Somogyi Néplap, 1954. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)

1954-08-08 / 187. szám

Vasárnap, 1954 augusztus 8. SOMOGYI NÉPLAP 7 (Baize. c4ndr/u me^euíiáltatfa szeniiioetyéi . . . I^GY FALKA rózsaszínbőrű ■“-* malac tépegeti a sarjadó füvet a balatonszemesi Dózsa tsz portáján. Mellettük egy őszülő, sudárbajuszú ember áll botjára támaszkodva: csak nézi, nézi az apró jószágokat, ügyet sem vet, hogy odébb mi történik. — Bősze András sertésgondozó vagyok — mutatkozki be megle­pődve, amint ráköszönünk. — Szeretik a zöldet a kis mala­cok? — kérdezzük. — Ezeknek ez az »istenük« — feleli röviden, de sokatmondóan. Majd a sertésólak felé hív ben­nünket. — Nézzék, van még a maradék zöld lucernából. Itt bent is kap­nak, minden nap behozok két tar­goncával. .. mert úgy jó ám, ha mindig frissiben kapják! És ha úgy tetszik nekik, kint is legel­hetnek, mert akkor mennek ki innén, amikor akarnak... A ma­lacnak fontos a jó napsütés... Így erősödik a szervezete... A sertésól falán egy díszoklevé­len akad meg a tekintetünk. Ezt Bősze bácsi is észrevette, s kér­dés nélkül elmondottá, hogy 1952 •óta már négyszer kapott dicsére­tet munkájáért a megyétől. — És most milyenek az ered­mények a sertéstenyésztésben? — Hm... Hát erről sokat tud­nék mondani — simítja végig rö­vidre vágott, deresedő haját. — Sok mindentől függ az... ahogy előbb is mondtam: ezeknek a zöldtakarmány az ' »istenük«... Itt azelőtt nem igen volt zöldta­karmány, csak az idén... Pedig sokat veszekedtem a tsz vezetősé­gével emiatt — majd rövid gon­dolkodás után folytatja: — Persze abrakra is szükség van, hisz a malac árpán tanul meg enni... No és a gondozástól is sok függ... A gondozónak is­mernie kell az állatokat, azok tu­lajdonságait. S főleg az anyakocá­kat. Ha nem ismerném az anya­kocákat, nem tudnék ennyi mala­cot fölneveltetni velük. — Mert úgy van ez, hogy egyik koca annyi malacot fial, hogy nem győzi őket tejjel, márpedig, ami malac megszületik, azt nem engedheti az ember, hogy elpusz­tuljon. Az »Anna« a legutóbb 15- öt fialt, tízet fel is nevelt, öt ma­lackát másik kocával neveltettem fel. Csakhogy a »dajkaságnak« is van fortélya. — Aztán mi a fortélya? TJ OGY MI?... Hát az »öreg« malac már elárulja magát az anyjának: a másik anyánál mindig sír... Mert az állat is megismeri ám az anyját!... Leg­jobb, ha a fialás után mindjárt »dajkába« adjuk a malacot, ha a szükség úgy kívánja. Nézzék meg — mutat végig a fürgén fickán- dozó malacokon —, ezek között nincs egy csököt sem — s amint tekintetét ránk emeli, bajusza alatt boldog mosoly fut szét. — Most a 15 anyakoca alatt 146 darab malac van. Nyolchetes korban 16.5 kilósak voltak átlago­san, de volt közöttük néhány da­rab, amelyik 20 kilón is felül volt. A múlt héten törzskönyvez­tettük valamennyit: továbbte- nyésztésre neveljük őket. Itt van ni •— mutatja —• a fülüknél ott feketédnek a számok. Én már rosszul látok, a szemüvegem is el­törött — jegyzi meg, majd így fűzi a szót: — Az asszony szem­üvege sem valami jó nekem, pe­dig a könyvelést pontosan kell vezetni. — És mit könyvel? — szóltunk közbe. — Még a 2 hetes szakiskolán tanultam — mondja szaporán — hogy pontosan fel kell írni a bú- gatás idejét, az anyaKoca és az apaállat nevét, születési idejét. A fialás után pedig azt írom fel, hogy melyik koca hányat fialt, hány abból a göbe és a kan. mennyi a születési súly — vagyis szaknyelven az alomsúly. Aztán a malacokat még 30 napos és 60 napos korukban mérem. — Amint egy göbe fial, a mala­cokat vékába szedem és viszem oda — mutat a sertéshizlalda előtti hídmérlegre — a mázsára. Az előbbi elléskor 11 malac 13 kilót nyomott, most meg 9 ma­lac nyomott 15 kilót. Akkor még nem volt abrak. Szegény kocák fűvön, meg hidegvízen éltek, úgy szoptattak. Nagyon sajnáltam őket, mert én szívemen viselem az állatok sorsát. Tavaly 6 süldőt kaptam prémiumként — teszi hozzá elégedetten — az idén is kapok, mert szépek az állatok. — Mennyi a munkaegysége ed­dig? A ZT OLYAN PONTOSAN nem tudom, mert amint már mondtam is: rossz a szem­üvegem. De körülbelül e hó vé­gére több mint négyszáz munka­egységem lesz. .. Dehát ha meg nem sértem magukat, miért ér­deklődnek ennyit? — kérdi, s fürkészve néz ránk. — Mert meg akarjuk írni az újságba — válaszoljuk. — Az újságba... az én ne- j vem?... — mondja maga elé nézve. Aztán felkapja a fejét. — — Akkor holnap megcsinálta­tom a szemüvegem. . . Szűcs Ferenc Félvezetők rádiólámpák helyett Az utóbbi időben igen sok cseh­szlovák fizikai laboratórium foglal­kozott a félvezetők elektromos tu­lajdonságainak tanulmányozásával. Mint ismeretes, a félvezetők olyan anyagok, amelyek sokkal nagyobb el­lenállást tanúsítanak az elektromos áramlással szemben, mint a vezetők, de aránylag jóval kisebbet, mint a szigetelőanyagok. A kutatómunkák bebizonyították, hogy egyes félveze­tők — a Mengyelejev-féle periodikus rendszer IV. csoportjába tartozó ele­mek — az elektromos áramot egyen­irányító tulajdonsággal rendelkeznek. A Csehszlovák Tudományos Aka­démia technikai fizikai intézetében dolgozó tudományos munkatársaknak sikerült olyan félvezetőket előállíta­niuk, amelyek számos esetben he­lyettesíthetik az egyenirányítókat, eiektronlámpákat és villamos relé­ket. A félvezetők az első rádió kristály­detektoraihoz hasonlóan működnek. A félvezetők célszerűen alkalmazha­tók telefonállomások kapcsólóberen- dezéseimél, számológépeknél és egyéb gyengeáramú gépeknél. Egyes ké­szülékekben a félvezetők az elek­tronlámpákat is helyettesíthetik. így például a televíziós vevőkészülékben valamennyi lámpa helyett használ­ható félvezető, kivéve a fő képlám­pákat. :wmi—iiim JmWMuwu *■■■■■ 111 i i »■■■■ u —wwwmmmwm.mw.* ■ i BAR 4 NGOLÁS SOMOGY ORSZÁGBAN I. n ...Szabad nép fesz csuda dolgokat-,,." (BERZSENYI) Nikla . . . Ahogy közelebb szalad hozzá a kanyargós út, egyszerre tű­nik elő a domb oldalából, mint egy parányi játékfalucska. A sötétlevelű gesztenyefák közül derűsen villan­nak elő a fehérfalú házak, kéményü­kön ágas-bogas gólyafészekkel. A gólyák falva — így is emlegetik itt a környéken Niklát, a karcsúlábú, évről-évre hűségesen visszatérő ma­darakról. A dombról parányinak tű­nik a falu, olyannak, mintha játékos­kedvű gyermekek szórtak volna tele •egy darab zöld rétet apró házakkal. A kép annyira kedves, barátságos, hogy a vándor kedvet érez, hogy te­nyerébe vegye a kis falut és felmu­tassa: íme, egy kis darab Somogyor- szágból. A fák közül egyszerre csábítva kí­nálja és lányosán titkolja magát a falu úgy, hogy a látogató megfosztja magát az apránkénti felfedezés örö­métől és mindent egyszerre . akar megismerni: a falu múltját, jelenét, az embereket. Mondom, Nikla nem végeláthatatlan falu, félóra alatt megismerhető, de még a harmadik napon is új meglepetésekkel kedves­kedik a látogatónak. Lám, Berzsenyiről akartam írni, s Nikláról beszélek ... De ez így van rendjén, hiszen ebben a faluban az ember úgy issza magába a múltat, hogy közben egy pillanatra sem tud elszakadni a jelentől. Berzsenyi és Nikla annyira együvé tartozik, Ber­zsenyi ma már annyira Nikláé, hogy nem lehet a nagy ódaköltőről beszél­ni anélkül, hogy ne beszéljünk Nik­láról, ahoi a költő élt, s ahonnan zsoltárzengésű ódáival üzent, a kései századoknak. Kilencéves a kisfiú, aki a falu szé­lén vállalkozik arra, hogy megmutat­ja, hol lakott a költő, hol van a hí­res Berzsenyi-kúria. Elkísér a Ber­zsenyi-házat körülölelő parkig, de közben, míg meztelen talpával apró porfelhőket ver fel, okos szavakkal ad hírt, hogy múzeum lesz ám a Berzsenyi-házból, Berzsenyi-múzeum. Hogy ki volt az a Berzsenyi? — erre a kérdésre rámemeli okos két sze­mét és magátólértetődő természetes­séggel válaszol: — Hát egy költő, olyan, aki verseket írt, könyvekbe. A parkban az öreg gesztenyefák, amelyeken már zölden gömbölyöd- nek a tüskés gesztenyék, a fákhoz lapuló puszpángbokrok, a hűvösle- heletű ódon falak, a szobák mind a költő emlékét idézik. A tágasfalú szoba, ahol a költő nyugtalanul for­rongva magában, el-elzengte ódáiban félelmeit a hazáért, s ahol értelmet., célt keresett magának s istenné ma- gasztosította az észt, a józan értel­met — szinte hallani vélem tollának percegését s hangját, ahogy komor­zengésű ódáinak ritmusát próbálgat­ja. Végigjárom a falut, nézem az em­bereket, beszélek velük, s próbálom felfedezni bennük Berzsenyi jobbá­gyainak utódait, azoknak az embe­reknek utódait, akikért ő így nyug­talankodott: Szeméi sötétség, vállát terh sanyarja S utálja mindazt, aki boldogabb, S mi szép mulatság látni izzadását? Mi szép nekem még rajta szántanom S aszott kezéből lesni sültemet? Melyik jobbágyát figyelte meg váj­jon az 1200 hold ura, aki tehernek érezte a birtokot, szomorú kénysze­rűségnek, hogy mások kezéből kell lesni sültjét, s érezte, vallotta, hogy mások, a jobbágyok munkája, izza- dása az, ami őt és osztályát élteti. Melyik sötétszemű, esettvállú pa­raszttal beszélt, amikor megérezte annak utálatát a »boldogabbak« iránt? Nézem a niklai embereket, az 1200 hold birtokosait, a jobbágyuno­kákat. Nem, ezeken az embereken nem látni, hogy »terh« sanyargatja őket, derűs a tekintetük, boldogok. A költőre gondolok, szavaira, ame­lyeket a lemondó sorok, a kétkedés után mégis csak leírt: Reményiek. Amif a század nem lehet, Az ezredek majd megteendik azt. Nem volt hiába a remény, még másfélszáz év sem kellett, amióta e sorokat leírta, s amit az ő százada nem tehetett — megtette azt 10 esz­tendő, a 10 esztendő új emberei. S vájjon melyik jobbágya erejét, hitét, melyik paraszt szabadságvá­gyát érezte meg, amikor nemzetéhez kiáltott: . . .Nem sokaság, hanem Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. A szabad nép: az ötholdas Hor­váth Mihály, az azelőtt földnélküli uradalmi cseléd, Beke János s a töb­bi jobbágyutód »csuda« dolgokat tett; ura lett a földnek s azóta már nem csoda, amit tesz, s amit elér. Nem csoda, hogy Horváth Mihály a fiát főiskolára küldhette, hogy Beke Jánosnak 9 éve birtokolt földjén Hívogatón irányította előre a to­longó utasokat a Somogy szobi állo­máson: „Erre tessék! Üres a ko­csim!“ Mosolyogva, készségesen adott fel­világosítást a várakozási időről. Fel­ültem kocsijára, aztán mint afféle hálátlan utas, el is feledkeztem róla. Csak akkor figyeltem fel rá, amikor jegyemet kezelve, szívélyes jónapot- tal köszönt és a jegy visszaadásakor köszönömmel búcsúzott. Az állomások előtt frissen végigfutott szakaszán és bejelentette: „Beleg következik . . . Nagybajomba érünk . . . Következő megálló Kaposfő . • . “ A böhönyei vásárról hazafelé utazó asszonyoktól olyan szívélyesen érdeklődött a vásár iránt, mintha semmi más gondja nem is volna. Jobbra-balra volt egy-egy kedves szava. A magáról megfeled­kezett, cigarettára gyújtó utast nem fenyegette pénzbírsággal, csak arra figyelmeztette, hogy ebben a kocsi­ban utazó utasokat biztosan zavarja a füst és ablakban hintázó „Nem dohányzóknak“ táblára mutatott. AH utas azonnal eldobta cigarettáját a legjobban eső első szippantások köz­ben. Kaposfőn nagyot mosolyogtunk, mi­kor megjelent kezében egy aranyosan mosolygó, kékszemű pályással. Mö­götte topogott egy feketeruhás anyó­ka, aki a picire mutatva, jobbra-bal­ra mentegetődzött — talán a tévedé­sek eloszlatása érdekében: ' „A déd­unokám“. Az anyóka lassan-lassan el­helyezkedett a pádon, akkor a kalauz átadta neki a gyereket. Még egyet csiklandozott a picin, sikerült meg­mosolyogtatnia. Azután tisztázta az utasok előtt hogy nem akármilyen emberrel állnak szemben: „Az én lá­nyom már 19 éves, a fiam meg ti­zenhárom“. Sokat utazom. Sokféle vasutassal találkozom. Milyen jó, hogy ilyen vasutasok is vannak és egyre na­gyobb számban. Szerettem volna megtudni a nevét. Elhatároztam, hogy a kaposvári állo­máson, majd a leszálláskor bemutat­kozom. De nem sikerült a tervem• Nem tudtam szóba elegyedni vele< mert el volt foglalva, nem ért rá ve­lem foglalkozni. Az idősebb utasokat segítette le a vonatról. Nem tudom a nevét. De ő biztosan magára ismer e sorokban. A vasutas­nap alkalmából ezúton szorítom meg a kezét és tisztelgek neki én, egy egyszerű utas a fapadosból. KELLNER BÉLA. P Állták szavukat a somogytarnócaíak A somogytarnócai dolgozó parasz­tok a pártszervezet felvilágosító munkája nyomán az aratás előtt versenyre hívták megyénk minden községét. Azt vállalták, hogy ők el» sőnek végzik el az aratást, a csép- lést és elsők lesznek, akik teljesítik beadási kötelezettségüket. Vállalásu­kat valóraváltották. A községi párt­szervezet örömmel jelentette, hogy a somogytarnócai dolgozó parasztok ígéretükhöz híven befejezték a ke­nyér- és takarmánygabona cséplé- sét és teljesítették gabonabeadási kö­telezettségüket is. A jövő héten tel­jesítik hízottsertésbeadási kötelezett­ségüket, hogy augusztus 20-át mél­tóan ünnepelhessék. Lapzártakor érkezett Tóth Sándor porrogi községi ta­nácstitkár arról értesíti szerkesztő­ségünket, hogy tegnap hajnaliban be­fejeződött községükben a kenyérga­bona cséplése, s szombaton estig minden dolgozó paraszt rendezte ke­nyérgabonabeadási kötelezettségét. A szép eredmények elérésében nagy része van Mészáros Ferenc és Varga János cséplőgép felelős veze­tőknek, akik minden nap hajnali fél 3-tól este fél 11-ig csépeLtek. 90 má­zsás napi normájukat állandóan túl­teljesítették, s átlagosan 125—130 mázsa szem folyt naponként egyik­egyik gépből a zsákokba. Dicséretet érdemel mindkét munkacsapat, amelynek tagjai három nappal a vál­lalt határidő előtt végeztek az őszi kalászosok cséplésével. Mikrobarázdás lemezek A csehszlovák gyárak megkezdték a mikrobarázdás lemezek gyártását. Az új lemezek spirális barázdáinak a száma 2.5—3-szor annyi, mint a régi lemezeké. Ezért a lemez játszási ideje 20 perccel hosszabbodik meg. Egy lemezre fel tudnak venni egy szimfóniát, 3—4 lemezre fel lehet venni egy opera vagy egy balett ze­néjét. Az új mikrobarázdás lemezeket speciális grammofonokon használják, amelyeknek lassan forgó tányérjuk és zafirtűjük van. A mikrobarázdás lemezeket több mint 150-szer lehet játszani. most holdanként 14 mázsa búzája termett . . . A haza sorsa bántotta a költőt, amikor magánosán kisétált a faluba, s elmeréngett a jobbágygyerekeken, azok tudatlanságán, s jövőjén: A műveletlen föld csak gazt terem: A lélek is csak úgy emelkedik A józanság tiszta világához, Ha tudományok és isméretek Tárából gazdag zsákmányt gyűjt magá­nak. Jártam a niklai iskola most csen­des falai közt, ahol ősztől nyárig tu- dásra szomjas parasztgyermekek gyűjtik magukba a zsákmányt a tu­dományok és ismeretek tárából, s ahol a fizika, kémia, a természettu­dományok mellett Berzsenyiről be­szélnek, s szavalják verseit. A pirosnyakkendős pajtások most a Berzsenyi-múzeum avatóünnepé­lyére készülnek. Köllő Laci, akinek minden arcvonása, kerek arca, dús, barna haja, s szeme annyira mintáz­za a költőt, hogy Berzsenyi ismert képe után az egyházashetyei nemesi ház gyenge, félénk gyermek-Berzse- nyijét véljük megelevenedni —- a leglelkesebb részvevője az ünnepség előkészítésének. Ujjongva mondja mindenkinek a hírt: már csaknem elkészült a múzeum a költő ükapa emlékeiből. Laci ükunokája Berzse­nyi Dánielnek. A múzeum csakugyan készülőben van. Az egyik falon már ott találom Dukai Takács Judit, a költő egyik rokonának képiét, s eszembe jutnak a hozzá írt Berzsenyi-vers sorai kora asszonyairól, a nők jognélküliségé­ről: Hogy a szelíden érző szép nemet Letiltva minden főbb pályáiról, Guzsajra, tőre kárhoztatni szokta A férfitörvény, vájjon jól van-e? Igen, ha azt csak úgy tekintetik Mint ösztöninknek szenvedő edénye. . . ...De hát, csak erre vagynak-é teremtve Azok, kik embert szülnek és nevelnek? De eszembe jut más is, amit a fa­luban hallottam. Az, hogy Mike Margit otthagyta a kapát és fonónő lett Kaposvárott a Textilműben, eszembe jutnak a lányok, akik fel- öltötték az ipari tanulók kék egyen­ruháját, s tele bizalommal és re­ménnyel nekivágtak az élet pályái­nak. Ma már nagy a Dukai Takács Juditok száma, akik tovább jutottak a »képzelődés szép játékainál« s ma már nem Niklán, de egész Magyar- országon nincs olyan nő, akit »vak gyermekségbe«, »nemének szűk kor­látaiba« zárnak. A költő álmodott róla, hogy megvalósul a nők »kitöré­se a nem korlátáiból« — s ez az álom valóra vált, . . . . . . Csépeltek a faluban, amikor ott jártam. Búgott a gép a tágas szé­rűn, s a derűsarcú emberek tervez­getve csorgatták egyik markukból a másikba az aranysárga »életet«. Két szomszéd is segített Balogoknak, s Balogék holnap majd a szomszédban segítenek, hiszen közösen, _ egymást segítve könnyebb. Ott, a cséplőgép daloló zúgása mellett lapoztam fel a Berzsenyi-kötetből e sorokat s képzeltem magam elé a költőt, aki így hitt a nép erejében: »Végtelen a nép ereje, ha egyesít­ve van, s az emberek egyesülve urai a földnek«. Gyönyörűt, virágzó jövőt álmodott a költő e földre, s a niklaiak, a töb­bi jobbágyunokák még fényesebb és virágzóbb jelent váltottak valóra. Nagy Tamás, j

Next

/
Thumbnails
Contents