Kir. kath. nagygymnasium, Selmecbánya, 1880
29 ismeretek mellett is, mennyi ember élt és él, a ki mind e mellett is hasznavehetetlen, önmagának és a társadalomnak terhéül szolgált és szolgál. Valóságos iróniája a sorsnak, ha egy lángész sárban tapos, s mint mások szánakozási tárgya vész el. Az ész miatt, mint Petőfy mondja „akár megfagyhatnánk, de szivünkben felmelegít a láng.“ Az ész mellett tollát, érzelmeinket, vágyainkat is tökélesítenünk, ápolnunk kell, csak ezek közös együttműködése, létesít az életben boldogítót, szépet és nagyot. Másrészt azonban a szépért való törekvésünkben, a hiú ábrándoknak se engedjünk emlékezőtehetségünkben állandó tanyát. Mert habár a nemes ábránd, az ideál után való törekvés, megédesíti a létet, s már sok nagynak és nemesnek szülője volt. a hiú a dőre vágy, ha az emlékezőtehetségben feltűnik, s ott állandó tanyát talál, a csalódás és fájdalomnak kútforrása lesz. Pedig alig van nehezebb, mint a hiú, dőre vágyókról lemondani, s az érzelmeket és vágyakat, a való, bírható és elérhetőre irányítani. De mert minden képzet, vágy és érzelem, a mint feltűnik, és úgy a hogy ápoltatik, az emlékezet elemévé lesz, mely elemek combinativ működésétől, mirevalóságunk, jelenünk és jövőnk függ : azon kell lennünk, hogy ez elemekből a nemesek, állandó birtokunkba jussanak, hogy az emlékezet kincstára tehát hatalmas, sokoldalú és rendezett legyen. E kincstár lehet éden vagy pokol, a szerint a mint nemes és fenkölt, aljas vagy nemtelen fogalmakkal van tele. Az ember azonban rendesen önmagán kívül, a viszonyokban keresi a baj okát, s clégületlen és tépolődő lelkének rajzait rá nyomja mintegy a világra, s a világban önmagát szemlélve a rajzot valónak hiszi. A boldogságért születünk, folyton érte fáradunk, pedig mégis mily kevesen jutnak az óhajtott rév felé. Szépen és találóan mondja erre vonatkozólag a költő: „Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kanosaiul, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá lehetne? Kincs ? bír ? gyönyör ? Legyen bár mint özön A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm!“
