Kir. kath. nagygymnasium, Selmecbánya, 1879
- 24 — a ritmus kedvéért való ismétlések sem állanak pusztán önmagukért, hanem hogy egy gondolatot több oldalról világítsanak meg s nume- rozitást adjanak stílusunknak. Pl. midőn Kölcsey, kinél a numero- zitás minden Írónk közt legszebben nyilatkozik, Berzsenyire vonatkozólag azt mondja: „magára hagyatva, nép nélkül, melyet az ének ereje felrázzon, nép nélkül, mely hazája fényét az énekben visszasugárzani örömmel tekintse, puszta falaknak, vagy az erdei viszhangnak mondani el az érzelem szózatát: bizony a lelkesedésnek nem nagy táplálást nyújt,“ mennyi bájjal és folytonos emelkedéssel ismétli azt a gondolatot, hogy magányban a költő nem nagy ösztönt nyer. Gondolatunk azonban ilyenkor velős, tartalmas legyen, mely az ismétlést és a képek folytonos halmozását elbírja: úgy hogy még akkor se szégyelhesse magát, ha cicomáiból kivetkőztetjük s ne álljon úgy, mint hasonló esetben az a dáma, ki fogyatkozásait segédszerekkel takarja. Viszatértem tehát ismét arra, amivel vázlatomat megkezdtem : ha írni akarunk, legyenek velős gondolataink. És ha vannak ilyenek, ezek ép úgy késztetnek a nyilatkozásra, mint a tavaszi lágy szellő a növényeket fakadásra. A klaszikus irók mindig ily benső kényszer hatása alatt Írtak: ezért műveikben az a mesterkéletlen egyszerűség, az a keresetlen báj, mi őket örök mintákká magasítja. Ily ösztön- szerű vonzalom nélkül hagyjuk a tollat örökre érintetlen, de ha van tehetségünk, ne rejtsük azt véka alá. Drága kincs az, mit az istenség az emberek számára a hivatottak elmejébe lerakott. Ha van ily kincsetek, száljatok le érte, olvaszszátok azt föl szivetek lángjában, hogy salakjától különválva, drága gyöngyként kerüljön az emberiség birtokába. Szigethy István.
