Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1941

- 10 staféta útjának, méltó tehát, hogy levetkezvén a mindennapi élet minden sivárságát és kicsinyességét, szíveinkben mi is gyújtsuk fel az emlékezés fáklyáját s annak fénye mellett igyekezzünk megállapítani, hogy mit jelent ma nekünk magyaroknak általában s mit jelent a mi székely ifjúságunknak különösképen Széchenyi neve és szellemi hagyatéka.

Széchenyi nevéhez szorosan hozzá van tapadva az a megállapítás, hogy ő a legnagyobb magyar. Miért tartjuk épen öt a legnagyobb magyarnak ? A Magyar Tudományos Akadémia megalapítása, a Vaskapu és a Tisza szabályozása, a Nemzeti Kaszinó megteremtése, a Lánchíd megépitése, vagy a többi alkotásai adtak-e jogcímet ezen megtisztelő cím viselésére, vagy talán az, hogy vezére volt annak a reform-korszaknak, amely a régi feudális Magyarországból egy új modern, alkotmányos királyságot teremtett ? De hiszen azon a címen, hogy nehéz és fontos időkben vezették nemzetüket a honfoglaló Árpád, az országalkotó Szent István, a második honalapító IV. Béla, a minden nagy kérdésünket európai szemmel vizsgáló Mátyás király, az ékesszavú bíboros érsek Pázmány Péter, a kardot és bibliát egyaránt forgató Bethlen Gábor fejedelem, a magyar szabadságért minden áldozatra kész II. Rákóczi Ferenc, vagy Kossuth Lajos joggal igényelhetnék ugyanezt a megtisztelő elnevezést. Nem is ezért a legnagyobb magyar gróf Széchenyi István, hanem azért, mert nálánál mélyebben még soha senki át nem élte a magyarságot, és soha senki nem emelte az öntudat nagyobb világosságába, mint épen ő. Élete és könyvei a tettek és a gondolatok, amiket az a drámai élet s ezek a nagyszerű könyvek magukba zárnak, a magyar teremtő géniusz kivételes kinyilatkoztatásai. Hogy mi a magyar, ki a magyar, milyennek kell lennie, hogyan kell élnie, gondolkoznia, éreznie, cselekednie, mik a hibái, mik az erényei, mi a feladata, hivatása: ezekre a lét- fontosságú kérdéseinkre Széchenyitől kapunk feleletet. Mintha évszázadok imént felsorolt nagy magyarjai szellemének megsűrüsödött esszenciája fölé hajolnánk, amikor Széchenyi szelleméhez közeledünk, műveit olvassuk, tanításait hallgatjuk.

„Egyesült erővel iparkodjunk azon, — Írja — hogy Magyarországon egy ember se legyen kenyér és ruházat nélkül, födél és szakismeretek nélkül, és az erkölcsi műveltséget senki se nékülözze.“

„Nemzetünknek — Írja másutt — mindig az volt egyik legnagyobb hibája, hogy vagy nem bízott magában, vagy elbízta magát.“

S mily megkapó ezen kijelentése: „Mindenekelőtt áll előttem: hűség fajtámhoz“, vagy amidőn prófétai ihlettséggel jelenti ki: »Egyedül mi magunkban van a feltámadás."

Most kővetkező sorai pedig úgy hangzanak, mintha csak a közelmúltban irta volna valamelyik kitűnő tollú erdélyi publicista:

„Erdély szomorú állapotban van, minden oldalról feltornyosult fölötte a ború. De tiszta lélek, tiszta szándék és türödelem - az önmegtagadásnak e szülöttje — kifogják vívni a Szent Igazság jogait; az ellenségei megalázva ismét például szolgálandnak a világnak, hogy önkénnyel párosult erő békózhat ugyan, de nemzeteket csak lelkierő, bölcsesség és igazság hódíthat.“

Nem úgy hangzanak-e e szavak, mintha a mi huszonkét éves