Evangélikus lic. főgimnázium, Selmecbánya, 1908
18 gosra fordul s 30-án, pünkösd vasárnapján, reggel 21/, órakor a halál megváltja szenvedéseitől. Megdöbbenéssel fogadtuk a gyászhirt mindannyian, akik annyi részvéttel kisértük az utolsó hetek vergődései között s szomorúságunk csak abban keresett némi enyhülést, hogy a halál neki megváltás volt. Mert fájdalmasabb szívvel a halált sem szemléljük kedveseink kihűlt porhüvelye fölött, mint azt a tehetetlen szenvedést, mely gyógyíthatatlan betegség békói- ban tartja azt, akit nem is olyan régen ereje teljében, munkabírón s nemesen küzdve láttunk még a munkások sorában. Mennyi megalázó van abban, hogy az erős, megalkuvást nem ismerő férfiú önmagának árnyaként, megtörtén, lemondón, halvány reményt és kínzó kétséget tükröző, sápadt, beesett arccal bolyongjon a világban, az emberek szánakozása, résztvevő biz- tatgatása között. Mennyivel szebb ennél a halál! Az az igaz, őszinte tisztelet és ragaszkodás, mely kedves halottunkat életében környezte, június hó 1-én, temetése napján is megható módon nyilatkozott meg. Nem és rang, vallás és korkülönbség nélkül jelent meg temetésén a gyászoló közönség, a líceumi tanuló ifjúság és tanári kar, a testvérintézet tanárai és ifjúsága, az ev. felsőbb leányiskola növendékei, az egyház, a különféle egyesületek s a társadalom minden rétege. Mintha érezték volna, hogy ha nem is nagyhírű embernek adják meg a végső tiszteletet, de olyan férfiúval szemben róják le a kegyelet adóját, aki életét nemes munka, önfeláldozó szeretet között az emberiség javára fordította s méltó az utókor hálájára. Koszorúk özönével elhalmozott ravatalát a líceum tanácstermében állítottuk fel, ama megszentelt falak között, ahol máskor a tudomány oltárainak lángja lobog, ahol máskor az életvidámság zaja visszhangzik s vigasztalan keserűséggel, mély bánattal és a baráti érzés kimondhatatlan fájdalmával állottuk körül. A sírnál a gyászszertartást megható beszéd kíséretében Händel Vilmos főesperes végezte és utána, a fajdalomtól meg- megcsukló hangon, Király Ernő lie. igazgató mondott búcsúbeszédet a tanári kar és az iskola nevében, amelyben közvetlen hatással domborította ki az elhúnyt érdemeit és a halálával okozott veszteséget. Majd Lukács Ottó VII. o. tanuló búcsúzott el tőle az ifjúság nevében a tanítványi hála és szeretet nemes hangján s azután hitvesének, anyjának, testvéreinek és bará~
