Somogyi Néplap, 1955. október (12. évfolyam, 231-256. szám)
1955-10-30 / 256. szám
SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1955. október 80. PÓSA ISTVÁN: Búcsúzó Tiszta abroszon elnehezült kezek, wiint tavaszi rétre zuhant jegenye, t-ombot se hajtott, s ring a tó szeme! dehogy, a borospoharak remegnek ... Remeg a kiskapu és a kerti fa ... Hem lelem meg a kilincset, elmenni vagy visszajönni, hisz utamba ejti lombját az ág .. . Öntsetek poharamba! Csorba oldala a márványszobornak. Nézd milyen gödrös az utca. Elesnék... Menjek? Vagy szóltok, hogy ágyam megvessék? Szó nehéz. Aranybetűk összefolynak, s megettük olyan kusza minden kép. Nem tudni, mi az igazság, mi a rút, szép ... Ragadós iszap a tokámig fut és mellettem szorítja összébb, összébb... Oe nézd, oly tiszta fenn az estek ege, és megnő a váll pólustól pólusig! Nyurga in az egyenlítőn végig kúszik — Nincs baj, csak a szemem volt könnyel tele, .. Kaposvár egyre fejlődő kulturális ■életében új színfolt, értékes jelenség, a mikrobarázdás operaestek, melyeket hétről hétre a Városi Tanács Népművelési Osztálya és a Zeneiskola rendez. Október 19-én volt az e.ső előadás. Verdi: Aida című operáját játszották. 26-án pedig Verdi másik hal-hatatlan művét, a Traviátát adták elő. Az operákat Nyakas József, a Zeneiskola igazgatója -ismerteti keresetlen, egyszerű szavakkal, úgyhogy minden dolgozó könnyen megérti. A- szép .s kellemes Bartók-terem minden előadás alkalmával megtelik hallgatókkal, főként zenekedvelő szellemi dolgozókkal, de -már látni a közönség között fizikai munkásokat is, akik lassan, ismerkednek és megkedvelik a magasabb zenei kultúrát, FLÓRIS JÓZSEF: Italbolt-muslinca Láttál-e már karón varjut, lakodalmat, ahol kutyák befalt csontok tetejére kidőlt húslét lafatyolják? Láttál-e már hegyben pincét, hordókat, mint sorban állnak, borral teli üvegszájat, s azon vidám muslincákat? Ha nem láttál, ne menj hegyre, muslincát, ha nem is fáradsz, pohár mellett, éjjel-nappal italboltban is találhatsz. Ennek ugyan szárnya nincsen, az étele: ital neki! S ez is, az is mind a kettő, végzetét a borban leli... melyből a múltban ki voltak re- kesztve. Az előadlások kellemesek, mintha kiváló színházi előadást hallgatna az ember, olyan benyomást keltenek. Bál’ megjegyezzük, hogy jó lenne, ha az operák színes fényképfelvételeit is beszerezné a rendezőség és eiőadá' sok előtt a teremben -kifüggesztenék, így nemcsak a fül, de a szem is kapna ízelítőt az egyes operákból és a fantázia is élénkelbben tudná követni az előadást. A -mikrobarázdás operaestekről megelégedve, jó érzéssel, egy-egy nagy művészi élménnyel gazdagabban távozik a hallgatóság. A rendezőség elismerést érdemel. Persze, a legnagyobb elismerése az lenne, ha városiunk dolgozóinak minden rétege tömegesen látogatná az előadásokat. S. P. SHAW ÍRTA: »Halálomig mindenesetre barátja maradok a Szovjetuniónak. Hogy aztán mi lesz, azt nem tudom. Ahogy a nyugateurópai sajtóviszonyokat ismerem, megtörténhet, hogy halálom után szovjetellenes leszek.« (1931) * * :■* »Olyan gyászbeszédet fogok tartani az imperializmus fölött, hogy a hallgatóság a nyitott sírba a szokásos göröngyök helyett sziklákat fog hajítani, vagy legalább is malomköveket.« (1931) * * * »Emlékszik-e arra az utazásunkra Lengyelországon át, amikor még a termés állt az aranyszínű natírágszijfölde- ken? Gyönyörű látvány volt: de én tudtam, — éppen úgy, mint ön —, hogy ez a nadrágszíjas termelési mód tudatlanságot, vadságot, piszkot és tetveket takart — hogy a földesúri rendszerről ne is beszéljek! — Hős, Sztálin ezt kollektív mezőgazdálkodássá fogja átalakítani. így hát legyen ön egészen nyugodt és kiáltson velem három hurrát a vörös lobogóra, a sarlóra és kalapácsra! A pápa" pedig feltétlenül menjen a pokolba! ...« (1939) * * * »Oroszország példája az egész világnak azt mutatja, hogy a szocializmus mind gazdaságilag, mind társadalmilag és politikailag fölényben van a kapitalizmussal szemben.« (1937) * * * »Vannak olyan kis dolgok és jelenségek, amelyeket csak nagy művészek tudnak leírni. Vannak azután olyan monumentális jelenségek, amelyeket senki sem tud leírni maradék nélkül. Én igazán nem vagyok szerény ember, de be kel! látnom, ahhoz kicsi vagyok, hogy Sztálint jellemezni tudjam.. Én evek óta irigyeltem H. G. Weist azért, hogy alkalma volt beszélni Leninnel. Irigyeljen engem ezer esztendőn át minden író, hogy nekem alkalmam volt beszélni Sztálinnal . . .« * * * »Számomra könnyebb azt elhinni, hogy a világ önmagát teremtette, semmint azt, hogy a világ teremtője teremtette önmagát; valójában sokkalta könnyebb az előbbit hinnem, mert a világegyetem láthatóan létezik és teremti is önmagát, amint halad, »teremtője« viszont csak hipotézis«. * * * »Valamennyien egyszerűen kijelentjük, hogy miként a puskapor elpusztította a feudális társadalmat, úgy a dinamit feltalálását nem élheti sokáig túl a kapitalizmus ... « * * * »Nincs szükségünk Krisztusra ahhoz, hogy bárki meggyőződjék: a javak elosztása manapság égbekiáltóan, rettenetesen rossz. Dollármilliomos csecsemőket látunk olyan koldusok mellett, akik egy életet töltenek rabszolgamunkában . . . « * * * (Amikor felajánlották néki a Nobel- díjat, a díj álszent célkitűzéseiről beszélt, s nem fogadta el.) »Megbocsátom Nobel Alfrédnak, hogy feltalálta a dinamitot. A Nobel-dljat azonban csak emberszabású fenevad találhatta kr!« ■Jónás György műfordítása: 1 JÓSÉ MARIA DE HEREDIA: Rossihos, miután Daniét szavalta Oil, Rossi, számtalanszor láttalak már A szolid Opheüát kínod űzte. A világ dőlt szét, nem az ócska hombár S dühöd szerelmed csillag-könnybe fűzte. Macbeth voltál és Lear és item te sírtál Csak én sirattam Júliát helyetted. Hogy holtan csókoltad meg s mérget ittál! ... De most nagyobb, vagy szörnyűbb volt a letted. A gyönyört és borzalmat egybefontad, A kimondhatatlant félig -kimondtad \ Szavaid rímek érckürtjeit zengték. S én úgy éreztem — borzong még a léiben* _ Ho gy, míg arcán poklok lángja lebben Alighieri szavalja a versét! Pár szó a mikrobarázdás operaestekről. . . Ritka az olyan vígjáték, amely egyszerre lenyűgöz és felemel. Megírásához egy Shaw kell. életrekelté- séhez, megelevenítéséhez hat olyan színész, mint akik az elmúlt hónapokban a szűk falusi színpadokon, s legutóbb a kaposvári tisztiklub színpadán a »Wanrenmé mesterségé-«-t játszották. Shaw korképet adott, a korba teleillesztett, a kor szennyes- ségeáten-, aljasságaiban, visszás érzelmekben élősködő vagy vergődő alakokat, s annak embertelenül hű embereit. A hat ember feladata volt egy-egy ilyen személyiségen keresztül elővarázsolni a kort, reprodukálni, ábrázolni annak embereit, megélve azck személyiségét nem embe- remtúli maximákon, erkö'csi tanításokon s esztétikád normákon, hanem a kor ismeretén keresztül. Jó színészt, művészt igénylő feladat. A Csdky Gergely Színház tiszti- k’uibd előadása már előjele volt annak a sikernek, amit a darab előreláthatóan Kaposvárott a kőszínházban elér. S ennek nemcsak Shaw neve a biztosítéka, de az is, hogy hat olyan színészre osztották a War- renné mestersége szerepeit, akik az általuk ábrázolt emberekkel azonosítani tudják magukat, akik a művészi alkotó munka törvénye szerint képesek legyőzni az anyagot, elesetten a saját élő személyüket, a Warrenné külsőségeket, érzelmeket, hogy azt átformált an állítsák elénk. Milyen kort, milyen embereket kellett ábrázolatok? Erre legjobban Shaw ad választ, aki így' ír darabjáról: » .. írtam azért, hogy a figyelmet arra hívjam fel, hogy a prostitúciót nem a nők romlottsága és a férfiak erkölcstelensége okozza, hanem egyszerűen az a tény, hogy a nőket olyan, gyalázatosán rosszul fizetik, semmibe veszik és agyondolgoztatják, hogy a legszegényebbek közülük kénytelenek prostituálni magukat, ha testük és lelkűk egyensúlyát fenn akarják tartani... Egyetlen normális nőből sem lenne kéjhölgy, ha tiszta erkölccsel többre vihetne, s nem menne férjhez pénzért, ha megengedhet-1 né magának, hogy szerelemből kössön házasságot.« A kor tehát adva van: a fekélyekkel teli könyörtelen kapitalizmus. Az emberek: a kapitalizmus kíméletlen viszonyai között elök, élősködők, vagy akik kénytelenek erkölcsöt, -becsületet félredobva életté«- keresni maguknak'. A környezet s a mesterség válogatja: Warrenné mestersége a prostitúció, a leány kereskedő' em, Crofts mestersége: kiadni gyümöl- csöztetésre tőkéjét Warrennének, aki nyilvánosházakat tart fenn és 35 százalék hasznot biztosít Croftsnak. A lány. Vivie ás helyet keres a társadalomban. A kizsákmányolás más.k területe, a tőzsde Jelé tör, s ezt már elegendő alapnak érzi, no-gy elítélje anyja mesterségét, a kizsákmányolás testi formáját. S körót tűs ott mozognak árasztva h k-npuaiizmus rothadt levegőjét — s sor ,,e’lemző alakjai: Gardner tisztéietes úr — Warrenné egykori szeretője, lehet, hogy Vivie apja — a mihaszna, léhű1 ő Frank, Praed, a »művészlélek«-. Shaw tipizált, egyetemes érvényű emberi sorsokat ábrázolt a kapitalizmus hű alakjait. Hat ember szerepel, de mögöttük s a darabban ott vannak a kor erkölcsileg és anyagilag kizsákmányolt női, Warsenné haszonszerzői és a 'árs adatom ;öLb‘ elesettje, kivetettje, kizsákmányoltmestersége ja, de a kor élősdijed is. Ezeket az embereket kellett megformálnia, elénkléntotn.e a Csifcy Gergely Színház hat művészének. S akik ott voltak, akiket magával ragadott. lenyűgözött és felemelt a fcisztifclüb előadásán a hat színész megjelenítő és művészi alkotókészsége, azok tanúbizonyságot tesznek amellett, hogy jól oldották meg feladataikat. méltó volt játékuk Shaw elgondolásához, az író nagyságához. * * * A színészi munka örök kérdése a beleélésben vagy a bele nem élésben gyökerezik. A jó színész előbb megéli a személyiségét, aztán azt, kívül, annak testi és egyéb megjelenése formáival egészíti ki. S ebben van az alkotó munka lényege, ami már több mint átérzés — mert már megélés.' Ezzel már Malonyai Ed'frei, Warrenné alakítójáról — nemcsak sorrend, de érdem szerint is —- majdnem mindent elmondtunk. Maion,yai Edit nem játszotta, nem adta Warrennét, hanem valóságos Warrenné — a színpadon. A valósággal határos illúzióval -hitte és látta a közönség Warrennénak. Shaw egyszerre rajzolta meg ezt az alakot a nemzetközi piacon is tőkeerős bordélyház- tulajdonosnőnek, erőszakos és közönséges vén bestiának — s mellette anyának is, anyának, aki foggal, körömmel, aljassággal és szép szavakkal harcol a lányáért. Igaz, lánya jövőjét úgy akarja biztosítani, hogy feleségül szánja üzlettársához, az előkelő Croft shoz. Ez az üzlet szempontjából is előnyös lenne. Warrenné tehát számító is, de Vivie elutasítja az ajánlatot, s amikor megtudja anyja mesterségét, elindul a maga útján, visszautasítja anyja segítségét, nem akar vele többé találkozni. S itt, a negyedik felvonás feszült levegőjében válik emlékezetessé egy alakítás: Malonyai Warren- néja. Egyszerre közönséges és durva, majdnem ellágyuüó és könnyező asz- szony, a lányáért verekedő anya. A könnyek igazak, ott látjuk csillogni őket a kifestett arcon — s itt a veszély is: a közönség egyszerre meghatódik, már-már sajnálja az as*aKawwfcK-jaiíasr lazMzfaie'.wt&Miafiiii.em a———————umm GEORGE BERNARD SHAW (1856—1950) A Bé!<e-Világtanács Irodája A. Varela (Argentína) javaslatára határozatot fogadott el, mely leszögezi, hogy ünnepélyes keretek között emlékeznek meg a világ haladó népéi és a béketábor a világirodalom, a tudomány és a művészet kimagasló alakjairól, a többi között G. B. Sna* haladó nagy angol íróról. J\/fit lehet elmondani róla egy rövid emlékezésben, amikor kötetet'-L két írtak életéről, nagyságáról, s köteteket Irt ő maga is, amelyek mindmegannyian beszélnek mindenki helyett Róla, többet árulnak el nagyságáról, mint megírni lehet. George Bemard Shaw most öt esztendeje, hogy meghalt. 94 esztendőt élt. 1856—1950 — ez a két évszám, amely a kezdet és a vég az ő életében. S amely keretbe fog egy alkotásban, harcban gazdag értékes emberi életet, Bernard Shawét. Írországban született. Gyermekkoráról csak annyit, amennyit ő mondott: »Pokoli gyermekkor«. — Pusztán ennyiben foglalta össze iskolás éveinek emlékét. S jött London, az első nyomtatásban megjelent írás, s ö írt, írt — a magaszabta »napi normát« mindenkor teljesítette. S megszületett az első öt regény, közöttük az »Éretlenek«, a »Trefusis úr«, a »Művészszerelem«, amelyek bár gyengén sikerültek, mégiscsak napvilágot láttak, elindították Shawot az utón, amelyen eljutott a szocialista eszmékig. A nagy élményt Marx tőkéje jelentette. Ettől fogva Shaw szocialistának vallotta magát s az lett, ami akart lenni, az angol társadalom élő lelkiismerete. Tiszta jelleme, gondolkodásának szilárd erkölcsi alapja tette képessé, hogy az emberiség legnagyobb kérdéseiben mindig a haladás mellett foglaljon állást. Írói tevékenysége csaknem egy évszázadot ölel fel. Es Shawra a század nagy változásai, az Októberi Forradalom úgy hatottak, hogy a történelmi helyzet változásával írói mondanivalója is. TFolt kritikus, zenekritikus, s jelentősek meglátásai a festészet és ' a művészetek terén is. De mindenekelőtt író volt, regény- és drámaíró. A Szerelmi házasság című darabja, a Warrenné mestersége, a Barbara őrnagy kíméletlen, sziporkázó s egyben maró szatírával megalkotott bírálatai a kapitlizmus aljasságának, képmutatásának. A Caesar és Cleopátrában Shaw mindazt az aljasságot leleplezi, amivel évszázadokon át az angol gyarmati terjeszkedés beszennyezte lcezét. A Szent Johanna az egyház reakciós voltát lep lezi le drámai hitelességgel. A Nobel-díjat elutasítja, hogy annál könyörtelenebbül, gyilkos humorral rajzolja meg kora társadalmát, az uralkodó osztályt. A »Pyg- maliont« követi híres röpirata, a »J ózan ésszel a háborúról«. Ez egyik legjellemzőbb politikai írása. »Mit is írtam valójában a háborúról« című könyvében Churchill és az angol államférfiak bűneit leplezi le, -s kiáll az Októberi Forradalom mellett. Ez időben írja a »Jeruzsálem császár rá«-t, a »Megtört szívek házá«-t. A húszas, harmincas években írt »Visz- sza Matuzsálemhez«, a »Szénásszeké r«, az Olyan szép, hogy nem is lehet igaz« című darabjaiban es a »Politikai abc«-ben kíméletlenebbül lelep- lezően szatirikus a burzsoáziával szemben. S ezekben is a művészi kifejezési eszközök tökéletes uralma a jellemző. Az igazságot, mint mindig, ekkor is szenvedélyesen és félreérthetetlenül kimondja. Anglia legélesebb elméjű embere volt — mondták —, s ehhez még párosult művészi kifejezőereje. 1931-ben Moszkvába látogat, s erről mindig mint legnagyobb élményéről beszél. Főként arról, hogy látta Sztálint. , A második világháború előestéjén, 1938-ban Geneva-Genf című szatírájában a Népszövetséget, a három fasiszta diktátort, Hitlert, Mussolinit és Francót rajzolta meg mint zsákmányra éhes fenevadakat. / 'rói állásfoglalása mindvégig a könyörtelen kritika, a leleplezés volt. Érzékenyen fogta fel kora legégetőbb kérdéseit. 1950-ben egy hosszú életút nacpjszerű, tanító alkotásait hagyta hátra. Nem érhette meg, hogy ígéretét betartsa, hogy gyászbeszédet tartson a halott impe- rializmus. felett. Nevét az emberi ha ladás harcosai között, a világirodalom legnagyobbjai között őrzi kegye lettel a haladó emberiség. szonyt, együtt könnyezik <±z anyával, elfeledné Warrenné mesterségét, de hirtelen döbben rá a ki nem mondott szavakból, sokkal inkább Malonyai játékából, hogy a lányért való harc is csak önzés. A legnagyobbfokú önzés, hiszen -ha gazdaggá, gondtalanná akarja tenni Viviet, érezni: csak azért tenné, hogy annak engedékenységén élje ki a .maga közönséges úrhatnámsági szenvedélyét. Malonyai annyira -beleéli magát a játékba, olyan nagy az érzés tömeg, amellyel kifejezi a shawi mondanivalót, hogy félő, elveszti önuralmát, nem tudja ellenőrizni magát; szenvedélye annyira elragadja, hogy Warrenné inkább a sajnálatot keltő érzelmekkel teli anya lesz, mint gyűlölendő kéjkereskedő. De aztán sir kerül megteremteni az egyensúlyt, sikerül a Wanrennéval együtt köny- nyező közönségtől ismét el taszítani, ellenszenvessé tenni magát. A belső indulattömeg segítségével -minden emberi mélységet sikerült úgy kivetítenie Malonyai Editnek, hogy a közönség nemcsak egyszerű reprodukálásnak, hanem mélyen átélt alakításnak érezte s érzi játékát. Vivie eldobja -az anyja pénzét, hiszen, ahogy Warrenné mondja, nem könyörül se magán, se máson. Shaw egy magabiztos, művek, fiatal angol nőt rajzol meg alakjában, akit csak az különböztet meg a többi fiataltól, hogy fölényes és individualista. A színpadon Pálfalvi Évának kellett Viviet megformálnia. Neki sem könnyebb a feladata, mint Malo- nyainak, hiszen az érzelmektől feszült darabban néha őt is, az anyát is igen közel érezzük magunkhoz. De Vivie minden lázadás ellenére sem a kizsákmányolást, hanem csak a kizsákmányolás egyes formáit ítéli öl. Tehát ő sem különb a többinél, csupán józanabb, önzőbb és egészr ségesebb gondolkodású. H ába mondr ja Croftsnak: »Micsoda társadalom az, amely tűri, s micsoda törvény az, amely megvédi magát! Micsoda sors várható azokra a szerencsétlen lányokra, akik a maga, meg az anyám kezébe kerülnek! A kimondhatatlan foglalkozású asszony és kapitalista selyemfiuja.« Malonyai alakítását — helyesen — a közönségesség és a szenvedély, Pálfalvi Éváét a hideg ésszerűség jellemzi: A Warrenné mesterségében — a két nőt illetően — mindkettő helyénvaló. Pálfalvi Éva alakításának jellemzői azonban végeredményben megfelelően jelenítik meg Vivie életének, egyéniségének vonásait, élményszerűségeit. Vivienek igen sok egyedi vonása van, Pálfalvi — igen helyesen — ezeket hangsúlyozva formálja meg a darab szélsőséges figuráját. Vitathatatlan, hogy komoty színészi teljesítmény volt valóban azt a Viviet megalkotni a színpad deszkáin, akit Shaw elképzelt. Warrenné és leányának kapcsolata, harca, szakítása — ez vonul végig a darabon. A négy kiválóan megalkotott mellékszereplő is segíti ennek a harcnak kiteljesedését, kiegészíti a Shaw által maró szatírával megrajzolt társadalom képét. Közülük az egyik legjobb Szép Zoltán alakítása, aki Croftsot, a pénzarisz- tokrécia aljasságait megtestesítő üzletember visszataszító vonásait állította a közönség elé. Gardner t.'szte- letes szerepében mértéktartó jó alakítás Körösztösd Istváné. Shaw ezzel a figurával az egyház képmatatását leplezi le, s Körösztösinek sikerült ás e feladatnak megfelelően tölteni te szerepét. A shawi szikrázó, szatirikus humort túlnyomórészt a könnyelmű, léha Frank — Pusztai Péter — képviseli. Igen kiváló a harmadik félvonás kerti jelenetében. Praed talán a leglágyabban megrajzolt, szimpatikus alakja a vígjátéknak. Kandói Kis Jenő magabiztosan, tele emberi melegséggel keltette életre ezt a figurát. A fiatal Miszlai Istvánnak, mint rendezőnek érdeme, hogy a Shaw darabjaiban rejlő színpadi hatásokat felszínre hozta és így jó tolmácsolással a sokatmondó, mélyértelmű szatirikus társadalomibíróló vígjáték élményt jelentett a közönségnek. A hat színész nemcsak játékot, de elsősorban átélést is nyújtott a üsz- tiklufo színpadán; ez az átélés feled-1 tette a közönséggel a szinte kiábrándító harmadik feWomásvéget, a hősök: Warrenné, Vivie és Frank búcsúját, egymástól való elszakadását. S a közönség mégis úgy távozott, hogy ott élt benne az igaz, íei-me-ő érzés, a művészi hatás: — az el (bemutató katharzis. Nagy Tamás
