Somogyi Néplap, 1954. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1954-02-28 / 50. szám

4 SOMOGYI NÉPLA8* Vasárnap, 1954 február 28. A Legfelső Tanács a Szovjetunió államhatalmának legfelső szerve írta: I. Leonov A Szovjetunió a munkások és parasztok szocialista állama. »A Szovjetunióban minden hatalom a város és falu dolgozóié, akiket a dolgozók küldötteinek szovjetjei képviselnek« — szögezi le a Szov' jetunió Alkotmánya. A szovjet hatalom létrehozása után néhány nappal, V. I. Lenin, a szovjet állam meg­teremtője a következőket mondot­ta: »Elvtársak! Dolgozók! Ne fe_ ledjétek, hogy most ti magatok kormányozzátok arz államot. . . A ti szovjetjeitek mostantól fogva az államhatalom szervei, teljhatalmú, döntő szervek « A Szovjetunió legfőbb államha­talmi szerve az SZSZSZK Legfel­ső Tanácsa, amelyet a szovjet ál­lam polgárai az általános, egyenlő és közvetlen választójog alapján, titkos szavazással 4 évenként vá­lasztanak meg. A legutóbbi válasz­tások 1950 március 12-én voltak. Ezekben a napokban a szovjet emberek a Legfelső Tanács már­cius 14-én sorrakerülő választásai­ra készülnek. Kire bízza rá a nép a legfőbb^ hatalom gyakorlását? Vessünk egy pillantást az 1950 március 12'én megválasztott Leg­felső Tanács küldötteinek jegyzé­kére. A küldöttek között 418 mun­kást, 269 parasztot és 629 szovjet értelmiségit találunk. A küldöttek 40 százaléka nő. Nézzünk néhány küldöttet a leg­utóbb megválasztott Legfelső Ta­nácsból: Vaszilij Gyikany — a harkovi traktorgyár esztergályosa, Viktor Blazsenov — mozdonyve­zető, Praszkovja Angelina — uk­rán traktoristanő, I. Akramova — a margelani selyemfonóüzem munkásnője, Andrej Csuhno — paraszt, az egyik Sztavropolj-ke­rületi kolhoz elnöke, Z. Szabitova — mérnök, egy balkaszi üzem (Kazah SZSZK) technológusa, Dmitrij Sosztakoyics — zeneszer­ző, Alekszandr Fagyejev és Hja Erenburg — írók, Trofim Liszen- ko — akadémikus. A küldöttek között ott láthatjuk a szovjet ál­lam és a kommunista párt kiváló vezetőit is: G. Malenkovot, V. Molotovot, N. Hruscsovot, K. Vo- rosilovot, N. Bulganyint és máso­kat A Szovjetunió Legfelső Tanácsa küldöttei a nép legjobb fiai, kü­lönböző nemzetiségű kommunis­ták és pártonkívüli dolgozók. A Szovjetunió Legfelső Tanácsa ülésein (ülésszakain) az ország legfontosabb kérdéseit döntik el. A Legfelső Tanács múlt üléssza­kán (1953 augusztus) fogadták el például a Szovjetunió 1953. évi állami költségvetéséről szóló tör­vényt. A költségvetés csupán köz­oktatási és kulturális kiadásokra 62 milliárd rubelt irányzott elő,' amely a költségvetés kiadásainak 12 százalékát teszi ki. A Legfelső Tanács ugyanezen ülésszakán hoztak törvényt az új mezőgazdasági adóról. Az új adó­rendszer jelentős mértékben csök­kenti a parasztság adókötelezettsé­geit. A szovjet állam történetében még nem fordult elő, hogy az ál­lamhatalom legfelső szerve olyan törvényt hozott volna, amely a legkisebb mértékben is figyelmen kívül hagyná a dolgozók érdeke­it. Ez érthető is, mivel a Szovjet­unió Legfelső Tanácsában a nép legjobb fiai és leányai foglalnak helyet. A Szovjetunióban a kül­dött a nép szolgája. A Legfelső Tanács hatáskörébe a következők tartoznak: a háború és béke kérdései, új köztársasá­gok felvétele az SZSZSZK kötelé­kébe, a szövetséges köztársaságo­kon belül új határterületek és te­rületek, valamint új autonom köz­társaságok és autonom területek alakításának jóváhagyása, az SZSZSZK népgazdasági terveinek jóváhagyása, stb. A Szovjetunió Legfelső Tanácsa választja meg a Legfelső Tanács elnökségét, a Szovjetunió Minisz­tertanácsát és a Szovjetunió Leg­felső Bíróságát. A Legfelső Ta­nács nevezi ki a Szovjetunió fő­ügyészét is. A Szovjetunió Legfelső Tanácsa két Házból áll: a Szövetségi Tanácsból és a Nem­zetiségi Tanácsból. Ismeretes, hogy a Szovjetunió soknemzetiségű állam- Több mint 60 egyenlőjogú nemzetiség és nemzetiségi csoport él benne. A Szqv jetunió valamennyi népének egy, közös célja van: a kommu­nista társadalom felépítése és a világbéke. A Szövetségi Tanács és a Nem­zetiségi Tanács együtt alkotják az államhatalom legfelső szervét — a Szovjetunió Legfelső Tanácsát. Az SZSZSZK Legfelső Tanácsá­nak mindkét háza egyenlőjogú. A Szövetségi Tanács és a Nemzeti­ségi Tanács ülésszakai egyidőben kezdődnek és fejeződnek be. A törvény akkor számít elfogadott­nak, ha az SZSZSZK Legfelső Tanácsának mindkét háza egysze­rű szótöbbséggel elfogadta. RÉSZLET E. KAZAKEVICS yfjamuz az Odetain“ CÍMŰ REGÉNYÉBŐL J. K. Oszipova látogatása a Táncsics-gimnáziumban TAPASZTALT pedagógusok, fia­tal tanárok és tanárnők gyűltek ösz- sze pénteken délben a Táncsics Mi­hály Fiúgimnázium tanári szobájá- ban. Kedves vendég érkezését várták. Kedves vendéget, aki többezer kilo­méterről utazott hazánkba, hogy át­adja gazdag tapasztalatait a magyar pegadógusoknak, s országjáró körút­ja alkalmából Kaposvárra is elláto­gat. J. K. Oszipova elvtársnőt, a moszkvai 243. számú leányiskola igaz­gatónőjét, a hazánkban tartózkodó szovjet kulturális küldöttség tagját várták a kaposvári iskolák igazgatói, tanárai. A várakozás izgalmas percei gyor­san telnék. A beszélgető kis csopor­tokban a nevelés nagyszerű munkájá­ról folyik a szó. Gondolatban, de szóban is azokat a pontokat keresik a nevelésben, tanításban, ahol úgy érzik, legnagyobb szükség van Oszi­pova elvtársnő segítségére, tanácsára. S mikor feltárul az ajtó és taná­raink szemben állnak munkatársuk­kal, a baráti szovjet nép küldöttével, megannyi bizalmat sugárzó szempár szegeződik a nagyszerű asszonyra. A szemek arról a háláról beszélnek, melyet a felszabadulás óta nyújtott szovjet segítség jelentett népünknek. Fs a szemek szavát formálja meg Merő Béla elvtárs baráti üdvözlőjé­ben. A barátság és szeretet melegével telített helyiségben orosz és magyar szavak cserélődnek, testet ölt a két nép elszakíthatatlan barátsága. A pillanatnyi szünetet felhasznál­va lép előre a gimnázium egyik ta­nulója, Boda József és hatalmas vö­rös szekfűcsokorral. anyanyelvén üd­vözli a kedves vendéget... MEGKEZDŐDIK a baráti beszél­getés. Oszipova elvtársnő nem elő­adást tartani jött ' közénk, hanem, hogy közvetlen hangon elbeszélgessen a kaposvári pedagógusokat legjobban érdeklő pedagógiai kérdésekről. A legtöbb szó a politechnikai nevelésről esik. Kérik az elvtársnőt, beszéljen tapasztalatairól, arról, hogy iskolájá­ban hogyan oldják meg a politechni­kai nevelés gyakorlati kérdéseit. Emellett számos, személyes természe­tű kérdés is elhangzik, melyekre tü­relemmel, nagy-nagy segíteniakarás- sal válaszol. A PEDAGÓGUSAINKNAK sok segítséget adó, termékeny beszélgetés után Oszipova elvtársnő megtekintet­te a gimnáziumot. Nagy érdeklődéssel szemlélte a biológiai szakkör értékes gyűjteményét, érdeklődéssel nyilao- kozott a tanárok és tanulók jó_ kol­lektív munkájáról'. A fizikai előadó­terem és szertár megtekintése után Oszipova elvtársnő hosszasan elbe­szélgetett az egyik tanteremben egyé­nileg tanuló diákotthoni tanulókkal. A jórészt alsóbb osztályos fiuk bi-. zalmát gyorsan megnyerte a kiváló pedagógusra annyira jellemző szerető, baráti érdeklődésével. Arra a kérdés­re, hogy szabadidejüket mivel töltik a legszívesebben, — már kórusban felelték a fiuk: sporttal. A beszélge­tés azonban hamarosan komolyra fordult: az iskolai DISZ-szervezet munkája érdekelte vendégünket. A kérdésekre, hogy hogyan segíti a DISZ az igazgató munkáját, hogyan segít a gyengébb tanulóknak a tanu­lásban, feszes vigyázzban válaszolt Kovács András III. á. osztályos ta­nuló, DISZ-vezetőségi tag. Az őszin­te feleletekért Oszipova elvtársnő is­kolája Kcmszomol-titkárának aján­dékát, egy Komszomol-jelvényt tű­zött Kovács András kabátjára azzal a kívánsággal, hogy a jövőben még jobb munkát végezzenek és többet segítsenek tanáraik munkájában, mint eddig. A fiuk méltán érezték azt a nagy- nagy büszkeséget, amely eltoltotte őket Oszipova elvtársnő látogatásával és megfogadták magukban: méltó kö­vetői lesznek a magyar ifjúság példa­képének, a lenini Komszomolnak. AZ ÖRA bizony gyorsan elszállt és az estébehajló, sötétedő gimná­ziumban tanárok, diákok hálatelt szívvel köszönteik el Oszipova elv­társnőtől és fogadták meg: látogatá­sa nem válik emlékké, hanem élő segítségként ott él napi munkájuk­ban. Ezzel viszonozzák a szovjet nép kiváló küldöttének sokatadó látog- tását. (A beszélgetés részletes ismerteté­sére visszatérünk.) ARATÁS IVÁNNAL A tábornok ellátogatott aszövet- séges repülők fogolytáborá­ba, amelyet a szovjet csapatok sza- bodítottak fel. A tábor kétemeletes téglaházakból álló gyártelepen volt. Már messziről éktelen lárma, énekszó és ordítozás zaja ütötte meg a tábornok fülét. • A tábor nem éppen józan vigalom színhelye volt. Az amerikai és angol repülők karonfogva dülöngéltek az utcákon, kurjongattak és hangosan tereferéltek. Örömük teljesen érthető volt. A né­metek már készülődtek, hogy gép­kocsira rakják és tovább vigyék őket Nyugatra, de ekkor a gyárba beha­tolt az első orosz harckocsi. Kezdet­ben a foglyok nem akartak hinni a szemüknek az orosz harckocsi lát­tán. A harckocsi közeledtére szö­késnek eredtek, azt hitték, hogy visz- szavcinulás,. előtt a németek ki akar­ják őket irtani. A harckocsi egy pillanatra meg­állt, mintha a levegőbe szaglászott volna hosszú ágyúcsövével, majd be­rontott a német őrség kellős közepé­be. Aztán hátrahúzódott, egyhelyben dübörgött és nekihajtott a háznak, ahová a németek behúzódtak. A ház, mint erős ökölcsapásra a pofacsont, egyszeriben szétrepedt, A harckocsi megfordult tengelye körül, két löve­déket eresztett a foglyok elszállítá­sára az úton veszteglő tehergépko­csikba, aztán eldübörgött. Hiába futottak utána a hálálkodó amerikaiak és angolok, hogy kiemel­jék az acélkolosszusból a dicső szov­jet fiúkat, a kétszáz fogoly repülő váratlan, nyugodt és karakán felsza­badítóit. A dicső fiúknak 1 úgylátszik más dolguk akadt. Hernyótalpuk el­némított egy német légvédelmi üte­get, aztán eltűntek a kanyarban. Amikor az orosz csapatok megjöt­tek, az angol és amerikai repülők egyre faggatták a táborukba betért orosz tiszteket, hogy mondják meg nekik: ki ült a felszabadító harcko­csiban. Nevetségesen hangzik, de az ango­lok és amerikaiak szemmelláthatóan a kétszáz angolszász megmentését tartották a háború egyik legtüne­ményesebb fegyvertényének. A szovjet tisztek csak legyintettek rá: — Nem mindegy az? Közölték a repülőkkel, hogy már néhány »Douglas« áll készenlétben: hamarosan elszállítják őket a repülő­térre. A megérkezett tábornok láttára az angolok és amerikaiak sorakoztak és tisztelegtek, kiki a maga módján: az amerikaiak jobb tenyerüket könnyed mozdulattal a homlokukhoz és előre­lendítve, az angolok pedig merev tartással kapták sapkájukhoz kissé kifordított tenyerüket. A tábornok kiszállt a kocsiból, sorba kezetfogott az elől álló szövet­séges tisztekkel és tolmácsa útján megkérdezte, nincs-e szükségük .va­lamire? A magas angol, Sir Reginaid Tang- ley, a brit királyi haderő ezredese válaszolt neki. Megköszönve a szovjet parancs­nokság szíves gondoskodását és igazi bajtársi magatartását, kijelentette, hogy a foglyok semmiben sem szű­kölködnek. Az volt az egyetlen kí­vánságuk, ha lehetséges, értesítsék sürgönyileg a hozzátartozóikat, hogy valamennyien életben vannak és egészségesek. A tábornok méltányos­nak találta a kívánságot és azt indít­ványozta, adják át segédtisztjének a táborban lévők név- és ranglajstro­mát. Az adatokat sürgönyileg továb­bítják majd Moszkvába, a brit, illet­ve amerikai katonai misszióhoz. gy szemüveges amerikai őr­nagy más kérdésekkel hoza­kodott elő: nem maradhat-e tovább­ra is ott? Az ördög tudja, hogyan jut el innen ebben a zavaros pillanat­ban. Ha a tábornoknak nincs kifo­gása ellene, szívesen beáll a szovjet légierő kötelékébe addig, amíg az Oderánál nem találkoznak az ame­rikaiakkal, ott aztán majd átmegy az övéihez. —, Az Oderánál? — kérdezte a tá­bornok. — Az Oderánál kérem nin­csenek amerikaiak. Ott a németek állnak. Az amerikaiakkal valószínű­leg csak valahol az Elbánál fogunk találkozni. — Berlint ezek szerint Önök fog­lalják el? — kérdezte egy angol őr­nagy. A tábornok fürkésző pillantást ve­tett rá és röviden csak ennyit mon­dott: — Igen. A társalgás udvarias volt és csen­des, de hirtelen kavargás támadt a szövetséges tisztek soraiban. Az ez­redesek és őrnagyok mögött tolongó, kapatos altisztek és hadnagyok, fél­retolva rangidős bajtársaikat, előre­törték magukat és lelkesen szoron­gatták a tábornok és a mellette álló szovjet tiszt kezét. A találkozás egy­szeriben elvesztette hivatalos jelle­gét. Ujjongó közbeszólások és éljen­zések röpködtek a levegőben: — Thanks, boddies! . . . (Köszö­net, öreg fiúk!) —: Long live Russia! . . . (Éljen Oroszország!) A brit királyi légierő ezredese, Sir Reginaid Tangley méltatlankodva csóválta a fejét, majd hirtelen udva­riasan elmosolyodott, kissé elnézően, ahogy gyerekcsínyen szoktak moso­lyogni a felnőttek. Mosolya még szé­lesebbre húzódott, amikor észrevette magán a tábornok fürkésző tekinte­tét. Végül fülig szaladt a mosolya, amint látta, hogy az úton vonuló szovjet katonák szívélyesen integet­nek a felszabadított szövetséges tisz­tek felé. Csak a két füle korlátozta mosolya további bontakozását. Az úton megállás nélkül vonult a szovjet katonák áradata. Szelíd, szí­vélyes arckifejezésükről Tangley olyasmit olvasott le, amit az erő ön­tudatának lehetett volna nevezni. Az orosz harcosok nem' siettek, de szí­vósan és öntudatosan meneteltek nyugodt, kissé ravaszkás tekintettel szemlélve az útjukba kerülő jelensé­geket. Széllengette esőköpenyük csattogott rajtuk, akár a vitorla. Tangley visszaidézte magában azt a számos beszélgetést, amelyet a magasrangú brit tisztek folytattak egymás között arról, hogy Oroszor­szág elvérezve kerül ki ebből a há­borúból. »Szó sincs róla — gondolta most Tangley és hirtelen kínos nyug­talanság fogta el: .— Ezek bizony jó mélyen benyomultak Európába«. Mosolya ennek megfelelően fogyat­kozni kezdett, mind jobban és job­ban. Ekkor elmosolyodott a tábornok. És kiderült, ez- a szigorú arc tud olyan gúnyosan és áthatóan is moso­lyogni, hogy az angol kényelmetlenül érezte magát tőle. \ bban a percben megérkeztek az autóbuszok, hogy a szövet­séges tiszteket kivigyék a repülőtér­re. A tábornok tovább folytatta az útját. (Dudás Kálmán fordítása.) 1915 nyarán az első orosz hadifo­goly-csoport megérkezett hozzánk a majorba. Éppen az aratást kezdtük meg. Az uradalomban a foglyokat is munkába állították . . . így történt, hogy én a hatalmas termetű, erős fizikumú Iván marokszedője lettem. Ismerkedésünk kezdete ugyan nem ígért barátságot, mert az én Ivánom mint élkaszás, oly gyorsan haladt és olyan széles rendet vágott a más­fél méteres rozsban, hogy legnagyobb igyekezettel sem tudtam nyomon kö­vetni. — No Jóska — mondtam ma­gamnak elkeseredve — te aztán jól kifogtad ezzel a hatalmas emberrel. — így beszéltem róla mindaddig, mig meg nem ismertem. Legtöbbször ar­ra gondoltam: azért vág olyan nagy rendet, azért siet oly nagyon, hogy megszökjem. Verejtékezve és lihegve kapkodtam a-sarlót s közben a me­legtől elvakultan mondtam szitkokat Ivánra. Amint a nap fokozatosan ívelt a láthatár szélétől felfelé és egyre forróbb sugaraival árasztotta el az aranysárga búzatengert, az én tekintetem is ilyen fokozatosan szú­rósabb pillantásokkal méregette vé­gig Iván izmos termetét. Amint szőttem gondolataimat, hir­telen hátulról valaki megfogott s villámgyorsan a magasba lendített, mintha el akarna ejteni, de azután újra elkapott és óvatosan állított talpra. Ijedten fordultam hátra s nagy meglepetésemre Iván állt előt­tem hatalmas termetével, arcán jó­ságos mosollyal. — Zsárkó jeszty — mondta vala­hogy ilyenformán, amit én természe­tesen nem értettem. De ő nem törő­dött azzal, hogy értem-e vagy sem. Előhúzta zsebkendőjét, fölém hajolt és szinte apai gyengédséggel töröl- gette le arcomról a verejtéket, az­után sapkáját fejembe nyomta és tréfás vigyázz-állásba állt előttem, közben nevetgélve mormolta a szá­momra érthetetlen szavakat. Majd elvette tőlem a sarlót és percek alatt marokba szedte a levágott gabonát. Meglepetésemben csak bámultam rá. — Hát ilyenek ezek az orosz em­berek? — villant át agyamon — s éreztem, hogy arcom majd kipattan a szégyentől. Szerettem volna bocsá­natot kérni tőle korábbi gonosz gon­dolataimért és megköszönni segítsé­gét. De még inkább szerettem volna ott előtte nyomban világgá harsogni, hogy mennyire aljas hazúgság mind­az, amit mi addig róluk, oroszokról tanultunk és hallottunk. Mivel be­szélni nem tudtam vele. csak néztem rá, szinte megsemmisülve. Mikor Iván a marokszedés végez­tével ismét elém állt tréfás tisztel­géssel — mintha karddal tenné — átadta nekem a sarlót és nevetve megveregette a vállamat. Alig mer­tem felpillantani a nagy tányérsap­ka alól. Roppant zavaromban lekap­tam a sapkát fejemről, hogy vissza­adjam neki, de ő elhárító mozdula­tot tett és a tűző napra mutatva ma­gyarázta, hogy a sapka okos dolog és ha meleg is, csak tűrjem, mert megvéd a napszúrástól. Ettől kezdve olyan meleg barátság fejlődött ki köztünk, amire még most 39 év múltán is elérzékenyülve gon­dolok. S Ijabár beszélni nem tudtunk egymással, mégis, szinte tökéletesen megértettük egymást. Mire dél lett, már azt is megtudtam tőle, hogy 42 éves, hogy ő is. uradalmi cseléd és neki is van egy hozzám hasonló U éves szőkehajú kisfia, aki talán most épp úgy, mint én, verejtékezik az uraság tarlóján. — Én is elmondtam neki, hogy az én apáin is 42 éves, hogy épp olyan erős, nagybajúszú ember, mint ő. Barátságiinkat Iván azzal pecsétel­te meg, hogy este, amikor a sapkáiét vissza akartam adni, felkapott, he­vesen magához ölelt és értésemre adta, hogy a sapkát örökre nekem ajándékozza. — Ezen a nyáron szedtem először markot, ami bizonyára nagyon hosz- szú, keserves lett volna, ha a sors nem hoz össze ezzel a derék, becsü­letes orosz paraszttal. Mellette könnyű volt a munka. Egész aratás ideje alatt ő volt az első kaszás és rendszerint azt tette, amit az első na­pon: gyorsan előre sietett, hogy az­tán nekem segíthessen. Nem csoda, hegy úgy megszerettem, mint ahogy ínég senki idegen embert életemben. De nemcsak őt, hanem rajta keresz­tül fogolytársait is és az egész orosz népet. És egy napon, amikor ezt az első hadifogolycsoportot elvitték tőlünk, sírva búcsúztam el Ivántól. A nagy tányérsapkát pedig sokáig, szakad­táig őriztem, mint legkedvesebb em­léket attól az embertől, aki arany­szívével elsőként tanított igaz em­berségre. Szalai József.

Next

/
Thumbnails
Contents