Evangélikus kerül. lyceum, Selmecbánya, 1881
Leibnitz* — Böleselettörténeti jellemkép. — Az újkor az emberiség ébredésének nagy időszaka. Mássa nincs a világ-történelemben. Miként a természet életében az éjre hajnal, a télre tavasz, az elhalásra ujulás, a szellem országában is elvégre a halálra élet következett. Hiába! — a hanyatlás, a visszaesés, az örök tökéletesedés isteni gondolatával szemben nem lehet állandó, hanem mindég csak enyésző momentum, egy átvezető hid a fokozatos és sztikségképeni fejlődés mérhetlen útjára. A mi már kifejlett, nem fejük az vissza, s ha az igazság-fiirkésző ész a kutatásban kifáradva, álomba szenderül is, nem tart az örökké, sőt látszólagos pihentében gyűjt új erőt az élet kiapadhat- lan forrásából, ép akkor repeszti szét az ócska tömlőket s érlel új eszméket. A rombolva alkotó fejlődés ez elvével gyakran találkozunk a történelem terén, de leginkább ott, a hol a középkor búcsúzik az újkortól, s a scholasticismus hatalmas épülete dől romba. Az az u. n. nagyszabású philosophia, melynek algp problémája a hit és tudás összeegyeztetésében, illetőleg a dogmák rationalízálásában állott, nem pótolhatta tovább az önálló philosophia helyét. Üres szőrszálhasogatásai- val bilincsbe vervén a szív boldogító vallását s az ész független gondolkozását, szükségkép a kor életerejének frisebb pezsgését, majd forrongását készítette elő. 12gy időre ugyan még tovább tengődtek az élettelen formák, de „a vizsgáló reflexiónak szelleme — a könyvnyomtatás hatalmas út egyen- getése mellett— szabadon áthatott a világtengereken fel a *) Mutatvány a szerző „Leibnitz élete s bölcseleté“ czimá tanulmányából. . i