Somogyi Néplap, 1955. február (12. évfolyam, 26-49. szám)
1955-02-20 / 43. szám
I I I SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1955, február 20. A Szovjetunió kormányénak nyilatkozata az ENSZ leszerelési bizottsága albizottságának február 25-én kezdődő munkájával kapcsolatban Moszkva (TASZSZ). Február 25-én Londonban megkezdi munkáját az ENSZ leszerelési bizottságának albizottsága, amelynek az ENSZ közgyűlésén hozott határozat értelmében az a feladata, hogy újabb kísérleteket tegyen a megegyezés megteremtésére, a fegyverzet és a fegyveres erők, csökkentésének, valamint, az atomfegyver és a többi tömegpusztító. fegyverfajta eltiltásának kérdésében. Nyilvánvaló, menynyire fontos, hogy a leszerelési bizottság mimikája sikerrel járjon. Ámde a bizottság és albizottsága ez- ideig semmit sem tett a megfelelő nemzetközi., egyezmény létrehozásáért. Ezzél kapcsolatban a szovjet kormány szükségesnek tartja, hogy nyilatkozatot tegyen. . A szovjet kormány e nyilatkozatban a közgyűlés kilencedik ülésszakán előterjesztett javaslatai kiegészítéséül .szükségesnek tartja indítványozni, hogy az államok vállalják az alábbi kötelezettségeket: 1. Az államok birtokában lévő atom- és hidrogénfegyverkészletek teljes megsemmisítését, valamint az atomanyágoknak kizárólag békés célokra való felhasználását. 2. Nem növelik fegyveres erőik és fegyverzetük létszámát, illetőleg mennyiségét az 1955. január 1-i színvonal fölé, továbbá nem növelik katonai célú költségvetési előirányzatukat 'az 1955. évi költségvetési előirányzatok fölé. A szovjet kormány ezzel kapcsolatban amellett foglal állást, hogy az említett határozatok betartása felett megfelelő nemzetközi ellenőrzést létesítsenek. A szovjet kormány elismeri, hogy minden népnek létfontosságú érdeke a leszerelés és az atomfegyver eltiltása problémájának megoldása. Egyetlen államot, sem szabad távoltartani attól, hogy részt vegyen ennek az igen fontos és halaszthatatlan feladatnak megoldásában, akár tagja az Egyesült Nemzetek Szervezetének, akár nem. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a Szovjetunió a többi- között a négy hatalom külügyminisztereinek 1954. januári berlini tanácskozásán javasolta egy világértekezlet összehívását a fegyverzet egyetemes csökkentése kérdésében. Ilyen értekezlet összehívása megfelelne a nemzetközi feszültség csökkentése érdekeinek, az egyetemes béke megszilárdítása érdekeinek. A szovjet kormány szükségesnek tartja, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete még 1955-ben hívjon össze világértekezletet a fegyverzet egyetemes csökkentése és az atomfegyver eltiltása kérdésében. A svájci l*9*éj»ságok nem akarják kiadni a Román Népkő/iársasá<; berni követsége elleni bandítatámudás tetteseit Beam (TASZSZ). A jobboldali lapok megnyilatkozásaiból, valamint a hivatalos nyilatkozatokból kitűnik, hogy a svájci -hatóságok nem akarják telrjesíiteni a Román Népköztársaság kormányának jogos követelié- sét. A Román Népköztársaság kormánya, mint ismeretes, azit követelte, hogy Svájc adja ki a román fasisztákat, akik Bemben olyan állam követségének immunitását sértették meg, amellyel Svájc diplomáciai feaipc'solatokait tart fenn. A svájci ágazságügymmisztérium és rendőrség február 18-án nyilvá1 nosságra hozott hivatalos nyálaltko- zata szerint a svájci területen letartóztatottak (kiadása az igazságügy- mimszitérium hatáskörébe tartozó rendőrkapitányság joga. Bizonyos körülmények között — mutat rá a nyilatkozat — e kérdésben a szövetségi bíróság ás hozhat döntést. A rendőrség vezetősége ezzel kapcsolatban kijelentette: -Mivel a támadás ténye a svájci büntetőjogi előírásokba ütközik — mint hogy e cselekedetet Svájcban követték el — e tett a svájci jogszolgáltatás hatásköréibe tartozik.-« A szovjet nép a Szovjet Hadsereg Moszkva (TASZSZ). Fébruár 23- án ünnepid a szovjet ország a Szovjet Hadsereg és hadiflotta születésének 37. évfordulóját E nevezetes évforduló tiszteletére 'a szovjet városokban, falvaikban, katonai körzetekszületésének 37. évfordulójára készül ben, a hadiflotta hajóin előadásokat, beszámolókat és beszélgetéseket tartanaik, amelyek a szovjet fegyveres erők dicső történetét és a szovjet katonáknak a Nagy Honvédő Háború idején véghezvitt hőstetteit elevenítik fei. A francia nemxetgyűlé* nem iktatta be a Pineaw kormányt 4 Párizs (MTI). A francia nemzet- gyűlés szombaton, a kora hajnali órákban bizalmatlansági szavazattal megtagadta a Pineau-kormány beiktatását. 580 szavazó közül 312 képviselő Piimeau beiktatása edlen, 268 pedig mellette szavazott. fl Magyar állami Népi Együttes február 21-én Brüsszelbe utazik Párizs (MTI). A Magyar Állami Népi Együttes február 20-án (befejezi sikeres franciaországi körútját és hétfőn továbbutazik Brüsszelbe. — PEKING (Uj-Kína). A Rangoon Daily című burmaá lap fébruár 17-i számának vezércikke azt írja, hogy a Tajvan körüli feszültség megszüntetésének egyetlen módja a sziget visszaadása Kínának. EG Y BÁTOR EMBER írta: Örsi Ferenc V. Az a bírótól még kapott néhány jótanácsot, aztán 'nekieresztette a gyeplőt. A lányok közül egypáran utána integettek, az asszonyok keresztét vetettek, a férfiak sóhajtoztak, nem tudni, hogy az örömtől, vagy a szégyentől. Ö nem látott senkit, nem figyelt semmire, ütemesen ringott a ló hátán, még arcában érezte kis asszonya meleg leheletét, szájában az utolsó csók megremegtető ízét. A lő gyorsan ment. István úgy vélte, hogy csak pillantásial élőbb kapott a hátára és máris a nyires- hez ért- A szeptemberi reggel nyirkossága megborzongatta. Mintha felébredt volna. Lépésre fogta lovát. Megállt. Töprengett, mitévő legyen. Aztán térde nyomásái-al az összehajtó ágú fehér fák közé irányította az állatot. — Átmegyek a tarnócai útra — gondolta. Onnan messzebbről látom a faluvégét. Meg, ha észrevesz- nek, nem tudják, hogy Szentesről jöttem — töprengett, miközben lova csendesen poroszkált a harmatos fűben. A tarnócai .úti mély keréknyoma már látszott, amikor lecsúszott a földre. Lovát bent hagyta a fák között, ő meg kióvakodott az erdő szegélyéhez, oda. ahol egy fertálynyi kiszögelésből egyenesen beláthatott a faluba. Ott lapult. Kimeredt szemmel leste, mint mozognak apró vörösköpényes emberkék az utolsó házaknál. Néha egy-két lovas is kivágtatott a faluvégén. Ilyenkor szíve kegyetlenül dobogni kezdett. — Talán már indulnak is! — csúszott hátrább önkéntelenül. De, amikor azok visszatértek, megint csak nekibátorodott. — Megvárom, merre indulnak, aztán lóra! Megviszem a hírt. Amint ott lapult a szeptemberi harmatban, — ügy vélte, hogy órák hosszat — kürtölést hozott feléje a szél. Először egy fújta, majd csatlakozott hozzá a többi. — Indulnak! — remegett meg a torka. — Vajon elbújtak-e már? Aztán tudnak-e még egyet fordulni, hogy a legszükségesebben kívül mást is menthessenek! Lehet, hogy visszatérek, hisznek abban, hogy én majd eligazítom a dolgokat. Én meg itt Kásátok. Egye a rosseb! Miért nem jelentkeztek! Éppen én dögöljek meg. , Aztán eszébe jutott az asszony. Meg az is, ha elfognak e.gy falubelit, abból kisanyargatják, hogy hova_ bújtak a többiek. Akkor meg hiába minden! r A kürtök szóltak. Ezek indulnak! J^elugrott. A hirtelen mozdulattól megszédült .: kicsit. Aztán gyors léptekkel indult a faluba. A ló beljebb legelészett. ......— Csak meglelem, ha... N em fejezte be a gondolatot. Észben forgatni nem jó, hogy másként lehet. A barcsi templom tornyát már messziről látta. Nyújtott ének hangját fogta fél a füle.' Kesernyés pemyésZagot hozott a szél. A pirkadat hűvösségét már felszívta a nap. István rrtégis úgy érezte, hogy minden lépésével mélyebbre gázol valami jeges folyamba, tíermedten, nehezen mozogtak 1 lábai és ez a dermedtség keményen szorította a mellét. Alig kapott levegőt tőle. — Talán jobb lenne meglapulni! És vissza... Két vörösköpenyes lovas ugratott eléje a temetőszéli szomorúfüzekből. Q zót sem szóltak, csak fekete szemük villo- ^ gott. A legény megtorpant. Pillanatokig álltak némán. — Adj Isten — csuklott el a hangja. Aztán megköszörülte a torkát és biztos hangon ismételte horvátul: — Adj Isten, testvérek! — Te beszélsz horvátul? — csodálkozott rá az egyik. — Jártam is odalent — erősítette hangját, ahogy a félő ember teszi. — Fuvarba. — Hová mész? — kérdezett tovább a vörösköpenyes. — A másik egykedvűen fogta övébe dugott pisztolya nyelét. — Barcsra. — Honnan jössz? — Csokonyából. — A postaút felől? — Arról. — Nem láttál ott horvát sereget? — Egy fitát sem. — Na gyere — intett a beszélő és megindult a község belseje felé. A másik mögéje kanyarodott, ' hogy meg ne ugorhasson. Ahogy beljebb értek, mind több és több szere- zsánnal találkoztak. Hosszú puskájuk gyöngyházzal rakott tusája csillogott. Némelyik vörös sipkát, má-: sík kecskebőr kucsmát hordott.. Kíváncsian bámulták a hosszúgatyás magyart, aztán bekanyarodtak valamelyik udvarba és nemsokára . hangos recsegés jelezte, hogy nincs nyitva a kamra ajtó. — Falubelit egyet sem látott. A plébánia előtt, amelyik Mujzer főtisztelendő úr rezidenciája volt, őrök álltak. A kísérő gyors beszéddel magyarázta, hogy egy csokcmyai magyart hoz, aki most jött arról. Az őr eltűnt a házban, amikor visszajött, csak intett. — Hozzad. % Fehérkabátos császári tiszt ült a horvát tisztek között. Nagy térképe kerek asztalról lógott le. — Azt mondja a legény, hogy csokcmyai — mutatott rá az egyik szerezsán tiszt. A fehérkabátos mértéktartó érdeklődéssel feléje tekintett. — Milyen az út arra? — kérdezte horvátul. István torka száraz volt, mintha láz epesztette rxjlna. — Azon jöttem uram — suttogta, s alig mert a tisztre nézni. —- Beszélj hangosabban! Járható? — Hát, homokos, homokos. — Szekerek tudnak mozogni rajta? — Hogyne tudnának — bólintott mélyet és érezte, hogy égni kezd a- füle karimája. A fehérkabátos a térképen méricskélt. — Itt két út is van. Melyiken jöttél? — A rövidebben. A fukar szó után hosszasan nézegették a tér- képet, aztán szúrós tekintettel végigmérte. (Folytatása következik.) Milliók rágya és akarata A kőműves tudja, milyen nehéz munka egy ház felépítése, a kertész is tudja, mennyi verejtéket hullajt, amíg felnevel egy almafát. Az anya is tudja, milyen nehéz és fájdalmas megszülni és felnevelni egy gyermeket. És nem azért dolgoznak az emberek — akár oroszok, vagy amerikaiak, angolok vagy kínaiak, franciák vagy magyarok — hogy a lelketlen halálgyárosok egyetlen intésére romhalmazzá változzanak a házak, szélvész döntse ki az almafákat, s egyetlen fémdarab elég legyen ahhoz, hogy megállítsa egy ifjú szív dobogását, akiből talán új Petőfi, új Tolsztoj vagy Newton lett volna. Lehet-e pontosabban, egyértelműbben kifejezni a kőműves, a kertész, az anya hő óhaját és akaratát, mint azt elmúlt héten a Szovjetunió vezetői tették Hearst, Kinsbury Smith és Coniff amerikai újságírókkal folytatott beszélgetésükben? »Valamennyien ezen a földön élünk és nincs hová mennünk.. Lenin hagyatékát követve a két rendszer tartós, békés egymás mellett élését kívánjuk, vagyis úgy vélekedtünk és vélekedünk ma is, hoQV a két rendszer együtt élhet és nem kell harcolnia egymás ellen,..« mondotta N. Sz. Hruscsov. S ha más szavakkal, de ugyanezt fejtegette az egész szovjet nép, az egész béketábor nevében Bulganyin szovjet miniszterelnök és Zsukov marsall is. N. A. Bulganyin rámutatott arra, hogy a háború alatt a Szovjetuniónak jó kapcsolatai voltak az Egyesült Államokkal, Angliával és Franciaországgal, s hogy üdvös volna, ha e jó kapcsolatok ismét helyreállnának. Zsukov kifejtette: »Ügy vélem, nem az a feladatunk, hogy mentséget találjunk a fegyverkezési hajszára, hanem az, hogy megkeressük a háború lehetetlenné tételének gyakorlati útjait.-« Mit állíthatnak ezzel szemben az amerikai politikusok? Azt, hogy továbbra is atombombával hadonásznak, újabb támaszpontokat építe- nek a béke, a demokrácia, a szocializmus Szovjetunió és Kína vezette tábora körül, vagy hogy továbbra is Kína megtámadásával, az »erőpolitikával« fenyegetőznek? Ezek bizony nem lennének hathatós érvek. Mint Hruscsov mondotta: »A fenyegetésekből és a megfélemlítést kísérletekből semmi jó sem jön ki, mert a Szovjetunió soha sem hátrált meg és ezután sem hátrál meg fenyegetések elől.« De választ adtak a Szovjetunió vezetői arra a régen használatos »érvre« is, mely szerint a Szovjetunió felelős a háború és a béke egyik kulcskérdésének, a szovjet—amerikai kapcsolatok alakulásáért, és a szovjet állam csak az alkalmat várja, hogy megtámadja Amerikát. »Ez a Szovjetunió megrágalmazása« — mondotta Hruscsov. »Ez ostoba fecsegés« — jelentette ki Zsukov. ‘Bulganyin, a Szovjetunió miniszter- tanácsának elnöke pedig azt mondotta az amerikai újságíróknak, hasznos lenne, ha helyesen és tárgyilagosan tolmácsolnák, amit megtudtak, — »közölhetnék..., hogy a szovjet kormány őszintén törekszik a nemzetközi feszültség enyhítésére, a népek közötti békére, hogy a szovjet, kormány meg óhajtja javítani kapcsolatait az Egyesült Államokkal«. Nem irigyeljük a washingtoni propagandafőnököket. Biztos sok nyugtalan percük, álmatlan éjszakájuk van amiatt, hogyan gyengítsék e nyilatkozatok hatását, hogyan győzzék meg a kőművest, a kertészt, az anyát arról, hogy a békés egymás mellett élésnél, az országok közötti normális kapcsolatoknál jobb a zsarolás és a fenyegetőzés, hogy a békénél jobb a háború. Ebbe a nehéz fába vágta fejszéjét John Foster Dulles, az Egyesült Államok külügyminisztere — igazi amerikai vállalkozószellemmel — amikor február 16-án beszédet mondott New Yorkban, a »külpolitikai társaság«-ban. Nem kisebb feladatot vett magára, mint azt, hogy az Egyesült Államok tajvani háborús kalandor terveit a »béke és szabadság« programjánakt tüntesse fel. ... De lám, hogy változnak az idők! Manapság ahhoz, hogy bebizonyítsák: a békénél jobb a háború, mégis csak a békéről kell beszél- niök, Mmikor háborúra gondolnak... Dullés elmefuttatásaiban tehát nem kevés szót ejtett az amerikai kormány »őszinte békevágyáról«, sőt még bizonyítékokkal sem maradt adós. Meglepő fordulattal azt állította, hogy az Egyesült Államok haderőinek provokatív fellépése a kínai partok menti Tacsen szigetek kiürítése alkalmával — »hozzájárulás a béke ügyéhez.« Mit kell ez alatt érteni? Dulles szerint természetesen azt, hogy százharminc amerikai hadihajó és hétszáz amerikai lökhajtásos repülőgép jelenlétében békésen »átengedték« jogos tulajdonát a Kínai Népköztársaságnak. Tették pedig ezt annak ellenére, — micsoda áldozatkészség a béke érdekében — hogy a szigetek néhány kilométerre fekszenek Kínától, s tízezernyire az Egyesült Államoktól, vagyis ha amerikai kézen vannak, akkor nyilvánvalóan nem fenyegetik Kína biztonságát, de ha megfordítva, jogos birtokosa, a Kínai Népköztársaság fennhatósága alá tartoznak — az Egyesült Államok komoly fenyegetéssel talán még Amerika elözönlésével is számolni kell. Ahhoz, hogy ezt a kifacsart logikát világosnak és érthetőnek találjuk, — amerikai külügyminiszternek, de legalább is a Wall Street gondolatmenetben jártas embernek kell lennünk. Mi azonban, és az egyszerű emberek általában, jobban szeretjük, ha a tényeket a valóságnak megfelelően, nem pedig a fejük tetejére állítva tárják fel. A valóság tényei pedig azt mondják, hogy az Egyesült Államok kormánya nagyobb tengeri haderőt vonultatott fel a Tacsen szigeteknél, mint a második világháború alatt 'a japán elleni támadáskor és hogy csakis a kínai néphadsereg fegyelmezettségén mullott, hogy a háborús konfliktus kirobbantását célzó amerikai provokáció kudarcot vallott. Dulles beszélt a kínai partoktól nyolc-tíz, Tajvantól pedig kb. százötven kilométernyire lévő többi partmenti szigetek kérdéséről is és kifejtette: ezek »átadása«, azaz visszaszolgáltatása a Kínai Népköztársaságnak »nem szolgálná a béke és a szabadság ügyét.« Az Egyesült Államok pedig csakis ezt az ügyet hajlandók szolgálni, hiszen kormánya el van telve »őszinte békevággyal.« Csakhogy a béke és szabadság szolgálatáról az amerikai külügyminiszternek más elképzelései vannak, mint általában a józan gondolkozású embereknek. Washingtonban ezt a szolgálatot úgy értelmezik, hogy például — mint ezt Dulles kijelentette — ha a Kínai Népköztársaság törvényes joga alapján hozzálát ősi, és az Egyesült Államok vezetői által is aláírt újabbkeletű nemzetközi szerződésekben neki ítélt területek, Tajvan felszabadításához, akkor az Egyesült Államok — úgy mond — »eleget tesz védelmi kötelezettségeinek«. Magyarul: fegyveresen beavatkozik. Ez már majdnem nyílt beszéd, amelynek háborús hátsó gondolatát még az oly buzgón hangoztatott béke szólamok sem rejthették el. Nem más ez, mint veszélyes játék a tűzzel. ■ »Ha az imperialisták támadó háborút kezdenének — jelentette ki Mao Ce-tung a kínai—szovjet barátsági, szövetségi és kölcsönös segélynyújtási sze: ződés aláírásának ötödik évfordulóján, — mi, az egész világ népeivel együtt, bizonyára le fogjuk őket söpörni a földgolyóról!« D e van más lehetőség is. A békés egymás mellett élés, az állá- mok közötti normális kapcsolatok lehetősébe. Ennek vál&ra- váltása a házát olyan nehéz munkával építő kőműves, az almafát gondosan ápoló kertész, a gyermekét oly sok örömmel és fájdalommal nevelő-anya vágya és akarata — bárhol éljen is a földön...
