Kir. kath. nagygymnasium, Selmecbánya, 1876

- B

Tagy tán az a válasz következik be állításunkra, hogy néhutt a család maga annyira elhagyatott, hogy gyermekének otthon való nógatása, megügyelése okvetetlenül hiányos annál az oknál fogva, mivel szegénysége nem utalhatja arra, hogy az ifjú szellemre óvólag, müvelőleg hasson?

Ezt a választ a gyermekének túlságos szeretető sugallotta a szülők ajkára.

Nem képzelünk oly társadalmi állást, mely elhagyatott- ságában pár percet nem szentelhetne gyermekének, hogy intse és óva figyelmeztesse feladatára, hogy célzatosan szeme elé állítsa az ethika tükörlapját, s ha önfeledten rejti magát a semmittevés karjai közé, jóakaró, békéltető szóval ébreszszc fel szellemót lassú álmából.

Kevés jóakarat, pár szó és a szülő kötelességét betöltötte.

S ha ez iránt kérdést vetünk fel, váljon megtette-e azt? részéről igenlő feleletet kapunk.

Hiszen vajmi gyakran megteszi azt a fáradságot, hogy elellátogat a tanárokhoz, s tudakozódik nálok fiát illetőleg. Nem felelt-e meg ezzel szülői kötelmeinek?

Ha az oktatás célját egyedül fogyatékos ismeretek közlésében ismerné fel, akkor igazat adnánk neki; de mivel a felébb jeleztük feladat nagyobb szabású, s kissé tovább tekintő, tagadólag válaszolunk.

S mitévők azok a szülők, kiket a szerencse javaival áraszt vala el ?

Semmit, vagy csak annyit, hogy kérést intéznek szives elnézésért, jóakaratért, mikor már — ardet Ucalegon! Ha pedig, úgyis „türhetöleg“ áll gyermekük, fölöslegesnek tartanak minden lépést holmi felvilágosításért.

Az eredmény ezen az utón világos: keletkeznek egyének a társadalomban, kik tiszteletreméltó állást foglalnak el, kik erőnek erejével magoknak vindikálják a „müveitek“ címét, s ha csak kissé beletekintünk is szellemükbe, felületességet vagy a gymnasiális ismeretek halvány utónyomait láthatjuk bennök.

Valóságos epigonjai a felsőbb társadalomnak !

Vagy tán nincs joga a hazának számon kérnie az ifjúság eléhaladását, s egyszer már önszülötteire is támaszkodnia? Vagy mért van az, hogy a külföld embereire kell szorulnunk manap is legtöbbször, mig honosainktól meg kell vonnunk a mindennapi kenyeret?