Somogyi Néplap, 1955. július (12. évfolyam, 153-178. szám)

1955-07-03 / 155. szám

Vasárnap, 1955, július 3. SOMOGYI NÉPLAP 5 —————«aMM——u—MEWiniiiu !■ mai mm ii > — .................................... ..u.u S x o v j e t írók müveiből Feljön írta: B. Murad apó Gndevar fajújában élit a hegytetőn és egyáltalában nem hasonlított azokhoz a falusi öre­gekhez, amilyeneket a szokványos kolhoz-színdarabok­ban láthatunk. Kitűnően ismerjük már az ályen öre­geket, akikről a drámaírók azt írják a rendeződ uta­sításban: galambősz, de még friss erőben lévő öreg, s arcán 'bölcsesség tükröződik, mozgása lassú stb. A mi öregünkről azonban nem lehet elmondani, hogy a bölcsesség kútforrása lenne, nem ontja a szel­lemes aforizmákat, ettől eltekintve azonban valódi öregapó. Becsülettel dolgozott a múlt század közepétől mostanáig és jelenleg a jól megérdemelt nyugalmat élvezi. Murad apó szeret elüldögélni a napon, beszélgetni, nézni, hogyan ereszkednek le az asszonyok vízért a szakadékba. — így megy ez az egész életen ét — mondja az öreg a mellette ülő fiatal kolhoztagnak. — Járnak fel és Je v . 1 — Nem sokáig fognak járni —« mondja a fiú — Ugyan miért? — A víz feljön magától. — Hát aztán hogyan jönne fel magától? — hunyo­rog az öreg. — A víz lefelé szokott folyni, nem pedig felfelé. — Felhozzák, apó. Vízvezetékkel! — Hm... Vízvezetékkel! — Az öreg soha életében nem látott vízvezetéket, de nem akarta, hogy egy ilyen tejfelesszájú kölyök előtt tudatlannak lássék. így szólt: — Hát, ha isten adja, akkor feljön a víz a vízve­zetéken — Nem az isten adja. — Hát ki? — A védnökök. Jerevánból. Az öreg gúnyosan' nézi a fiatalt és így szól: — És kik azok a védnökök? — Munkások. —■ Rokonai talán a kolhozelnökünlknék? — Nem. — Rokonságuk van itt a faluban? — Nincs. — Hát akkor miért jönnek éppen ide és miért hozzák fel ide a vizet? A komszomoltag szerette volna megmagyarázni •az apónak, hogy tulajdonképpen mi is az a védnökség és a baráti segítség, de az öreg már nem figyelt ódat Nézte Nubar anyót és odakiáltott neki nevetve: — Nubar-dzsán, mikor hagyod abba a vízhordást? — Nemsokára meghalok —- felelte Nuibar anyó — és akkor abbahagyom! — Dehogyis. A védnökök felhozzák neked a vizet — nevetett az öreg. Nubar anyó erre semmit sem felelt. Csak ment lefelé az ösvényen, ahogy egész életében tette. Néhány nap múlva valóiban megérkeztek a védr cs víz.., Saumjan nökök Gndevanba. Murad apó minden különösebb érdeiklődés nélkül szemlélte, hogyan dolgoznak a sza­kadékban. Nem volt valami nagy véleménye a jöve­vények munkájáról. Fiatal legények voltak, akiket egy Migran nevű vidám, sapkás suhanc dirigált. Murad apó ezúttal azonban tévedett. A fiatalok úgylátszik értették a dolgukat. Hamarosan betkénysre- rftették a forrás vízét egy csőbe és a víz egyszeresek a kis hegyi faluban.' bukkant fal újra. Bármilyen furcsán hangzik, de Murad apó volt az, aki legkésőbben értesült erről. Egyik nap, ahogy gya­nútlanul kilépett a ‘házából, hallotta, hogy szólnak a zurnák- * Odasieti a zenészekhez és látja, hogy ünnep­ibe öltözött asszonyok és lányok csoportosulnak. Egyik a másik után Lép a /hegytetőre került forráshoz és megtölti korsóját vízzel. Az apó még most sem hitt a szemének és köze­lebb ment a kúthoz. A csőből két vízs-ugárban tört élő a víz. Az öreg tenyerébe vett egy kis vizet és meg­kóstolta. Igazi víz voflt! Újra vett belőle és még egy­szer megízlelte. Kétségtelenül ugyanaz a víz, amit több mint száz év óta ivott. Körülnézett és megpillantotta a feketeszemű, 'borzashajú Migránt. Ö hát ez az ügyes, ördöngős fickó. Arany keze van. bizonyos! Az öreg odasietett hozzá és örömében megölelte, megcsókolta. A fiatalság tapsofmi ikezdett, az öregasszonyok köny- nyeztek, a zurnásak meg még vidámabb nótára gyúj­tottak. Ekkor pillantotta meg Murad apó Nubar anyót, aki éppen — szokásához híven — a forráshoz ereszke­dett le. — Nubar-dzsán, Nubar-dzsán! — kiabált az öreg. Miért mégy a forráshoz, amikor az már feljött hoz­zád a faluba? De az anyó folytatta útját lefelé az ösvényen, tán nem is hallotta Murad apó szavát. Mindenki arra né­zett, amerre a töpörödött kis öregasszony lefelé igye­kezett a szakadékba, ahonnan egész életében hordta a vizet. — Utoljára megy... — jegyezte meg valaki — Vajon hány kilométert ment már Nubar anyó víz után? — kérdezte egy parasztember él gondol­kozva. — Legalább százezer kilométert a kilencven éve alatt. — Ha-ha! nevetett az egyik védnök. — Százezer kilométert, méghozzá nagyjavítás néT.fcül’! ‘Maradjon még soká ilyen jó egészségben. Murad apó a vízire pillantva, életében először gon­dolt arra, hegy nemcsak istenre számíthatnak, hanem a védnökökre is, különösen ha azok olyanok, mint ez a vidám fickó a napsütötte Jerevánból, •Zárna — keleti fúvóhangszer. SOMOGYT RÜGYEK FEHÉR KALMAN: Munkások Ramszesz ideiében gúlát építettek -— Fhá melódiája vont köröttük fátylat — s fcevé fáraókat pompával, jeme'tték. Athén hőskoréban görög elme vágtat, lágv hrfón szavaikkal rabszolvahad evez és Lesbos szigete keltett kő tő vágyat. Róma ergiázott és a rabnő ehhez, m ■ • ha Parras-' usen Jupiternek szólna, gyönyörű szerelmi galcítat zergedez. Bö’os basák nőiket zárták sötét 6üba, apátián janicsár azért ad la vérét, mintha az ember csak másért való volna Jaj! Hiába várta a rab-élet végét, a sovány jobbágy ékéje szarvától hová fordulhatott vetna emberségért? De a munkásosztály már cselekszik, vádol, vele nehezen bír a vénszívó töke: nem tűrhet el többet véres uralmából A Vörös Október óriási ökle, a nagy forradalom úgy csapott le rája, hogy gálád hatalma megtörött örökre. Ahol még a munikás vad tőke szolgája, ednyomva, sztrájkolva állandóan lesen a gyár, bánya, kohó láng-léikét okádja. És megnő a lőlek, hogy nagy vihart vessen, pompás erejével sírgödröt ás ki, hogy a múltból minden kínt beleltemessen! BORBÉLY TIBOR: Új módi szerelmes vers Eddig magamnak írtam. Mesterséges, szűk világ, S az íróasztal őrizte száz versem sorát. Igaz, szerelmes voltam. Olvan, ki mitsem lát, Amig elcsépelt rímeket farag, Saját leikébe rab. De mindez, ma más. Ügy érzem, varázsló lettem. A régi forma, kezemben ezer da­rabra buli. Mit bánom én, ha nem simul. Törik? Hát törjön! Pusztulj fegyőröm. És véle ti is, mesterkélt sorok. (Cizellált cifra börtön) Napi híreknek szárnyas harsogőja, Élő csatáknak hőse lenni? Ezt akarom, Mert akarok merni! Költő vagyok! A szóhoz jussom van, És szólni, ős jogom. Elek vele. Szavamnak kell, hogy legyen helye! Hangnak, igaz, csak egy. De érzem, szívem ha szól, Ezrek beszéde lesz. Mert ezren vagyunk, kik ébredünk. És szeretem kedvesem, Ám nem úgy, mint eddig, oktalan, Magam megvonta bűvös körben, Keringve és bezárva önmagam. Egészbői lett ma rész, És így lesz a rész, mint a volt egész: nagyobb. Hisz minden versem szól majd érte Is, Ha az egészért harcolok. Kedvesem, szerelmes szép szavak helyett, Mert nagyon szeretlek, A versem, hangos nem-et kiált, Mint házam falán, egy egyszerű pla­kát. í \ t éve már... Akkor is har- ^ sogatt a tavasz, akkor is ko­rán virágbáborultak a Sztálin utca öreg gesztenyefái. S mi, a kaposvári Táncsics Mihály gimnázium »matv» randusai» ballagtunk. Búcsúztunk is­kolánktól, az ősi »alma materitől, mely szerető édesanyaként nyolc éven át nevelt bennünket és mint a jó szántóvető, nyolc éven át hintette ifjú lelkűnkbe a tudás magvát. És akkor szárnyainkra bocsátott... Emlékezzünk csak! Akkori 18—20 évesek, álltunk a gimnázium udva­rán, sötét ruhában, vörös szalaggal a mellünkön. S Merő Béla igazgatónk atyai szavai örök emlékeztetőként csengtek a fülünkbe: »Kiléptek az életbe, fiúk. Nyitva áll előttetek a tudomány kapuja. Vár rátok a mun­ka, a megbecsülés, a biztos jövő. Sá­fárkodjatok jól azzal, amit nyolc éven át e falak között megszerezte­tek. .. Bízzatok az életben, s legye­tek becsületes emberek!« S mi meghajtottuk a zászlót, át­adtuk az utánunk jövőknek. Végig­jártuk az osztálytermeket, melyek­nek mindegyike valamilyen kedves emléket ébresztett bennünk. Ballag­tunk ... Tovább, tovább ... S búcsúz­tunk azoktól, akiket szerettünk. Sze­münkben néha szomorkás fény vil­lant, szívünket össze szorította vala­mi, amikor lépéseink utoljára ko­pogtak az öreg folyosók cementjén és hangunk betöltötte az egész isko­lát: Elmegyek, elmegyek, hosszú útra me­gyek, Hosszú út porából köpönyeget veszek... U iába is tagadnánk, nehéz volt búcsútvenni azoktól, akiknek egész életünkön át hálával tartozunk, akik embert faragtak be­lőlünk, s akiknek ezért örökké adó­saik maradunk. De a szomorúság kitörni akaró könnycseppjei mögött remény csillo­gott: a biztos jövő tudatának fé­nye, mert volt hitünk, azt éreztük, hogy »mi vagyunk az Élet fiai, a küzdelemre fölkent daliák» — ahogy József Attilától tanultuk. így a mi búcsúzásunk egészen más volt, mint azok a »ballagások-», melyeket kis­diák korunkban, a felszabadulás elejti hányszor, de hányszor láttunk. Akkor a szomorúság a búcsúzó sze­„Köszönjük, hogy embert neveltek belőlünk!“ — Gondolatok egy érettségi találkozó előtt — mében valóban a reménytelenséget, a nehéz gondokat, a kilátástalansá- got tükrözte, azt, hogy »vajon mi is vár ránk az életben?.*.» A mi homlokunkat nem felhőzték be ilyen gondok. Ezért amikor a vá­rosba értünk, a Május 1 úton a mé­labús dalokat már felcseréltük az ifjúság himnuszával: Egy a jelszónk, a béke. Harcba boldog jövőért megyünk ... És végezetül útunk a Szabadság park­ba, a szovjet hősök emlékművéhez vezetett. Köszönetül koszorút he­lyeztünk el azok számára, akik messzi földről eljöttek hozzánk, éle­tüket adták és vérüket hullatták azért, hogy mi szabadon tanulhas­sunk. .. T gy léptünk ki az életbe! Még *■ meleg kézfogások, baráti csókok következtek. És néhány elej­tett hangfoszlány maradt meg emlé­kezetünkben. Kis Sanyi azt mondta: »Én Pestre megyek egyetemre, tanár lesz belőlem.» »Miskolcon mérnök­nek tanulok» — így vélekedett Po­gány Bandi. Vörös Tibi: »Fizikus akarok lenni...» Krumpach Bandi, Sólyom Jancsi és Simon Laci közö­sen bizonygatták: »Azonnal munká­ba állunk, dolgozni fogunk.» Radics Tóni, Károly Jóska, Kőkuti Lajcsi és Kutas Jóska pár nappal később vo­natra ültek, hogy beiratkozzanak a pécsi, szegedi és budapesti egyete­mekre. És búcsúzásúl valamennyien elvittük magunkkal azt a fogadal­mat: »Találkozunk 1955-ben.» A zóta teltek a napok, múltak a hónapok, az évek, sok víz lefolyt a Kapóson ... Kit merre so­dort a sors szele? Ki hogyan állta meg helyét az életben? Mi lett be­lőlünk, az öt évvel ezelőtt érettségi­zettekből? Nehéz lenne erre pontos választ adni, de beszéljenek rólunk a baráti találkozások, 1953 forró augusztusában abban a kitüntetésben részesültem, hogy részt vehettem a Bukarestben, a IV. Világifjúsági Találkozón. Néztem, néztem a tribünről a világ ifjúságá­nak csodás felvonulását az Augusz­tus 23. stadionban, a megnyitó ün- ségen, — hát uramfia! — a magyar küldöttek között, az első sorok­ban kit láttak szemeim, ki tán­colt ott? Nem más, mint Simon Laci. Boldogan ölelkeztünk össze a felvonulás végén: »Hát te Laci, itt?» »Igen — válaszolta — a SZOT népi együttes tagja vagyok.» Mégegyszer kezet szorítottunk a nagy találkozón, amikor ahhoz gratulálhattam neki, hogy komoly helyezést értek el a nemzetek népitánc versenyében. Országjáró útam máskor az egyik somogyi községbe, Böhönyére vitt, véletlenül éppen az iskolába kopog- fam be. S ott Kutas Jóska — »ta­nár bácsi» — magyarázott a gyere­keknek. Öra után aztán elmondotta: Pécsett végzett a Pedagógiai Főisko­lán és most az általános iskolásokat cktatja. Fél évvel később újra talál­koztunk — a »Somogyi Néplap» szer­kesztőségében. »Látod, én is újság­író lettem» — ezzel fogadott. 7YT em felejtem el azt sem, hogy 1 tavaly ősszel -nálunk, a »Sza­bad Föld» szerkesztőségében csengett a telefon és egy hang azt kérdezte tőlem: »Megismersz még?» Itt Só­lyom Jancsi beszél, különben az Ál­lami Gazdaságok Minisztériumának főelőadója. Arra kérnélek, írjál a Nagybereki Állami Gazdaság diszis- táiról. Jó munkát végeznek.» Kőkuti Lajcsival pedig a Népstadionban, az emlékezetes magyar—angol mérkőzés szünetében szaladtunk egymás kar­caiba. »Mi van veled, komám?» — ragyogott fel mindkettőnk szeme az egymásratalálás örömében. »Szege­den, a Pedagógiai Főiskolán vagyok tanársegéd...» — válaszolta. Mi lett Krumpach Bandiból, Kiss Sanyiból, Vörös Tibiből? Tavaly nyáron Bedegkéren, egy falunapon jártam — s a falunak kulturális ren­dezője Krumpach Bandi — az egy­kori kaposvári muhkásgyerek, a me­gyei népművelési osztály művészeti előadója volt. Öröm csillogott a sze­gében, ahogy újságolta: elvette régi díákszerelmét, Győrfi Magdát és boldog... Nagyberkiben pedig nem­régiben egy parasztbácsival, Kiss Sa­nyi édesapjával beszélgettem. »Min­dig arról álmodoztunk — adta tudo­másomra —, hogy Sanyi tanár lesz, s ma Kaposváron, a tanítóképzőben anít...» Nosza, gyerünk Kaposvár- ~a, hiszen csak egy ugrás Berkitől. És Sanyi, — akivel éveken át egy­más mellett ültünk az iskolapadban — 16—18 éves diáklányok előtt ma­gyarázta a fizikát. Beszélhetnék még Vörös Tibiről, a hetesi asztalos fiáról, aki szintén el­érte vágyát — fizikus Pesten, a Mű­szaki Egyetemen; Károly Jóskáról, a ’engyeltóti szegény-paraszt gyerekről, -'kiből építészmérnök lett Sztálinvá- -osban; Radics Tóniről, a somogy- sámsoni borbély gyerekéről, aki or­vos valahol Baranyában; Pogány Bandiról, aki gépészmérnök az új Bányászvárosban, Komlón ... Sorra -zedhetném valamennyiünket, mind a 64 öt évvel ezelőtt érettségizett '■nvnsvári gimnazistát és azt mond­hatnám rólunk: — Jól gazdálkod­junk azzal a tudással, amelyet az »alma mater» lelkűnkbe plántált. Mint szorgos méhek, gyűjtöttünk még hozzá tizszerannyit és vala­mennyien megtaláltuk helyünket az életben. IT ülönben erről számot adunk "■ ma, az érettségi találkozón, amikor öt év után újra otthon le­szünk. Amikor hazavisszük ifjú szí­vünket oda. ahonnan elindultunk. hogy megtermékenyüljön, megérint­se szülő és tápláló édesanyját. mm! n. mesebeli Antheus a földet és be­lőle úi erőt, friss akaratot nyerjen. Megállunk maid öreg iskolánk előtt és emlékezünk arra, horn r dölyfös turulmadarat mi r-r-ó'tü1- ■fel ötágú vörös csillag*» rz iskola tetején. Eszünkbejvt r~n:d hog-j r mi kezünk nyoma van ebben is- gróf Somssich Pál nerc helyett Táncsics Mihály neve díszíti a gim­názium ormát. Felmegyünk majd a kultúrterembe, s arra gondolunk Radics Tónival: lám, a színpad is áll és ezt is a mi diákszövetségünk csinálta. Megnézzük: áúsak-e még a növények az udvaron, a botanikus kertben, amit Marián Miklós taná­runk vezetésével annyi szeretettelés akkora kedvvel ültettünk és ápol­tunk. Szétnézünk aztán a városban, a virágos Kapósban, ifjúkorunk és el­ső szerelmünk színhelyén. Olyan-e még a Szabadság park, mint a mi időnkben? Ülnek-e még szerelmesek a padokon? Biztosan, hiszen én is ültem ott Marikával, amikor először megcsókoltam a szemét. Milyen szép dióbarna szeme volt! Sajnos, a szá­ját egyszer sem sikerült megcsókol­nom. .. így incselkednek velünk majd a gondolatok és útunk a leánygimnázium felé visz. Hányszor jártunk erre délután egy óra tájban? S most ime, a leánygimnázium mel­lett kétemeletes épület emelkedik a magasba — az új tanítóképző. S ha időnk lesz, ellátogatunk a város szélére, oda, ahol a mi diákkorunk­ban még a labdát rúgtuk, s ahol felépült az új gyár, a város büszke­sége, a Kaposvári Fonoda. égül pedig köszönetét mon- ' dunk azoknak, akik nyolc éven át kezünket fogták és öt év alatt sem vették le rólunk kísérő szemüket, sőt velünk együtt tanul­téi: tovább és váltak újfajta embe­rekké. Mert mi történt tanáraink­kal, amióta nem láttuk egymást? igazgatónkat. Merő Bélát a Szocia­lista Munkáért érdeméremmel tün­tették ki a város tízéves felszabadu­lásának ünnepén, Tihanyi Ferenc osztályfőnökünk a megyei oktatási osztály szakfelügyelője, Marián Mik­lós »kiváló tanár» lett, Beró Pál magyar tanárunk pedig Siófokon új -imváziumot alapított azóta...- '■’mdcgvilvk munkáját elismeri és megbecsüli szocializmust építő dol- 'ozó népünk. riadd járuljon ehhez a mi hálánk, -zeretefünk is ez érettségi találko­zón: »Köszönjük, hogy embert nevel- ‘ek belőlünk!» MAJOR (MRAV) LAJOS.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents