Somogyi Néplap, 1955. október (12. évfolyam, 231-256. szám)

1955-10-02 / 232. szám

SOMOGYI mi LÁP 5 "Vasárnap, 1955. október 2. ■ii inniiim in» ...........hím.............. mini i „ Kaposvár és Somogy megye minden dolgozója büszke lesz színházára“ Nem sok idő múlt el azóta, hogy Kaposvár és Somogy megye dolgo­zói örömmel értesültek a hírről: ál­landó színház lesz Kaposvárott. Ez alatt a rövid idő alatt fiatal színházunk tagjainak minden lépé­sét szeretet és seigítőkészség kísérte, bár még csak szórványosan állt mó­dunkban ezt az előlegezett szerete- tet 'kiérdemelni. Színházunk augusz­tus 25-e óta két darabbal járja a megye községeit és közel 50 előadá­son keresztül szerzett híveket az Ál­lami Csáky Gergely Színház számá­ra. Számtalan köszönőlevél büszke tulajdonosai vagyunk máris, pedig még városi színházunk kapuit meg sem nyitottuk. Kaposvár közönsége eddig csak ismerkedési esteken, eszt- cád-műsorokom, valamint a sajtó útján ismerkedhetett meg társula­tunk egy kis részével és mégis, ami­kor megnyílott színházi jegyirodánk Május 1 utcai helyisége és utcára kerültek a kedvezményes bérleti fel­hívások, szinte ostromszerűen árasz­totta el bérletigénylésével irodánkat a kaposvári és vidéki közönség. Nincs szebb feladat, mint ezt a bi- .zaimat kiérdemelni. Kaposvár és a vidék közönsége nap mint nap leadja szavazatát színházára. Mi ezúton üdvözöljük Nagy Fe­renc elvtársat, a Vaskombinát igaz­gatóját abból az alkalomból, hogy bérletvásárlásával is leadta színhá­zunkra szavazatát. Köszönjük Csonka Jámosné elv­társnőnek, a Textilművekből, dr. Tatai Ferenc elvtársinak a Begyűjtés? Hivatalból, Bekker József elvtársnak a Kaposvári Gépállomásról, de kö­szönetét mondunk rajtuk keresztül annak a sok száz dolgozóinak is, akik már eddig szántén kifejezésre juttatták szavazataikkal': az Állami Csiky Gergely Színház a mi színhá­zunk, művészed a mi színészeámik! Köszönjük a bizalmat 1 ígérjük, hogy munkánkon keresztül megte­remtjük e bizalom alapját. ígérjük, hogy Kaposvár és Somogy megye minden dolgozója büszke lesz szín­házára. Üdvözöljük a mi közönsé­günket és várjuk őket saját szín- házukbaj, melynek kapui ' október 15-én megnyílnak, hogy hirdethessük népünk újabb győzelmének meg­dönthetetlen bizonyítékát! Sugár László igazgató. Cikkpályázafunk elősegíti, hogy a megye írói írásaikkal még jobban támogathassák a szocializmus építését A Somogyi Néplap szerkesztősége — ahogy az elmúlt vasárnapi szá­munkban már közöltük — novem­ber 7-d határidővel cikkpályázatot hirdet. A pályázat célja, hogy ed­dig ismáreitlem ctehetségekett kutas­sunk fel, részben pedig, hogy a te­hetséges, hivatásos és nemhivatásos írók még közelebbi kapcsolatba ke­rüljenek lapunkkal, s írásaik a So­mogyi Néplap hasábjain a nyilvá­nosság elé jussanak. A pályázat té­mája szabadon választott, a bekül­dött írások társadalmi életünk bár­mely .területéről szólhatnak. Olva­sóink egyaránt pályázhatnak élmé- nyéik, munkájuk vagy társadalmi életük problémáinak stb. megírásá­val, s a műfaj megválasztása is a pályázók joga. Az írásokat novem- Jbr 7-ig folyamatosan lehet bekül­deni, hegy a legjobbakat addig is közölhessük. |A végleges értékelés november 7-én lesz. Az I. díj 1000 forint, a II. díj 600, a Hl. díj 400 forint. A három legjobb írásért kiosztott első, második és harmadik: díjon kívül a jó és közlésre megfelelő írásokat megjelentetjük a Somogyi Néplapban s azokért az írónak ho­noráriumot fizetünk. A szerkesztőség ma, vasárnap dél­előtt 9 órakor meghívottak részére megbeszélést tart. Tárgy: a kitűzött cikkpályázfijfc megvitatása. A meg­beszélésről keddi lapunkban beszá­molunk a pályázat iránt érdeklő­dőknek. Szerkesztőségünk) 'reméli, hogy dkkpályázatunkon mind töb­ben vesznek részt, s ezáltal nemcsak a lap színvonala emelkedik, de hat­hatósabb segítséget, támogatást ad­hatunk a megye írni szerető és 'tudó dolgozóinak. Szolgálja ez a pályá­zat azit, hogy a megye írói írásaik­kal még jobban támogathassák, se­gítsék szocialista társadalmunk épí­tését. Köszöntjük a 86 éves Szívünk egész) mele­gével köszönt j ük a 86. évét betöltő művészt, aki immár 60 évnél ás több ideje megszakítás nélkül festi Somogy tá­jait és a somogyi em­bert. A festő, aká* itt szüle­tett Somogybám, Őrei községben 1869. október 2-án, alkotásainak gaz­dag sorozatát adta ne­künk. A hazai föld sze- netete, az egyszerű em­berek élete iránt érzett részvéte, impressziói- nak megújuló gazdagsá­ga Kumffy Lajosban olyan értékekké tömő-’ mitek, amelyekből fes­tészetünk) nemes, alko­tásai születtek. Korán Párizsiba költö­zik, Benjamin Constant éa Paul Laurens tanít­ványaként folytatja és fejezi be művészeti ta­nulmányait. Ez idő óta 15 éven át a Spcieté Na­tionale des Beaux-Arts szalonjában állítja/ íki műveit a fiatal művész. Első gyűjteményes kiállítását számárai foltos szülőföldből 1913-ban a párizsi Georges Petit-féle galériában 114 művével rendezi meg. E kiállításról az összes párizsi Lapck elismeréssel írtak; a magyar festő számukra idegenszerű témáját, magyar parasztokat, cigányokat nagyon érdekesnek .tartották.: (Külföldi tanulmányai után hamarosan szerepel ai hazai 'kiállításokon is. Majd 1924-ben a Nemzeti Szalonban Budapesten 285 művéből gyűjteményes kiállítást rendez. Tagja volt néhány külföldi, és hazad művészeti társaságnak?. Rendszeres kiállítója a Műcsarnoknak; s alapító tag­ja a Céh-bel ieknek. A Milleneum idején divatos történeti festészeti nem fogta meg — sőt irodalmi hátterű munkákat sem teremtett ecsetjével. Inkább vizuális hatásokra töre­kedett. Az impresszionizmus és utóhatása a századr fcndulón jelentkezett nálunk. Az új stílus és színprob- üémák úgyszólván mindenkit hatalmába ejtettek. A fejlődés sodra így Kunf.fyt is akarata ellenére az impresszionizmus mesgyéjére vitte, s bár szelídebb formában, de megpróbálkozott e kifejezési móddal. Általában érezni lehet munkáin a francia iskolát Kunffy Lajos festőművészt s annak .‘helyes irányú alkalmazását,. Többször •kiutazik Párizsba, j En­nek benyomásait hozza magával, de nem hasz­nálja fel azokat szolgai módom, hanem 'átköliti egyénisége szerint. El­sősorban az ember és a hazai táj érdekelte min­dig. így látja művészete Tuhájjáw ban a szegény) cseléd-, embert, a cigányt fej­szével a vállán, amin/b munkára megy a • so- mogyturi táj csordiulóan sárga nyiresei (között, a bivalyos szekér előtt bailiagó raehézcsizmájú parasztot. Magyar és somogyi az ő festészete, ment a táplálkozik, s legnagyszerűbb képe­it: Gyermektemet és, Hazatérő aratók, Lako­dalom Somogyturon, Ebédelő aratók, Tanács­kozó cigányoknál igazán átérzett, maradandó al­kotásoknak] kell eüs-i mernünk. Falujában a parasztokkal' való beszélgetések gazdagítják élményeit, s' ezek ítészük, tartalmassá, igazzá a szereplőket. így lesznek képein aa emberek tőrőlmetszeft.t falusi, földszagú, .eleven parasztok. Művészetének delelőjén témaköre teljes tágassá­gában bontakozik ki. Résztvesz ekkor minden valamire­való hazai és külföldi kiállításon. A Nemzeti Szalon­ban 1925-ben állami, pasztell-díjat, kap. 1026. évi mű­csarnoki kiállításon elnyeri az életkép-festészet díját. Az állami képtár is megvásárolja néhány jelesebb munkáját. A művész útját, aki Rippl-ítónai, Csók, Iványi kortiánsa, Párizsban s itthon számos apróbb-ínagyobb siker koronázta, még ma sem pihen. Évről évre seré­nyen részt vesz az országos kiállításokon s frissebben fest, mint valaha. ■Kívánjuk 86. születése napján, hogy számos évet töltsön köztünk jó egészségben., s tegye gazdaggá Somogy képzőművészeti kultúráját további példaadó munkásságával. Soós István festőművész, a Somogy megyei Képzőművészek Munkacsoportjának elnöke. S' cAquej asszony — katonáink között EM IGAZ, hogy van manap­ság annyira érdekes, minden kedvetszegő nehézsége ellenére is olyan lenyűgözően izgalmas »szak­ma«, mint a népművelés. Próbálja meg, aki nem hiszi: legyen tanúja, •amint ezrek és ezrek ebben az or­szágban — egy egész nép apraja- nagyja — soha nem látott igyeke- ■ zettel veszi birtokába a tudomány, irodalom, művészet kincseit; lesse meg, amint őszbecsavarodó, busa parasztfejek az atom nehéz titkain főnek, vagy amint »együgyű«, fej­kendős arcokra könnyű derűt va­rázsol egy szép költemény... Nem mindennapi szórakozásban lesz ré­sszé! Vannak ennek a munkának pil­lanatai, amelyeket nem lehet elfe­lejteni. Bizonyos, hogy sohasem fe­lejtem el azt a csillagvilágos au­gusztusi estét, amelyet egy ismeret- ■ terjesztő előadás élménye tett szá­momra emlékezetessé. íme a történet! J^ZZAL KEZDŐDÖTT, hogy a megígért autó nem várt ben­nünket az állomáson, így hát gya­logosan vágtunk neki a körülbelül két kilométeres útnak a hetes esőktől felázott somogysági erdő­ben, hogy eljussunk néphadsere­günk egyik tábori tiszti klubjáig. A kultúra eme lelkes kis expedí­ciójának két főszereplője: az idős tanár, aki Arany János balladaköl­tészetét ismertette ezen az estén, és a színésznő, aki e költészet leg­szebb virágait mutatta be, úgy lát­tam, nem vette zokon a gyaloglást; jómagam pedig, aki hivatalból vol­tam jelen, megszoktam már az ilyenfajta vis major-okat. Külön­ben is: szép volt az a napos au­gusztusi délután, a táj talán még szebb, telistele szépséges meglepe­téssel: fehérhajú nyírfákkal, későn virágzó, édes-illatú akácokkal, no és nem utolsó sorban dombokkal, tömött lombú, bársonyos hátú dom­bokkal, amelyeket — úgy éreztük — Szinnyei-Merse ecsetje hullajtott erre a vidékre. Gyalogoltunk tehát könnyű szív­vel félórát. Az erdő közepére érve szemvek tetsző, üde kép köszöntött bennünket: a tiszti klub pompás, alkalmatos kis létesítménye. Tábo­ri színpad, fonott kerti székek és asztalok, tekepálya, büfé, hirdető­oszlop, rajta gondosan rajzolt pla­kát az esti programmal: »10-én es­te, fél nyolckor irodalmi előadás — Arany János balladái.« Fogadtatás­nak igazán jó. Leültünk az egyik asztal mellé és vártunk. Közben előkerült a tiszti klub parancsnoka is, akivel iroda­lomról beszélgettünk, meg arról, milyen kívánatos már ez a ma es­ti előadás. Akkor ment el a kedvünk, ami­kor fél nyolckor körülnéztünk az előadás színhelyén. Négyen voltunk csuprán: mi hárman és a tiszti klub parancsnoka. Tapintatosan tudakolni kezdtük, hogy nem forog-e fenn valami té­vedés: a közönség talán úgy tudja, hogy másik napon lesz az előadás és talán nem is fél nyolckor, ha­nem nyolckor. Persze, tévedésről szó sem lehetett, hiszen a plakátok, a hangosbemondó, a személyes meghívások világosan tudtára ad­ták mindenkinek, hogy ma lesz az előadás. Es fél nyolckor. A tiszti klub nagy kulturális frontáttörés­nek szánta ezt az alkalmat, ame­lyen az irodalmi előadások — egy­általán aj irodalom! — becsületét teremtik meg, azért is nem sajnál­ta az anyagi áldozatot a színészi közreműködésért. Itt tehát nem volt hiba. Nem tehettünk mást, mint vár­tunk. öt percet, tíz percet, negyed­órát, félórát. Nyolc órakor a tiszti klub parancsnoka, aki nagyon ké­nyelmetlenül érezte magát közöt­tünk, ott hagyott bennünket és rö­viddel rá hallottuk, amint a sátrak között névszerint szőlongatja az embereket: — Jóska, menjetek az előadás­ra. .. Hadnagy elvtárs, mindjárt megkezdődik... Menjetek már... Jöttek is ketten-hárman. Először egy szemüveges katona, aztán egy feleség, karján a kisfiával, aztán megint egy katona. Később megint ketten, de ezek, amint kiderült, nem irodalmi műveltségük gyarapí­tása céljából jöttek, hanem ping­pongozni. De jöttek, csepegtek a széksorokba is. Végtelen szomorúság zuhant rám. Kit sajnáljak? Az öreg temárt-e, aki, lám, ünneplőbe bújt, legszebb nyakkendőjét kötötte fel és hábo­rú-viselte lábaival legényesen ki­sétált ide az erdőbe? A színésznőt- e, aki tiszteletreméltó, lámpalázas izgalommal bújik egy füzetbe és morzsolgatja magában a szép vers­sorokat, mintha legalább is egy •>ádiószereplése előtt állna? A tisz­ti klub jóravaló, ügybuzgó parancs­nokát-e, aki ezekben az utolsó pil­lanatokban is megtesz mindent az est sikeréért? Nem tudtam befejezni a gondo­latot, mert fél kilenckor — bár húszan-huszonöten lehettek csak a nézőtéren — a vonat indulása miatt nem várhatván, megkezdtük az előadást. Előadónk Arany Jánosról beszélt, helyéről a magyar irodalomban, az­tán a balladát magyarázta, ezt a pompás műfajt, amelyet Arany annyira szeretett és olyan nagy si­kerrel művelt. Ékesszólóan, lelkes igyekezettel, nagy hangerővel beszélt, mintha óriási publikum hallgatná. El akar­ta ragadni a hallgatókat, akik olyan kínos némasággal ültek előt­te; sokan közülük ásitást fojtottak el, mások cigarettájuk parazsába fe­ledkeztek, ismét mások a néhány méterre dúló ping-pongcsatát fi­gyelték félszemmel. Megindító volt nézni, mint viaskodik közönnyel és érdektelenséggel. — Most pedig, kedves hallgató­im, a művésznő bemutatja önök­nek az Agnes asszonyt — mondta egyszercsak menekülő lemondással, helyet adva az asztal előtt a szí­nésznőnek. ... Ami ezután történt, azt na­gyon nehéz visszaadni ilyen tár­gyilagoshangú riportban. Méltóan csak versben lehetne elmondani. A színésznő felállt, előre lépett a színpadon, egy kicsit »kivárt« és szavalni kezdte a verset: — Ágnes asszony a patakban, fe­hér lepedőjét mossa; Fehér leplét, véres leplét. A futó hab elkapdos- sa... Felbúgott a ballada, mintha öb­löshangú tárogatóba fújtak volna, és mint egy gyönyörű melódia el- sodró hullámai, úgy áradtak a leg- szebbszavú magyar költő verssorai. Egyszerre mintha megmozdutt volna a nézőtér, mintha villamos áram érte volna. A hallgatók kissé megemelkedtek a székeken, a ping­pongozok letették az ütőt, a kanti­nos kezében megállt egy pillanatra a söröspohár. Mindenki figyelt, olyan áradó, tiszteletteljes templo­mi figyelemmel , ahogy ritkán lát­tam figyelni. Es a színésznő szavalt... Hull­tak, Záporoztak a nemesveretű, drága szavak, mint a csillaghul­lás. Némelyek érces, ezüstös csen­géssel hullottak, mintha márvány­ra potyognának, némelyek meg lá­gyan haltak el, mintha puha bár­sonyra esnének. Olyanok is vol­tak, amelyek könnyedén szállingóz­tak, mint a pehely, le se estek, fennakadtak a tölgyfák lombjában. A magyar nyelv édes muzsikája töltötte be az erdőt, és ebben a ritkaszép szimfóniában hol égzen­gés hallatszott, hol meg egészen messzi, finom nesz: nádasok suso- gása, kicsiny, bujkáló patakok cse­vegése. A hallgatók percről percre me­rültek bele a különös élvezetbe, it­ták a szavakat, mintha aranyszínű badacsonyi bort kortyolnának, va­lósággal megmámorosodva. Láttam, amint a gyermeket tartó fiatalasz- szony a szomszédja felé fordul és csak annyit mond halk, önfeledt buggyanással: — Szép... A szomszédja helyeslőén biccen­tett a fejével, de a szemét se for­dította, nehogy egy betűt is elve­szítsen a versből. Ügy ült és úgy ültek ott valamennyien, annyira megbabonázva a nyelvtől, hogy szinte nem is vették észre, amikor elgurult az utolsó strófa, nem is tapsoltak. Megint az előadó be­szélt — most már fényt és melegsé­get kaptak az okos, elemző monda­tok — aztán újabb ballada követ­kezett, a szépség új tájai. A Wal­lest bárdok hatalmas, hazaszeretet­től forró akkordjai dübörögtek, eze­ket zengték vissza a dombok. A színésznő mély átéléssel szamait, néha csak súgta a verset, mintha mindenkinek külön súgná a fülébe: — Ah, lágyan kél az esti szél Milford öböl felé; Szüzek siralma, özvegyek Panasza nyög belé... Mint a sóhajtás, úgy szálltak a szavak. Bele szépültek az arcok, bele remegett a tölgyfaerdő, ki­aludtak a cigaretták. Az őr, aki nem messze sétált, láttam, megállt és erre figyelt. Közben azt vettem észre, hogy innen is, onnan is előbújt valaki, mintha bizony a föld alól bújt vol­na elő. Jöttek lábujjhegyen, szé­gyenkezve, oda támaszkodtak az egyik oszlophoz, vagy lekuporodtak a hátsó székekre. Mintha valamin, ami szép és jó, ami kincs, rajtuk kívül akarnának osztozni, úgy jöt­tek, olyan belső izgalommal és kí­váncsisággal. Mennyivel felemelöbb áradása az embereknek, mint az előadás kezdetén! Számoltam: har­minc, harminckettő, harmincnyolc, negyven... Amikor utoljára átszá­moltam a nézőteret, már negyven­ötén voltaic. A Vörös Rébeket, a Tengerihántást és a Hídavatást már negyvenötén hallgatták. Negy­venöt embernek hozott gazdag es­tét ebbe a somogysági rengetegbe édes anyanyelvűnk és legnagyobb művésze: Arany János. ... Melegen búgott a színésznő hangja és szállt a vers, mint a ma­dár, a hallgatók szíve meg vele rö­pült. .. HfEG CSAK ANNYIT keU el- mondani, hogy lekéstük a vonatot és éjféltájban, vagyon jó érzésekkel telve suhantunk haza­felé egy nyitott tetejű, szellős-le- vegős katonai autón. Friss szél kapkodott a szavunkba, amint ar­ról beszélgettünk, hogy sok nehéz­séggel küzd az ember ezen a pá­lyán, de azért megéri. Mert ilyen esték is vannak... Es mindig több lesz. PAPP FERENC.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents