság funkcio­náriusai -közül mindössze egy poli­tikai munkatárs, a Kaposvári Járási Pártbizottságról ugyancsak egy po­étikai munkatárs olvasója a könyv- tárnáik. A többi,, járási pártbizottsá­gon sem jobb a helyzet. Barcson a titkárok közül senki sem tagja a könyvtárnak. Az osztályvezetők kö­zött is csak egy van, aki könyvtári tag, s rajta kívül még egy politikai munkatárs. Csurgón két osztályve­zető, Fonyódon egy osztályvezető, Tabon egy osztályvezető tagja a könyvtárnak. Nagyatádon három po'itikai munkatárs olvas. Aránylag jó még a marcali és a siófoki JB e téren: Marcaliban két titkár, egy osztályvezető, három politikai mun­katárs, Siófokon két titkár, három politikai munkatárs olvasója van a könyvtárinak. A tanácsfunkcionáriusoknál sem jobb a helyzet. A Megyei Tanács elnöke, elnökhelyettesei, osztályve­zetői, titkárai közül egyetlen egy osztályvezető tagja a könyvtárnak: Honfi István elvtárs. A Városi Ta­nács funkcionáriusai sem olvasnak rendszeresen. Közöttük sincs könyv­tári olvasó. A Kaposvári Járási Ta­nácstól mindössze két csoportveze­tő, Barcsról 4 csoportvezető könyv­tári tag. Csurgón egy elnökhelyettes és három csoportvezető, Fonyódon egy titkár és hárem csoportvezető, Marcaliban egy elnök, egy elnök­helyettes, egy titkár és nyolc osz­tály- vagy csoportvezető, Nagyatá­don egy elnökhelyettes és hét osz­tályvezető, Siófokon egy titkár és két csoportvezető, Tabon öt csoport- vezető tagja a járási könyvtárnak. És a többiek? Ok, ha nagyritkán, véletlenül hozzájutnak egy-egy könyvhöz, olvasnak, de hogy rend­szeresen figyelemmel kísérnék a megjelenő irodalmi alkotásokat, a magyar és külföldi klasszikusok műveit, a munkásmozgalom törté­netét szépirodalmi eszközökkel fel­dolgozó műveket — azt még nem értük el funkcionáriusainknál. A sok elfoglaltságra hivatkoznak. Ebben van is némi igazság, de a párt megadja a tanulásra, művelő­désre, olvasásra is a lehetőséget Erre is szükség van munkájukban. Szükség van a szépirodalom olvasására a pártoktatás anyagának elsajátítá­sa közben is. Ma már nagy szám­ban találhatják funkcionáriusaink azokat a magyar és haladó külföldi irodalmi alkotásokat a könyvtárak­ban, amelyek hasznos tapasztalato­kat, segítséget adnak munkájukban. Csak egyetlen egyet említsünk a szovjet irodalomból: Ovecskin: Fa­lusi hétköznapok című művét, a pártmunkások életéről, munkájáról szóló könyvet. És még mennyi ha­sonlót sorolhatnánk! De nemcsak az ilyen könyvekről van szó. Ma már elvárhatjuk, hogy funkcioná­riusaink ás megismerjék a haladó magyai’ és külföldi klasszikusokat, tanuljanak azok műveiből, s ezáltal emelkedjék általános műveltségi színvonaluk. A nagy orosz kritikai realista író, Csehov írta: >►.A műveltség terjesz­tése nélkül az állam összedől, mint egy ház, amelyet rosszul égetett téglákból raknak össze...« Márpe­dig a mi államunk olyan mértékben terjeszti a műveltséget, ahogy előtte a történelemben egyetlen rendszer nem tette. Művelt emberekre van szüksége az országnak, s ha vala­kiktől, a megyei és járási vezetőktől várja elsősorban pártunk, hogy sza­kadatlanul terjesszék a műveltséget, de ehhez maguknak is művelődniük kelL »... Olvassanak, annyit, amennyit csak lehetséges« — mondotta Sztá­lin elvtárs, s ez a tanács szól a mi funkcionáriusainknak ás, akik nevét bizonyára hamarosan ott ta­láljuk könyvtáraink olvasói, a mű­veltségre szomjas munkások és pa­rasztok neve között. Nagy Tamás. Ismeretlen Vörösmarty-vers egy régi sírkövén Szülök község régi temetőjében, az úgynevezett alsó temetőben Pfeffer Istvánné sírkövén ez a sírvers olvasható: Meg ne háborítsd a csendet, mely e sír körül lebeg, itt egy drága jó anyának fáradt teste szendereg. Éltében sokat virrasztott, nyugodjon most hamva hat, gyermekei, unokái könnye könnyítse meg porát. Pfeffer Istvánné 1850-ben halt után Somogybán bujdosó Vörö6- meg. A helyi hagyomány úgy tartja, marty írta. (Pogány Antái, Budapest hogy a sírverset a szabadságharc közlése alapján.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents