Somogyi Néplap, 1955. augusztus (12. évfolyam, 179-204. szám)
1955-08-20 / 196. szám
SOMOGYI TSÉPhAP ............ may. Sz ombat, 195S. augusztus 20. Hz atomsro békás feíhasználásávai foglalkozó értekezletről Moszkva (TASZSZ). A Pravda Genfbem tartózkodó tudósítója több neves külföldi tudóst felkért, mondja el benyomásait a genfi értekezlet munkájáról. Ernest Lawrence professzor (Egyesült Államok) a Pravda pénteki száméban megjelent nyilatkozatának szövege: »örülünk, hogy most valamennyi ország tudósai közös erőfeszítéssel dolgoznak az emberiség javára. Ez jelentékeny mértékben elő fogja segíteni a további tudományos és műszaki haladást. Elragadtatással kell szólnom arról a nagyszerű munkáról, amelyet Oroszországban az atomerő békés felhasználásával kapcsolatban végeztek. Igen tetszett nekem Vekszler előadása. Nagy hatást tett rám az a kijelentése, hogy Oroszországban épül a világ legnagyobb töltött részecske-gyorsítója (szinkrofrazoírom). Ez új hozzájárulás az atomfizika továbbfejlesztéséhez. Vekszler professzor a szovjet tudomány igen tiszteletreméltó képviselője. Vlagyi- mirszkij professzor szintén lágyon sokatígérő tudósa az atomenergiának. Nagyon örültem, hogy találkozhattam Szkobelcin professzorral, régi barátommal, a kozmikus sugarak egyik úttörőjével. Éppen úgy, mint valamennyi kollégám, én is remélem, hogy mostantól kezdve megindul valamennyi tudós széleskörű nemzetközi együttműködése. — Sohasem voltam Oroszországban és igen szeretnék ellátogatni ebbe a nagy országba. Nyeszmejanov, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának elnöke már meghívott, de sajnos, akkor nem élhettem e meghívással. Most újból meghívást kaptam Szkobelcintől és Vekszlertől, és remélem, hogy a legközelebbi jövőben ellátogathatok az erőnek országába. Magyar mezőgazdasági küldöttség tanulmány• útja a Német Demokratikus Köztársaságban A Német Demokratikus Köztársaság földművelés- és erdőügyi minisztériumának meghívására a magyar Földművelésügyi Minisztérium és az Állami Gazdaságok Minisztériumának küldöttsége, Jánossy Andor, a Földművelésügyi Minisztérium kísérleti-i és propagandaügyi főigazgatósága főigazgatójának vezetésével kéthetes tanulmányutat tett a Négaet Demokratikus Köztársaságban. A küldöttség hazaérkezése után Jánossy Andor nyilatkozott a Magyar Távirati Iroda munkatársának és többek között elmondta: —- Nagy érdeklődést keltett a magyar küldöttség körében az az eredményes növény nemesítő munka, amelyet Oberdorf professzor irányításával folytatnak a bennburgi kutatóintézetben. Éppen a magyar küldöttség látogatása előtt néhány nappal jártak ebben az intézetben Bul- ganyiin és Hruscsov elvtérsak is. Erről a látogatásról magyar szempontból rendkívüli érdekes részleteket mondott el Oberdorf professzor. Elbeszélése szerint elmondták a szovjet vendégeknek, hogy az intézetben végzett- fajtaösszehasonlító kísérletekben a Ma-rtonvásiáron kinemesí- tett MV 5-ös hibridkukorica immár a második évben legjobban szerepelt a német és külföldi kukoricafajták között. Hruscsov elvtárs közölte, hogy ismeri a magyar kukoricanemesítés munkáját, és arról elismeréssel nyilatkozott. Hasznos beszélgetés t Adelbert Weinstein nyugatnémet^ gatonai szemleíró a Frankfurter All- ( gemeine Zeitung július 30-L szánná- ban kommentálta Gruenther tábor-(( nokkal, az Északatlanti Szövetség (| haderőinek főparancsnokával folyta-1, ( tott beszélgetését. Gruenther straté-,í giai elképzeléseiről, Nyugat-Német-1, |... Csendülj fel lant a kolhozok felett, Törvény, mely szerint a falvak fia ország fölfegyverzéséről és az atom-4 halljátok, puszták, Dzsambul énekét! fölmegy a város iskoláiba, háborúról nyilatkozott Weinstein-} Hall<3asd’ Kasztok, Kaszkelen, Karakón, Törvény, mely minket egyenlő jogon J __ Ta nanv ST-oviet to n yilatkozott nek. Beszélgetésükben fölvetődött néhány politikai probléma is, például a német egység kérdése, minden, német legfontosabb ügye. Weinstein közléseiből kiderül, hogy Gruenther még most is az »erőpolitika« szerint ítéli meg ezt a kérdést, bár egy kicsit meglepően magyarázza ezt a politikát: úgy véli, hogy Nyugat-Németország föl-r fegyverzése és megerősítése »vonzza« majd az ország keleti részét is. A német újságíró nem értett egyet Gruenther tábornokkal. A német egység problémájának az a legnagyobb nehézsége, mondta, hofy bizonyos körök mindenáron a NATO kötelékében akarják tartani Nyugat- Németországot. Gruenther erre kijelentette: i—< Az én személyes véleményem szerint az egyesített Németországot nem tarthatjuk vissza, ha ki akar lépni az atlanti paktumból! Weinstein megjegyezte, hogy ő most is »szkeptikusan mérlegeli, vajon ez a (Gruenther-féle — A szerk.) katonai szervezet segítségünkre volna-e megosztottságunk mielőbbi megszüntetésében«. A német újságírók bizonyos tekintetben okulhatnak az »erőpolitika« híveivel folytatott beszélgetésekből; megállapíthatják, hogy a német egység helyreállításának útja a meglévő katonai tömbökről való lemondáson és az európai kií' oktiv biztonsági rendszer megteremtésén át visz. A SZTÁLINI ALKOTMÁNY Alkotmányunk hatodik évfordulóján köszöntjük a szovjet népet, a Sztálini Alkotmányt, amelynek nyomán megszületett a mi boldogabb életünk alkotmánya, szabad életünk törvénye. Köszöntésül Dzsambul, a nagy kazah költő versét idézzük, amelyben a Sztálini Alkotmányt énekli meg, a Sztálini Alkotmányt köszönti. (A köszöntő második részét közöljük.) a nagy szovjet törvényről szól dalom, testvér-népek koszorújába fon. Törvény, amelyből boldogság fakad, | mely termővé tesz puszta tájakat, Dalra, dalosok, dagadjon dalotok árja, törvény, melytől dalos szívünk kigyúl, Dalt zengve a Sztálini Alkotmányra, törvény, melytől az ifjúság virul, a népgyűlésbe is dalok vigyék törvény, mely a vadon természetet hírül nagy népek testvéri frigyét, a dolgos néppel hódította meg. zengjétek virágzó hazánkról a dalt, Törvény, mely szabad hősöknek mutat zengjétek a munkát, harcot, diadalt, nagy tetteik felé merész utat, s kit szívünkbe zártak ember-milliók, törvény, amely népünknek ünnepére Sztálint — a gondos apát, a bölcset, dicsőséget hoz művésznőnk fejére. a jót. SUGÁR LÁSZLÓ KÉT VERSE: KORKÉP KITÜNTETÉS Egy régi bál jutott ma az eszembe, vitézi bál volt... csillogó-sötét, kívülről néztem, s fagyott tenyerembe’ szorongattam egy szem sültgesztenyét. »Vándor ripacs« — eképp tiszteltek akkor, e honban más név nekem nem jutott,,, ... A fővárosba repültem ma hatkor, ' a Parlamentbe távirat hívott. S mikor a fényben álltam révedezve s mellemre tűzték az érdemjelet, egy régi-régi bál jutott eszembe ... — s a miniszter fogott velem kezet. 1955. június A két vershez, a két évszámhoz nem kell sok magyarázat. Mindkettő beszél: az egyik is, a másik is a múltról, a művészi munka leala- csonyításáról, a »nemzet napszámosainak« nyomoráról, kiszolgáltatottságáról — míg az 1955-ben írt vert röviden, de annál többet a jelenről, a felemelkedett, népe igaz szolgálójává vált színész megbecsüléséről; a nép ügyét szolgáló művészi munka elismeréséről. A kaposvári színház igazgatójának, Sugár László elvtársnak két verse, a múlt s a jelen élménye — hű kifejezője a két kor közötti távlatnak, s a jelenben — ahogy azt alkotmányunk törvénybe foglalja — a művészi munka megbecsülésének, elismerésének. Ma Bánkot játszom, s te Melinda vagy rajtad selyem, rajtam bársony palást; — a kocsmaterem padsoraiban a jegyző nézi az előadást. — Mellette ül az »aranyifjúság«, kezükben fröccs — röhögnek mindenen — s míg Tiborc sírja népe panaszát, én költőnk helyett Is szégyenkezem. Könnyeimmel mosom le maszkomat, a falu végen hideg szoba vár, a sár már üres gyomromig dagad ... — és Melinda... a főjegyzőnél hál. 1942. BERKY ÉVA: Ot&TlÖ. mély a Sió ELBESZÉLÉS Ö' \römmel sietett hát Biró András hazafelé, de amint beért a tanyába, lehervadt arcáról az öröm. Már az első pillanatban látta, hogy valami nincs rendjén... Az emberek a házak körül tétlenkedtek, ácsorogtak, az iroda előtt meg sötét- lett a kis tér a vitatkozóktól. Az irodából hangos veszekedés, kiabálás zűrzavara hallatszott. Voltak olyanok is, akik tették a munkájukat, csakúgy, mint azelőtt, de azok meg olyan mogorva arccal jártak-keltek, hogy rossz volt rájuk nézni. Amint észrevették Biró Andrást, aki feledve az otthont meg az asszonyt, azonnal az iroda felé indult, utána tódultak. Kapás Mihály, a tsz elnöke az íróasztala előtt állt, míg körülötte hangos asszonyok, elégedetlen férfiak az öklüket rázták: — Ne okoskodj! Add ki a földem! — Ehenhalunk! — sikoltott egy asszony. — Add ki, ami a miénk! — ordított egy magas, inas, barna ember. Biró András szédülten állt a forgatagban, nem hitt a szemének, nem hitte, amit látott. — Nem igaz ... Nem igaz ... — suttogta hangtalanul. — Hiszen a rossz termés ellenére mindenki kapott annyit, amennyi elegendő az újig... még beszerzésre is telik ... Mi ez? — Kifosztottatok minket! — üvöltött egy öblös hang. — Ez nem igaz... Ez nem az Uj Élet népe... Ez nem a veszprémi káptalan elnyomott béres sorából öntudatra emelkedett, felszabadított nép! — Dehát kik vannak itt — kapkod vigasztalást keresve — Tóth Jul- csa, a templomos, Bódog Jóska, az iszákos, Szűcs Pál, a dologkerülő... Pár hangos, hebehurgya ember, de akik eddig mégis dolgoztak, boldogan illeszkedtek a rendbe, elégedettek voltak... Még ha ilyenek, akkor is hogy felejthették el a háború előtti nyomorúságot? Aztán a fejlődésünket lépésről-lépésre? Hogy ilyen életről három esztendeje még álmodni sem mertünk? Most elég nekik egy kicsit szűkebb esztendő, egy ruhával kevesebb, máris ezt csinálják? Hát ilyen könnyen felejtenek, ezeknek csak ennyi az egész?... firó András, aki soha nem veszítette el lába alól a talajt, most az egyszer sírni, ordítani szeretett volna. Hirtelen dühében kis kézitáskájával utat vert egészen az íróasztalig. Felugrott a tetejére, s ő, aki eddig soha ilyet nem csinált, teli torokból kiáltotta: — Csend! Az emberek hirtelen meghökkentek a váratlanul felbukkanó párttitkártól s a soha nem hallott hangtól. De Biró András nem hagyott időt, izgalomtól, felháborodástól reszkető hangon, számonkérő váddal harsogta feléjük: — Ha ti nem tudtok emlékezni, én, Bíró András, a veszprémi káptalan volt bérese nem felejtek! Nem felejtem, hogy húsz évvel ezelőtt becsületes, munkás parasztok egy darab kenyérért egymás vérét ontották! Nem felejtem, hogy keservesen nevelt fiamat háborúba taszították és elpusztították! Hogy a csendőrök elvittek és két hétig vertek, mert a jogos járandóságunkat (követeltem! Helyetted se felejtek, Bódog Jóska, aki most itt állasz és teli torokból üvöltesz, akit tíz évvel ezelőtt előttem vert pofon az ispán, mert egy kenyérre való magot kértél tőle! Helyetted se, Tóth Julcsa, akit tizenöt esztendős korodban az intéző fia erőszakkal cipelt a bokorba, s te szégyenedben kötelet kerítettél a nyakadba... a feleségem vágott le... Bíró András felháborodástól reszkető karral mutogat egytől egyig a hangoskodókra, akik vérvörös arccal húzzák fejüket válluk közé: — Helyetted se, te Kiss, te Vágó, te Szűcs, te Nagy! Csikasz hasatokon rongyokban lógott a ruha, s gyerekeitek csak akkor laktak jól, ha az uraság gyümölcsöséből lophattak! — Azt hiszitek, több lesz, ha most itt ordítoztok ahelyett, hogy megfognátok a munka végét? Azt hiszitek, az egyénieknek jobb? Hiszen látjátok: mind panaszkodik, hogy csak kölcsönnel tudja kihúzni az újig! Melyiteknek kellett itt kölcsönkérni? Azonkívül a beruházási tervünket tudtuk teljesíteni, azért az idén minden eddiginél többet tudunk osztani. Az a baj, hogy az idei elszámolásból nem vehettetek motort, mint sokan a tavalyiból? Majd vesztek az ősszel. Dolgozzatok! Aki meg mégis menni akar, az az ősszel kiléphet. Erőszakkal senkit se fogunk itt tartani. Biró András beszélt. Beszéd közben kereste a tekinteteket, de a hangoskodók közül senki sem mert a szemébe nézni: — Kádasék kihasználták és hasznukra fordították, hogy az idén nem tudtunk annyit osztani. Sokat közü- letek kocsmázni vitt, úgy beszélte teli a fejeteket. — Úgy van! — kiabált közbe itt is, ott is egy-egy asszonyhang. — Azt hazudta, hogy az egyénieknek sokkal jobban megy, mert nálunk beruházás címén ellopják a jövedelmet. Hát akkor azt momljá- tok meg, hogy a becsületes egyéni gazdák miért kérik egyre-másra hozzánk a felvételüket? Nézzetek, körül: szégyenszemre, amíg ti ordítoztok, a becsületes tagok dolgoznak, csakúgy, mint máskor, hogy az ősszel •ne legyen okunk a kesergésre! Emlékezzetek: ha azelőtt csak egyszer az életben csak ilyen esztendőtök lett volna, ’mint most a legrosszabb, csodának tartottátok polna! Mind- egyiteknek van tehene, mindnek legalább két disznója, aprójószága. A kenyérgabonátok biztosítva van! Mit akartok? Millió érv, millió döntő érv, megcáfolhatatlan igazság gomolygott Biró András agyában, de elkeseredésében, felháborodásában már nem tudta rendszerezni, reszkető hangon kiáltotta szemükbe, mert képtelen volt többet mondani: — Szégyellem magam az előtt a nép előtt, az előtt a hadsereg előtt, amely felszabadított minket! Szégyellem magam miattatok! Szégyellem magam a párt előtt, a nép előtt, az ország előtt, amely annyi áldozatot hozott azért, hogy mi itt •tartsunk! Szégyellem magam, mert nem vagytok méltók a nép bizalmára! Tíiró András kifulladtan elhall- gatott, s ö, aki soha nem sírt, érezte, hogy nedves lett a szeme alja. De hiába, nem tudott volna odanyúlni, nem tudta volna letörölni. Soha, soha nem hitte volna, hogy ilyen csapás, ilyen szerencsétlenség érheti. Szeme előtt vörös karikák táncoltak, érezte, hogy az egész terem kavarog vele. Ha nem segítik, fiát arccal előre bukott volna. Szédülő agya fel sem fogta a szavait követő néma csendet, csak hosszú idő múlva az eddig szótalan bognár halk szavára eszmélt fel: — Én három hónapja élek köztelek ... — mondta. — Itt születtem ugyan, itt tanultam a mesterséget, de a felszabadulás óta városi lakos voltam ... Gyárban dolgoztam, onnan nősültem, jól kerestem, szép lakásom volt, de a szívem mindig vissza húzott... A feleségem meg az anyósom, a városi asszonyok szembe álltak velem... Én nagyon szeretem az asszonyt, meg a tízhónapos kislányomat... — mondja a vallomástól piruló arccal —- de én képes lettem volna elhagyni őket, ha nem jönnek ... Tudtam, hogy rossz volt a termés, tudtam, hogy őszig várnom kell, mégse jártam rosszul, mégse haltam éhen... A feleségem is elégedett, s ezalatt a rövid idő alatt úgy megszerette ezt a földet, hogy most már el se lehetne zavarni innen. A bognár nagyot nyelt, aztán még jobban elvörösödött, s még halkabb lett a hangja, de azért az elnémult teremben mindenki meghallotta. — Nem akarok dicsekedni, de el kell mondanom, hogy a munkámon kívül, éjszalcákon át dolgozom ezért a tsz-ért. Normán felül faragom az ajtókat, ablakokat, ami nem is az én munkám lenne ... Nekem az Uj Élet a hazám, a jövendőm, és azt akarom, hogy ebben a tsz-ben legyen boldog a gyerekem, de az ő gyerekei is... És meg kell mondanom, hogy bár kimegyek, ha csirkét vág az asszony, de ezzel a két öklömmel tudnám leütni, aki ennek a tsz-nek az ellensége... Hát szóval azt akarom mondani, hogy ne hagyjátok félrevezetni magatokat, mert ebben a mai veszekedésben nagyon benne volt Kádas keze ... A z emberek még fel sem ocsud- tak, amikor a fehér fejű Kapás Mihály reszkető hangja ütötte meg fülüket: — Én vagyok a hibás — mondta lehajtott fejjel. — Amikor Biró András ötvenegyben azt mondta, hogy hagyjunk több tartalékot, én leintettem. Azt mondtam: hagyd. Még sose voltunk ilyen gazdagok. Hadd vegyenek motort, házat, berendezést, kinek mire van szüksége ... ügy örültem, amikor a boltosok összesúgtak a hátunk mögött: ezek az Uj Életből valók, csak ezek tudnak eny- nyit vásárolni... Kapás Mihály felemelte fejét, szembe nézett az emberekkel és mély fájdalommal mondta: — Keserű a tanulság ... Ha nemcsak dolgozni, hanem vezetni is úgy tudnék, ahogy kellene, ez soha nem történt volna... Szégyellem, hogy hasznotok helyett károtokra voltam... Aki ismerte Kapás Mihályt, az tudta, hogy az ő száját háziig szó még nem hagyta el. Tudták, hogy nagy fájdalmat okoztak neki. Ez annál is inkább keserves volt, mert mindenki) szerette Kapás Mihályt, aki fehér hajával, kedves, ráncos arcával, éjjel-nappal a tsz boldogulásán fáradozott. A terem néma csendjét egy-két asszony szipákolása, férfiak zavart krákogása, köhögése, orrfúvása váltotta fel. Mindenki szégyenkezett, de senki nem akarta bevallani. Akik bíztak a tsz-ben, azok gúnyosan méregették az eddig hangoskodókat, akik fagyrd ,zavartabban jforgatták fejüket. Csodálkoztak is, meg örültek is, amikor helyettük is beszélni kezdett Bódog József: — Ocsmány dolgokat műveltünk, emberek! — állapította meg komoran. — Magam sem tudom, hogy kezdődött... Kádas szívesen fizette a fröccsöt... Aztán elkezdett egy morogni... Aztán egy másik ... Aztán egy harmadik ... Nem gondolkodtunk, csak lovaltuk a dühbe magunkat ... A háromszori gazdag esztendőt úgy megszoktuk, hogy amikor a negyedik gyengébben ment, hát akkor mindent fel akartunk rúgni... Én nem vagyok párttag, meg aztán sok hiba van a munkámban is ... — mondta vérvörös arccal — de ezen javítani fogok.., mert hát jóvá kell tenni, hogy ilyen disznóságot csináltunk... Mert nagy disznóságot csináltunk, de olyat... imint amikor kezet emel az ember arra, aki felnevelte, az édesanyjára... — Bódog zavartan forgatta kezében kalapját, aztán sűrű torokköszörüléssel, rekedten mondta: — Hát akkor én azt mondom, igaza van Biró Andrásnak... ne lopjuk a napot, menjünk dolgozni... Igen, ez a nap volt az Uj Elet tűzkeresztsége, az Uj Elet legnehezebb napja. Biró András mindig így emlegeti ezt a napot. De ugyanakkor ez a nap nagy változást hozott a tsz-tagok életében is. Attól kezdve, hogy veszély fenyegette az Uj Életet, úgy vigyáztak rá, mint a szemük fényére. Ettől kezdve gyűléseik hangosak, viharosak poltak, de -rfnnden egyes összejövetelük mérföldkő volt az Uj Elet fejlődésében. Most pedig, 1955. nyarán búcsúzik az Uj Élettől Biró András. Megy a Sióparton, a dús konyhakert mellett, ott, ahol húsz esztendővel ezelőtt a nádasból Tóth belerántotta Kocsist a vízbe. Az előbbi töprengésnek, fájdalomnak nyoma sincs benne. Már azt számolgatja, mivel is kezdje a munkát a Petőfiben. Igen, most minden erejét oda kell összpontosi- tani. Az Uj Életben már megy a munka, haladnak nélküle is. Tudja, hogy a halkszavú bognár, az ő utódja becsülettel viszi tovább a munkát. Biró Andreis elmosolyodik, kitárul előtte a jövő: már nemcsak a Petőfi TSZ-t látja olyannak, mint az Uj Eletet, hanem a környék, az ország összes tsz-eit. Könnyű szívvel siet hazafelé. — Az asszonynak is segíteni kellene a csomagolásban — gondolja —, hogy mielőbb költözhessünk. Elhalad a méhes után telepített igombapincék mellett, egyre jobban közeledik a lakása felé. Már az egész tsz talpon van, munkás kezek szorgoskodnak mindenütt. ff író An drás egy pillantás t vet a Sióra: csendesen hömpölyög a folyócska tiszta vize, úgy látszik, a zsilipet megeresztették. — Mert ez is akkor mély, amikor mi akarjuk... — mondja boldog mosollyal az eléje fu'ó unokájának. A gyerek nagyapja 1 ezét lóbálja és annak lépéseihez próbálja igazítani lépéseit, most csodálkozva néz fel az öregre, aztán oktató hangon magyarázza: — Hát persze ... azért csatorna. — Vége. —
