Tanítóképző Intézet, Sepsiszentgyörgy, 1910
7 ről a kultúra terére lépett, a magyar nemzet akkor megértette a történetnek és kornak hívó és intő szózatát. Tekintsünk vissza egy félszázaddal és bámuljunk. Csak az apokalipszis csodáiban lehet ahhoz hasonlót találni, a minő a magyar kultúra mezején egy félszázad óta végbement. A nemzet még csaknem teljesen parlagon hevert mezején olyan kultúralkotások emelkednek, amelyek bátran és büszkén állhatják meg helyüket az ókori népek messze, évszázadokra visszamenő kultúralkotásai mellett. Régi magyar költőink közül költeményeikben többen a magyar nemzetet Isten választott népének nevezik és újabbkori költőink közül is Vachot Sándor bensőséggel teljes hittel mondja a „Külföld rabjában", hogy van fajunknak önön Istene. És valóban keblünkben buzdító hit ébred, ha látjuk azt, hogy nagy kultúralkotásainknak nemcsak kereteit tudták létesíteni, hanem a gondviselés a maga idejében mindig küldött kiváló státusférfiakat, tudósokat, írókat, költőket és művészeket, akik ezt a keretet eddig mindig dicsőségesen be is töltik. De, hogy a magyar nemzet képes legyen a jövőben is nagy kultúr- missziójának megfelelni, arra nézve feltétlenül szükséges, hogy a nemzet minden kultúrtényezője, a legkisebbtől a legnagyobbig, a legalacsonyabbtól a legmagasabbig, az utolsó határszéli falusi óvodától kezdve fel az egyetemig, híven teljesítse a feladatnak rá eső részét. Ebből a munkából nem az utolsó rész jut a sepsiszentgyörgyi állami tanítónőképző-intézetnek. Ennek az intézetnek, a mely a mostoha és nehéz viszonyok közt is mindig hivatásának magaslatán állott. De a midőn ennek az intézetnek letűnt mostoha viszonyairól szó esik, úgy érzem, hogy nem lehet ezen mozzanat mellett megállás nélkül elhaladni. Én, akinek, ha nem is oly mértékben, mint az igen tisztelt Tanfelügyelő úr megjegyezte, mégis némi csekély részem volt abban, hogy ez a volt mostoha sorsú hamupipőke ma tündér-királylányi szépségében tündöklik a világ előtt. Én, aki láttam ezt az intézetet és fájdalomteljes megdöbbenéssel láttam nem megfelelő dísztelen helyzetben, én úgy érzem, hogy kötelességet mulasztanék el akkor, ha ma és itt ezen a helyen és ezen ünnepélyes alkalommal a kormány nevében nem emlékezném meg köszönettel arról a tantestületről, amely munkakedvét szinte lelohasztó, mostoha viszonyok között is mindenkor híven,
