Somogyi Néplap, 1954. április (11. évfolyam, 77-102. szám)

1954-04-04 / 80. szám

Vasárnap, 1954 április 4. SOMOGYI NÉPLAP 5 A legdrágább emlék... Alacsony, fürgeszemű kis ember. Ránézel, s el sem hiszed, hogy milyen hihetetlen energia, milyen óriási munkabírás, mennyi leleményesség rejtőzik benne. A versenytáblához vezet, ott látod az elsők között a ne­vét — 150 százalékkal. Pirosfedelű kis könyvet vesz elő a kabátzsebéből — a sztahanovista igazolványt. Ben­ne a neve: Török Pál, kőműves. Pe­riig alig négy esztendeje, hogy elha­tározta: szakmát tanul. Az átképzős idő leteltétől azután már egyenes út vezetett a sztahanovista oklevélig. Ahogy nőtt, izmosodott népünk, vele nőtt Török Pál is — vele dolgozott s dolgozik — s vele élvezi most mind­nyájuk munkájának gyümölcsét. — És azelőtt? . . . Török Pál eltű­nődik egy percre a múlton. Emléke­zik . . . Azután jönnek a képek — jönnek olyan gyorsasággal szeme elé, hogy alig győzi rendezni őket. 15 éves volt, amikor bevitte az apja a gyárba, amely ott pöffeszkedett párszáz méterre lakásuktól, fekete iüsttel, korommal borítva el a kör­nyező házakat. Withmann úr kefe­gyára volt az, ahol belekóstolt a 15 éves gyerek a munkába, de az élet­be is. S ez a gyár, ahogy Török Pál visszaemlékezik rá, szimbóluma volt az akkori életnek. Abban a gyárban nem találta meg az embereket a napfény. Még abla­kai sem voltak, melyeken egy elté­vedt sugár belopózhatott volna a la­posmellű, az állandó portól köhögő és szinte sárt köpő emberekhez. Olyan volt a gyár, mint valami szé­les, lapos pince; halvány villanyégők világították meg ködös fénnyel. Dél­után három óra és hajnali három óra egyforma volt odabenn. Semmi sem árulta el, legfeljebb a munka üteme, hogy dél van, vagy éjfél. Barlang­nak hívták ők akkor, barlangnak, ahol munkabért fizettek — keveseb­bet, mint amennyi a napi szárazkol­bászhoz, az esti sajthoz és kenyérhez kellett. S felettük, egy emelettel fel­jebb üvegfalú, üvegtetejű irodában, élvezve a napsugarakat — Withmann úr irányította a gyárat — nyúlósan édes tánczene hangjai mellett. S azon a tavaszon, amikor a hóié vadvízként futott le a budai hegyek oldalán s a romok fölött kisütött a nap — az emberek kijöttek a sötét gyárból, a homályos külvárosi szo­bákból, pincékből a napvilágra, s nagyot szippantottak a levegőből. S akkor a napfény meglátta őket s ők meglátták a napfényt, ahogy vissza­verődött az első, vöröscsillagos szov­jet páncélos oldalán. 1945 tavaszát írták. Török Pál el­indult. Elindult az ember, akit eddig elzártak a fénytől, az igazságtól, az élettől — és a napvilágra érve kinyi­totta a szemét. Látta maga előtt a célt: a munka hegyei emelkedtek előtte, amit a mellette haladókkal, az emberek hömpölygő folyamával, a néppel és a népért kell majd végez­nie; akikkel egy az élete és a sorsa, s akiknek az életéért, jövőjéért érde­mes és szép dolgozni. Török Pál elindult — s első lépés­ként erősen, férfiasán megcsókolta az első szovjet katonát. S az ő életé­ben ez a sugaras nap, ez az első lé­pés a legmaradandóbb, a legdrágább emlék. N. T. Lelkesen ünnepelték városunk dolgozói szabadságunk születésnapját Kutas község dolgozói szeretik a szabadságot HA A GÉPEZET jól működik, .minden megy, mint a karikacsapás, így vélekednek Kutas község veze­tői, de ezt mondják a falu dolgozó parasztjai is. Persze, helytelen volna a község életét, az élő emberek ösz- szességének munkáját egy óramű pontosságával összeállított gép mű­ködéséhez hasonlítani. Az élő, ele­ven embereknek megvan a saját •egyéni életük, külön-külön gondjuk, örömük, elképzelésük. Egy azonban biztos: a falu dolgozó parasztjainak gondolkozását, terveit és alkotó mun­káját egy cél hajtja. Az a cél vezérli -a község dolgozóit, hogy előre vigyék a község, a járás, a megye és az or­szág dolgozóinak oszthatatlan ügyét: a szocialista építésből fakadó, állan­dóan fokozódó jólétet. Ennek a jólét­nek a megteremtéséhez szükséges a szilárd összefogás, a kemény elhatá­rozás, a munkában és az állampol­gári kötelezettségben való helytállás. Hogy ez mennyire így van, azt mu­tatja Kutas község példája. Hazánk felszabadulásának év­fordulóján a község dolgozói maga­biztosan tekintenek a jövőbe és hogy hitük acélosabbá váljék, önkénytele­nül is visszapillantanak a múltba. Mennyire más volt a község képe, a község élete a felszabadulás előtt! Négy gróf és vagy két tucat kulák kötötte gúzsba a nincstelen szegény­parasztok kezét, akik nap mint nap küzdöttek puszta életükért. Akkor még ki nem mondott szavak, de kö­zös gondolatok adtak erőt és biztató reményt sorsuk jobbrafordulásához. Ez a hit és bizalom annál inkább nőtt, duzzadt, minél közelebbről ér­keztek a hírek a szovjet hadigépezet dicső tetteiről. Végre elérkezett a nagy nap! Sza­baddá váltak Kutas község agyon­sanyargatott dolgozói is. A szabadság éltető levegője megnyitotta az utat a felemelkedéshez, az emberibb, szebb élethez. Az eltelt évek alatt sokat próbáltak; és ha a múlt legyő­zése, a jövő építése közben voltak is nehézségeik, azért évről-évre mind nagyobb lett eredményük és gondta­lanabb az életük. Mindenki a maga gazdaságában, a saját munkahelyén a legjobb munkával vette ki részét a közös építésből és saját jólétének megteremtéséből. Alkotó munkájukat segítette a párt, amely ott áll mel­lettük és amelynek segítségét mind­jobban érzik. MOST ezekben a tavaszi napok­ban, amikor a nap egyre gazdagab­ban ontja meleg sugarait, a község dolgozó parasztjai is felélénkültek. A községi párttitkár, Kovili Lajos, a ta­nácselnök, Sasvári János és a ta­nácstitkár, Kerkápoly Zoltán elvtár­sak azt mondják, a község dolgozói idejében akarnak végezni a tavaszi mezőgazdasági munkával, hogy az él­tető tavaszi napsugár ne hiába ontsa jótékony melegét a kutasi határra. A tények igazolják a község lelkes ve­zetőinek szavát. A tavaszi kalászosok magja földben van és erősen viasko­dik a maghéjjal a kipattanni készü­lő csíra. Hogy a kalászosok vetésével sem akartak elmaradni, azt bizonyít­ja a tavaszi árpa esete. 30 hold ár­pának jó előre elkészítették a mag-, ágyat, de a vetőmagot még nem kap­ták meg. A gazdák türelmetlenked­tek, mert vetni akartak. 30 hold árpa késedelmes vetése nemcsak a kihar­colt jó hírnevüket, de a termésered­ményt is veszélyezteti. Mit tegyenek, amikor még nincs ott a vetőmag? Megbeszélésre jöttek össze a gazdák, elhatározták, hogy a jól elkészített magágyba terven felül 30 hold zabot vetnek. Az elhatározást tett követte, s földbe került a zab. Közben meg­érkezett a tavaszi árpavetőmag. Uj magágyat készítettek és megkezdték az árpa vetését. A kutasi határ még most is zajos. Egyre szaporodnak a burgonya-, takarmányrépa- és cukor­répatáblák. Nemcsak az újonnan bevetett táb­lák száma növekedett. Mind több dolgozó paraszt neve kerül a község dicsőségtáblájára. Papp Józsefné az egész évi hízottsertést, vágómarhát, tojást, baromfit és az esedékes tejet is beadta, de a határidő előtti telje­sítésben nem maradt el Tóth József­né (alsó), Budvig Ferenc, Bán Imré- né és sokan mások. Mennyi sok lel­kes, hazáját szerető embernek a be­csületes munkája van a számok mö­gött! Begyűjtési tervüket tojásból 125, baromfiból 140, hízottsertésből 140, vágómarhából 106, tejből 108 százalékra teljesítették. Igen, ha a gépezet jól működik, minden megy, mint a karikacsapás. Mennyire igazuk van a község veze­Ma kilenc éve, hogy a Szovjet­unió dicsőséges Vörös Hadserege kiűzte hazánkból az utolsó fasisz­ta csapatokat. Kilenc éve szabad a magyar nép. 1945 népünk történe­tének kezdetét jelenti. A Szov­jetunió segítségével, hős munkás- osztályunk, dolgozó parasztságunk eredményes munkájával hatalmas eredmények megteremtője lett. Ma, április 4-én, szabadságunk születésnapjára emlékezünk. Emlé­kezünk azokra, a hős szovjet ka­tonákra, akik vérük hullatásával, életük feláldozásával adták ke­zünkbe a szabadságot és teremtet­ték meg a lehetőséget arra, hogy ma szabad hazában, szabadon épít" hesse népünk a virágzó Magyar- országot. Kaposvár dolgozói átérezve e nagy nap jelentőségét, forró szív­vel ünnepelték szabadságunk szü­letésnapját. Tegnap este 6 óra előtt tömött sorokban érkeztek az üzemi, vállalati, hivatali dolgozók, hogy résztvegyenek a Városi Szín­házban tartott ünnepségen. A gyö­nyörűen díszített színpadon hatal­mas világoskék háttérből diadal' másán kiemelkedő selyem nemzeti színű drapéria, piros és nemzeti­színű zászlóerdő. S a minden eddi-, git felülmúló, ízléses dekorációt még kiemelkedőbbé teszi a ren­geteg virág, szinte virágerdő, mely uralja a színpadot. A közé­pen elhelyezett feliraton „Éljen április 4, felszabadulásunk nagy ünnepe!“ Az elnöki asztalnál megyénk, városunk politikai és gazdasági életének vezetői, kiváló munkások, értelmiségiek foglaltak helyet. A magyar és szovjet Himnusz el­hangzása után Dani Imre elvtárs, a Megyei Tanács Végrehajtó Bi- • zottságának elnöke mondott ünnepi beszédet. Dani elvtárs emlékezetünkbe idézte a szomorú múltat, azt, ami* kor népünk a kapitalista országok kényének, kedvének volt kiszol­gáltatva. A fasiszta, esztelen poli­tika következménye lett, hogy ha­zánk is majdnem teljes egészében rommá vált a második világhábo' pusztítása nyomán. Megyénk szá­mos községét is súlyosan megté­pázta a háború — mondotta. — Nagyatád, Nagybajom, Kutas és Marcali környékén alig volt olyan épület, amely ne szenvedett volna kisebb, vagy nagyobb háborús sé­rülést. Alig volt olyan gazda, aki­nek istállójában állat, vagy udva' rában gazdasági felszerelés lett volna. A Szovjetunió azonban a mi népünknek is elhozta a szabadsá­got és. pártunk vezetésével, a dol­gozók áldozatos munkájával le­gyűrtük a nehézségeket, újjáépí­tettük országunkat. A nép a hata­lom birtokosává vált, s ma már a népé a tudomány és a művészet is. Ezután részletesen ismertette Dani elvtárs az ország építésében az országos és megyei eredménye­ket, majd az előttünk álló gazda­sági feladatokkal foglalkozott. A nézőteret zsúfolásig megtöltő ünneplő közönség hosszantartó tapsa közben a Szovjetunió és a szovjet és a magyar nép megbont* hatatlan barátságát éltetve fejezte be ünnepi beszédét. Az ünnepi gyűlés második ré­szében színvonalas kultúrműsor volt, melyben városunk legjobb zenekarai, énekkarai és népi tánc- csoportjai léptek fel. (A kultúrmű­sor részletes ismertetésére vissza­térünk.) ,,Hálával gondolok a hős szovjet katonákra44 Küenc éve annak, hogy a Szovjet Hadsereg hazánkat felszabadította s megteremtette a boldogabb élet lehe­J tőinek és dolgozó parasztjainak. Már- 1 cius elején még csak 21 százalékra álltak a negyedévi tojásbegyüjtéssel, de március 22-re már túljutottak a 100 százalékon is. NINCS ENNEK különösebb titka. Mindössze annyi: szeretik a szabad­ságot, hálásak a pártnak s megmu­tatják, hogyan kell tettekkel erősíte­ni a felszabadult dolgozó nép békés építő munkáját, amihez a Szovjet­unió dicső harcosai teremtették meg az alapot. Horváth László. Szüleim egyszerű munkásemberek voltak, akik a felszabadulás előtti kedvezőtlen munkalehetőségek miatt nehezen nevelték nyolc gyermeküket. Gyermekkorunkról nem sok jót mondhatok, hiszen a szükség úgy hozta, hogy amikor még fel sem nőt­tünk, máris munkába kellett állnunk. A felszabadulás óta megváltozott va­lamennyiünk élete. Én bekapcsolód­tam a mozgalmi munkába és szorgal­mas tanulás után a 23. számú Autó- közlekedési Vállalat munkaügyi dol­gozója lettem. Bátyám, akinek nagy kedve volt a tanuláshoz, továbbké­pezte magát, mérnök lett. — ma Sztá­linvárosban az építési vállalat igaz­gatója. Többi testvérem is boldog, nyugodt életet él. Uj életünk meleg családi otthont nyújt 2 gyerekemnek, akik nem lesz­nek majd kiszolgáltatva az úri nép szeszélyeinek, hanem boldogan él­hetnek s az ő boldogságukon ke­resztül pótolhatjuk férjemmel saját gyermekkorunk sivárságait. Ezek a gyermekek nem lesznek munkanél­küliek, csavargók, hanem erőskezű építői szocialista hazánknak. Hálával gondolok a hős szovjet katonákra, akik életük árán elhozták a felszabadulást, a boldog életet. Jung Istvánné Kaposvár. A prilis 4. Ez a nap sokszáz és ezer magyar dolgozó embert emlékeztet . . . Migács József, a ka­posvári Szabadságzászló tsz tagja is önkénytelenül felidézi ma emlékezeté­ben élete történetét. Még alig 40 éves, mégis jónéhány küzdelmes év­ről van keserű emléke. Amint gondo­latban visszatekint a múltba — ahol nyomor fogadta születésekor — s a felszabadulásig eltöltött évekre, meg- sajdul a szíve. Képzeletben maga előtt látja a 8 éves Migács Jóskát, aki sápadt arccal, vézna testtel ott állt özvegy édasanyja előtt kérve, hogy tegyen kenyeret a táskájába, amit az iskolába visz ebédre. Az anya nem szólt, mert a »nincs« szót a sírás beléfoitotta, csak félrefordult és később nyögte ki, biztatva a gye­reket: — Majd viszek utánad ké­sőbb kenyeret. Ment is az asszony hamarosan a ■gyermek után az iskolába, de kenye­ret nem vitt, hanem a tanítót kérte meg, hogy engedje ki fiát az iskolá­ból dolgozni. Ettől kezdve Migács Jóska az év nagyobb részét gróf Széchenyi birtokán töltötte. Napi 40 —50 fillérért dolgozott éveken át: hol kapált, hol burgonyát, vagy répát szedett. Az intéző mindig azt mond­ta. hogy éjfélig nincs késő, éjfél után nincs korán. Kora tavasztól a deres őszi napokig az állandó robottal szinte egyhangúan teltek a napok. Legtöbbször az változtatott a napok szürke egyhangúságán, amikor az in­téző tudomásukra hozta, hogy 10, vagy 20 fillérrel kevesebbet kapnak naponta a munkáért. A napszámbér csökkentését olyankor jelentette be nz intéző, amikor már a nagy mun­kák végére jártak, s szűkült a mun­kalehetőség a grófi birtokon. Ilyen­kor tehetetlenül mérgelődött ő is és titokban átkozta, aki azt a sorsot kényszerítette rá. jVI igács József már 20 éves volt és most már részesmunkát végzett hol a grófnál, hol a kulákok- nál. Édesanyja beteg lett s úgy gon­dolta, segítség kell a házhoz. A nő­sülésre pénze nem volt, de elhatá­rozta, hogy haladékot kér az esketési költségekre. Kérelme nem talált ki­elégítésre a papnál. Sőt még az es­ketési költség befizetésekor is külön meg kellett kérni a papot, hogy adja őket össze menyasszonyával, mert még a másik plébániáról nem érke­zett meg az írás. — Hát még egy pa­pír is megakadályozhatja, hogy ne kerüljenek össze, akik szeretik egy­mást — gondolta magában keserűen. Ha nehéz körülmények között is, de megnősült. Ahogy az évek teltek-múltak, nőtt a család. A sok éhes szájnak nehéz volt előteremteni a mindennapi be­tevő falatot. Ö sommásnak szegő­dött, felesége pedig nappal részes- munkát végzett a falu kulákjainál, éjjel meg mosott és vasalt az ura­ság és a református pap családjára. A mosásért kapott egy-két ledobott rongyot, amiből a gyermekeknek és maguknak varrt öltözéket. 1944-ben már 6 gyermekük volt Migácséknak s a háború még csak fokozta a nehézséget. A nyilasok, akik a falu kizsákmányolóiból tevőd­EMLÉKEZÉS tek össze, Lábodon egyre embertele­nebből bántak a Migácsékhoz ha­sonló szegényparasztokkal. Ha a fa­siszta németeket szidták a háború miatt, akkor elhurcolással fenyeget­ték őket a nyilasok. Munkalehetősé­get sem adtak, csak annak, aki a nyilasokat dicsőítette. Pól János nyi­las azt ígérte Migács Józsefnek, ha belép a nyilasok közé, akkor kap a zsidóholmikból a gyerekeknek ruhát. Ezt a gyalázatos ígéretet Migács Jó­zsef visszautasította, mondván: — Akkor sem szennyezem be a nevem, ha meztelenül járok, vagy a szemét­dombon élek családommal, mert úgy is kibírom addig, amíg eljön a mi napunk. *** 1 945 tavaszán egyre nagyobb te- rületről kergették tova a fa­siszta hordát a felszabadító szovjet csapatok. Migácsék ezidőben sokat tartózkodtak az óvóhelyen, szorong­va várták a szabadság pillanatát. Már a falu felső részén ropogtak a fegyverek, amikor két szovjet kato­na lassan, kémlelődve ment házról- házra: nincs-e valahol elrejtőzve el­lenség. Amint Migácsék óvóhelyének bejáratához közeledtek, Migácsné egy pillanatra összerezzent, s magá­hoz ölelte a legkisebb gyereket. Maid amint meglátta a prémes sapkás szovjet harcosokat, sietve súgta oda férjének: — Itt vannak ... — A ka­tonák óvatosan beléptek az óvóhely bejáratán, s látva a«k ijedt gyerek­arcot, tört magyarsággal kezdték bá­torítani a kis MigácSmt: — Ne . . . i félni . . . ruszki szoldát nem bánta­ni .. . gyere ide ... — mondogat­ták mosolyogva. Migács József ma­gyarázva, mutogatva igyekezett meg­értetni a katonákkal, hogy ezek az ő gyerekei. Azt már mondani sem kellett, hogy éheznek a gyerekek, mert a katonák egy szép fehér cipót kihúztak a tarisznyájukból .s dara­bokra törve szétosztották a család­nak. Amint a községben felállították a katonakonyhát, a Migács-gyerekek ott rendszeresen kaptak naponta jó meleg ételt, míg a front tovább nem ment. E papokban Migács József a fele­ségével azon tűnődött, mit tegyenek most. Azt tudták, hogy a szabadság szele elsöpri a robotvilágot, de ekkor még nem tudták, mit kezdjenek. Amint megjelent a Magyar Kommu­nista Párt. felhívása, mindjárt belép­tek mindketten a pártba, s hamaro­san néhány másik, magukfajta em- ^"rrel megalakították a helyi párt- szervezetet. A kommunisták rövid időn belül kiosztották a grófi birto­kot a nincstelen parasztok között. Migácséknak is 16 hold földet adott a párt jogos tulajdonukba. így aztán új életet kezdtek sajátjukon és ma­guknak dolgoztak. *** A lig két esztendeje, hogy Migá- csék Kaposvárra jöttek lakni, s beléptek a tsz-be. Ettől kezdve egy­re szebbé, még boldogabbá vált éle­tük. A családból négyen dolgoznak a tsz-ben. A multévi jövedelmük több mint 56 ezer forint volt. Az istálló- j jukban ott áll egy szép tehén növen­dékével s hízót kettőt vágtak. Nincs hiányuk tejhaszonból és húsból, zsír­ból sem. Az idősebb gyerekeknek két kerékpárt is vásároltak az idén. Van most már szép szoba- és konyhabú­toruk is. A rádióvételt most ter­vezgetik. Szorgalmas munkájuk gazdagon gyümölcsözik s szövetkezetben és örömmel dolgoznak ott. Már az ősz óta több mint 450 munkaegységet szereztek. Most a szántás-vetés mun­kájában is mindig ott járnak az élen. Tudják, hogy a kormányprogramm megvalósítása még jobb és szebb éle­tet hoz számukra is: szívesen harcol­nak a szebbért. Nemcsak a munkában lelkesednek, öröm és boldogság tölti el Migácsék házát este is, amikor összejön a nagy család. A még fiatal szülők körül ott ül a szép 8 gyerek, akiknek sokkal szebb és gondtalanabb az élete, mint amilyen valamikor Migács Józsefé volt és boldogan beszélgetnek szü­leikkel. A nagyobbak azt mondják el, hogy nekik milyen ruhát és cipőt vegyenek, a kisebbek — Miklóska, írónké és Magda — akik még isko­lába járnak, arról beszélnek, hogy mi lesz belőlük, ha megnőnek: or­vos, tanár, vagy traktoros — mind­egyikük tovább akar tanulni. — Ez az igazi élet — mondja Migács Jó­zsef örömmel — amikor nem kell félni a holnaptól még egy ilyen nagy családos embernek sem, mint én. Boldogan nézi gyermekeit, amint ma szép ünneplőbe öltözve köréje gyülekeznek, s együtt indulnak a vá­ros felé ünnepelni az egész magyar dolgozó nép legnagyobb ünnepét, a szabadság születésnapját. Szűcs Ferenc.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents