Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1910
15 nekünk. Cselekedeteinknek két sarka van: a subiectiv: az én és az obiectiv: a külvilág. Minden tett az ember született, tehát nem szabadon választott természeti képességeinek — és a rajta kívül álló — tehát hatalmában nem levő környezet reá való hatásának közös gyümölcse. Én nem tehetek másként, mint a mit Istenadta mivoltom a külvilág nyomására belőlem előhoz. Hogy ezt egy mindennapi gépies példával világítsam : ha a nap olvasás közben a könyvemre süt, azt elfordítom sugárkévéje elől, mert ez sérti a szememet. E tettemet a nap külső hatása és szemem természete határozta meg, a cselekmény tudatos része pedig e két imperator rendelkezésének külső végrehajtása, tehát csak jelentéktelen függelék benne. így van ez életem minden cselekedetével s eszembe se jut soha, hogy mást vigyek véghez, mint a mit e két tényező elém szab, csak akkor, ha szabad akaratomat kívánom bebizonyítani. (Ha pld. az adott esetben szabad elhatározásom ostentativ mutogatása végett csak azért sem fordítom el a könyvet a napvilág elől), de ezzel nemcsak, hogy ellenkezésbe jövök a mindennapi gyakorlattal, a megszokott észszeriiséggel, hanem ez a tettem sem lesz szabadabb a többinél, mert azt a szabadakarat gondolatának nyomása kényszeritette ki belőlem. Az ilyen ritka kivételt nem tekintve, az előbb vázolt cselekvésmódot követem minden, még a legmagasabb, a legösszetettebb lelki és erkölcsi dolgokban is. Ha már most ilyennyire bebizonyított valóság az emberi akarat kötött volta, önként merül föl a kérdés : miért tette hát félre a tudomány e problémát, miért hogy meg sem kisérti gyakorlatig érvényesíteni e tudományos igazságot ? A felelet egyszerű : azért, mert a tudománynak ez az igazsága életellenes, az élet pedig erősebb a tudománynál. De mert nekünk épen arra van szükségünk, hogy miért értékesithetlen e tudományos vívmány, menjünk csak tovább és fürkészsziik a tapasztalat bizonyságait. Ha az ember a lenyügzött akarat, a determinismus igazságaival szemtől szembe kerül, úgy érzi, mintha haramia tört volna reá, ki bennsője legdrágább kincsétől : önérzetes én hitétől akarná kifosztani, s lelkére a géppé lefokozottság koldus bélyegét törekedne reá sütni. Érzi, hogy itt erővel be kell hunynia értelme szemét, mert a tudás lelkének olyan homályaira akar fényt bocsátani, a melyekben az élet egyenesen e setétségtől függ, mig a világosság kioltaná azl. A tett vajúdásainak a lélek setét kamrájában kell végbemennie, s a mint a fénykép érző lemezét a megrögzítés előtt a világosság összeégeti, úgy az akarat is csak a szándék tetlé szilár-
