Somogyi Néplap, 1955. augusztus (12. évfolyam, 179-204. szám)

1955-08-20 / 196. szám

szabad, boldog életünk alaptörvényét TÖRVÉNY, AMELYBŐL BOLDOGSÁG FAKAD DOLGOZÓK AZ ALKOTMÁNYRÓL Az alkotmány.: a mi életünk Elmondta: Bajzik Lajos, a Kapos­vári Cukorgyár sztahanovista laka­tosa. J 919. óta dolgozom ebben a gyárban. Már édesapám is itt napszámoskodott. Gyerekkorom ■olyan volt, mint a többi proletárgye­reké. Nagyon szerettem volna ta­nulni, minden vágyam a tanulás wlt. Akkor azonban a napszámos ::gyerekek örülhettek, ha munkát kaptak, ki is néztek volna bennün­ket az iskolából. így lettem lakatos­inas 1919-ben. De sok szegény gye­rek irigyelte tőlem ezt a szerencsét! Azután felszabadultam és tovább is itt dolgoztam. Szerettem a szakmá­mat, szívesen foglalkoztam volna észszerűsítésekkel, de az ilyesmi nem volt tanácsos, mert a tőkések nem szerették a gondolkodó mun­kást. Hátha egyszer másról is kezd gondolkodni! A dolgozó akkor csak gép volt, méghozzá a legolcsóbb gép, amely ha egyszer elromlott, hát odébb dobták. Volt helyette elég. Ebbe az életbe hozott változást a felszabadító Szovjet Hadsereg. Két leányom hamarosan gimnáziumi ta­nuló lett. ö előttük már nyitva állt <a kapu, tanulhattak. Mi lettünk a gyár gazdái. Es ettől kezdve egyre jobban fel­felé ível az életem. Mindinkább érez­tem a megbecsülést, államunk sze­rető gondoskodását. Munkám ered­ményeképpen sztahanovista, majd az élelmiszeripar kiváló dolgozója lettem. Javaslataimat, tanácsaimat meghallgatták, újításaimat elfogad­ták. Úgy éreztem hasznos és meg­becsült tagja lettem üzemünknek, egész társadalmunknak. S aztán megsziiietett az alkotmány. Ebben olvastam, hogy népköztársa- sáságunk biztosítja a dolgozóknak a művelődéshez való jogát. Ekkor el­határoztam, hogy most pótolom azt, amit a múlt rendszer elvett tőlem. Tanulni fogok. És 48 éves fejjel be­iratkoztam a Cukor- és Édesipari Technikumba. Kitüntetéssel érettsé­giztem. Megkaptam a legnagyobb kitüntetést is: párttagjelölt lettem. Megváltozott körülöttem a világ, megváltoztam én is, családom is. Az egyik lányom közgazdasági főis­kolát végzett, a másik lányom a Pé­csi Orvostudományi Egyetemen ta­nul, fiam mérnöknek készül. En, a hajdan lenézett, semmibevett mun­kás pedig most jöttem meg lillafü­redi üdülésemből. Elmondhatom: az alkotmány a valóság, az élet, jele­nünk hű tükörképe és még szebb jö­vőnk záloga. Pártunknak köszönhetjük S3 éves vagyok, de nem érzem imagam öregnek. Szocialista építő- munkánk belém is új erőt önt, jobb munkára buzdít. Sok szenvedés van mögöttem. A fehérterror üldözése, ütésnyomok a testemen s egy golyó nyoma a lábamon. Mindezt azért kellett elszenvedni, mert védtük a munkások igazát, szembe mertünk szállni az úri osztállyal. Most, ami­kor dLkuotmányunkról írunk, s az ■abban foglalt jogokat köszönjük •meg, nem szabad elfelednünk, kinek köszönhetjük alkotmányunkat, fel­Élni is tudunk a hatalommal A Kaposvári Cukorgyár technikusa •vagyok, most végeztem el az Édes­ipari Technikumot. Munkámat igen •megbecsülik. A tanácsválasztáskor a körzet választód a Városi Tanács tagijává választottak. Nálunk való­ban minden hatalom a dolgozó né­pé. A reámbízott feladatnak igyek­szem jó munkával eleget tenni és bebizonyítani, hogy élni is tudunk a hatalommal, melyet alkotmányunk .törvénybe rögzített. Kiss Kálmán, technikus. Ki, nők bebizonyítják: érdemesek vagyunk ez alkotmányadta jogokra Most, augusztus 20-án úgy ér­zem, meg kell emlékeznem azokról a hatalmas változásokról, amelyek a mi életünkben, a nők életében, bekövetkeztek. Alkotmányunk min­den területen biztosítja számunkra az egyenjogúságot. Így mi, nők ma már komoly politikai és gazdasági funkciókban dolgozunk. De részt ve­szünk az államhatalom szerveiben is. En, az egykori szövőnő is tagja ■vagyok a Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának, Megtisztelő felada­tomnak úgy igyekszem eleget tenni, hogy bebizonyítsam; mi, nők, érde­mesek vagyunk pártunk bizalmára, s az alkotrriányadta jogokat köteles­ségeim pontos teljesítésével hálálom meg. Móczán Lajosné, a Textilművek dolgozója. Még jobb munkával hálálom meg a pártnak A felszabadulás előtt Budapesten dolgoztam. Munkahelyem sötét, po­ros, egészségtelen helyiség' volt. Sem tisztálkodás, sem étkezési idő nem volt számomra biztosítva. Ma a Ka­posvári Textilművekben a legegész­ségesebb körülmények között dolgo­zunk, gyönyörű ebédlőben étkezünk, egyszóval megváltozott az életünk. Ezt az alkotmányunkban biztosított, megváltozott életet még jobb mun­kával akarom meghálálni pártunk­nak. Iványos Jánosné, a Textilművek dolgozója. szabadult életünket. Elsősorban a Szovjetuniónak, s a pártnak. A párt volt az, amely a felszabadulás után harcba szólította a dolgozókat az új élet megteremtéséért. A párt mun­kájának eredménye tette lehetővé, hogy alkotmányunk megszületett. Vincze Lajos, a Patyolat V. dolgozója. TEGNAP ÉS MA 4«. $: *A »agyar Népköztársaság bizto­sítja a dolgozóknak a művelődéshez való Jo­gát«. Magamról beszélek, azért, mert saját élete­met, sorsomat ismerem a legjobban és ami még fontosabb, az én életem, sorsom milliónyi ma­gyar és nem magyar proletár sorsa. Hat elemit végeztem. A negyedik osztály va­kációja alkalmával a többi Kanizsai utcai sze­gény gyerekkel a kőmű­vesekhez szegődtem eu- lágernak, maltert és téglát hordani. Kellett a pénz, segíteni kellett szüleimnek a könyvek és egy kissé rendesebb «■iskolás-ruha)* megvéte­léhez. Szüleim vékony- pénzű emberek voltak, minden krajcár sokat jelentett minálunk. Ha­tan voltunk testvérek. Az árendás, földes szo­bában délben nyolcán ültünk az asztalhoz. Amikor a hatodik ele­mit kijártam, 12 éves koromban apám inas­nak adott. Pedig hogy szerettem volna tanulni. Nagyon szerettem a tör­ténelmet, a földrajzi és a nyelvtant, különösen a verseket. Egyik legjobb szavaló voltam az osz­tályban. Mégsem ta­nulhattam tovább, ke­nyeret kelleti ieresni. De így voltak többi testvéreim is s a többi Kanizsai utcai • eiek is, pedig friss eszű, egészsé­ges fiúk, lányok voltak valamennyien. A Siem-féle bútor- üzemben voltam Inas. Reggelenként úgy 8 óra tájban, mikor a raktárból a műhelybe cipeltük át a deszká­kat, mindig találkoz­tam a »nyeszlett« Bin Bandival, volt iskolatár- sammal. Én ilyenkor már néhányszor kiizad- tam, mert 6 órakor kezdtük a munkát és mi, inasok este 9—ib-ig dolgoztunk. Bin Bandi nevetgélve, frissen, fi­noman, szép ruhában ment a gimnáziumba, pedig rosszabb tanuló volt nálam. Fájt ez ne­kem, de aztán beletört, megtanított a sorsom arra, hogy ez a világ ilyen, mert én szegény gyerek vagyok, 6 pedig »•úri« fiú. Míg Bin Ban­dival a gimnáziumi ta­nárok szépen, előzéke­nyen bántak, engem a műhelyben a mester és a segédek inas módra kezeltek: kaptam durva szavakat, ütést, rúgást eleget. Egy alkalommal Ad­rián úr, az egyik segéd, csalt úgy minden < k nél­kül pofonütött. Mikor megkérdeztem tőle, hogy ez miért volt, rám mor­dult: »kuss«. Aztán ki­oktatott: »Inas vagy, érted? Én is kaptam, mikor inas voltam. A 4 év elteltével I felszaba­dulsz, segéd úr leszel, majd te is visszaadha­tod a pofonokat az ina­soknak.« Ahogy segéd lettem, feleslegessé váltam, ki­estem a munkából. Mun­kanélküliség miatt Ka­posvárról Budapestre mentem, ott dolgoztam. Nem sokat kerestem, de ha megkoplaltam is, vá­sároltam könyveket. Mindenféle könyvet, ahogy jött, amelyik fel­tűnőbb és olcsóbb volt. Nickcartert, Rinaldó Ri- naldinit, szóval »népies irodalom« szine-javát. Senki sem volt, aki út­ba igazított volna az irodalmi művek labirin­tusában. Mikor bevonultam ka­tonának, aj kaszárnyá­ban, de kint a Kárpá­tokban, a fronton is ke­nyeres tarisznyámban a komiszkenyér mellett ott lapult a könyv. Ol vas­iam mindenütt, ahol csak lehetett. Aztán jött a hadifog­ság, forradalom és itt­hon az ezerikilencszáz- tizenkilenc. Nehéz, forró idők voltak ezek, olva­sáshoz, tanuláshoz csak igen ritkán jutottam. Komolyan és helyesen olvasni tanulni alkal­mam csak később a Szovjetunióban, majd itthon felszabadulás után nyílott. Ilyen volt sorsom, tanulási lehetőségem, ez volt a bűnös, keserves tegnap. Ma millióknak az a sorsa, ami az én kislá­nyomé, aki nyugodtan, szabadon végezhette el a 8 elemit (kitüntetéssel mint kitűnő tanuló. Ezt leírom, mert nagy örö­möt okozott nekem. A szülők joggal büszkék jó tanuló gyermekeikre.) Lányom ez évben tette le az érettségi vizsgát jelesre. Augusztus vé­gén Budapestre költö­zik, ahol az Eötvös Lő- ránd Egyetemen folytat­ja tovább a tanul 1st, mert tanár akar lenni, tanítani szeretné a ri jövő nemzedékünket. Nyugodtan tanulhat ma ő is és sokezer társa, megad hozzá minden le­hetőséget a mi álla­munk. Felvették az egyetemre, kap ösztön­díjat, kollégiumi ellátást, kosztot, lakást. Győzelmeink, mun­kánk eredménye: alkot­mányunk biztosítja ne­künk mindezt. Pál. Somogyi // ... s kiíéníorgott Amerikába másfélmillió emberünk" A KIVÁNDORLÁS méretei „ soha még olyan hatalmas ará­nyokat nem öltöttek, mint ma. Ed­dig csak nyári és tavaszi hónapok alatt teltek meg zsúfolásig az óriási óceánhajók, ma már az év minden szakában hatalmas tömegekben özönlenek ki véreink az Eldorádó- nak hitt Amerikába. Aki innen elmegy, az mind hiány­zik, mert mi magyarok olyan keve­sen vegyünk, hogy szükségünk van itt mindenkire. Aki pedig Ameriká­ba megy, az nagyon elmegy tőlünk, az elveszett számunkra. Ez magába- véve is elég szomorú dolog ahhoz, hogy a kivándorlást minden rendel­kezésre álló eszközzel megakadályoz­zuk. De ha meggondoljuk, hogy az Amerikába vándoroltak nagyrésze nemcsak nekünk, de önmaga részére is elveszett, akkor halaszthatatlanul sürgős kötelességünkké válik a tö­meges kivándorlásnak valami úton- módon való megszüntetése ...« Így ír, így panaszkodik a (So- mogyvármegye« 1906. január 3-i száma. Fájdalmasan kiált »meg­állj ti« azbkhozí akik, vándorból hoz nyúlnak, és szomorúan tekint azok után, akik már idegen földre léptek. És mit írnak a kivándorlók? Sza­bó Kis Ferenc mozsgói nincstelen megsárgult levele vádol és mérhe­tetlen csalódásról beszél: »Idegen itt minden. Nem tudom, hogy mihez kezdjek. A pénz már fogytán, egyhamar nincs kilátásban semmiféle kereset. Szeretnék ismét otthon lenni... « Sok-sok levél, panaszoshangú sor kel át az óceánon, hogy hirülhozza a nagy reménnyel elindultak sorsát. Mennyi összeomlott homokvár, mennyi kiábrándultság! És mégis mindig újabb és újabb százak indultak útnak. A Fáik és Társa hamburgi hajós cég ezerszám­ra küldözgette röpiratait, leveleit a nincsteleneknek. ».\la Amerikába utazik az értelmes magyarság zö­me ...« — írja többek között az egyik röplap, 'gér fűt, fát, sok sze­rencsét és nyugodt leik iisn veret lel vágja zsebre az új életet remélők utolsó filléreit. Sok urunk nem volt rest, se kába birtokát óvni ellenünk, s kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk ... — kiált fel József A.ttila fájdalma-; san. Másfélmillió ember! Nézzünk körül Somogyba-,. A ievéltái adata: sokat beszélnek. Az elmúlt ólven évben annyian vándoroltak ki So­mogyiból Amerikába, mint négy legnagyobb járási székhelyünk összlakossága. Megdöbbentő! És kik voltak azok, akik ezt választották? Cselédek, zsellérek, nincstelenek, szegényparasztok. Legtöbben az uradalmakiból vándoroltak ki. Mi vezette ide az embereket? Mérhetetlen elkeseredés kellett ah­hoz, hogy magyar ember otthagyja szülőföldjét és idegen országban ke­ressen boldogulást. Az élet, a ke­gyetlen élet kényszerítette őket. A hideg, kémény, a korpás kenyér, a tüdővészes asszony, a kenyérért síró, csenevész gyerek kergette az óceánjáró hajókra, az ügynökök karjai közé a szerencsétleneket. Amerika! Az újságok, képeslapok hatalmas felhőkarcolókat, mérhe­tetlen nagy városokat, újszerű, kü­lönös életet szemléltettek erről a földrészről. A csodák, a korlátlan ehetőségek hazája — hirdették ha- zúgan az újságok címei. És a somo­gyi paraszt este, a pokróc alatt nem hunyta le a szemét, álmodozott. Olyan jó volt arra gondolni, hogy vcun egy földrész, ahol másképp él­hetne. Ezekhez az ábrándokhoz mene­kült a nyomor, a nélkülözés elől. Ha éhes volt, telt tányérra gondolt, ha csüggedt, Amerikára. Az ígéret földje, az Eldorádó! És amikor a gyerekek mindig jobban kérték a kenyeret, az asszony arca mindin­kább megsápadt, összekötözték a batyut, elkótyavetyélték néhány ro­zoga bútordarabjukat és elindultak Hamburg felé. Kanok reménnyel, csodaváróan. A jövő bizonytalannak tűnt, de színesnek és sokatlgérőnek. Megpróbálták! Miért legyenek kol­dusok saját otthonuk küszöbén, miért ragaszkodjanak ahhoz a föld­höz, amely olyan mostohán bánt ve­lük. Erre gondoltak és mentek ... mentek ... f f ATALMASTESTŰ HAJÖK sik- •*■■“• iottak ki a nyílt óceánra. Az olcsó osztályokon ott gubbasz­tott rongyos batyuján a somogyi pa­raszt, az olasz földműves, a spanyol napszámos. Indultak az »ígéret föld­jére-« szomorúan!, szótlanul.; A visszamaradó hullámok egy-egy bú­csúszót sodorták a part felé, de a tengeribetegségben szenvedő somo­gyiak mégis reméltek. Néha zene­szót, vidám zajt hallották. Az első osztály luxustermeiből szűrődtek elő a hangok. Nem sokat törődtek vele. Pedig talán éppen földesuraik, a grófok, hercegek, mágnások dortbé- zoltak ott. Vitték külföldre pénzü­ket. hogy a világrészeken átszágul­dozva két marókkal szétszórhassák élvezetet, szórakozást hajszolva. Azt a pénzt, amelyet azok a zsellérek verejtéke gyűjtött össze, akik ugyanazzal a hajóval mentek a bi­zonytalanság felé. Szomorú út volt ez. A hullámok komoran csobogtak, a felhőterhes ég a hazai emlékeket idézte föl, a sirályok vijjogása be­lemarkolt a szívekbe. Amerika! Mennyi somogyi szív dobbant meg reménykedve a Sza­badság-szobor megpillantásakor, hogy aztán a sok ábránd, remény izzé-porrá zúzódjon a kikötő hatal­mas hullámtörőjén. Elpukkant a szappanbuborék, és ott állt a való­ság a maga meztelenségében. És a somogyi dombok között született ki­vándorló nagyon idegennek érzett mindent. Más nyelv, más égbolt, más föld és minden más. A délibá­bos álmok után ólomszürkének tűnt minden. Mert az amerikai képesla­pok készítői csak a napfényes fel­hőkarcolókat fényképezték le, meg­feledkeztek arról, hogy tövükben hatalmas árnyék sötétlik és az ár­nyékban milhók nyomorognak, ép­pen, úgy, mint otthon, Somogybán. Annyi a különbség, hogy a koldus itt nem az elhagyott országúton, hanem a legforgalmasabb utcán esik össze éhségében, és a hajléktalan nem a lóistállóban huzza meg ma­gát, hanem a hidak alatt, a parkok padjain. Rádöbbentek arra, hogy csak a nélkülözők táborát jöttek szaporítani. Néhányan, akiknek ugyan szerencséjük volt, érvénye­sültek. De a többi! Hejh, de sokke­serves káromkodással vegyült pa­nasz röppent át azon a hatalmas óceánon... ötven éve kezdődött a nagyará­nyú kivándorlás. Azóta ezrek és tíz­ezrek mentek ezen az úton. Gyá­szos, szomorú karaván volt ez. Egyszer aztán megállóit az ára­dat. A nincstelen fölemelte a fejét és hunyorogva körülnézettt Fény, derítő fény sugárzott be a dohos szögletekbe. A szántóföldeken az eke nyomát tankok lapították szét, a kalászok között Jövészárkok kí­gyóztak, de az elhaló fegyverzaj utáni csend olyan furcsa, egyben olyan sokatígérő volt. A somogyi paraszt ás jól megnézte a vádorbo- tot, amelyet már megmarkolt és cöveket készített belőle. Határeöve- ket a kommunisták pártjától ka­pott föld szétosztásához. Kibontot­ta az összekötözött batyut és Ame­rika képe, a csábító hívás eltűnt egy új, a valóság talajából fakadt tervezgetés fénye mögött. AZTÄN TÍZ ÉV suhant el. Tíz eredményekben gazdag, csodálatosan szép esztendő. A múlt rossz emléke csupán, ijesztő látoga­tója az agynak. Eltűnt a grófi vi­lág és a somogyi dolgozó itthon va­lósítja meg álmait, itthon épiti, szépíti az életét. Hol van már az az idő, amikor jogfosztottan, kisgimJ mizve szédeligett koldusként. A dol­gozó nép alkotmánya jogot adott, olyan szépet, olyan csodálatosan szépet, amiiyelnre még legmeré­szebb álmaiban sem gondolt a so­mogyi nincstelen. Jogot az élethez, a munkához, jogot a boldogsághoz, jogot a jövőhöz. Ezt hirdeti minden. A napsugaras égbolt, a kalásztérle- lő domboldal, a gyermekek gondta­lan élete, örömtől csillogó szeme. A somogyi paraszt gomdredői elsimul­tak, art a régi, görcsös vándorbotot pedig föltette a padlászúgba, az egyéb haszontalan limdom közé, izmos kezén felgyűrte az ingujjat és nekiállt az új élet építéséhez, melyben nyugodtan bizhat, bátran remélhet. Dezső János.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents