Református Székely-Mikó Kollégium, Sepsiszentgyörgy, 1904

12

„S ha késő, mentője, ha nem leszek én,

Ha miattam vesznie kellett,

Jó, meghalok oldala mellett.

De ne dicsekedjék zsarnoki lény,

Hogy hitehagyó a baráti erény.

Lásson kettőt a kereszten És higyjen a hü szeretetben.“

Az utolsó strófa igazolja állításunkat s annak helyességét; mert egyedül a baráti Ínség az, mely a zsarnok nemesebb érzelmeit felkölti s tudatára ébreszti annak, hogy a zsarnokság magára marad s hogy a zsarnoknak lehetnek ugyan hízelgői nagy számban, de barátja egy sincs:

És nézi csudáivá s kél ajkin e szó:

„Ti győztök, óh ritka barátok 1 Enyhül szivem, enged az átok,

A hűség még se mesébe való,

És részese lenni boldogító.

Mától, kérlek vegyetek be Mint harmadikat frigyetekbe.“

A művészet, közelebbről a költő művészet mindenható hatalmát s föltétien uralmát az emberi kedély fölött szemlélteti Schiller „Ibykus Darvaiban.“ A mit „Az ének hatalma“ czimü költeményében általánosságban tulajdonit a költő művészetnek, azt itt speciális esetben mutatja be: a költészetet, mint bosszuló istenséget. A költészet, illetőleg annak képviselője, Apollo, kimutatja rendkívüli hatalmát, hogy egyik avatott szolgáját, fölkent papját megbosszulja.

Az isthmusi versenyjátékokra indul Ibykus:

4

A dal s szekérhad versenyére,

Hol sok görög törzs egybetére,

Vonult Korinthba Ibykus,

Az ég-szerette koszorús.

Neki Apollótól jósok nyelve S daltól mézes ajk jutott.

S megy Rhegiumból, hittel telve Kezében könnyű vándorbot.

A költőt orozva meggyilkolják, éppen annak a hitének, reményének közepette, hogy nemzete mint győztest fogja