Evangélikus lyceum, Selmecbánya, 1897
15 Szobrokat emeltet tehát a mi szeretett királyunk 10 jelesünknek. A szobor-állítás már magában véve is dicsőséges egy tett. Mert érczben, kőben megörökíteni a múlt idők nagy alakjait, nemcsak hogy a művészet fölvirágoztatását hatalmasan mozdítja elő, hanem a kegyeletnek oly ténye, mely nemzedékekre szólóan jutalmazza a kiváló tetteket s ez által hasonlóknak véghezvitelére serkenti az utódokat. De milyen érzelmek kelnek bennünk, mikor nem egy, hanem tíz szoborról hallunk, mikor azokat maga a király állíttatja szépen felvirágzó székes fővárosunkban, mikor a most említett hőseinknek, jeleseinknek emelteti azokat! Az első érzelem: köszönet Neked, jó királyunk e gazdag ajándékodért; a második: hála érte, Felséges Urunk, hogy országunk gyöngyében egész hazánkat így tiszteled meg; a végső érzelem pedig: végtelen öröm a felett, hogy »Végre, végre«! íme, meghozza lassan-lassan gyümölcsét az az eszme, melyet több, mint 30 évvel ezelőtt fejezett ki a haza bölcse, Deák Ferencz, azt mondván: ha a bizalom az alattvaló és uralkodója között megvan, lehetetlen, hogy a hon fel ne virágozzék. Ezen eszmétől áthatva, nem követelt ő sokat 1867-ben, mert tudta, hogy, ha az ő eszméje testet ölt, a »több« magától meg fog jőni. Meg is jött az Osztrák-Magyar monarchia elnevezésében, a honvédség felállításában, a határőrvidék megszüntetésében, fővárosunknak székvárossá nyilváníttatásában, királyi palotánk kiépíttetésében és végre jeleseinknek szobrokban való megörökíttetésében. És ezen utóbbi valóban oly nevezetes esemény, hogy azt mi is, mint 10 százados történelmünk egyik nagy haladását, külön iskolai ünnepélyen teszszük előttetek emlékezetessé? Igen! Mert a 10 név királyunk ajkáról hangzott el. Igen! Mert a 10 között nemcsak olyan hazafiak vannak, kik készek voltak a hazáért halni, hanem olyanok is, kik nemzetüknek szentelték egész munkás életüket. Igen!
