Evangélikus lic. főgimnázium, Selmecbánya, 1908
Breznyik János 1876—1909. Az enyészet zordon szelleme lebeg körülöttünk. Az élet nyomán mindenütt ott leseleg a sötét halál. Hatalmas intésére porba omlunk valamennyien s nem marad utánunk semmi hézag, mely a veszteséget hirdetné; csak egy-egy szív, a hitvesnek, a szülőnek, a gyermeknek vagy a jó barátnak szive sajdul meg a nehéz fájdalomtól. Mert az élet terheitől megszabadulni, a halandó testet a földnek, a halhatatlan lelket az égnek visszaadni: megnyugtató rendelkezése az isteni bölcseségnek; de látni szeretteink sírba hanyatlását s visszafordulni a temető kapujából azzal a gondolattal, hogy az a kéz nem fogja többé jobbunkat megszorítani, az a szem nem fogja többé tekintetünket viszonozni s az a szív, mely értünk dobogott, örökre megszűnt verni: oly sívár érzelem, hogy megremeg tőle az élő ember lelke s vigasztalan fájdalmában elfelejti szemét az ég felé irányozni. Pedig egyedül onnan jön a vigasztalás. A megváltozhatatlan isteni akaratban való megnyugvás lassankint be- hegeszti a leiken ütött sajgó sebet, a fájdalom viharától felkorbácsolt érzések hullámai elsimulnak s a szelid emlékezet holdsugára vet reájok ezüstös fényt. A keserű bánatot a megadás váltja fel s a megtisztult fájdalom szavakban keres eny- hületet. Ilyen hangulat fog el engem is, midőn egy korán elhunyt, áldott jó kartársunk és felejthetetlen jó barátunk életének főbb vonásait rovom e lapokra. Mert az enyészet zordon szelleme a mi intézetünk felett is megvillogtatta rémes kaszáját és csapása nyomán gyász és mélységes bánat fakadt. Letarolta iskolánknak, tanári testülel*
