Somogyi Néplap, 1954. december (11. évfolyam, 284-309. szám)
1954-12-02 / 285. szám
4 SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1954. december 2. M itri volt az első szovjet katona, akivel meg ismerkedtem, s aki ismeretségünk első pillanatában — pofonvágott. 1944 december 2-án történt. Reggelfelé, amikor már elhallgatott a város végén a gépfegyverkelepeiés, anyám intő szavaival mit se törődve, végre kibátorkodtam az uitcára. Meglepett a csend, az elnéptelenedett utca. Nosza, futok az Arany- János-térre. A tér is üres. Megkönnyebbülten lélegzők fel, végre eltűntek a »fricik«, akik bömbölve riasztottak el pár nappal előbb még a térről, ahol az ott fés2lkelŐ teherautóra] miatt megszűnt a labdarúgás. Gyorsan pakolhattak. Néhány méternyi nagyságú ágyulövedéfc ott hevert az öreg Rókus-szobor talapzata alatt. Megemelni is affig tudtam egyiket. Csaknem akkora volt, mint én, a 14 éves kamasz. MITRI írfa: Nagy Tamás Én elfeledem a pofont, csak valami végtelen, kifejezhetetlen hálát és szeratetet érzek, s amikor fölkap két erős karjával — átölelem a nyakát, ágy nevetünk mindketten: a két bámuló katonán, riadtarcu anyámon. Nevetünk, örülünk egymásnak, a friss barátságnak. * * * Cogcsikorgatóan hideg telünk ■ volt abban az évben. Még Mitri is — aki csak hozzászokhatott a hideghez a szibériai sztyeppékén — topogott reggelenként s fújta a markát, miközben autóra ült. Már azt sem tudtuk, miért. Másnap egész nap nem láttuk. Estefelé megverte az ablakot. —r Miamika, mamka — igyi szudá, gyjere. — Kimegyünk a sötét udvarra, s látjuk, három katona hordja a fát az utcáról, ahonnét behallatszik ahogy a frissen vágott fát dobálják le az autóról. Mitri egész nap az erdőn volt három katonával s most előttünk állt nevetve, fűrésszel a vállán. — Nicsevó, mamka, nicsevó — ismételgeti — s törölgeti anyám könnyeit. így történt, hogy 1944 ka- aáosonyán mégiscsak meleg szobában ültünk s díszítettük a fenyőfát Mitri segítségével. Szegényes fenyőfa volt, de az a szeretet, ahogy Mitri hajlitgatta a drótokból a gyertyatartólkat, a fa tetejére a csillagot — pótolt mindent. A szeretet ünnepén Pofonvágtak. Nézem riadtan a katonát. Megakad bennem a szé. Égett az arcom s zavartan egyik lábamról a másikra álltam. Kezem hol zsebredugtam, hol riadtan a nadrágomhoz szorítottam. — Ez orosz — ütött szíven a felismerés. Vert a szívem hevesen. — Jaj, mi lesz most velem, ezek most ellátják a bajom. Anyám, anyám, miért nem hallgattam rád! A katona magyarázott, mutogatott kezemre, lábamra, s lassan (kivet - tem belőle, hogy ha a lövedék felrobban, oda a kezem s a lábam. Megértettem. Most már barátságosabban néztem rá, hiszen a pofonnal az életemet mentette meg. De a pofont, azt kissé nehéz volt feledni. így ismerted tem meg az első szovjet katonával. Délután ismét találkoztam vele. Fütyörészve pucolta csizmáját az udvaron. Nézem meghokkenve, hogy kerül ide — találgattam. Integet, hogy menjek oda. Fölsajdult arcom a délelőtti pofon emlékére. Nekiirtamodok, meg sem állok a kert végéig, aboí átvetem magam a kerítésen és három udvaron keresztül futva, végre a másik utcában szedem kapkodva, de már nyugodtabíban a levegőt. Amikor besötétedik, csak akkor lopakodók haza a kerten át. Szokatlanul nyűgöd l és csendes vagyok ezen az estén. Anyám mindjárt kétségbeesik. — Fáj valamid, — kérdezget. — Jaj istenem, ez a gyerek megkötötte magát abban az átkozott pincében. Reggel félénken megyek az udvarra. Sehol sem látom az oroszt. Neklbátorodom, talán tovább ment; hallottam az éjszaka a vonuló autók zaját. Délben ismét meglátom, jön be a kapun két katonával. Megint futni kezdek, de alig érek az udvar végéig, hallóm, hogy valbki nevet. Megállók és félénken visszapillantok. Az én pofozkodó oroszom ott áll a kapuban, néz utánam s rázza a kacagás, nevet fergetegesen, s hangja betölti az egész udvart. Jobban elszégyefltem magiam, mint amikor pofonvágott. Megemberelem magiam s elindulok visszafelé. Már jön elém. — Igyi szudá — mondja s érzem, hogy ez valami hívást jelent. Csak- Szért is odamegyek, lássa, hogy nem vagyok gyáva. Nyújtja a kezét — bánja a fene, belecsapok, s ő megszorítja a kezem, hogy felszissze- nek. összeszorítom á fogam, de tűröm emberül. — Dimitri — mondja, s utána magára mutat. — Aha — gondolom — így hívják. Mondom én is a nevem. Izeige- ti, próbálgatja, de jaj, nagyon furcsán hangzik a szájában. Most már én nevetek, aztán Dimitri a vádiamra csap s nevetünk mindketten, fölszabadul tan, hangos hahotával. elválaszthatatlan barátok lettünk. »Mitri« — így rövidítettük le a. nevét mi gyerekek, akik ujjongva fogadtuk, amikor megjelent közöttünk egy kis hócsatára. Bezzeg nem sajnáltuk tőle sem a hógojyót, puffant néha a háta, de ő csak nevetett rajta. S aztán amikor elfáradtunk a játékban, Mitri egyszer csak eltűnt, s egy hatalmas friss kenyérrel tért vissza. Leült s mi kö- rülálltuk várakozva. Fehér kenyér? — nagy szó volt ez akkoriban. Mitri kése frissen szaladt, hatalmas karaj kenyeret szelt le s adta bőkezűen, mint a jó anya. Néha gyümölcsízzel is megtetézte, s az arcán olyan különös örömmel figyelte, míg mi eszünk, mint akinek az okozza a legnagyobb boldogságot, hogy adhat. Mert Mitri ilyen volt, annak örült, ha adhatott. Este beült hozzánk, lapozgatott könyveimben s kérdezett. Mennyit (kacagtunk esténként, amikor gye- refcmódra ugrált velünk, orosz dalokat dúdolt, vagy orosz táncra igyekezett igazítani minduntalan ■megbi csukló lábaimat. Törte már a magyar szót. Egy héttel karácsony előtt, amikor anyám estérői-estére szomorúbban meredt maga elé — Mitri, mintha anyjához szólna, odaállt eléje: — Mamka, mü baj? Nu, mamka — ismételgette s látszott, hogy az örökké jókedvű, mindig nevető, mindenkin segítő gyeretember nem tudja látni a szomorú arcot. Értettem én anyám szomorúságát. Akkor már alig volt két napra való tüzelőnk. Anyám eltüzelte ugyan a legkisebb forgácsot is, de csák szomorú, hideg karácsony leselkedett ránk azon a télen. — Nincs fa, Mitri — mondom neki — nem lehet kapni. — Látom nem érti. Kérdezgeti tovább anyámat, ismételgeti vigasztalóan: — Mamka, mamka, mü baj? Két nap múlva, amikor már kora este vacogva bújtunk a dunna alá, Mitri megint bekopogott. Egyszerre megértett mindent. — Nicsevó — legyintett — nim baj, mamka, nim baj — nevetett, de úgy, hogy vele nevettünk, bár egy melegszívű gyerekemberrel megszaporodott a család, s hiába duruzsolt a kályha, nem a tűz — de a hála és a szeretet emberi melegsége fütött bennünket. * » * S egy január eleji estén hiába vártuk, hogy bekopogtat. Vártam, lestem, hogy mikor hangzik fel a jólismert friss csizmakopogás az ablak alatt'. Mitri azonban nem jött. Éjtszakába nyulott az este, míg vártam, de elmaradt a minden este feibúgó autó hangja. Reggel, szaladtam a szomszédokhoz, ahoi Mitri lakott. Mitri ágya üres volt. Ez volt az első este, hogy nem tért haza, az első este, amit nem töltött velünk. — Majd csak megjön — nyugtattak bennünket — katonaember háborúban ma itt, holnap ott. Két nap múlva hozták haza. Fekete szekéren. Az utcára csábított 'bennünket a zenekar, amely most lassan valami szomorú dalt — most már tudom — a munkás gyászindulót játszotta. Ott lépkedtek a szekér mögött a zenekar tagjai, s ahogy elhaladt előttünk a szeli ér — Mitri örökké nevető arca meredt ránk halálba torzulva. 23 éves volt. őrnagy. Nagybajomnál orvul szíven lőtték. Nem jött többé, hogy telekacagjuk az udvart, hogy vigyázzon rám, amikor a halál és az élet közt lépegetek; hogy megmosdasson a hóban, hogy anyásán kenyeret osztogassam Nem hallottuk felcsengeni többé jóízű nevetését, csizmája friss kopogását az ablak alatt, simogató hangját, amikor anyámat vigasztalja; — Mamka, mamka, nicsevó ... « * * Tíz éve lesz. Fülembe cseng * most is a nevetése, de elnyomja a felkisértő gyászinduló hangja. Ott fekszik most a melegszívű, örök jóbarát, testvér, a szabadságparki hősi emlékmű mellett egyik sírban. Az évfordulón vigyünk egy csokor virágot, vigyünk mindannyian Mitri és a többiek sarjára ... Ebben az időben még mindennek a belsejére voltam kíváncsi. Ez a kíváncsiság vezetett, amikor szétszedtem az öreg családi vekkert, de úgy, hogy összerakni összeraktam ugyan, de az örökre megszűnt ketyegni. Az ágyulövedák még jobban felkeltette a kíváncsiságom. Végigfektettem egyiket a földönt, hogy szétszedjem. Feszegettem a feketén csillogó részt. Az meg sem mozdult. Nem adtam fel a harcot. Ölre fogtam a hüvelyt, nagyneheze« megemeltem, aztán néhányszor odavertem a földhöz. Most már megmozdult a hüvelyből kiálló rész, két kezemmel már jobbra, balra mozgatni tudtam. Ismét püíölmi keltern vele a földet, s ez a művelet, annyira lefoglalt,, hogy észre sem vettem, amikor egy szürke autó állt meg az utón. Altkor figyeltem föl, amikor látom, hogy egy ismeretlen egyenruhában öltözött fiatalember leugrott az autóról. Fut oda hozzám, kiabál valami érthetetlen nyelven, s amikor hozzám ér, se szó, se beszéd, kiveszi kezemből a lövedéket s felháborodásában alaposan képe literem t. Ho van s z a s a ? ELBESZÉLÉS — IRTA: KELLNER BÉLA A Somogyi Néplap pályázatán II. díjjal jutalmazott elbeszélés. z asszony megigazította dús, e szőke kontyát. A pehelyfinom , hajszálak rendbontóan siklottak ki rendcsínáló ujjai közül. Mélyet !é- T* iegzet.t, de nem sóhajszerűen, mint- 4 ha csák erőt gyűjtene távoli napok 4 emlékéinek idézéséhez. Halk hangon J kezdett beszélni. Szavainak hullámzó 4 dallama muzsikával töltötte meg 4 kis szobáját. Én pedig —emlékeinek krónikása — hangtalanul jegyeztem. I Toliam fürgén futott jegyzetfüzetem lapjain és kottáztam hűségesen az i emlékező asszony! szó dallamát. Iwla éppen tíz esztendeje — így kezdte. A Fácános felől szabadult hideg szél végigsöpörte a Szent Imre-utcát. Felkavarta a gondozatlan utca porát, piszkát. Nem szerettem sohasem a szeles időt, ide- l gesített mindig. Mégis kiszaladtam a ^ Hegyi-utcába nevelősziileiimhez. Nem tudnám megmondani, miért, látni akartam őket. Sötétedéskor indultam haza. Senkivel sem találkoztam. Mintha meghalt volna a város. Hol vannak lakói? Az ablakok sötéten meredtek az utcára, mint a vak em- 4 bér szemei. Az erősbödő szélvihar 4 hívatlan vendégként rázta a kapukat. 4 Féltem. Sehol egy ember. Meggyor- 4 sítettam lépteimet. Hova lettek az í emberek, kik tegnap még éltek az 4 élet minden jelével... csendesen, a hangosan, ki-ki a maga módján. Hallottak a házak, füsttelenék a kéméit nyék. Nagyon féltem. Futva érkezei tem Szent Irore-utcai házunk elé, i mintha kergetett volna valaki, pedig 4csak vasalt cipőm koppanása vissz- 4 hangzott a sötét, üres utca csendjé- (f ben. A szél kikapta kezemből a vas- 4 rácsos kaput. Hangos csattanással 4 bevágódott. Tilos volt bezárni. Fe- (lesleges is. A zár nem nyújt védél- t met, erre már megtanított bennün- t két a háború elmúlt néhány eszten- > de je. : Lakásunk az udvar mélyén sötét< lett. Az avatlanok kamrának vagy - mosókonyhának nézhették. Nagyob- ' bik szobánkban egy nyegle hadnagy lakott, alig két napja iszkoit el. A í'-kis szobában« — így becéztük — t hárman laktunk anyámmal és kis- 4 lányommal. Savanyú szag ülte meg a { szobát. Napfényt'alig kapott a meny- nyezet közelében szerényképp kis ab- 'r- akon keresztül. A kis vaskályhában (i piros lőtt a parázs. Egy ágy, egy pici 11 asztal, két szék, a szürkére égett vas- i* kályha szedett-vedett csöveivel, ez J [ volt az otthon, a fészek biztonsága (i az egész világot rengető bizonytalan- (I Ságban. Megnyugodtam. Kislányom (*békés, egyenletes szuszogása nyugodt- ságot parancsolt. Már nem féltem. 4 Anyám csöndesen suttogta; »Kaj- (' dyctk délután eltűntek valahova. (( Üres elől az egész ház.« Mi itt ma- ' radtunk. András utolsó levelében is azt írta, hogy el ne hagyjuk a házat. Hol lehet ő? Merre járhat? Maradtunk... De mit hoz a holnap? Mi lesz velünk?... Ki tudja, mennyit aludtam, mikor hatalmas • dörrenések zavarták szét álmaim (I csendjét. Csörömpölve hullottak kis- |l ablakunk üvegcserepei. Villanó fények torték meg az éj egyenletes i sötétjét. Aztán ismét nyomasztó 11 csend lett, áttekinthetetlen sötétség (1 terpeszkedett a szobára. De már nem ^mertünk aludni. Anyám csendesen ,i imádkozott, én bámultam a semmibe, már rég r.em hittem az imák- ban. (i Felpattant a vaskapu. Kemény csizmák dübörögtek a téglajárdán. Visszafojtott férfisuttogás, soha. nem hallott idegen beszéd foszűányai szivárogtak felénk. Árnyak kavarogtak az udvar sötétjében. Szívem majd kiugrott a helyéből. Gsak lányom aludt nyugodt egyenletességgel. Az 4 idegen árnyak behatoltak Kajdyék lakásába, néhány perc múlva lépteik ismét a kapu felől hallatszottak. Aztán ismét csend lett. A reggel világosságával 4 szovjet katona tért be hozzánk. Három gép- f pisztollyal állta el az ajtót. Egyik 4 az udvar felé figyelt, kettő befelé. |i Vezetőjük magas, barna fiú volt, i * fegyver nélkül, pisztolya nyitott tás- I kájában feküdt. Oroszul [köszönt, " mosolygós, barátságos arccal. Én ijedelmemben még »Gut Morgen« köszönésére sem tudtam válaszolni, mire ő »Bon Jour«-rál 'kísérletezett. Valamit odasugott csendesen az egyik géppisztolyos katonának, aki átvizsgálta a másik szobát.’ Folyékony, meglepően • jó németséggel nyugtatgatott bennünket, hogy ne féljünk, nem lesz semmi bántódá- sunk. Mosolygott, kinevetett egy kicsit nagy ijedségem miatt, talán nevetséges is voltam. Barna, meleg tekintete megnyugtatást árasztott, mégis úgy vert a szívem, mint a fészkéből Kiesett madáré. Tisztelgett. Ekkor már egy kicsit magamra leltem. Tekintetem megakadt egy pillanatra sajkájához emelt kezén. Hosszú ujjai voltak, ívelt körmökkel és tiszta volt a keze. Ez a kéz csak jó emberé lehet. András nagyot nevetne. Mindig gúnyolódott, miikor keze után mondtam ítéletet valakiről. Szása délután visszajött s nálunk is maradt. Kis szobánkat kérte, de mi szívesebben maradtunk megszokott zugunkban. Szásáé lett a nagyobbik szoba. Mii féltünk tőle, ő inog bizalmatlan volt irántunk. Lefekvés előtt vánkosa alá rejtette pisztolyát. Első barátja kislányom lett. Egyik délután Katica kacagó sikoltozására szaladtam be Szása szobájába. Katica önfeledten vágtázott a négykéz- 'iSbra ereszkedett százados hátán. Amit leginkább furcsállottam, Szása nem is röstelkedett, folytatta a játékot, mintha ott sem lennék. Egyik délelőtt bekopogott a konyhába. A hét ötödik babfőzelékét rágcsáltuk. Megkínáltuk. Nem fogadta el. Másnap délben kicsit szégyenkezve fogadtuk, mert ismét bab volt az asztalon. Szása komoran nézte a szegényes ételt. Vasárnap reggel fél foorjucombot hozott. Nagy komolya» tartott előadást arról, hogy a gyereket jól kell táplálni, s ehhez a bab nem elegendő. Délutánonként Katica nagy piros fazékból markolászta Szása szobájában a rég nem látott kristálycukrot. Szása pedig csak nézte, nézte gyengéd szeretettel. Nem csalódtam Szása kezében. Já ember volt. Felengedett bizalmatlankodása, hozzánk melegedett. Szaggatottan, egyre többet beszélt életéről. Polgári foglalkozása filmrendezés volt. Beszélt németül, franciául. Mérhetetlenül gyűlölte a fasisztákat. Ha kegyetlenkedéseikről beszélt, lányos barna szeme villámot szórt, keze ökölbe szorult. A furcsa fényeket szeme mélyén ezenkívül csak egyszer ^ . ,r így történt.' Anyám lábát' operálná tellett. A kis műtét ügyét elrendeztem már- az orvossal, csak a műtét utáni hazaszállítás volt megoldhatatlan, mert nem lehetett járművet kapni. Elmondtam gondomat Szásának. Ráncolta homlokát, »Nehéz ügy — mondotta — minden vagonokon van már«. Kicsit szávenütött közlése. Elmegy? Észrevette meghökkenésünket. Tréfálkozni kezdett. Elsietett. Visszatértekor közölte, hogy a mám* szállítási ügye rendben van, délután négykor elviszik a doktorhoz és vissza is hozzák a műtét után. Pontosan négy órakor iszonyatos dübörgés reszketette a házat. Egy termetes páncélautó állt meg a ház előtt, tornyán egy kormosképű, szőke gyerek könyökölt. Szása bejött mam- káért, én pedig a komikus helyzeten hangosan nevettem. Rémülten vettem észre, hogy ökölbe szorulnak kezei, szemei villámokat szórnak, mellkasa indulatosan jár, mint a fújtató. Egy darabig némán állt, tekintetével •belémfojtotta a nevetést. Aztán 'indulattal megszólalt; »Ha Sztálingrádtól idáig megfelelt, az orvosig is já lesz.« Másnap Szása elbúcsúzott tőlünk. Szeme bánatos fényben csillogott. Katicát ölébe kapva csókolgatta. Álltunk a kapuban és kendővel integettünk utána. Néha letöröltük a kendővel könnyeinket. Katica heteken át minden szovjet katonától érdeklődött: »Ggye Szása?« Tíz éve. Nem felejtettük el. Remélem, Szása él. Nem érte semmi baj. Sokért nem adnám a bizonyosságot. Tíz éve. Ggye Szása? Vájjon hol van Szása? z. asszony megtörölte fényes szemét. Elhallgatott. Az ünneplő krónikás is letette töliát.
