Somogyi Néplap, 1955. november (12. évfolyam, 257-281. szám)
1955-11-06 / 262. szám
VLAGYIMIR MAJAKOVSZKIJ: OKTÓBER 25 Ha napjaimat visszalapozza két kezem: melyik volt életem legfényesebb tűkre, egy és ugyanarra emlékezem, az első napra, október huszonötre. Szuronyok készülnek számolni-szőlni, matrózok bomba-labdáva I játszanak, zsibong és zúg a fölbolygatott Szmolnij; ablakai alatt géppuskák látszanak. — önt Sztálin elvtárs hivatja magához! Ott van, látszik, a harmadik ajtó ... Elvtársak! Mit álltok? A főpostához! S már rohan a megrakott páncélautó. — Igenis! — hallatszik az éjben, s már messzerobognak a szóra; csak a tengerész-szalagon villan a fényben hat betű: Auróra. Vitázó csoportok körül, készenlétben. Olykor » fegyver koppan a folyosó kövén. Lenin már végigment észrevétlen. a Szmolnij kanyargó emberközén. A népet ma már lljics viszi harcba, az arca új, különös. lljicsé ez? Mint élezett borotvapenge a karca a katonák kiáltó szava S ebben a célhoz ért éles. acél-viharban lljics, mintha most ébredt volna fel; megy, megáll, hátán összefonva karja hunyorog, de átfog mindent a szemeivel. Rápillant egy borzos, rongyos katonára, pontosan céloz éles tekintete: a katona beszél, s lljics a szívét látja a szó-lepel mögött, nézi, a lélek integet. Én tudtam, hogy ő mindent tudva tud, hogy meghallja, ezer mérföldön át: a front jajszavát, a letíport falut, a Putyilov- és Nobel-müvek akaratát. Hatalmas fejében Száz tartomány világlott, nyüzsgött vagy másfél milliárd ember, egy éjszaka megmérte az egész világot, s reggel: »Mindenkihez!« Hallgassátok! Frontkatonák, kikre vér rakott pecsétet: Százfajta rabok, százféle rabságok! Minden hatalmat a szovjetek kezeoei A parasztoknak földet! A népeknek — békét! És kenyeret az éhezőknek! HIDAS ANTAL fordítása. OOOOOOCXICOCXDCCXXXXXXXJOOOOOCXXOOOOOOOOCJOCXXXXXXXX, SSOMOGYI PÁL: Lenin beszél A forradalom lázas napjaiban, 1918 nyarán Moszkvában a hadifoglyok kongresszusán láttam és hallottam beszélni Lenin elvtársat. Reggel volt. Egy palotaszeru sárga épület hatalmas udvarán gyűltünk össze. Lehettünk vagy kétezren. Ahogy megtudtuk, hogy ő is kijön hozzánk, izgalom vett rajtunk erőt. Magyar, német, olasz, szerb és más nemzetiségű hadifogoly-küldöttek mind csak Róla beszéltünk. Mint a felbolygatott méhkas zümmögött, zajongott az udvar. A különböző nyelvű beszélgetésekből egy mindenki által érthető szó csendült ki: Lenin... Vártuk öt, mint hossza sötét éjszaka után a reggelt, És eljött hozzánk, a mi csüggedt, fáradt, szürke gyülekezetünkbe. Ott állt az emelvényen, körülötte piros zászlók, fölötte a kék ég, a nagy, kiderült orosz ég. ö beszélt, a sokaság hallgatta. A foglyok elgyötört arcáról győzelmes öröm sugárzott. A sok csukaszürke ruhás fogoly nép mint valami tenger, melyet egy óriási kéz felkavart, morajlott, tombolt. Időnként pedig úgy elcsendesültünk, hogy csak a visszafojtott lélegzetünk hallatszott, vagy még az sem. Ahogy hallgattam a beszédet, úgy éreztem, hogy ezután mi nem is tudunk meglenni az ö szavai nélkül. Úgy éreztem, hogy ezekre a szavakra olyan szükségünk van és lesz mindig, mint a levegőre, mint a napfényre. Időnként végignézett rajtunk, szeme a szivünkbe látott... Ha örökké élnék is, egyet soha nem felejtenék el; amint ott állt és beszélt, homlokára ráesett a napfény, s nekem az a gondolatom támadt, hogy emögött a hatalmas homlok mögött van az az ész, az a fényesség, melynek hevében megszületnek a mi terveink, céljaink és győzelmeink. Messze álltam tőle, szavait alig hallottam, inkább csak éreztem. Beszéd közben jobbkezevei hevesen intett. Egyszer mintha ütést védene ki, másszor mintha ütést mérne. És úgy is van. ö védi ki az ütéseket, mit felénk sújt az ellenség, pedig simogató, kenyéradó, jóságos kezek Lenin kezei. Apai kezek. De lesújtó, megsemmisítő vasöklök azok ellensegeinK felé... 38 év távlatából így látom Ot, ilyen villanásszerű kép maradt meg róla emlékezetemben. November 7 A Somogyi Néplap november 7-i cikkpályázatára érkezett írás. /az asszony nyugtalanul kémlelt ki az utcára. Az urát várta. C_/l_ Mostanában gyakran előfordult, hogy későn jött, mert munka után a bolsevik katonák géppuskásnak képezték ki őket. De még ennyit nem késett! Vitya félig levetkezve ült a rozoga vaságyon. Fejében sötét, zavaros gondolatok kergették egymást. A város felől egész nap csatazaj hallatszott. Talán elesett édesapja, vagy elfogták. Egyszer már ült börtönben forradalmi magatartása miatt. A városszéli pincelakásba beköltözött az éhség és nyomor. Vityának koldulnia kellett, hogy éhen ne haljanak. Nem is szeretett erre gondolni. Autó állt meg a ház előtt. A kapu csikorogva nyílt ki. Vitya anyjától együtt kiszaladt és meglátta apját. Világossárga szeme tele lett könnyel, mert apja feje be volt pályázva, keze felkötve. — Mi történt veled? — rémült meg az asszony. A férfi így válaszolt: — Ma fegyveres osztag tört a nyomdánkra. Elvették tőlünk. Rögtön értesítettük Sztálin elvtársat, aki azonnal segítséget adott. A nyomdát meg is tisztítottuk az eile nségtől. A lapot ismét nyomtatni kezdtük: Este újabb harcokra került sor. A győzelem napja volt ez. Elfoglaltuk az összes hidakat, távíróközpontot, főpostát, a pályaudvarokat. Megsebesültem. Bekötöztek és hazaküldtek. Rövidesen jönnek vissza az autóval. Beszólnak ide is. Elmegyek velük. — Ülj le az ágyra. Maradj itthon, Pavlik, hiszen beteg vagy! — kérte az asszony. i De minden marasztalás hiába volt. Felesége és fia aggódva kísérték ki. Petrográd utcáin mindenütt vörös katonákat lehetett látni. Az egész Petrográd a miénk! — világosították fel barátai. Csak a Téli Palota és a Mária Palota van még a kezükön. /t nyomda előtt csodálkozva látták, hogy a munkások úgy dolC7C goztak, mintha nem is harcoltak volna egész éjjel. Pavlik leszállt az autóról és ő is munkába állt. Egész nap dolgoztak. Este az egyik vörösgárdista jött értük. — Gyertek, elvtársak. Körülzártuk a Téli Palotát. A nyomdászok csapattestjeikhez siettek. 1917. október 25-én este 9 óra volt. Eldördültek az Auróra ágyúi. Megkezdődött a döntő támadás. Pavlik érezte, hogy lázas. Kegyetlenül fájt a sebe. De ez még dühösebbé tette. Elkeseredetten harcolt. Nehéz helyzetük volt. A jól körülbástyázott Téli Palota a sík térről szinte bevehetetlennek látszott. Pavlik csoportjának sikerült a torlaszokhoz férni. Gránátot dobtak a védők géppuskáira. A robbanás következtében füst és zűrzavar támadt. A védők közül két század me gszüntette az ellenállást. — Utánam! — kiáltott Pavlik. Kis csapatával elsőnek ment be a Palotába. Egy vörösgárdista Leninhez hívta. Pavlik elfogódva lépett a terembe. Lenin Sztálinnal egy asztalnál ült. Ahogy beléptek, felállt és kissé széttólta az asztal körül álló gyűrűt. — Üdvözöllek komisszár elvtárs! — mosolygott és kezét nyújtotta. — Én nem vagyok komisszár — mentegetőzött zavartan Pavlik. — Hallottam, érted a dolgod, holnap minél korábban jelentkezz nálam, komisszárnak osztalak be egy géppuskás brigádhoz. /É váratlan tegezéstől megzavarodva, Pavlik boldogan rohant a C7C füQyos utcákon, ügy érezte, felfelé emelkedik. A havas reggelben most bukkant elő a nap. Felkeli a nap, szabadságunk napja — nézte nedves szemmel Pavlik. Többé le sem engedjük nyugodni. ANGYAL JÖZSEFNE tanítónő, Balatonkiliti. MAXIM GORKIJ: LENIN (Szemelvény) LENIN heroizmusábái teljesen laiányzik a külső ragyogás. Heroiz- ifiHisa az Oroszországban nem ritka szerény aszkéta-hősiesség, mely - azoknak a becsületes Intellektuel iarradalmároknak a tulajdonsága, akik rendíthetetlenül hisznek abban, hogy a szociális igazság megvalósítható a földön. Lenin herodz- musa annak az embernek a herodz- musa, aki a világ minden öröméről lemondott, az emberek boldogságáért való nehéz munka kedvéért. ... Ma is magam előtt látom a nevetségesen szegényes, fából épült templom mezítelen falait London külvárosában, a nyomorúságos iskolaszobára emlékeztető szűk kis terem csúcsíves ablakait. Ez az épület csak kívülről hasordít templomhoz, beiül teljesen hiányoztak a vallásos kultusz tárgyai, sőt az alacsony szószék sem a terem belsejében állót!, hanem a két ajtó között, a bejáratnál. Mindaddig nem találkoztam Leninnel, írásait sem olvastam annyira, amennyire kellett volna. De az, amit olvastam és még inkább a Lenint személyesen ismerő elvtársak lelkes nyilatkozatai, nagyon vonzottak hozzá. Mikor bemutattak neki, erősen megszorította a kezemet, figyelmesen rámnézett és régi ismerős hangján, tréfásan mondotta: — Jó, hogy eljött! Maga ugye szereti a verekedést? — Itt nagy csetepaté lesz. Én nem ilyennek képzeltem Lenint. Valami hiányzott belőle számomra. Raccsol, kezét a hóna alá dugja és karját kifeszítve áll. Es egészben véve, valahogy túlságosan egyszerű, nem érez benne az ember semmit a »-vezér«-ből. En író vagyok. A foglalkozásommal jár, hogy megfigyeljem az apróságokat, s ez már szokásommá, néha bosszantó szokásommá vált. MIKOR Flechanov elé »vezettek«, két kezét a mellén keresztbefonva állt és szigorúan, unottan nézett rám, mint ahogy a munkájában kifáradt tanító néz, ha még egy tanítványt hoznak elébe. Azzal az ugyancsak elcsépelt frázissal fogadott, hogy »tisztelője vagyok a tehetségnek«. Ezenkívül semmi olyasmit sem mondott, ami emlékezetemben maradt volna. Ez a kongresszus egész tartama alatt egyikünknek sem jutott eszébe, hogy jó volna egy kicsit »elbeszélgetni«. Ez a kopasz, raccsoló, zömök, erős ember viszont egyik kezével szokrá- teszi homlokát simogatva, másik kezével a kezemet rázva, csodálatosan élénk szemében gyengéd fénnyel, azonnal az »Anya« hibáiról kezdett beszélni és kiderült, hogy már kéziratban olvasta, amit Ladizsnyikov- •tóL, a kiadómtól kapott meg. En azt mondtam, hogy siettem a könyv megírásával, de arra sem volt időm, hogy megmagyarázzam, miért siettem, Lenin már bólintott és maga magyarázta meg: jó, hogy siettem, a könyvre szükség van, sok munkás vett részt öntudatlanul, ösztönösen a forradalmi mozgalomban és most nagy hasznukra lesz az »Anyia« elolvasása. \ »Nagyon időszerű könyv«. Ez volt egyetlen, de számomra nagyon értékes bókja. Aztán kikérdezett énről, hogy lefordítják-e az »Anyé«-t idegen nyelvre s hogy mennyire csonkította meg az orosz és az amerikai cenzúra és amikor meghallotta, hogy a szerzőt vád alá helyezték, először összeráncolta homlokát, aztán fejét fölvetette, lehunyta a szemét és elnevette magát valami furcsa nevetéssel. Nevetésére odajött, ha jól emlékszem, Fáma Uralszkij és még három munkás. Nagyon ünnepélyes hangulatban voltam: háromszáz válogatott párttag között találtam magam és megtudtam, hogy 150 000 szervezett munkás küldte őket a kongresszusra s magam előtt láttam a párt összes vezéreit, a régi forradalmárokat, Ple- chánovot, Axelrodot, Deutschot. Ünnepélyes hangulatban egészen természetes volt és az olvasó is megért, ha megmondom, hogy az alatt a két év alatt, amit hazámtól' távol töltöttem, hangulatom nagyon megrosz- szabbodoitt. És egyszerre, mint a mesében, itt vagyok az Oroszországi Szociáldemokrata Párt kongresszusán. Persze, hogy ünnep volt ez. De ünnepélyes hangulatom csak az első ülésig tartott — amíg ki nem tört a vita a »napirend« kérdéséről. A vita vadsága hideg zuhanyként zúdult rám, nemcsak azért, mert éreztem, hogy milyen élesen szakadt a párt reformistákra és forradalmárokra — ezt már 1903 óta tudtam —, hanem azért is, mert láttam, hogy mennyire gyűlölik a reformisták Lenint. Ez a gyűlölet átjárta a beszédeiket és úgy buggyant ki szavaikból, mint a nagy nyomás alatt álló víz a régi tűzoltócsőbői. ÉS ÍME, Vlagyimir lljics gyors léptekkel a pódiumra sietett és rácsoséivá mondotta: »Elvtársak!« ügy éreztem, hogy rosszul beszél, de már egy pillanat múlva engem is, mint a többieket, »lenyűgözött« a beszéde. Először életemben hallottam, ihogy a politika legbonyolultabb kérdéseiről ilyen egyszerűen lehet beszélni. Ez a szónok nem próbált szép frázisokat szerkeszteni, de minden szónak csodálatos könnyedséggel a legpontosabb értelmét adta. Nagyon nehéz megrajzolni azt a mély benyomást, amit a szónoklata tett. Előrenyüjtott keze és kissé felemelt tenyere, mely mintha minden szót mérlegre tett volna, visszautasítva az ellenfél frázisait, nyomós érvekkel helyettesítve azokat, bizonyítékokkal, hogy a munkásosztálynak joga és kötelessége saját útján és nem a liberális burzsoázia mögött, sőt nem is vele egy sorban haladni — mindez rendkívüli volt és mindezt Lenin valahogy nem a saját nevében/, de tényleg a történelem akaratából mondotta. Beszédének tömörsége, befejezettsége, közvetlensége és ereje, ő maga ott a pódiumon — mindez olyan volt, mint valami klasszikus mű: minden a helyén benne és semmi se fölösleges, semmi cicoma és ha van is, nem látszik, mert annyira természetes és szükséges, minit az arcon a két szem, a kézen az öt ujj. Ami az időt illeti, Lenin kevesebbet beszélt, mint az előző szónokok, de ami a benyomást illeti, sokkal többet; nemcsak én éreztem ezt, a hátam mögött lelkesen suttogták: — Tömören beszél..: ÍGY IS VOLT. Minden érve önmagától bontakozott ki a benne rejlő erő folytán. A mensevikek nem restelltek megmutatni, hogy Lenin beszéde kellemetlen nekik, Lenin maga pedig — több, mint kellemetlen. Minél meggyőzőbben bizonyította Lenin, hogy a pártnak a forradalmi elmélet magaslatára kell emelkednie, hogy annál jobban ellenőrizhesse a gyakorlatot, annál gyűlölködőbbek voltak a közbeszólások. — A kongresszust nem azért hívtuk egybe, hogy filozofáljunk! — Ne tanítson bennünket, nem vagyunk gimnazisták! Különös igyekezetét fejtett ki egy (rrtagas, szakállas, rőfös kereskedő- képű ember. Az ingerültség, a gúny, a gyűlölet gonosz, forró szele fújt a teremben, százak szeme különbözőképpen tükrözte vissza Vlagyimir Iljács alakját. Nem látszott rajta, hogy az ellenséges kirohanások izgatják, hévvel beszélt, de nyomatékkai, nyugodtam; Néhány nap múlva megtudtam, hogy mibe került neki ez a külső nyugalom. Az volt a benyomásom, hogy H- jics ereje, harciassága, önbizalma a kongresszus minden napjával nő, hogy napról napra keményebben csengenek a beszédei s a kongresz- szus bolsevik részének hangulata napról-napra határozottabbá, szigorúbbá válik. NÉHÁNY MUNKÁS, aki most látta először Lenint a Hyde-park- ban, Leninnek a kongresszuson tanúsított viselkedéséről beszélgetett. Valamelyik a következő jellemző szavakat mondotta: — Nem tudom, lehet, hogy itt Európában a munkásoknak van még más ilyen okos emberük is, Bebel vagy más valaki. De hogy volna még egy olyan, akit én azonnal így megszeretnék, azt nem hiszem! Egy másik munkás mosolyogva hozzáfűzte: — Ez a mi emberünk! — Plechanov is a mi emberünk — hangzott az ellenvetés. A felelet fején találta a szöget; — Plechanov tanítónk és amellett úr, de Lenin: vezérünk és elvtársunk.
