Somogyi Néplap, 1953. november (10. évfolyam, 257-280. szám)
1953-11-07 / 262. szám
Éljen a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 36. évfordulója AZ OKTÓBERI ÉJSZAKA Részlet Nyikolaj Nyikityin elbeszéléséből APRÓ TÖRTÉNETEK A NAGY NAPOKBÓL EGY EMBER A MUNKÁSTELEPRŐL Este érkeztünk meg Petrográdba. Anyám teát főzött és sok jó ennivalót tett az asztalra. Jegor remekül érezte magát és nagy hévvel beszélt frontélményeinkről. — Nagy időket élünk, nénikém — mondta. — Itt bomlásról beszélnek, mi meg a román fronton ... Nem sikerült befejeznie a mondatot, mert az ablaküveg úgy megremegett, hogy csaknem betört. — Nyolchüvelykes... — mondta Jegor. Anyám keresztet vetett. — A bolsevikok... Ma van a felkelés. ■— Ma? — kérdezte Jegor. — Már a pályaudvaron gondoltam, amikor láttam, hogy egy komisszár katonákat toboroz ... Persze a pályaudvarokon kezdték. De te sürgettél, hogy gyerünk haza — fordult hozzám. — No, most aztán itthon vagy. Egészen sápadt lett és szemrehányóan nézett rám. Összeráncolta a szemöldökét, felállt és odébblökte a székét. — Elég volt a teázásból... Gyerünk! — Hova mentek ilyenkor, fiam? — kérdezte ijedten anyám. — Az utcára! — felelte helyettem Jegor. — Azért jöttünk! Valami furcsa érzés vett erőt rajtam. Valahogy nehezebb volt a meleg szobából harcba indulni, mint a lövészárokból, ahol amúgyis kemény az élet. Erőszakkal kellett kiszakítani magam ebből a meleg környezetből. Kirohantam a szobából. Anyám utánam futott. Jegor rosszalóan nézett utánunk, majd követett bennünket. Vállamra tette a kezét és odatolt anyámhoz. — Mindig egyedül van — mondta. — Búcsúzzatok el... Megcsókoltam anyámat. Sírt szegény. Jegor is megölelte, megcsókolta. Nagyon szégyeltem pillanatnyi gyengeségemet; fogtam a puskát és elindultunk. Jegor az utcán egy katonától megtudta, hogy a küldöttek a Szmolnij- ban tanácskoznak. Odasiettünk. A Szmolnij-tér valóságos táborrá vált, rá sem lehetett ismerni. Teherautók jöttek, megrakodva fegyverekkel. Közvetlenül a gépkocsiról osztották szét a fegyvereket és a lőszert a vörösgárdistáknak. A Szmol- nij körül gerendákból barrikádot állítottak. Az emberek a kertben gyülekeztek. Egyesek ott gyakorolták a pisztolylövést. A főbejáratnál ágyuk álltak, a folyosón gépfegyvereket cipeltek. A fák alatt páncélautók zakatoltak. Nehéz volt a levegő az elhasznált benzingáztól. A Szmolnij pedig olyan volt a kékesszürke, hideg ködben, az ablakaiból kiáradó vakító fénnyel, mint valami óriási hajó. Azt mondták a vörösgárdisták, hogy a nagy oszlopcsarnokban a szovjetek második kongresszusa folyik. — Lenin is ott van? — kérdezte halkan, izgatottan Jegor. — Ott — felelte egy szőrmesapkás munkás. — Bemegyek én is — súgta a fülembe Jegor. Meghagyta, hogy fél óra múlva várjam ott és eltűnt. A tér feketéllett az emberektől és a gépkocsiktól. A távolból lövések hallatszottak. Jegor jósokára érkezett vissza. Mint mindig, most is egészen váratlanul jelent meg. Zsúfolt tehergépkocsi állt meg mellettem, csikorogva fékezett. A tetejéről, mintha a sötétségből jönne, Jegor vidám hangját hallottam: — Gyerünk... szállj fel! Felkapaszkodtam. A gépkocsi elindult és őrült sebességgel vágtatott az utcákon. Jobbra-balra dülöngéltünk a tetején. Jegor erősen megszorította a karomat és diadalmasan a fülembe kiáltotta: — Láttam Lenint!... Csapatunkat a Nyári-kerthez «küldték. Ott mindannyian leugráltunk a gépkocsiról. Nekiindultunk a sötét és poros Mars-mezőnek. A távolban tovább folyt a lövöldözés. Két üteg vágtatott az óriási téren keresztül. — A kadétiskola visszavonul... — mondta valaki. Már csak a vágtató junkerek hátát láthattuk. Csapatunk élén Jegor haladt. Elértük a Pavlov laktanya hosszú, komor épületét. Kihalt, fekete ablakairól láthattuk, hogy a kaszárnyában lélek sem maradt. Egy őrszem a Moj- ka felé irányított bennünket. A lövöldözés a Téli Palota felől erősödött. Mindenfelé sűrű láncban álltak a felfegyverzett munkás- és katonazászlóaljak. Sok ember zsúfolódott össze, mégis ünnepi rendben várták csapataink a támadás percét. Kis idő múlva gépkocsi gördíit keresztül a csatorna hídján, majd- lassan elhaladt soraink között, ránkvetve egyetlen fényszórójának sugárkévéjét. Három köpenyes férfi közeledett a gépkocsi felé. Az egyik, akinek pipa volt a szájában, elvált a másik kettőtől és magához hívta a csapatok parancsnokait. Nem hallottam, hogy mit mondott Jegornak, de Jegor ezután felsorakoztatott bennünket. A Pevcsevszkij-hídnál három csatárláncot alakított csapatunkból. Én az elsőbe kerültem és igyekeztem Jegor közelében maradni. A régi kormány a Téli Palotában bújt meg. A palota ablakaiban hol kigyulladt, hol elaludt a fény, mintha az ott rejtőző emberek valami furcsa játékot folytatnának. A forradalom vezérkarának gépkocsijai gyakran jelentek meg a Palota-tér jobb- és balszárnyán. Az emberek minden gépkocsit körülfogtak, mind szerettek volna mielőbb híreket hallani a Szmolnijból. A palota körüli barrikádokon a szalagcsere rövid szüneteitől eltekintve, állandóan szóltak a gépfegyverek. Úgy éreztük, hogy közel vagyunk a célhoz. Mindegyikünk abban reménykedett, hogy ő fogja el Kerenszkijt... Mindenfelől a mi harcosaink hangját hallottuk; gyűrűben vették körül a Téli Palotát, s a tér úgy zúgott, mint a tenger. A Sándor-kertben valaki fáklyát gyújtott, amely megvilágította az arcokat. Ez valami jel lehetett, mert a Péter-Pál erődben tüzérségünk azonnal megszólalt. Jegor felállt. — Lenin nevével előre! — kiáltotta. Előugrottunk a boltívek alól. A palota nagykapuja kinyílt. A junkerek két ágyút gördítettek elő. Jegor csatárláncait az ágyúk ellen vezényelte. Puskákból lövöldözve előretörtünk a kapuig, visszavetettük a junkereket, leugrottunk a pincébe és felrohantunk a lépcsőn abban a hi- szemben, hogy tovább jutunk a palotában. A lépcsőn azonban lesből tüzeltek ránk. A pince sötétjében álig láttuk egymást. A harcosok egyrésze a pincében maradt, másrészük követte Je- gort az első emelet halványan megvilágított folyosójára. Az ablakok mentén piszkos matracokon junkerek százai feküdtek. Piszok és veríték bűze terjengett, mindenfelé cigarettavégek és üres borosüvegek hevertek. A junkerek megijedtek a vörösgárdistáktól és a katonáktól. Egyesek eldobták fegyvereiket, mások elfutottak, Jegor nem üldözte őket. Várta, hogy egész csapata odaérkezzék ... Ekkor a junkerek csoportjából kivált egy fiatal, jólöltözött hadapród. Mikor látta, hogy Jegor a parancsnok, tisztelgett előtte. — Ellenállásunk céltalan — mondta és kérte Jegort, hogy kövesse a Téli Palota vezérkarához. — Miért? — kérdezte Jegor. — Mint parlamenter válaszolta a hadapród. — Mi megadjuk magunkat. Úgy tudom, önök nem akarnak felesleges vérontást... Mi sem. A hadapród elvörösödött. Jegort egy pillanatra megtévesztette a katona félelmet és reménykedést kifejező kék szeme. A junkerek kihasználták ezt a pillanatot: hirtelen körülfogták és magukkal cipelték Jegort. Végig a folyosón minden sarokból tüzeltek. Mi a lépcső felé haladtunk, menetközben válaszolva a tüzelésre. Reggelre végétért a harc: győzött a szovjethatalom. A tér macskakövein kilőtt töltényhüvelyek hevertek. A letartóztatott minisztereket a folyóparton vezették a Péter-Pál erődbe. Szerettünk volna azonnal leszámolni velük, de a tengerészek nem engedték. A palota körül már a mieink álltak őrt. A cár monogrammjával díszített falon túl, a kis kertben feküdtek az éjszaka folyamán elesett matrózok, katonák és vörösgárdisták. Nem sokan voltak. Itt találtam meg Jegort is; tágranyitott szemmel, felhúzott szemöldökkel feküdt. Tekintete tiszta volt és nyugodt. Néhány év előtt véletlenül találkoztam valakivel, aki ott volt Jegor kivégzésénél. Részletesen elmondta, hogyan ölték meg. Nagyon megverték Jegort, aztán fegyvertelenül egy vörös posztóval borított hosszú asztal elé kísérték. Palcsinszkij mérnök, az Ideiglenes Kormány teljhatalmú megbízottja Petrográd diktátorának érezte magát. Az asztalnál ült és jobbra-balra pillantgatott a cári tisztekre és tábornokokra. — Mi a mondanivalója? — fordult Jegorhoz. Jegor hallgatott. — Csak egy dolog mulattat engem, főméltóságű uram — mondta Pal- csinszkii egy tábornoki egyenruhát viselő, izgő-mozgó kövér emberhez fordulva — miben reménykedik ez a maroknyi csapat? Hiszen néhány nap múlva feltétlenül leszámolunk velük. Jegor úgy nézett rá, mint valami őrültre. — Oroszország mivelünk van — mondta halkan és határozottan, mintegy sajátmagának. — Talán egész Oroszország katona? — kérdezte Palcsinszkij. — Oroszország mivelünk van — ismételte Jegor. — Tudja, hogy mi vár önre? — Mi? kérdezte Jegor mosolyogva. — ön tiszt, nemde? — Nem. — Nem? Egyszerű közlegény? Palcsinszkij hangjából csodálkozás csendült ki. — Jegor Petrov közkatona... ez vagyok a szolgálati szabályzat szerint! — mondta mosolyogva Jegor. — De bármi történik is velem, magukat már semmi sem menti meg a pusztulástól! Most a mi szavunkra figyel az egész világ ... Palcsinszkij felugrott. A tábornok hadsegédei kivezették Jegort. Ott lőtték agyon két lövéssel egy nagy fehér oszlop mellett. „A SZOVJETHATALOM ELSŐ SZAVA" N. Oszenyev festőművész képe A mi telepünkön tulajdonképpen csak decemberben kezdődött az Októberi Forradalom. A gyár legtágasabb műhelyében, a hengerdében gyűltünk össze és ott választottuk meg a munkásbizottságot. A szónoki emelvényre — amelyet egy ócskavaskupac helyettesített — Kirill Mironov, egy köpcös, vörösszakállú hengerész lépett fel elsőnek. De még két szót sem szólhatott, mindenünnen kiáltások hangzottak fel: —- Ő legyen az elnök!... — Úgy van! Éljen Kirjusa! — Éljen az elnök! Mironov segélytkérően nézett körül, mondani akart valamit, de a munkások lelkes kiáltásai elnyomták Mironov hangját, s csak a szája mozgásából gondolhatta az ember, hogy azzal kezdte: «Elvtársak! ...» S már készült is a határozat szövege, hogy az üzem munkásai Kirill Mironovot «a termelés feletti munkásellenőrzést gyakorló» bizottság elnökévé választják. És amikor magasba lendültek a kezek, hogy helybenhagyják Mironov jelölését — csak akkor jutott végre hozzá, hogy közbekiáltson: — Dehát elvtársak! Nem lehet, hiszen én még ... Senki sem hallotta szavait. Odarohantak hozzá a «szónoki emelvényhez», vállukra kapták és lelkes hurrázás közepette vitték a gyári irodához. Az egyik szoba ajtajára közben már ki is szegezte valaki a táblát: «Munkásbizottság». A végrehajtó bizottság elküldött egy alkalommal Mironovhoz egy cédulával, amelyben öt villanylámpát kért a gyártól. Mironov elvette a papírt, figyelmesen megnézte, aztán engem kezdett vizsgálni, tréfásan hunyorítva. — Mondd csak, kedveském, jártál te iskolába? — Jártam. Elemibe. — No az szép dolog!... És olvasni is tudsz? — Tudok. — Igazán? — Isten bizony, tudok, Kirill Sza- velics! — Ne esküdözz. Lássam, el tudod-e olvasni, ami itt áll ezen a papíron, amit hoztál. Akkor elhiszem. Fogtam az írást és elolvastam. — No nézd csak, igazán tudsz ... Derék dolog. Hát írni tudsz-e? — írni is tudok. — Eiha! Aztán mondd, nem füllentesz? — Nem. — No, majd meglátjuk. A DIFI Ezerkilencszáztizenkilenc. Alig 20 versztnyire lehettek tőlünk Kolcsak bandái. A Komszomol első nemzedéke mind egy szálig a fronton volt, az új Komszomol-szervezetben még a legidősebb tag sem volt több 16 évesnél. Vityka éppenséggel csak 13 volt, de — akárcsak a többi — pillanatra sem vált volna meg ócska puskájától. A komszomolisták nappal teljesítettek őrszolgálatot a telep utcáin. Vitykát a telep bejárata elé állították, persze nem a front felőli, hanem a hátsó kapuhoz. Életében először volt akkor őrségen. A fontos megbízatás tudatában büszkeség és izgalom duzzasztotta mellét. Hamarosan szárnyrakapta gondolatait gyerekfantáziája ... -Tyüh, de jó lenne most foglyul ejteni egy fehéret; vagy lefülelni egy ellenséges felderítőt!... Egyenesen odavinné a parancsnok elé, feszes vigyázzba vágná magát és jelentést tenne ... — Hé, gyerek, mit csinálsz te itt? Vityka előtt, mintha csak a földből nőtt volna ki, magastermetű, ismeretlen ember állt meg, prémbekecsben, füles katonasapkában, vörös bajusszal az orra és a szája között... Vityka nagy szemeket meresztett a furcsa külsejű emberre. Ki ez — a mi emberünk, vagy ellenség? ... Ha a mi emberünk, vörös szalag lenne a sapkáján, ha a fehéreké, valami epolett lenne a vállán. Ezen azonban se egyik, se másik. Csak mosolyog. — Azt kérdeztem tőled fiam, ki vagy és mit csinálsz itt? —• Én bácsi... nem vagyok se fehér se vörös, a helyi ifjúság — bökte ki végre Vityka. A bajúszos ember jóízűen kacagott. — Szóval se vörös, se fehér? Értem. Nagy diplomata vagy te, fiacskám! ... — Jó, de most már mutassa az igazolványait — igyekezett hivatalos hangot használni Vityka. — Ez már férfias beszéd!... Vityka gondosan átvizsgálta az iratokat, aztán egyszercsak hamisítatlan gyerekmosoly vonta be szeplős arcocskáját. Felvette az asztalról a tollat, bemártotta a tintába és a kezembe nyomta. — Hát akkor írd oda a sarkába, hogy «Szjomin raktárnoknak, pont. Adj ki a VB-nek öt lámpát...» Megvan? — Meg. — Mutasd csak... Ez már igen, derék fiú vagy! Figyelmesen vizsgálgatta az írást, aztán vette a tollat és nagyokat szuszogva, minden erejét megfeszítve, hogy még a verejték is kiült a homlokára, odaírta csupa nyomtatott nagybetűvel, hogy «Kir. Mir.» — ami nyilván azt jelentette, hogy Kirill Mironov. Sokáig simogatta a fejemet vasportól és tűztől feketére mart, kemény kezével, s közben a papírt nézte. Aztán körülnézett a szobában és halkan megkérdezte: — Idefigyelj, kedveském, megtaníthatnál engem is írni-olvasni? ... Mert látod . . . elnöknek választottak ... aztán ebből ilyen baj származik. Emiatt az aláírás miatt Kiri-Mi- rinek hívnak a tréfacsinálók. Nekem meg ezen igazán nincs kedvem nevetni... Ettől kezdve sok-sok téli estén ültünk együtt Kirill Mironovval az ábécéskönyv mellett. Tizennyolc tavaszán aztán, az egyik ilyen estén Mironov elvtárs különös kedvességgel kínálta a teát meg a fekete kétszersül tét. Aztán így fordult hozzám: — Mondd csak, ide tudnád adni nekem ezt a könyvet? — Nagyon szívesen, Kirill Szavele- vics. — Köszönöm. Tudod, vége a mi kettőnk esti egyetemének. Holnap a frontra megyek. A helyi zászlóalj komisszárja leszek. Meg kell verni a fehér bitangokat. A könyvet magammal viszem, most már magam is el- igarzodok benne valahogyan ... ... Nemrég a Szakszervezetek Háza oszlopcsarnokában a békekongresszus szónoki emelvényén egy őszhaiú, borotváltarc'ú, keménytekintetű férfit láttam. Lapozgatott egyet-kettőt a jegyzetei között, aztán félretéve őket, arról kezdett beszélni, hogyan harcolnak a szovjet emberek a békéért a forradalom első napja óta. Lenin és Sztálin szavait idézte ... Mikor lejött az emelvényről, odaléptem hozzá, örömömet és meghatottságomat alig tudtam visz- szatartani. Kezet nyújtottam neki: — Jó estét, «Kiri-Miri» elvtárs! Késő éjszakáig _kóboroltunk a moszkvai utcákon, s”a munkástelep Októberének emlékeit idézgettük. — Ne higgye ám, hogy gyávaságból mondtam, hogy se vörös, se fehér! ... Ki akartam puhatolni, hogy maga miféle szerzet. — Tudom én azt, fiacskám. Hiszen azért mondtam, hogy nagy diplomata vagy. Vitykán rajtaragadt a «diplomata» elnevezés. Eleinte megsértődött miatta, aztán hozzászokott. De dicsőséget nem ezzel szerzett magának. Vitykát nagyon megszerette a bajúszos ember, akiről hamarosan kiderült, hogy a helyi forradalmi bizottság újonnan kinevezett elnöke. Magához vette Vitykát, aki amolyan szárnysegédje lett. Ö is füles sapkát tett a fejére és úgy körülcsavarta magát mindenféle szíjakkal, hogy még mi is megirigyeltük. Egyszer aztán a forradalmi bizottság elnöke felsorakoztatta az udvaron a rendkívüli helyi alakulatot és így szólt: — Elvtársak, engedjétek meg, hogy nyilvánosan köszönetét mondjak a forradalmi bizottság előtt Viktor N. elvtársnak, aki elfogott egy kémet és ezzel nagy szolgálatot tett a Vörös Hadseregnek és a forradalomnak! ... Vityka lángvörös arccal állt ott és zavartan mosolygó arcocskáján büszkén ragyogott a két szeme. Mikor azt akarta mondani, hogy «a forradalmat szolgálom!» — elfúlt a hangja az izgalomtól, csak tátogott, de egy szó nem sok, annyi nem jött ki a torkán. A templomszolga volt a kém. A fia a harangtoronyból papírsárkányt eregetett a levegőbe, mindenféle színes papírcsíkokkal a sárkány farkán — így jelezte a fehéreknek csapataink mozgását. Az apja tanította rá. Vityka gyanút fogott és jelentette a forradalmi bizottság elnökének. ... Mostanában, valahányszor^ a lapokban közleményt olvasok diplomáciai fogadásokról és ott látom Viktor N. nevét, mindig a pirosra hevült «diplomata» Vitykát látom magam előtt szikrázó, fekete szemével.
