Kir. kath. nagygymnasium, Selmecbánya, 1883

Nerva, Traján, Hadrian, Antonin és M. Aurelius uralmát valósággal respublicainak lehet nevezni. A trónutód, nem születés folytán, nem Isten kegyelméből lesz azzá ez uralkodók sorában, hanem a Nerva felállította adoptio üdvös elve folytán; a fejedelem itt nem pusztán katonai legfőbb úr, az uralom maga csak valami magas rangú polgári hivatal, ,,udvar'-ra alig találni, alig van valami külső ismertető jel, mely a. fejedelmet másként tüntetné fel, mint magán embert. M. Aurelius maga épen nem „király“ a szó valódi értelmében; óriási nagy vagyona van, de ez mind ősi, családi; utálja a Caesárokat, kiket a íSardanapálok egy nemének tekint. Előzékenysége szinte túlhajtott: a senatusnak egész régi hatalmát visszaadja; ha Rómában van, egy gyűléséről sem hiányzik s nem hagyja el helyét, míg a consul a „nihil vos moramur. patres conscripti“ szavakkal föl nem oszlatja a gyűlést. — Ily ember kezében a hatalom elveszti csábitó erejének amaz élét, mely veszélyessé válhatik. Tizennyolcz éves korában neki volt szánva a birodalom, 22 évig türelemmel várt reá. Mikor gyámatyjának halála után lül-ben a senatusnak jóformán kényszerítenie kellett, hogy foglalja el a trónt, akkor a hatalom sem meg nem lepte sem meg nem örvendeztette. Már régtől fogva érzéketlen volt minden gyönyör iránt; engedett, mert természetszerűnek találta.

A trónra jutván részint a szokásnak hódolva, részint atyja iránti hálából a tőle oly sokban elütő Lucius Verust, fogadott testvérét, társ-császárúl, eaesárúl emelte magához. S ezóta egész élete csupa vihar és harcz.

Először is a Tiberis lépett ki medréből s óriási pusztításával éhhalállal fenyegette a szegény sorsú népet; a császárok egyesült erővel igyekeznek a bajon segíteni. — Ugyanazon időben egy új parthus háború tört ki, a britanniai meg előrelátható volt; s Germaniat és Khaetiát a cattok háborgatták. Britanniába és Germániába legátusok küldettek, a parthusok ellen azonban maga E. Verus. Ez keveset törődött ugyan a háborúval s egyedül a gyönyöröknek élt. Antiochiában és Daphnéban, de legátusai, köztük a későbbi lázadó Avidius Cassius négy év alatt szerencsésen befejezték a háborút. A császárnak magának annyiban volt része e háború szerencsés kimenetelében, a mennyiben hazulról mindenre kiterjesztette gondját, a mi a háborúhoz kellett. Ugyanakkor azonban egész odaadással feküdt neki az állam belügyeinek. A mit e téren

— 7 —