Zemplén, 1930. január-június (61. évfolyam, 1-46. szám)
1930-01-01 / 1. szám
2. oldal. ZEMPLÉN 1930 január 1. Es a legnyugodtabb lélek kel állhatjuk ki az arra irányuló önvizsgálatot is, hogy miként használtuk fel nemzeti géniuszunk kincseit: a magyar hűséget, a magyar becsületességet, a magyar vitézséget, párját ritkító államalkotó képességünket, az egyetemes emberi művelődés iránti érzékünket, más fajtájú és más nyelvű honfitársainkkal szemben tánusitott méltányosságunkat, fajunk mindmegannyi nemes vonását,népünknemzeti és világtörténeti hivatása szolgálatában. Hogy mégis a világháborúban hozott tengernyi fájdalmas véráldozatunk után- néhány nap alatt évszázadokkal összezsugorodtunk, nagyjában ugyan arra a területre, amelyet a hét magyar törzs ezer évvel ezelőtt megszállott, hogy minden létfeltételünktől egyszerre megfosztanunk, hogy négy- felől megraboltatván, csonka törzsünk az ebek harmincad- jára vettetett: mindez csak azt bizonyítja ismét, hogy: parva sapientia regitur mundus. Mai sorsunkban, vigasztalannak látszó gyötrődésünkben önként felvetődik a rettentő kérdés: a nemzeti halál kérdése is. A történet könyvében való futólagos lapozgatás megmutatja, hogy államok is meghalhatnak. A világot uraló (Róma emlékeit mélyen lent, a modern város Fórumának földjében, egy olyan nép ássa ki, amely — sokszoros vérkeveredések révén — szivében és egész benső valójában mássá lett. Elenyészett Róma, de elenyészett utolsó időiben legjobban rettegett ellensége: a vandálok népe is, államaival együtt, az egyetlen Andalúzia — nevét kivéve. Hová lett az egyetemes uralomra törő római szent birodalom ? Hová lettek Mon- tetumának és az inkák népének magas kultúrájú államai? Hová lett a móroknak az Alhambra körüli fényes múltú birodalma ? A világtörténelem nagy temetőjében bemohosodott sírkövek szólanak arról, hogy az államoknak is végig kell járniok azt az utat, amelytől az emberek sem kiméltettek meg. Áz állam halálának szörnyű kérdése azután akkor válik igazán gyötrővé, ha azt úgy tesszük fel, vájjon kell is e meghalniok az államoknak? Vájjon csupán egy meghatározott mértékű életerő és élettartam van-e számukra kimérve, úgy hogy pályafutásuk bevégeztével ismét porba kell szükségképpen hullámok? A történelem azt tanítja, hogy nem minden veszett még el véglegesen akkor, ha — állami létének elvesztése után is — tovább él a nemzet. Az állam itt esetlegesebb, a nemzet mélyebb valóju lénynek tűnik elő. Csupán egy eset van, amelyben az államra nézve minden reménynek vége van: ez a nemzet halála és mig az államiság halála csupán : »szellemi halál* a feltámadásra való re ménységgel, addig a nemzet halála: testi halál is, amely örökre szól. És ehelyütt mérhetetlen jelentőségű annak a felismerése, hogy minden állam élete legvégül is az őt alkotó egye- dek kezében van s azoknak hatalmában áll, hogy őt erősítsék vagy gyengítsék, hogy életét meghosszabbítsák, vagy meg is rövidítsék. Ennek a gondolatnak, ennek az igazságnak kell áthatnia minden magyar lelket s ezt a felismerést minden magyar elme és kar áldozatos munkájának kell követnie, hogy beteljék még egyszer a magyar igazság. Be is fog az teljesedni, hiszen „az igazság gyémánthoz hasonló — mondja Goethe, -- amelynek sugarai nemcsak egy irányban terjednek ki, hanem sokfelé.“ Igazságunk megvalósításának egyetlen eszköze az áldozatos munka úgy innen, mint túl a trianoni papiroshatárokon. Történetiró figyelmeztet arra, hogy nemzeti voltunkat a cseh, szerb, oláh államnak kiszámított és semmitől visz- sza nem riadó elnyomó rendszerével szemben fenntartani, olyan feladat, mely a magyarságtól szinte soha nem látott erőfeszítéseket s ezekben állandóságot, soha ki nem fá- radást követel. Elsősorban attól a magyarságtól, amely idegen uralom alatt él. A Csonkamagyarországból künnszakadt magyarságnak — minden irredentisztikus hangulat mellett is — a saját lábán kell megállania, saját gazdasági, társadalmi és szel lemi kultúrát ;kell alkotnia, külön középpontokkal, melyeknek a leszakadt magyar talajból kell kinőniök, Prágától és Bukaresttől, de egyúttal Budapesttől is függetlenül, földszagu, autochton kultúra módjára. Amint az erdélyi lélek is csak úgy tudta megőrizni magyarságát a kétszáz éves török uralom alatt, a többi magyartól elszakadtan, hogy a régi magyartól differenciálódott és saját földjéből uj hajtásokat bocsátott ki: hasonlóképpen uj magyar életnek, tartalomban és formában a régitől különbözőnek, de gyökeresen magyarnak kell cseh, oláh, szerb földön kihajtania. Megszállott területeink magyarsága csak igy őrizheti meg nemzetiségét addig a változásig, melynek előbb-utóbb be kell következnie, mert hisz a béke- szerződések nem örökéletüek, a künnszakadt magyar csak úgy maradhat magyar, ha hosszú, évtizedes, tán nemzedékeken át tartó idegen uralomra rendezkedik be és nem adja át magát a gyors változás, a hirtelen hazakerülés reményében az ősi illúzióknak és üres kesergésnek. És ugyancsak az ő feladata lesz a régi Magyarországról, leszakadt idegen nemzetiségekkel a kontaktust fenntartania, avagy újra helyreállítania, mert a békekényszer lazulása idején ettől, az elszakadt magyarok és az illető nemzetiségek közti viszony minémü- ségétől fog sokban függni a régi állam helyreállítása. Itthonmaradt magyarságunkra, elsősorban pedig annak is hivatott vezetőire az a nem- kevésbbé nagy feladat vár, hogy állami intézményeinket és életünket — a faji géniuszunk törte csapásokon — úgy építsék ki, hogy majdan hazatérő véreink az eddiginél is szebb és boldogabb hazát találjanak. Hiszen az oly büszkén emlegetett nemzeti géniuszunk legelsősorban intézményeinkben nyer eleven életet s maga az öntudatos hazaszeretet sem egyéb, mint a nemzeti intézmények megbecsülése és szeretete. Feltámadási reményünket pedig egyebeken kívül erőssé és biztossá teheti annak a meggondolása is, hogy ke- resztreíeszitőink csupa olyan nép, amelyeknél például nemzeti géniuszról ozólani valóságos blaszfémiának tűnik fel. Noha a csehek a cseh földet már — a mi honfoglalásunkat háromszáz esztendővel megelőzve — a VI. szá zadtól fogva lakják, noha — a mi hazánk földrajzi egységét kivéve -- egyetlen európai ország sem mutatja a centripetális erőknek olyan összeállítását, mint Csehország: mindazonáltal ez az állam egészen a mai napig sohasem volt erős és népe sem volt sohasem egységes. Történeti múlt nélkül való, vegetativ életet élő, kulturát- lan, tudománytalan, ipar nélkül szűkölködő szántó-vető aSINGER VtKRÓC&EK sstaui A LEOtdfOBSüAK ! és tolvaj kereskedő cincárok tanyája volt még nem régen Románia, amely nevét is csak alig hetven éve kapta. A balkáni háborúk és a világháború zsákmányhulladékából táplálta fel magát Románia micá-ból Románia Máré-vk. Király- és trónvárományos- gyilkolásokban nevelődött balkáni tempóban vált Szerbiából Jugoszlávia és ma is Európa örökös veszedelme: a legbalkánibb Balkán. Az pedig, hogy Ausztria — számtalan és testéről azóta levált tartományával egyetemben, valamint Magyarországgal való uniójában — a dunai medence rendező hatalma volt: ez történetföldrajzi szükségesség lehetett, amely történeti misszióját azonban betöltvén, életképtelenné vált, céljavesz- tett koldussá, amely maga sem tudja, hogy csendes elvérzés lesz-e vége, avagy az Anschluss karjaiban kezdjen-e uj életet, avagy éppen a mindig nyitott szájú cseh oroszlánnak dobja-e oda magát végső falatul. Hogy pedig a várva-várt változást a tragédiákból ismeretes gyorsfordulat fogja-e meghozni, avagy a nem siető Isten lassan érleli-e majd azt meg az idők ködméhében: valóban nem tudhatjuk. Hogy megrablóinkon teljesedik-e be a mérhetetlen falánkság kétes értékű adományának átka, avagy a nagy nemzetek szunnyadó lelkiismerete fog-e felébredni: nem jósolhatjuk meg. Feljegyezték, hogy amikor a menekült Krüger elnök Európa földjére lépett, az egyik francia újság őt ezekkel a szavakkal köszöntötte: „Pardon pour V Európe“, bocsáss meg nekünk, hogy körülményeink nyomása alatt nem voltunk képesek azt tenni, amit akartunk és amit kellett volna tennünk. Lehetséges, hogy egy napon a föld hatalmasai megszégye- nülten szólnak majd Hungáriához: „ Pardon pour V Európe„. Nem tudtuk, hogy mit cselekedünk! A bizonyos, '^csupán a beteljesülése időpontjában bizonytalan sorsfordulatig tehát törekedjünk, fáradozzunk! ,Aki törekedve fáradoz, Annak virul a váltság éneklik az angyalok, magukkal ragadván Faust halhatatlan részét. „Ezekben a sorokban, mondja Goethe, megvan a kulcsa Faust megváltásának. “ Mereskovszki úgy véli, hogy ez talán az egész Nyugat Európa megváltásának a kulcsa. Hozzátehetjük, hog; bizonyosan egyetlen kulcsa
