Somogyi Néplap, 1955. október (12. évfolyam, 231-256. szám)

1955-10-02 / 232. szám

Vasárnap, 1955. október 2. somogyi néplap T Bartók Béla, az ember és a művész Sághoz tartozik az is, hogy gondola­tai mélyén azért valami nyugtalaní­totta. A párt rosszat még sohasem 'akart. A párt adta a szegény ember­nek a földet, akkor hát a párt jó. Miért éppen most akarna rosszat? Egy tavaszi vasárnapon kezébe akadt a Somogyi Néplap, mely nagy hasábokban számolt be a répáspusz­tai Első ötéves Terv Termelőszövet­kezet példás eredményeiről, kitűnő gazdálkodásáról. Hegedűs Nehemiás úgy magában mormolta: »Nem igaz, propaganda«. öviddel ezután Hegedűs Nehe­miás eltűnt a faluból, viszont Répáspusztán feltűnt lóvásárlási szándékkal egy ismeretlen paraszt- ember. Még mondja valaki, hogy nin­csenek nagyszerű véletlenek: az első ■ember, akibe Hegedűs Nehemiás be­lebotlott — mert mondanunk sem kell, hogy ő volt a látogató — egy­kori katonapajtása volt. A neve ugyan nem jutott eszébe, de arra tisz­tán emlékezett, hogy egymás mellett aludtak lengyeltóti szolgálatuk ide­jén. — Lovat akarnék — kezdte a be­szélgetést. — Van itt — válaszolt amaz és vé­gigvezette az istállón. Nézgelődött, nem. feltűnően, nem gyanút keltőén, csak úgy megbújva a kalap karimája alatt. De tágranyüt szeme mint a filmfelvevőgép len­cséje, mindent rögzített. Telthúsúak, •teletőgyűek a tehenek, a rózsaszín húsú angol disznók ápoltak, jól táp­láltak, a lovak szőre fényes, bőrük bársonyosan feszül a telt izmokon. Elsétált a mezőre is. Senki sem za­varta szemlélődésében. A kukoricá­ból ki sem látszott, a csalamádé sűrű volt, mint a szakálla, a krumplitáb­la ápolt, szépen töltögetett. Amit lá­tott, örvendeztette. Bekacsingatott az udvarokba. Lehet azokból olvasni, akár a könyvből. Katona komája la­kása is megnyugtató volt. A bútort — mint csillogása mo-ndja —• nem ré­gen gyárthatták. A rádió jól dalólt, ■az sem lehet valami régi. Próbálgatta a szekrény ajtaját. mintha a zárra lenne kiváncsi. — Jó zár, bizony jó — mondogat­ta, közben a szekrény tartalmát mustrálgatia. — Azt sem lehetne nagyon meg­nyomni onnan felülről — csipkedte a ház tulajdonosát az új mennyezet­re mutatva. — Már pedig ez jól meg van nyom­tatva — válaszolta a házigazda. Fellépkedtek a ház oldalához tá­maszkodó falépcsőn a padlásra. Vas­tagon volt búzával, meg rozzsal bo­rítva, szeme a túlsó oldalon lévő őszi- árpa-halmazt is sebesen felmérte. Este sárga lámpafénynél elbeszél­gettek. Jóízűeket nevettek közös ka­tonaélményeiken, amelyeknek az a sajátos tulajdonságuk, hogy minden koccintás után egyre érdekesebbek és mulatságosabbak. Egyszercsak szinte parancsolólag felkiáltott: — Mutasd, komám, a bukszádat! Elképedt komája benyúlt a zsebé­be. Lapos, szürkére kopott fekete bu- gyellárisából nem tudott volna tíz pohár sörnél többet fizetni. — No, ez nem sok — mondta He­gedűs Nehemiás. Mintha nagy kő esett volna le szívéről, akkorát só­hajtott. — Ez bizony nem sok — hagyta rá a vendéglátó. A közös véleményre is­mét koccintottak. A pohár talpa kop- pant az asztalon, aztán pár pillanat­nyi csend húzódott közibük. Mind­kettőjük fejében ki nem mondott gondolatok cikáztak. A házigazda megfontoltan felkelt, kinyitotta a fényes ajtajú szekrényt, mélyen benyúlt a fehérnemű közé és kiemelt egy lapos, faragott tetejű fa­dobozt. Inge ujjúval megtörölte a, nagyobb fényesség kedvéért és fel­nyitotta. — De ez mán több, ugye ? — tréfál­kozott. A maroknyi papírpénz alól kiemelt egy szürke kis könyvecskét, tábláján »Nyeremény takarékbetét­könyv« felirattal. Erre is koccintot­tak egyet. Rövid, nyugtalan éjszaka után haj­naltájt Hegedűs Nehemiás hazauta­zott Szabásra, amelynek vasútállo­mása köztudomásúan Kutas község. Almosán érkezett. Átbújt a sorompó alatt és elindult gyalogszerrel haza­felé a szemerkélő esőben. Nem za­varta a csendes eső, inkább jólesett forró fejének. Feleségét szeretettel megölelgette, csak annyit mondott, rövidre nyírt bajuszkája alatt: »Igaz«. Másnap Hegedűs Nehemiás be­lépett a Győzelem Termelő- szövetkezetbe. Mikor meghallotta, hogy az Uj Barázda mennyi dohányt fog termelni, átlépett oda. Mert a. dohány az csak dohány! Ott tudja majd igazán megmutatni, mit tud, mit jelent 34 esztendős tapasztalás a dohánytermelésben. Uj szokásra kapott rá. Esténként nyakába vette a falut, hol egyik, hol m,ásik háznál vitatta, ami ott éppen vitatnivaló volt. Könnyen vitatkozott, mert belülről szólt kifelé. Az augusztusi járási tanácsülésen Hegedűs Nehemiás a nagyatádi já­rás első termelőszövetkezeti falujá­nak küldötteként jelent meg. Nem szívesen ment be Áfádra, mert éppen nem esett az eső, és ha fontos is a közügy, de a föld, meg a munka is úgy húzta vissza az embert ebben a penészes időjárásban, mikor még a lélek is nedves az emberben. Mégis csak begyalogolt, mint még 30—40 másik paraszt tanácstag a járás leg­távolabbi szögletéből. Megválasztották az elnökségbe. Ott ült a piros asztalnál a járási pártbi­zottság első titkára, a járási tanács elnöke, elnökhelyettese, a fcmalgyári igazgató között. Szívéig melegítette a megbecsülés. Kemény embernek igyekezett mutatkozni, mikor a cop- fos úttörőlányok, fényes hajú, csillo­gó szemű gyerkőcök harmonikaszó- val és rigmusokkal felköszöntötték a gyűlést. Úrrá lett meghatottságán. Igaz, hogy szemét elfutotta a könny, de ez attól is lehetett, hogy elég vas­tag cigarettafüst hintázott a meleg teremben. Ma, amikor az egész haladó és művelt világ oly egybehangzóan ün­nepli népünk nagyszerű fiát, Bartók Bélát, mi magyarok is szemléljük meg példaadó életművét tíz év ki­csiny távlatából. Az a forradalmi hang, amely Bar­tók zenéjét jellemzi, ékesen figyel­meztet arra a rövid idő alatt végibe­ment hihetetlen arányú változásra, amely életének) ‘néhány, évltizedej alatt dübörgött végig az emberiség történetén. A »ferenicjözsefi-kor«i végtelennek látszó eeeménytelemsé- géből villámcsapásként tört elő az első világháború, a földrengés meg­semmisítő erejével döntött porba év­százados uralmakat, országhatáro­kat és társadalmi monopóliumokat. Utána a második világháború ször­nyű megrázkódtatása következett. Mindezekre a jelenségekre szeiz- mográfszerűen reagált Bartók vég­telenül kifinomult idegrendszere. Az az idegrendszer és lelkialkat, amely pillanatra sem iszűnt a meglévő rossz, fonák és balmis helyébe á megteremtendő jót, helyeset és iga­zat keresni. így támadt fel benne az a hivatástudat, amelynek kény­szere alatt Kodály Zoltánnal együtt fáraidslágos munkával fedtárlják éls megmentik a hiztos enyészettől á magyarság őSeiredeti népdálkindsé't a huszonnegyedik órában. Ö az a fennkölt jellemű magyar j lakinek magyiarságszeretete nem elvakult so­vinizmusban, hanem a nemzeteknek, nemzetiségeknek és azok művészeté­nek megbecsülésében. nyilvánul meg. Nemcsak a magyar, hanem a román, bolgár, arab és tót népek dalait is gyűjti és dolgozza fel tudo­mányosan abban a -soviniszta kor­ban, amelyben ez a hazaárulás szómba menti Miint alkittóműVészi az elatvult, saját magukat túlélt irányzatok, stílusok és formák zsák­utcájából- a szabadulás útját., a meg­újulás éltető forrásait kereste a zse­niális kutató lázas nyugtalanságá­val, és találta meg a magyar nép­zene kiapadhatatlan kincsestárában. Mint ember az emberi szabadság -nevében foglalt harci álláspontot a szellemi, fizikai és ‘társadalmi el-1 nyomás vagy korlátozás ellen. Egész egyéniségét az újat kutató harcias­sága jellemzi. A kutatóé, aki ai hasz­nálatos és divatos jelenségeikben; is meglátja az avultat, túléltet és élet- képtelent, mind a társadalmi beren­dezkedésekben és konvenciókban, műid a művészetiben: -a tartalmat­lant, a hamisat, a giccset. Rendkívül érzékeny ízlése, erkölcsi ítélőképes­sége és -magasrendű életszemlélete sokat szenvedett a világ és az em­berek társadalmi —- erkölcsi — és esztétikai elmaradottsága miatt. Ez a magyarázata zárkózott természe­tének is. Azt . tartják, hogy a túli éles hallású ember mindenütt meg­hallja a hamis hangot, a túl éles szaglósú mindenütt megérzi a bűzt, a mélyen gondolkodó | kétségbeesik) az emberek butaságán és a magas erkölcsi szemléletű elszomorodik az emberi gonoszságon. Ez a megálla­pítás naigyon megkönnyíti! Bartók egyéniségének és- művészetének megértését Ö az az ember, akit az emberek -gyarló fogyatkozásai bánta­nak. de egyszersmind szinte ember- feletti munkára és harcra késztet­nek a jobb, szebb, tökéletesebb, sza­badabb és -emberibb értékek meg­valósításáért kutató — alkotó — és előadó zsenijének teljes harcbaveté- sével. Mert kétségtelen: Bartók zseni volt a zseni fogalmának szabályos meghatározása szerint is: rendkívüli tehetség rendkívüli akaraterővel' pá­rosulva. Ez a zsenialitás nevelte őt kiváló zongoraművésszé, akinek egyéni1 hangú és felfogású zongorá­zása preklasszikusoktól modemekig mindent hiteles tolmácsolásban szó­laltatott meg; ez a zseniális sokol­dalúság nyilvánult meg -benne mint a Zeneművészeti -Főiskola zongora­tanórában, aki mindén növendéket alapos részletességgel, végtelen tü­relemmel és lelkiismerettel oktatta. Ez a zsenialitás vezeti mint zene­szerzőt az újkeresés ezernyi útvesz­tőjében, mélyben már annyian meg-' feneklettek és elsüllyedtek. Ez a zse­nialitás adja az erőt művészi és er­kölcsi meggyőződésének szilárd és következetes fenntartásához. És ez a zsenialitás vezette egész életmű­vét oda, ahol ma áll: az egész ha­ladó és művelt emberiség tisztele­tének és elismerésének reflektorfé­nyébe. Mi magyarok pedig úgy érezzük, hogy ez -a reflektorfény bennünket is kötelez: Forduljunk jobban Bar­tók zsenije felé, többet tegyünk ma­gunkévá gazdag életművének pazar kincseiből és tanuljuk meg tőle, ho­gyan legyünk hasznosabb, bölcsébb és .emberibb efmberek, -mumkásaibb és igazabb hazafiak. Jaczkó Gyula. — Uj műemlékkel gazdagodik Ka­posvár. A Megyei Tanács felállítja Kisfaluéi Stróbl Zsigmond »kőfej­tők« című szobrát. A 3>ái*t n©welíe •«« A LAKATOSMŰHELY falót támasztó asztalon katonás rendben sorakoznak egymás mellett a satuk. Miindeinik előtt olajosruhás ember, kezükben jókora reszelő táncol 'boszorkányos gyorsasággal. Pár pilla­natnyi megfigyelés elég hozzá, hogy felismerjük: a hat reszelő ember összeszokott brigád, amelynek tag­jai mint egy láthatatlan, karmester dirigáló pálcája nyomán, ütemesen tolják, húzzák a reszelőt,, fel le . .. A Kardios-fbrigád, a V-askomblnát egyik büszkeségé­nek néhány pillanatát lestük el. Hamar ráismerünk a brígádvezeitőre is, éppen most lép mellé egy alig pelyhedző álú legényke, a brigád egyik if ja. Nem érteni a szavát a sziszegő re­szelek, döngő kalapácsok zajától hangos műhelyben, arcáról kíséreljük leolvasni: miről is lehet szó. Az arc kicsit ijedt, kicsit bűntudatos. A válasz ás tükrö­ződik a brigádvezető arcán, egy kis szomorúság, bosszanikodás, mellette nagy-nagy jóindulat. Az apa szokott így nézni csíny-tevő gyermekére. De lépjünk közelebb, hallgassuk ki, miről beszélnek: — Feri 'bácsi, megfogadom, többé soha... job­ban vigyázok ... De ugye, nem tudják meg a többi­ek? Tudja, akkor nem lenne maradásom mostaná­ban . .. — Mondtam már, fiam, rendibehozzuk a dolgot. Munka után itt maradok én is, aztán eltüntetjük azt a kis szépséghibát. Ahá, valamit elrontott a fiú, mert más- nem eshe­tett. Meg is magyarázza mindjárt Kardos Ferenc, a íbrigádvezető, -hogy valóban- erről van szó. Néha elő­fordul az ilyesmi is. Fiatal a gyerek, ^nemrég szaba­dult, tanulni kell még neki. Igyekvő, napról napra jobb munka kerül ki a keze alól, minek szégyeníte- nénk meg a többiek előtt, nem igaz? Nem is olyan nagy a hiba, délután együtt kijavítjuk. Máskor biz* fosán- jobban vigyáz a selejtre, 'ha most segítek neki és »cinkosává« válók. KOMOLY ARCÁN ezernyi ránc szalad széjjel a szokatlanul meleg mosoly nyomában. — Én is így kezdtem, nekem ás így segítettek, nem is -oly an régen. Meglep ez a kurta önvallomás; hogyan, (hiszen. Kardos Ferenc nem mai gyerek, negyvenen is túl van mór, s ha ő is ilyen fiatalon 'állt a satupad mellé, mint akit most ő nevel, az nem mostanában lehetett. Megérti a néma kérdést a brigádvezető, s mind­járt melegiben, a satupad mellett mesélni kezd. És kibontakozik egy munkásélet a maga árnyaival, fényeivel. 43 év, ennyi van mögötte, és sok, sok tapaszta­lat, keserű csalódás, nélkülözés, gond és öröm, kevés •öröm. Azzal kezdi, hogy visszakanyarodik előbbi meg­jegyzéséhez, hogy »én is így kezdtem, -nem is olyan régen«. Csak négy éve szakmunkás. Azelőtt, 15—20 éve? Élt, mert élni kellett, és- várt... — De hogyan élt, ez is érdekelne — szakítom félbe a nehezen feltörő, egyszavas válaszokat. — Nem is jó arra visszagondolni — keményedik meg az arca. —• Mint a többi, pusztai csel-édgyerek. cselédember. Altkor a városban reménykedtem, hogy ott jó ruhában járnak az emberek, van 'mozi, vendég­lőbe lehet menni. Aztán abba is belekóstoltam. Vol­tam napszámos, megfogtam minden munkát. Keser­vesen keresett fillérek, jutottak városon is a magam­fajtának. Sokszor nefeíkesenedlteuiy latolgattam ma­gamban, visszamegyek a pusztára, cselédnek. Akkor a legirigyeltebb ember a szememben az »iparos« volt, akinek szakmája van, gépen dolgozik. De hogy én is elérjem, olyan' fantasztikus álomnak tűnt, hogy még a legjobb komámnak se mertem beszélni róla... Jött a háború, idegen ország, fogság. Ki­csúszott a lábam .alól a talaj, azt hittem, soha nem állok talpra.-Hány, de bánj hasonló elbeszélést hallottunk már, mint amilyen Kardos Ferencé, és mégis, mind­egyik -a maga tragédiájában új, megrázó, elszótlanítő. SZINTE FELREZZENÜNK, amikor átváltozik az oiajosruhós ember arca. -Izgatott kézzel kotorász munkaruhájának zsebében, fényképeket }szed elő.i Csinos, szőke asszony és három, egészségtől viruló szöszke gyerek képét. — Az enyémek... a feleségem, dán nő... a n-agyfiam, a lányom. .. -meg a pici fiam. És árad a szó, kéretlenül. — Dániában — oda vittek el a németek — párt­fogásba vett egy jószívű család, a lányuk a felesé­gem, együtt voltunk vele fogságban is. Hazajöttünk, fészket rakni a szabad országban. A munka ezután is nehéz maradt, nem volt szakmám, de a megélhetés már egészen más volt. Négy évvel ezelőtt teljesült életem legnagyobb vágya: szakmunkás lettem. — Az úgy volt — meséli- —, hogy 49-ben, az államosításkor szóltak nekem: Feri, nem akarsz át- képzős lenni? A párt a hónom alá nyúlt és mint én a járni tanuló kisfiámat, megtanított járni, szakmát adott a kezembe. Pedig a -már nem fiatal fej nehe­zen fogott, sokszor beleizzadtam, mire eligazodtam, egy-egy rajzon, a szerszám se állt jól kezdetben, a kezemben. Az elvtársiak segítettek, bátorítottak. Ha valamit elrontottam, együtt kijavítottuk. Úgy magya­ráztak, tanítottak, mintha életük célja az lenne, hogy belőlem lakatost faragjanak. Itt vagyok, sike­rült ... Hogy -mennyire sikerült? Arról már nem ő -be­szél, hanem társai, az üzem vezetői, Babodi elvtárs, a párttlitkár. Kardos Ferenc sok, sok türelemmel nevelte bri­gádját sztahanovista brigáddá, -hogy egy éve két hó­nap kivételével állandóan elérik a -sztahanovista szintet. Látszólag nem nagy dolog mindez, csak az tudja értékelni a rengeteg munkát, amivel az ered­mény született, aki ismerte, mi volt a helyzet koráb­ban, hogy mennyi fegyelmezetlenség előfordult és milyen, tömegesem -gyártották a selejtet. Kardos Fe­renc sokat tanult átképzős- korában, de talán még többet azóta. Össze! isz akartai, tanfolyam 'kezdődött,, ő volt az első jelentkező, a következő -évben ugyan­csak. S ha megnézzük, ki kölcsönöz legtöbb műszaki könyvet az üzem könyvtárából, megintcsak Kardos nevével találkozunk. Mert tudja, hogy nemcsak arról van szó, hogy élete nagy álmát segítette megvaló­sulni a párt, hanem sokkal többről. A párt nevelte Kardos Ferencet és ezért soha nem tud eléggé hálás lenini. Ez az érzés sarkallja, amikor az üzemi bizott­ságban tevékenykedik, amikor tanul és akkor is, amikor tanít. AZZAL IS kezdhettük volna, hogy nem közéleti személyiség, talán még neve sem hangzott el olyan helyen, ahol nagy dolgokról volt szó. Nincs 'benne semmi rendkívüli, a családjának, munkájának élő em­ber, s hozzá 'hasonlót ezret és tízezret lehet találni az országban. Kardos Ferenc brigádvezető egy a sok közül, akiket a párt nevelt, emelt a legmagasabb méltóságra: emberré. Egyszerű munkás. szocialista ember. .. Pócza Jánosné Figyelmesen hallgatta az elnöki jának az én egyéni gazdálkodásomat beszámolót. »Több lendületet a mun­kába ... Baj van a begyűjtéssel.. A tanácstagok példamutatására len­tartottam. Most pedig termelőszö­vetkezeti tag vagyok. Jól emlékezem a tegnapi életemre, élem a jelent és ne szükség... A mezőgazdaság szó- számítgatom a holnapot is, de szent cialista átszervezésében is a tanács- tmeggyőződéssel mondhatom, hogy tagoknak kellene élenjárniuk.. ÍJallgatta egy darabig a hozzá­-LJ- szólókat, aztán felnyújtotta kérges tenyerét és szót kért. A me­leg csendben feszülten figyeltek rá. Nem volt előtte sem papír, sem ce­ruza. ízes szabolcsi magyarságával az első mondat után megnyerte hallga­tói fülét. Szívvel fogalmazott szavai ez igazán a legjobb életforma. Az én utam jó út, azért hívtam haza erre az útra Laci fiamat, azért vezettem erre vömet, Kukuj Sándort is, és er­re az útra. hívom most tanácstag dol­gozó paraszt társaimat. Itt mindenki ismer engem, aki hisz nekem, tart­son velem!« Megállt mondanivalójában, egy pedig utat kerestek a szívekhez, és rövidet szusszantott, aztán leült es nemi Icacskaringók után oda is talál­tak. Kezét háta mögött összekulcsolta és megfontolt, csendes ritmusban be­szélt a tarlóhántásról, a cséplésről, meg a többi időszerű munkáról, mely munkáskezeket vár. Nem szólhatott '^domboldalba vágott keskeny oktalan dolgokat, mert nemcsak a gyorsíró jegyzett, hanem a járás ve­zetőinek ceruzája is f rissen szántotta papírjukat. A begyűjtést röviden el- szippantott a friss, alkonyi levegőbők Még egyszer, hirtelenjében végiggon­egy kicsit csodálkozott a felcsattanó, hangos tapson. Hazafelé már a menetnél hama­rább járta meg az utat. A pártbizott­ság szürke kocsija felkapaszkodott csapáson egészen a lakásáig. Nem lépett be azonnal házába. Mélyeket dolta c pirosán búcsúzó nap eseme­intézte: »Az én falummal nincs sok baj. Ott megértették már, hogy aki fejni akar, annak etetni is kell. Er- _ . fesse meg mindenki a falujával, hogy nyelt. Elmaradt egy csomó kétkezi nemcsak fejni kell demokráciánkat, tennivaló, de mégis a közösségért hanem, táplálni is«. Aztán emeltebb v( u becsületes munka meleg ér- hangon így folytatta mondanivalóját: zésével zárta ezt a napot. TTegedüs Nehemiás életének ma* ■“ krónikása e történet befejezé­seként feljegyezheti, hogy az évszá­»Most még egy tanulságos dolgot mondanék el a saját életemből. Ti­zenkét éves koromban fél komman­dón, tizenhét éves koromban há­romnegyeden, tizennyolctól meg egész kommención cselédeskedtem. Ami a zados, kettős családi hagyaték meg­valóság, azt ne szégyellje megválta­ni az ember: én jól éreztem magam. Alig tudtam elképzelni a magam lé­tezésére a cselédségnél jobb gazdál­kodást. Ebben — úgy vélekszem — az is részes lehet, hogy túlmesszire nem is tekingettem, nem is láttam, képzelegni meg nem szokott a fá­törhetetiennek vélt, folyamatos lán­colata megszakadt. Hegedűs Nehe­miás ugyanis ritka keresztnevét nem testálta utódaira, de a cselédsorsot sem jussolta tőle egyik ivadéka sem. Hegedűs Nehemiás már nem via$­radt ember. Pár évvel ezelőtt, amikor kodik egyedül az élettel. Tudott do­a magam tizenegy holdján gyarapod­tam, tudtam, már és értettem, hogy gyalázatos élet volt az, amiért úgy lelkendeztem valaha. Ekkorán már a világ legjobb gazdálkodási formá­log — hisz a rádió is világgá kiáltot­ta — a közösségi munka mellett dön­tött. Történt Szabáson, 1955-ben ...

Next

/
Thumbnails
Contents