Somogyi Néplap, 1951. március (8. évfolyam, 50-75. szám)

1951-03-08 / 56. szám

4 SOMOGYI NÉPLAP CSÜTÖRTÖK, 1951. MÁRCIUS 8. Desanti: Titóék arca és álarca Magamban örültem szeren­csémnek és témát változtattam. — A szállodában több angol­szász tudósító lakik; mind azt mondják, hogy a népi demokra­tikus országok között Jugoszlá-5 viát kedvelik a legjobban... Kardelj arcán egy jóllakott puma nyugalmával, hátra vetette! a fejét. — Ó! Egészében nem nagyon szerethetik a népi demokratikus országokat. Nálunk azonban a partizánok mély benyomást gya­korolnak rájuk. Gondolja csak el: Randolph jChurchill nagy cso- dálója Titonak. Az amerikai missziók tagjai, akik kapcsolat­ban álltak a marsall vezérkará­val a háború alatt. Hamilton ez­redes és szárnysegédei csodálták Titot, Mac Lane angol tábornok ugyancsak bámulója- Az ön brit kolégája, Basil Davidson, a Ti­mes tudósítója igaz, becsületes dolgokat írt rólunk. Jugoszlávia hősiességével és munkalendületé- vel bizonyos mértékig még a re­akciósokat is leíegyverzik. Bizto­sítom önt, hogy Randolph Chur­chill nem tudja- elfelejteni a mar­sall és maga, az öreg Churchill... — Micsoda szörnyű öregember, ugye? Szovjetellenessége olyan mértékű, hogy még Angliában is sokan megijednek tőle. — Igen — helyeselt a minisz­ter. — Hihetetlenül szovjetellenes és még rá is hatást tett Tito marsall ereje és népszerűsége. Mit akar kérem a bátorság... Ezzel az engedékeny és Nyugat felé hajló hanggal, amelyet én úgy értelmeztem, mint az előbbi megvetésnek ellen súlyozását (amely ma már annyira másképp hangzik) beszélgetésünk befeje­ződött. Nem volt annyi lélekje­lenlétem, hogy megkérdezzem a miniszter úrtól, vájjon Churchill- nek a bátorsággal kapcsolatban olyan tárgyilagos környezete, mi­lyen véleménnyel van Sztálinról? Néhányan már beszéltek nekem Tito 1944-es meneküléséről Vis szikesére és Zsujovfcsról, aki a vezérkar élén helyettese. (Zsujo- vies e beszélgetés idején pénzügy- miniszter vöt.) De keveset tudtam és 'nein mertem Kardeljjel erről beszélni. Kardelj egyébként gyak­ran beszélt Rankovicsról, Gyi- laszrói, Dijadéról, de nem emlí­tette sem Zsujovocsot, sem Heb- rangot, a, Terv irányítóját. Ma már tudjuk, hogy abban az idő­ben a jugoszláv kommunista párt politikai bizottságán belül meg- kezlödött a harc a „nacionalista" és az „ínternaciena-liaták,, között. Ez utóbbiakat 1948 április 14-én letartóztatták, de sem Tito, sem rendeletének vékrehajtoi nem mer­ték kitűzni a pert. Mai szemmel ez a beszélgetés különös jelentőségű. Kardelj a napokban- tett közzé egy propagandafüzetet a jugo­szláv rendszerről. , Nem haragszom a titóizmus al- elnökére, amiért megfeledkezett 1946 végén folytatott beszélgeté­sünkről. Nem vitás, hogy azok a gondolatok, amelyeket közölt ve­lem, abban az időben gyakran hasznára voltak. Nos, a beteges hazudozók nyugalmával állítja ma akkori gondolatainak a hom­lokegyenest ellenkezőjét. ,,8oha. — jelenti ki lényegében — nem köve,tűk el azt a hibát, hogy higyjünk a népi demokeáciák le­hetőségében. Mi kezdettől fogva megvalósítottuk a proletariátus diktatúráját.“ (Folytatása következik. m Részlet Fagyejev: „AZ IFJÚ GÁRDA" című könyvéből Végtelenül és határtalanul terült él körülöttünk a sztgejppe. A látha­tár szelén tüzek, füstjellegek go' molgogtak, csak meissze-messze keleten fehérlettek a kék levegőig ben tiszta, világos bodor bárány­felhők és senki se csodálkozott vol­na, hu trombitás fehér angyalkák repültek volna ki. fityegnek eszébe jutott jóságos, puhakezű anyja. .. . . . Marna, mama! Mióta eszemet bírom, emlékszem kezeidre. Nyáron mindig barnára sütötte a nap s ez a barnaság télen is meglátszott, gyom géden, egyenletesen, csupán az erek körűi vetve árnyékot. Lehet, hogy érdekesek voltak kezeid, hiszen annyi munka jutott osztály részű kül. de az én számomra mindig selymesen gyöngédek maradtak és szerettem megcsókolni, ahol kéke­sen sötétlettek az erek. Igen, attól a pillanattól, hogy gondolkozni kezdtem, egészen az utolsó percig, amikor kimerültén, csendesen, utoljára fektetted mel­lemre fejedet, hogy kikísérj az élet vi­szontagságos útjára, mindig eszembe annak örökös dolgos kezeid. Emlékszem, amikor szappanliOr bos vízben lepedőmet mosták s e lepedők még olyan kicsinyek voltak, • mint a pelenkák, — emlékszem, hogy télen bundába burkolózva cipelted vállfán a vizes vödröket, keztyüs kis kezed a vállfára tetted magad pedig olyan kicsi és boly hős voltál, mint e kesztyű. Láttam az Ízületekben kissé inogduzzadl ujjadat, az ábécés könyv felelt és én csenlescn mondtam utánad: „bé-a.ba, ba-ba“. Láttam, erős ke­zeddel hogyan sarlózod a gabonát, miközben a sarlóra hajlítod a ga~ bonaszúrát, láttam a sarló villám­gyors csillogását, aztán a sarló és kéz hullámos mozdulatát, amikor a kalászokat úgy fogod csomóba, lvogy le ne törjed a learatott búzafeje­Emlékezem merev, téglavörös ke seid re, mely a jéghideg víztől meg­kér ge sédét t, te meg fehérneműt csavarsz. Egyedül voltunk, — úgy képzeltem el, hogy egészen egyedül — e világon. Emlékszem, milyen csolálcAasom ügyesen tudta kezed egy pillanat alat kihúzni find .ujjábát a Szálkát, emlékszem, mily gyorsan fűzted tű fokába a cérnát és énekeltél varrás közben - énekeltél, de, csak ma­gadnak és nekem. Mert nem volt olyan munka a világon, amihez kezed nem értett volna, vagy ami­hez gyönge lelt volna, vagy amit megvetett volna! Látom, mint gyúr­ták kezeid a tehéntrágyával kevert agyagos földet, hogy bevakoljad a házfala! és látom kezeid, amikor karod selyembe öltözött, egyik új jajon gyűrű, magasra emeled a poharat, mely színűitig tele van piros moldovai borral. És milyen megadó gyöngédséggel ölelte át ke­rek és hófehér karod mostoha apám nyakát, — mostoha apámét, akit arra tanítottál, hogy Szeressen en­gem s akit már csak azért az egyért is édesapám gyanánt szerettem, mert szeretett téged. De mindennél jobban emlékszem arra, miig selymes gyöngéden simo­gatták ezek a kissé érdes, meleg és mégis hüs kezed a hajaim, nyakam és mellem, amikor félig öntudatlanul fekültem ágyamban. Es ha fölnyitobtam szemem, mindig ott voltál mellettem, a szobámban éjjel mécses égett és te homályból néztél rám becseit szemekkel, ma­gad pedig oly csöndes és sugárzó voltál, egy szentkép. Megcsókoltam tiszta, fénylő kezeidet. Fiaidat elkísérted a háborúba, — ha nem te, akkor egy másik, aki éppolyan anya, mint te. — némely fiad hiába várod vissza és ha. nem néked jutott a keserű pohár, akkor más kapta osztályrészül, aki. épp­olyan anya, mint te. És hogy a háború iszonyú napjaiban akad a népnek egy falat kenyere, ruha ta­karja testét, a földeken Szénabog- lyák állnak, a síneken vonatok ro­bognak és virágzik kertben a meggy, láng dohog a kohóban és valamilyen láthatatlan erő fel­emeli a harcost a földről vagy be­tegágyból, amikor beteg, vagy sebe­sült. — ez mind mind anyám keze müve, — ac én, a te, az ő édes­anyjuk keze. Nézz körül barátom te is, nézz magad körül, mint én és valid be, kit bántottál meg az éleiben jobban, mint anyádat? Vájjon nem a te, az én, as ö sorsától, tévedésétől, bána­tától őszült.e meg anyánk hajat Eljön az idő, amikor gyöjrelmes önváddá változik mindez szívedben — ott az anyád sir hant fánál. Anyám, anyám!... Bocsáss meg, hiszen az egész világon egyedül csak te tudsz megbocsátani, mint gyermekkoromban, fejemre téve kezed . .. Kultúrverseny a Városi Tanács nagytermében Kultúrverseny lesz a Várofsá Tanács nagytermében ma, csütörtökön este S órai kezdettel, melyen, részi.tvesz a Kisiparosak Szövetkezetének kulitúr. csoporója_ a Vasutas S^aksizervezetj kui'iúi csoportja, a füredii-uticai MNDSZ kultúrcsoportja és a Táncsics Gimná­zium kultúrcsnpurtja. Minden dolgo­zót szereltette! meghív a rendezőség­AZ ÚJ KÍNA LEÁNYA Irta: L. Pocsivalov Hónapok óla nem esett az eső. A föld kőkeménnyé aszott, felülete meg­repedezett. Si-ki-taj falu lakói fohász­kodtak az éghez. És egy nap meg is jött az cső, csakhogy záporeső formá­jában és nyomában bánat szakadt a a falura. A hegyekről patakokban ömlött a zavaros áradat és a ház körül, melyben Kuo Csung-Cing lakott, várat­lanul folyó keletkezett. Ebbe a folyóba omlott bele a kis ház és romjaival együtt a víz a szegémyiparmzíok nyo­morúságos cókmókjái is elragadta. Elúszott a kislány piros papírruhába öltöztetett, legkedvesebb babája és ve­le úszott el a 9 éves Kuo Csung-Cing gyermekkora is. Tíz napig vándorolt a kislány a vé­geérhetetlen nvandzsuriai utakon. Anyja karjába kapaszkodott, hogy össze ne essen a fáradságtól. A tizedik napon, amikor áz utolsó kaoljan-lepényt meg­sütötték, az apa azt mondta: ,,Most már igazán koldusok tettünk“. Az apa szülőföldjüktől 500 U-nyíre vásárolt egy tenyérnyi fOldecslcét. Ro­zséból és szalmából új házat épített rajta. A z egyik nap úgy telt él, mini a run­s' Eseménytelenül múltak el, nem hagytak nyomot a kislány emlékezeté­ben. Alig-alig emlékszik valamire. A háztartási felszerelés mindössze két szalmazsákból, öt agyagcsészéből és egy vasüstböl állott. Az iisí nagy vol'j amikor az anya a tésztát keverte ben­ne, a tészta elbújt a fenekén. Egy na­pon, amikor Kuo Csing-Cing a mezőről hazatért, anyját mozdulatlanul, szinte kövémeredve látta ülni. Kékülő kezeit maga elé nyújtva, a szalmazsákon hol­tan feküdt.. Az éhség ölte meg. Az apa évröl-évre terméséinek na­gyobb részét elvitte a földesúrhoz. Adósságát törlesztette. Aztán jöttek a japánok. Majdnem mindent összeszed­tek, ami még megmaradt. Amikor a japánok elvonullak, az apa leüli a pad­lóra és óraszám üldögélt ezó nélkül. Mit is mondhatott volhaf A japánok voltál: az urak. A: apával együtt hritl- gattak a többiek is, Csak az öreg nagy­apó mászott le nesztelenül a kemence padkájáról és lelte rá kezét az apa vál­lára: .Tűrj, csak tűrj. „• Csang-Cseng! Nemsokára megváltozik“. És a nagyapónak mindannyian hit­tek. A nagyapó öreg volt és sok min­dent látott. Téli estéken, amikor az égés- csatád együtt melegedett, az öreg apó a jövőről beszélt. Az öreg szeretett beszélni és elbeszélései mindig mesék­re hasonlítottak. Eljön a nap, amikor emberek érkeznek, kaionasapkájiikon vörös csillaggal és velük együtt eljön a boldogság a faluba. Így beszéli a nagyapó. Es nemcsak a nagyapó. So­kan beszélitek így a faluban. De az öreg nem tudta kivárni a vö­rös csillagos embereket. Egy nap meg­halt, mialatt az egész család munká- bem volt. Hamarosan meghalt Kuo-Csung-Cing atyja is. Egy hideg januári napon halt meg. Nyolc napig feküdt belegen. Reg­gel japán katonák jöttek a kunyhóba és kergették a hegyekbe fát vágni a földesúrnak. Fagyos hideg volt és az apának láztól remegett az ajka. Egész éjjel lázban fetrengett és reggel, köz­vetlenül halála elölt felkiáltott: „Eljön­nek! El kell jönniük!“ Mindenki ladta, hogy kikről beszél. 1915 szeptemberében a japán rabló­kat megsemmisítette a hős Szovjet Hadsereg. Kilo Csung-Cing emlékszik, hogyan jöttek a faluba az orosz kato­nák. A kislány vörös csillagot látott a sapkájukon. Mikor az egyikük jóba- rút módjára, keményen megszorttoiia a kezét, Kuo-Csung-Cingnek eszébe jutott az apja, a nagyapja. Most már minden máskép tesz. Uj élet kezdődik. Azután váratlan esemény történt. Kuo-Csu-Oing egy fiatal orosz lányt látott maga előtt. ,4 tábort sátor előtt ült és a varkocsál fonogaitta. Vörös- csillagos sapkát viselt, kabátját váll­pánt díszítette. Ebben a pillanatban eldőlt Kou- Csung-Cing sorsa. Katonáinak kell len­nie minden áron. Nem hirtelen, nem egyszerre fogamzott meg benne az el­határozás! Eveken át érdeklődött, de a titkos vágy életcéllá lett. Kuonak számadása volt az ellenséggel. A nagy fájdalom gyűlöletet szült. Az első gondolata az volt, hogy beáll a: oroszok közé. Csakhogy nem ismeri a nyelvüket. Aligha fogják az oroszok maguk közé fogadni. Aztán Kuo megta­lálta az övéit. Nevetlek rajta, hazaküld­tek. A fiatal leány nem esett kétség­be Rövidre nyírta haját, férfiruhát öl­tött és jelentkezett a másik csapatnál. Amikor korát kérdezték két évet hoz latéit. Kntonabluzt kapott, nsadrágol, meg sapkáit. Így lelt Kuo-Csüng-Cingbol a 8. Népi Forradalmi Hadsereg kato­nája. Mindössze tizennégy éves volt. Az országban kitört a polgárháború. A Népi Felszabadító Hadsereg Mao-Ce- l'unrfvs Csu-Te vezérlete alatt dél felé űzte a Kuominiang-liordát. Kuo-Csung-Cing résziveit az ország felszabadításáért vívott harcokban. A kislány kitartó volt, bátor és energikus- Az élet idő előtt felnőtté avatta. Kuo az életet ismerő embereik pillantásával nézett, a férfiak kemény lépteivel járt. Senki sem sejtette benne a fiatal lányt. A jövő még nem rémítette meg: tisztán ált előtte. Katonactizmáiban be­járta az egész országot és látta: mi Igen nagy a hazája és milyen rossz sora van benne a szegény embereknek. Most már nemcsak az ellenségen állt bosszút Kou-Csung-Cing, hanem örömet is hozott honfitársainak. Egy alkalommal Mandzsúriában a lo­vasezred, melynek kötelékében Kuo is tartozott, egy kisebb várost támadott meg. A támadás alatt az egyik lovas- osztagot a Kuomintang-katonák el­vágták a többitől. Helyre kelleti velük állítani az összeköttetést. A parancs­nok Kuo-Csimg-Ginget hivatta magú­hoz: — Ezt a csomagot át kell adnod a körülzárt baj társaknak. Ha az ellen­ség kezébe kerülsz, semmisítsd meg. Az út két domb közölt vezetett. A dombokon Kuomintag-katonák voltak. Lőtték az utat. Kuo-Csung-Cing a ken­gyelekbe fűzte a puskáját, a ló hasa aló kúszott és vágtára hajtotta a lovát. A golyók csapkodtak körülötte, de a K i > ominlang-ka l omík rossz céllövök voltak. Kuo teljesítette a parancsot. Ek­kor tizenöt éves volt. Egy más alkalommal, egy mandzsu- riai falu közeiéiben, a csapat ellen­séges ellenállásba ütközött. A Kuomin- tang-katonák a dombon megerősítet­ték hadállásukat. Az ellenség negyven kitünően felfegyverzett katonából állt, a Kuo-Csung-Cing által vezényelt osz­tag mindössze tizenkét harcosból. A domb bevehetetlennek látszott Kuo háromszor vezette támadásra csapatát és - - bevette a mugaslalvt. Mikor az egység parancsnoka megszorította a kezét, tsz orosz teáiny jutott az eszébe. Kuo Csung-Cing helyében természete­sen ő is ugyanezt tette volna. Kuot bátorságáért hadi éremmel, az osztagot a Vörös Zázsló rendjével tüntették ki. 1949 januárjában /elszabadult Pe­king. A Kuomintang helyőrség megadta mayát. A népi felszabadító hadsereg továbbvonult, üldözve az ellenséget. Pekingben egyetlen ezred maradt. Ko­moly feladatot bíztak rá: a fogtyul- esclt Kuomintang-katonák átnevezését. Az ezred egy zászlóaljának politikai tisztjévé Kuo Csímg-Cinget nevezték ki. A fiatal katonai árnynak a nevelő szerepét kellett betöltenie. Egyszerű kínai parasztokkal volt dolga, akiket a Kuomiintcmg-főkotomposok félreve­zettek ugyanolyan szegényparasztokkal, mint az apja, vagy a nagyapja. Kuo megtalálta a szívükhöz vezető utat. Maga az-étet sugatta a fiatal lány­nak a megfelelő sztavakat. Mikor, az egykori Ku omintxmg - katonák, most már a felszabadító Népi Hansereg so ■ raiban, a frontra vonultak, megígérték, hogy hősökként fognak visszatérni. Sok közülük meg is tartotta ígéretét. Kuo Csung-Cing nem egyszer állt szemtől-szembe a halállal és mindig le­győzte a halált. Tizenkilenc csatában vett részt a fiatal leányt. Mikor a hu­szadik ütközet végétért, meglátta a Déli-tengert. így végződött az a nagy hadjárat, mely meghozta az új K'um felszabadulását. 1950-ben a hadserrtj- parancsnok átnyújtotta Kuonak a leg­magasabb kitüntetést, a Mao-Ce-Tung- rendet. Knot tavaly októberben Pekmgbe hívták. A zászlókkal díszített, nagy te­remben a hadsereg hősei és a munka élenjáró képviselői tartották konferen­ciájukat. Az értekezhet első napján Mao-Ce- Tung ott ült az elnökség tagjai között. Kuo Csung-Cing nézte őt és arról ál­modozott: jó lenne közelebbről is látni a vezért. A következő napon, az érte­kezlet befejezése után fogadás volt a ^Peking“-szállodában. A bejáratnál Mao-Ce-Tung állt és fogadta a vendé­geket. Kuot már mesziről megismerte és rámosolygott. Kue-Csung-Cing fel­indulton ragadta meg a barátságosan felényujtot kezet. Majd zavartan sut­togta: — Úgy vágytam arra, hogy Önnel találko zhassam. A vezér szemei jóságoson és apaían gyengédek voltak. — Hol tartózkodik jelenleg az Ön csapatat — kérdezte. A csapat a Huan-t ung tartományban állomásozott. Mao-Ce-Tung érdeklő­dött: Hogyan élnek a tartomány po­rosz fai. Kuo Csung-Cing beszámolt ar­ról, hogy a tartomány élete a felismer­het ethenségig megváltozott, az emberek már nem éheznek, mindenki számára jutott föld. — Ezt a mi nagyszerű hadseregünk sikereinek köszönhetik — mosolyodatt el Mao-Ce-Tung. Egy hónap múlva Kuot behívták az Uj Demokratikus Ifjúsági Szervezet Központi Bizottságába. — önt is beosztottuk n Szovjetunió­ba utazó küldöttségbe. Mikor Kuo elhagyta a Rizattságot, arra gondolt, hogy az utóbbi időben legbensöbb vágyai sorra teljesülnek. Az első szovjet határállomáson Kuo Csung-Cing vasutas egyenruhába öltö­zött nőt látott. Újra eszébe jutott az az ismeretlen szovjet leány, aki egész éle­iére barátjává szegődött. Bárcsak ta­lálkozhatna vele. Ezt a fiatal lányt az egész Szovjetunióban nem sikerütt megtalálnia. Ezzel szemben sok' fiatat fiúval és leánnyal ismerkedett össze, ugyanolyan életörömmel teli, vidám, élénk, fiatal emberekkel, amilyenekét hat éve otthon látott. A vasútállomá­sokon t a városok utcáin, a gyárakban, kolhozokban és iskolákban most új ba­rátokkal találkozott. És valamennyi au ő barátja! Kuonak kétszázmillió igaz barátja él a Szovjetunióban. ■ . . Moszkvából való elutazásának napján Kuo Csung-Cing felkereste a Vörös-teret. A Kreml tornyainak ru- binszínü csillagai szikráztak a napsü­tésben. Kuo Csung-Cingnek eszébe ju­tott az 1945-ös őszi nap. Az északról jött emberek ugyancsak vörös csilla­got viseltek sapkáikon. A parasztok „Sztálin katonáinak nevezték őket. Sztálin! A kislány lelki szemei előtt látta őt, amint dolgoz óasz tol ára ha­jolva az új világ sorsára gondol. Kuo Csung-Cing arra gondolt: Sztálin tudja, hogy e pillanatban a Kreml mellett egy fiatal kínai lány: az új világ leánya és védelmezője áll.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents