Somogyi Néplap, 1954. október (11. évfolyam, 232-258. szám)

1954-10-03 / 234. szám

Vasárnap, 1954 október 3. SOMOGYI NÉPLAP Petőfi szobránál És most mégis hallgatagon nézlek, Akik megtalálták az igazi hazáf ¥ ákocha tn Ormán... így ta- lálkozunk először az egykorú feljegyzésekben Lakócsa nevével. Történelmi község ez a magyar-ju- goszláv határszélen. Feljégyzések már az 1370-es évekből maradtak ránk. Igaz, nem mint nagyközséget tartotta számon a krónika, hiszen a török hódoltság alatt mindössze öt ház volt a faluban. S hogy nem fej­lődött naggyá, több oka van. A tö­rök időkben úgyszólván állandó harc színtere volt; Zrínyi Miklós és katonáinak lába többször tapodta vérrel áztatott földjét. A törökök nem kímélték a kis települést. Ak­kori jurái, a zselicszentjakabi kápta­lan nem törődött, nem is törődhetett birtokával, s ez a nemtörődömség megmaradt egészen 1945-ig, birtok­lása végéig. Pedig kincsesbánya volt ez a köz­ség. Dúsantermő földjei, szorgalmas délszláv lakói mindent előteremtet­tek, hogy uraik -gondtalanul, bőség­ben élhessenek. Hogy nékik nem ju­tott még kenyérre sem, ki törődött azzal. A falu parasztjainak 650 hold­ja nem termette meg még a kenye­ret sem, a falu lakóinak többsége éhezett. A káptalan 1300 holdja, a kolostor lazarista barátainak közel 100 holdja nem a lakócsaiaknak ter­mett. Ide más megyékből, gyakran az ország túlsó széléről hozatták a sommásokat, maguk pedig szintén idegenbe kényszerültek sommásnak. Pedig, hej, de keserű kenyér volt a sommásé! Tavasszal felpakolni a •családot, a legszükségesebb motyót és majd csak az őszi dérrel térni "vissza az otthonba. De még ez sem adatott meg mindenkinek; a falu nincstelen parasztjainak többsége csak részesaratáshoz, cséplés'hez ju­tott a közeli nagybirtokokon. Érde­mes volna idézni egy ilyen aratási szerződés teljes szövegét, érdemes volna emlékeztetni a múltra. Itt fekszik előttem egy a lakócsai köz­ségházán 1940-ben kötött aratási szerződés, melyet Molnár Béla drá- vafoki lakos és Veriga József arató­bandája kötöttek. Csak a leglényege­sebbet a szerződésből. 263 hold őszi, tavaszi vetés learatására, elcséplé- sére köttetett a szerződés. A munka­adó kikötötte, hogy hány centis tar­lót hagyhatnák, hogyan gereblyéz­zenek, hogyan történjék a cséplés stb. A fizetés is benne foglaltatik a szerződésben a következőképpen: »Ezen aratási, cséplési és behordási munkálatokért a munkavállalók kapnak a munkaadótól a learatott és elcsépelt gabonából gabonane­menként és holdanként egy-egy mé­termázsa terményt... « Nem nehéz kiszámítani, hogy ha a learatandó terület 263 hold, a szerződő aratók száma harminc, mennyi volt a fizet­ség a 3—4 heti munkáért. Pontosan 3.14 mázsa jutott egy főre. Ez volt az évi fő kereseti forrás Lakócsán. Mellette alig-alig akadt néhány nap napszám, de ez még sóra sem volt elég. Könnyű elgondolni, hogyan élhet­tek a lakócsai délszlávok. Házuk, ha egyáltalán volt, favázas, sárból tapasztott kalyiba. Ételük főrésze kukorica, ebből volt a kenyér, ebből sütöttek, búzakenyeret alig egy-két tehetősebb család fogyaszthatott, de azt sem egész éven át. A régi öre­gek még emlékeznek rá, hogy cipő 15—20 évvel ezelőtt nem volt senki lábán. Faklumpát hordtak a sárban, hóban, egyébként mezítláb jártak gyerekek, öregek. Kultúra, iskola, könyv, villany, jóformán azt sem tudták, mire való. Az írástudatlanok a legutóbbi időkig nemcsak az öre­gekből, hanem a fiatal fiúkból, lá­nyokból kerültek ki. Ez volt a helyzet még a huszas években is. S a harmincas évek nagy gazdasági válsága —■ ha lehet — még súlyosabbá tette a lakócsai horvátok helyzetét. A Horthy-terror alapos munkát végzett, hogy anya­nyelvűktől is megfossza őket. Hor- vát szó csak otthon, az ajtók mögött hangozhatott el; a községházán, az iskolában tilos volt anyanyelvükön beszélni. A jegyzőség buzgó urai kö­zülük nem egyet behívattak a köz­ségházára és tanácsolták, válasszon valami jó, magyaros nevet. A fucs- károknak, vertkovcziaknak nem volt becsületük már a nevük miatt sem. ¥gy érte őket 194?f decem- bér 5-e. Már napokkal előbb a kis község lakói mint a meg­riadt nyáj, szorongva lesték az érke­ző híreket, hallgatták a tompán mo­rajló ágyúdörgést. Nem értettek so­kat abból, ami körülöttük történik, de egyben bizonyosak voltak: csak jobb jöhet. S amikor az utolsó na­pokban a németek kiadták a paran­csot, hogy az állatokat szolgáltassák be, egyemberként mozdult a falu. Éjszaka, titkon, vállalva a halált is, elhajtották az erdőkbe az állatokat. S azon a bizonyos téli hajnalon, mikor az utolsó német katona is ki­takarodott a faluból, először vettek szabadon lélekzetet az elgyötört em­berek. S mintha mindenki összebe­szélt volna, seprűt, hólapátot, me- szelőt ragadtak és azon nyomban, a pislogó mécsesek világánál hozzá­láttak eltakarítani a szemetet, a gyűlölt fasiszta szemetet. És mire az első szovjet csapat a községbe ér­kezett, ragyogó tisztaság, tisztára- mosdott, mosolygós arcok fogadták a felszabadítókat. Ettől a naptól íródik csak Lakócsa története. Milyen ünnepi volt az a pillanat, amikor a múlt. semmibe­vett, lenézett nemzetiségi férfiai, asszonyai megalakították a Magyar Kommunista Pártot. Lakócsa népe szétnézett az országban és birtokába vette azt, amit évszázadokon át az ő vére, az ő verejtéke öntözött. Föl­det osztottak, a papi birtok kivéte­lével az utolsó négyszögölig mind a volt nincstelenek birtokába került. A görnyedthátú horvátok kiegye­nesedtek, tartalmat kapott életük. Már nem kellett senki előtt szégyen­kezniük idegenhangzású nevük miatt, tört magyar beszédük miatt. Hangos horvát szó, vidám ének hangjait vitte szerte a lágy tavaszi szellő, amikor először hasított ba­rázdát a saját eke, a saját földön. Szellőszárnyon tűntek az évek, s ma, tíz év távlatából vizsgálva az eseményeket, szédítő tempó, gyors növekedés képe bontakozik ki előt­tünk. Néhány számadatot Lakócsa új életéből. A régi, rossz viskókat lebontották és helyükbe 40 új há­zat építettek. Autóbuszjáratot kap­tak, ezzel megszűnt a világtól való elszakítottságuk. Vásártartási jogért könyörögtek a múltban, a jelenben azt is megkapták. L947-ben elköl­töztek a lazarista barátok. Földjü­ket, kolostorukat a párt közbenjárá­sára dolgozó parasztok vásárolhatták meg. A kolostorra nem volt szüksé­gük az új tulajdonosoknak és úgy döntöttek, használja fel a község kulturális célra. így alakult meg a már országszerte ismert kultúrott­hon, s a még ismertebb délszláv né­pi együttes. A fiatalok ma már nem a kocsmában, ném a templomban töltik szabadidejüket, hanem gyűjtö­getik a nép régi szokásait, s ismer­tetik meg az egész országgal dalai­kat, táncaikat. Az iskolában délszláv anyanyelvű tanító segítségével tűnik el a múlt bűne, a gyerekek már nem titkon, s nemcsak szüleiktől tanulják anya­nyelvűket, hanem szép irodalmi be­szédre oktatja őket nevelőjük. Es ki tudná még elszámlálni a változást Lakócsán. Villany világít a kis há­zakban, rádió viszi el hozzájuk is a kultúrát, mozijuk, magyar és hor­vát nyelvű népkönyvtáruk, termelő- szövetkezetük, modern iskolájuk, korszerű gyógyszertár, orvoslakás, gyönyörű szövetkezeti áruház, csil­logó kerékpárok, motorkerékpár te­szi szebbé, emberivé a dolgozó pa­rasztok életét. A múlt elesett emberei ma meg­becsült tagjai a társadalomnak. Pártunk, államunk lehetőséget adott a felemelkedésre. A lakócsai délszlá­vok éltek ezzel a lehetőséggel. Ezt bizonyítja Jelics Pál (20-as szám) példája, akinek a múltban keserű napokat szerzett a kenyérgond. Ma földjén okosan gazdálkodik, olvas, tanul, s egyike a példamutató gaz­dáknak. Jankovics Vince, Fucskár Pál, Vertkovczi Márk is az utóbbi tíz esztendőben ismerte meg a bol­dogságot. Szorgos munkájuk gyü­mölcsét, a nép államának támogatá­sát nemrég épült új házuk is pél­dázza. Kinek ne melegedne át a szíve tája, amikor arra gondol, hogy a régi sommások ma a társadalmi és politikai élet irányítói, mint Kádár Mihály elvtárs, a tanács elnöke, vagy Lofkovics József, aki ma já­rási pártfunkcionárius, vagy Fucs­kár László, aki a belügyminiszté­riumban dolgozik. Mind-mind a nép igaz fiai, magyarok, horvátok ki­próbált vezetői. ¥¥ a arra jársz, kedves olvasó, ne kerüld el a boldog falut, La- kócsát. Szentelj neki egy fél napot, ismerd meg őket. Uj népet találsz ott. Népet, amely velünk, magyarok­kal együtt talált igazi hazát, s mely­nek szíwel-lélekkel hű fia, áldozat­kész harcosa. Pócza Jánosné. Ügy állok itt, bűvöletbe esve, mint egy törpe az óriás előtt, s rád meredek, szinte szavad lesve, hogy mozdítanád bennem az erőt! Mert a lelkem körülötted repdes, mint ifjúkorom régmúlt tavaszán és a szívem oly boldogan verlies, hogy nem bír szóra nyilani a szám. Hej pedig de szivrepesve vártam erre a találkozásra Veled! s szüntelenül a nyomodban jártam, mint szerelmes, ki sohasem feled, S hányszor csapott lelkem forró dalba a rádeszmélés meghitt napjain, ha az élet biztatón, vagy csalva táncoltatott tarajos habjain... mint mesterét a félszeg kis diák, mert félek, hogy tán rosszul idézlek s összedől bennem ez a szép világ. . . Ügy szeretnék néked most dalolni, hogy zengnének a rónák és halmok, s nem tudok, csak mélyen meghajolni előtted, te aranyszívű dalnok! ♦ Annyit azért elsuttogok néked, hogy eszméidet híven hordozom, s nekem is csak az ád üdvösséget, ha a bánatot s a bajt oldozom. ÉS ha nem is szárnyal úgy a dalom, mint a tiéd, szédítő merészen, de él bennem ez a fogadalom: Hazámé leszek mindig, s egészen! Szalay János c/t dedikáelé (Régi könyvnapi emlék) A nagy író a könyvsátor árnyé­kos szögletében ült. Gubbasztott, mint egy fáradt, csüggedt madár. Mintha szégyenkezés, szerénység, vagy talán az irtózat szorította vol­na a ponyvához. A könyvekkel tele asztalon festettarcú, illatos dámák turkáltak a tarka-barka papírba burkolt könyvek között. Dobálggt- ták a könyveket, mint haszontalan dísztárgyakat. Időnként odatoltak az író elé egy könyvét. Unott arccal, látható fásultsággal osztogatta alá­írását. A sátortól néhány lépésre egy soványarcú, éhenkórász diák álldo­gált, a hóna alatt egy vékonyka könyv lapult. Arca feltűnően sápadt volt, szinte sárgállott a sok barnára pirult járókelő között, Gyűrött ru­hája szállása bizonytalanságáról árulkodott. Csak csillogó gondolatai jártak a jövő reményteljesebb, tága­sabb útjain, ahol a napi fél kiló pu­hakenyér mellé majd fél liter fej ig csurran. Pár év múlva már taní­tani fog... valami kis faluban, ahol lesz kenyér, tej, tojás... Nagyot nyelt. Görcsösen szorított egyet a könyvön és kitartóan; talán kissé áhitatosan nézte az írót, a nagy hu­moristát, akinek minden sor írását olvasta. Az ő írásai adtak nyomorú­ságos életének némi mosolyra fa­kasztó derűt. Milyen jó lenne meg­venni összes műveinek sötétkék vá­szonba kötött, aranyozott sorozatát! Csak ez a hóna alatt szorongatott egyetlen könyve van tőle. önképző- köri ■ ajándék. Minden sorát ismerte kívülről. Hisz az is előfordult, hogy reggeli helyett a Bukott Férfit, va­csora helyett a pedig a Vésztanácsot olvasta. Könyvet nem tud venni, az bizo­nyos. Egy pengő tizenegy fillér az összes vagyona és ebből ki tudja, még meddig kell élnie. Egyszer ta­lán majd könyvre is jut, a kenyér és a tej után. Elhatározott terve volt, hogy egyetlen könyvét gazda­gítja az író dedikációjával. Ebből nem enged. Ezért gyalogolt három­negyed órát, míg megtalálta a mes­tert ebben a sátorban. Határozottan lépett a sátor elé. Turkált egy ki­csit a könyvek között, mint a vá­sárlók. Az eladó árgusszemekkel fi­gyelte. Aztán. hirtelen odasodródott a sátor széléhez és kinyitott könyvét odanyujtotta az írónak. Mialatt az író gépies készséggel odakanyarítot- ta kusza betűkkel nevét, ő közvet­len közelről figyelte arcát. Asszimet- rikus arc, vastag húsos ajkak, széles girbe-gurba orr, mélyráncú homlok, haja kuszán előre esett, tarkótájon meg gallérjára nőtt. A diák keveselte az aláírást. Auto- grammja mindenkinek lehet. Neki — úgy érezte — többhöz van joga; hisz ő minden művét olvasta. »Mester... én nem ‘aláírást... én dedikációt szeretnék...« hangja bá­tortalanul csengett. A mester felnézett. Barna szemé­nek bölcs, meleg tekintete végigsza­ladt a diákon. Ajka mosolyba ka­nyarodott. Tollát megjártatta a le­vegőben a papír felett. Egy pillana­tig gondolkodott, aztán egy rövid szót firkantott neve fölé. _ _ A diák — ma fehérszínűre őszült tanító — őrzi a könyvet ezzel a de- dikációval: »önnek. Karinthy Frigyes.« Kellner Béla Az egyik aranyszál a v e z é r i küldetés. A költő tudata, hogyö a népért küldetett, a nép vágyai­nak, örömeinek, gondjainak és har­cainak bajvívójául. Együtt győz, vagy bukik el a néppel. Így, ezzel a tu­dattal él és harcol. A nép pedig felismeri és elismeri a számára ada­tott vezért, s fenntartás nélkül kö­veti szavát. Ezért kapja meg Pe­tőfi a nemzet történetének egy ma­gasra ívelt periódusában a nem- zet k öl tője — rangot. Akad talán valaki, aki azt hiszi, hogy nép és haza és a vezetésre hivatottaknak e kettős fogalomhoz való felelősségteljes viszonya csak az írók és politikusok szólamaiban létező frázis. E kétkedők számára hadd mondjam el, hogy éppen a na­pokban olvastam a kapólyi parasz­toknak egy 1938-ban kelt panaszira­tát, melyet a káptalani erdészet ál­tal megtagadott tüzelőbeszerzés ügyében intéztek az akkori minisz­terelnökhöz. Az íráshoz nem szokott kéz és elme által készített panasz­irat — melyben a jogától elütött parasztság bátran, szinte forradalmi hangú érvekkel támasztja alá a ma­ga igazságát — ezekkel a szavakkal végződik: »A haza és a nép! Szent kötelesség!« Az előzményekből ere­dően ezzel a rapszodikusan ható két mondattal azt akarták kifejezés­re juttatni, hogy a felsőbbségnek szent kötelessége a haza és nép ügyének együttes szolgálata. Petőfi, aki 1848 tavaszának mámorítóan szép napjaiban az egész magyar nép tényleges vezetőjévé lép elő, tuda­tában volt a vezéri küldetés és a nép és a haza ügye iránti felelősség mélytitkú összefüggésének. A néppel a népért való harc cso­dálatos, hősi apoteózisához vezet el ennek az aranyszálnak a vége. A másik aranyszál, melyet ha­szonnal és tanulsággal fejthetünk ki az ezertitkú Petőfi-népszerűségből, az Petőfi költői rangja. Felmerül itt mindjárt az alapvető kérdés: ki a költő? A felelet egy­szerű: akit a nép ilyenül elfogad, akinek a nép ezt a rangot adomá­nyozza. A mesterségbeli tudás csak esz­köz a nép, a haza ügyének szolgá­latára. Nem viszi előbbre a költővé, vagy íróvá léteit, sem a nyomda- technika szakadatlan igénybevétele, sem a különféle irodalmi társasá­gok tagavató ülésezése. A népeikért élő és munkálkodó, igazán nagy emberek hatása a tö­megekre éppen olyan elementáris és lemérhetetlen erő, mint a levegő elektromossága. Mark Twain, a világhírű regény­író egyik könyvében elmeséli, hogy Honolulu szigetén a lakosság házai­ban többek között ott található Kossuth Lajos arcképe is. Pedig Kossuth akkor már egy elbukott ügy számkivetésben élő, egykori ve­zére volt. A harc azonban, amely­ben elbukott, Honoluluban is szent dolognak számított. Ugyanakkor a »győztes« császár volt véreskezű hóhérját, Haynaut, angliai partraszállásakor az angol munkások megverték... A nép és az elnyomó hatalom urainak értékítélete sohasem azo­nos. Csak az a rang időálló, amit a nép adományoz a maga nagyjai­nak. Nincs más rang, nincs más nagyság, hanem csak az, ami a néptől való! Köztudomású, hogy a letűnt idők két exkluzív irodalmi és művészeti társasága, a Kisfaludy- és a Petőfi Társaság annakidején kibuktatták a tagfelvételre ajánlott Bartók Bélát és Kodály Zoltánt, mert emberi és művészi felfogásukat felforgató, forradalmi tendenciájúnak ítélték. Akiket az uralkodó klikkek kibuk­tattak, semmivel sem lettek kisebb­rangú művészek. Nevüket az egész világon ismerik. De hol vannak a kibuktatást eszközlő »percember­kék«? Ki ismeri, ki emlegeti őket? Hová tűnt el önmaguk csinálta nagyságuk? Az emberi és szellemi gőg olyan, mint a füst: mindenki észreveszi, mindenkinek kellemetlen, s végül is a semmibe oszlik széj­jel. .. Petőfi bátran kiáll a képzelt nagy­ságok által mellőzött tehetségek mellett: „Dörögd a gőgnek és a butaságnak A rá jövendő végítéletet.“ A díj, amelyet egykor aratunk, Küzdelmeinkhez méltó díj leszen. . (Kazinczy Gáborhoz.) Végezetére hagytam a legkézen­fekvőbb példát, magáét Petőfiét. El­ismerte-e őt a saját korának hiva­talos irodalmi klikkje? Nem. De annál inkább ócsárolták és mellőz­ni igyekeztek. És hol vannak a nagyképű és finnyáskodó bírálók? .. . A nevüket sem ismerjük!... Petőfi költeményeit a művelt világ minden nyelvén — és egyre több nyelven — olvassák az emberek szerte az egész földkerekségen! Valóra vált hát ez a jóslata is: „Dicső neve kötő fiadnak, „Dicső neve költő fiadnak, A költői hírnevet azonban nem a mesterségbeli tudása számára akar­ja biztosítani, mert nagyképű kriti­kusaival vívott harcai során bevall­ja, hogy: „Föl tudnám én is öltöztetni Szép rím - s mértékbe versemet, (Ám én) Csatázok verseimmel. .. egy.egy Harcos legény minden dalom.“ Emberi és költői magatartásában érzi ő az öröklét zálogát. Abban a magatartásban, amit a leírt, vagy élőszóval kimondott igével bánó, minden felelős tényező számára így ír elő: .. amit színpadon A népnek hirdetünk, Ne hazudtolja meg A cselekedetünk.‘‘ (Színészdal.) Az eddigiek tanulsága: költő, író, művész és politikus számára az igazi nagyság elérése felé vezető út: a nép és a haza mindenkori ügyének helyes felismerése és annak érdek nélküli, becsületes, áldozatos és személytelen szolgálata, minden erővel, tudással és a legmagasabb fo­kú művészi készség harcbavetésével! III. m. ......................... t f én H asználni, s nem ragyogni akarok.4 (Miért zárjátok el az útamat?) A Z EDDIGIEKBŐL kitetszik, hogy az igazi nagyság méltó megünnepléséhez nem szükséges, hogy az illetőt a szűkmércéjű lo­kálpatrióta szemével bíráljuk eí. Bár igen hasznos dolog volna, ha Petőfi földrajzi értelemben vett életútjainak pontos feltérképezésé­hez a magunk adataival, is hozzá tudnánk járulni. Egy lépéssel tovább annak az igazsága is kiviláglik, hogy nincsen arra szükség, hogy Petőfit tholmi hazafias felbuzdulással adoptáljuk. Ezt az aktust már 100 évvel ezelőtt elvégezte a magyar nép, közelebbről a somogyi nép is. Egy évszázados tehát az örökbefogadó levél, mely lángbetűkkel íródott be mindnyá­junk szívébe. És ez a ma avatásra kerülő szobor a külső, látható pe­csét lesz ezen az örökre szóló ok­iraton. Itt fog hát állni a szobor, örökké- zengő tanításaival mindennapi éle­tünk forgatagában. Figyelmeztet bennünket mindarra, amit e néhány sorba befoglalni lehetett, s mind­azokra az igazságokra, melyek élet­művéből oly gazdag kiáradással kí­nálják magukat. Tanítani, nevelni kíván most is, itt, minálunk is.: Ércajka ezt dörgi felénk: „................................ én H asználni, s nem ragyogni akarok.“ Hajoljon meg minden emberi gőg és hiábavaló hiúság, tűnjön el min­den oktalan vetélkedés e fenséges szavak súlya alatt! így ünnepeljük, így becsüljük meg a halhatatlan Pe­tőfit és a szobor-Petőfit. Somogy dolgozó népét pedig — amely ezzel a szép szoborral nemcsak Petőfi szellemét, de önmaga új házaépítö munkáját is ennyire méltón becsüli meg — Petőfi legbensőbb barátjá­nak, a hozzá légméltóbb költőóriás­nak, Arany Jánosnak szavaival kö­szöntsük: Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztalj Van élni abban hit, jog és erő!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents